Én kicsi pszichopatám

Lionel Shriver – Beszélnünk kell Kevinről

(Könyvkuckó)

Végre valahára eljutok odáig, hogy írjak a második könyvmoly párbajos könyvemről. Jó sokáig küzdöttünk egymással, én meg ez a regény, mert nem egy könnyű olvasmány, de végül azért csak én győztem, azt hiszem.

Már majdnem két éve annak a bizonyos csütörtöknek, amikor Eva Katchadourian fia, Kevin, tömegmészárlást tartott az iskolájában, aminek keretében hét tanulót, egy tanárt és egy menzai alkalmazottat ölt meg. Azóta a fiú jól megérdemelt börtönbüntetését tölti, Eva élete pedig teljesen összeomlott: elvesztette a pénzét, az egész élete során féltő gonddal építgetett cégét, a házát. Még mindig nem tud megbirkózni azzal a rengeteg zavaros érzéssel, amit ez az egész kiváltott belőle, ezért, hogy egy kicsit rendbe tegye a fejét, leveleket kezd el írni a férjének azokról a dolgokról, amiket eddig nagyrészt megtartott magának: hogy hogyan látta ő Kevint a felnövése közben, és hogyan alakult a kapcsolatuk furcsa ellenszenvből a másik nyílt terrorizálásáig.

Na igen. Kezdjük ott, hogy miért is érdekelt engem annyira ez a könyv. Pár éve volt egy lövöldözés a PTE-n, és egy lány, akit kiskorom óta ismerek, ott volt a helyszínen (mármint konkrétan a dupla terem másik felében, mint ahol elkezdett lövöldözni a srác). Emiatt egy kicsit személyesen érintett engem az ügy, és jobban is figyeltem az utóéletét. Engem megdöbbentett, hogy ott milyen vehemenciával védték a szülei az elkövetőt. Mármint persze, a gyerekük és szeretik, de mégiscsak embert ölt, nem érzik úgy, hogy ezért meg kéne kapnia a büntetését? Ezért éreztem úgy, hogy szeretnék olvasni a témáról, és így találtam meg ezt a könyvet.

A könyvvel furcsa, ambivalens viszonyunk volt: ez a regény ugyanis nem szeretné, ha szeretnéd. Nyilván Lionel Shriver (aki neve dacára meglepő módon írónő) egyetlen porcikája se vágyik arra, hogy te akár egy pozitív érzést is felfedezz a lapokon. És ettől egyrészt őszinte, szívbe markoló és nagyon igaz. Másrészt meg lassú, idegtépő és rettentő cinikus. Mégis, van benne valami, ami miatt a legrosszabb pillanatokban se akartam letenni.

Filmplakát

Ami miatt nehéz másképp érezni magad a könyv olvasása közben, mint egy besózott meztelen csiga, annak az a fő oka, hogy a történet középpontjában az univerzum legkevésbé szerethető családja áll. A főszereplő, Eva, különösen utálatos, és nekem az ellenszenv kialakításában segített az is, hogy néhány saját hibámat láttam visszaköszönni a személyiségében. Eva önző, individualista nagyvilági nő, aki örömmel néz le másokat, és aki mindig valami nagyobbat és eszményibbet vár az élettől, mint ami az lehet. Az érzelmeit nehezen mutatja ki, és ez a jelenére még inkább igaz, mint a múltjára, hiszen a tragédiától csak még inkább bezárkózott, és ettől még hidegebbnek és arrogánsabbnak tűnik, ha ez egyáltalán lehetséges. Franklin eleinte teljes ellentétessége miatt szimpatikusabbnak tűnt, de aztán pont ugyanezen okból vált rettentő ellenszenvessé. Túlontúl naiv, optimista, negédes és kedélyeskedő, és nagyon hamar pont ugyanúgy az ember agyára mászik az őszintétlenségével meg az álomvilágával, mint Eva a cinizmusával.

És hát Kevin. Jaj, Kevin. A könyv első fele azért is volt nagyon idegtépő, mert úgy a 260. oldalig nem volt más a történet, csak egy vádirat. Mintha Eva azt bizonygatta volna, hogy igen, ő egy épületesen pocsék anya volt, na de Kevin olyan elszúrt gyereknek született, hogy nem nagyon tehetett ez ellen semmit. Esküszöm, a fiú már kisbabának utálatos, legalábbis az anyja szemében, és később egyre vállalhatatlanabb dolgokat művel. Jó, elismerem, léteznek született pszichopaták, de Kevin olyan sarkosan van ábrázolva, hogy esküszöm, elgondolkodtam azon, miért nem hajtott át rajta Eva véletlenül az autójával, amikor még elég pici volt. 260 oldalt kellett várnom az emberség megnyilvánulásának első szikrájára, és ez olyan eksztatikus örömöt váltott ki belőlem, amit aligha tudtok elképzelni. :D

Szóval persze, nyilván léteznek született pszichopaták, ugyanakkor ők is csak emberek, és bőven megértem, miért volt Kevin életére olyan romboló hatással, hogy már magzat korában is az anyja elutasítását érezte. Nem azt mondom, hogy sajnálni kell, véleményem szerint nem  nagyon lehet, de azért nem csak ő a hibás itt, hiába egyedül ő követte el a szörnyűséget. Evával való kapcsolatában a kezdet kezdetétől fogva a kettőn áll a vásár volt jellemző, anyunak se kellett a szomszédba menni szemétségért, és a fiacskája is bőven kitett magáért. És bármi is volt a miért, azt is át tudom némiképp érezni, hogy mennyire elviselhetetlennek tűnik az élet, ha nem vagy képes szenvedélyt érezni bármi iránt, ha nem vagy hajlandó a legapróbb mértékű öncsalásra sem az értelmetlen ám élvezetes apróságok létezését illetően.

Mellesleg Kevin viselkedésén se lehet csodálkozni, azért átsüt rajta a szeretetéhség, ha az ember nagyon figyelmesen nézi, és el se merem képzelni, milyen lehet, ha az egyik szülőd ismer, de nem szeret, a másik pedig csak azért szeret, mert nem téged lát. És bár Eva azt hitte, hogy a fia utálja őt és nem is volt oka mást hinni, azért a helyzet nem ilyen egyszerű, ez kiderül a könyv végére.

Mert hogy igazából a könyv utolsó negyven oldala okozta számomra az igazi fejtörést, ami zseniális, lebilincselő, letehetetlen, és az érzelmek is a helyükön vannak kezelve végre. A lezárás egyértelműen fantasztikus volt, tökéletes befejezés, a lehető legjobb, amit ez a történet kaphatott, és emiatt billent végül a szeretlek-utállak kapcsolatunk végérvényesen a szeretlek irányába. Meg még valami miatt, amit elárulni spoiler lenne, mert bár majd’ kibökte a szemem az igazság, mégse bírtam rájönni egészen addig, amíg a képembe nem törölte a könyv.

És ami miatt még szerettem ezt a könyvet, az az egész gondolatisága. Hiába cinikus és érzéketlen látszólag Eva látásmódja a társadalomról is, azért sok dologról eléggé sikerült elgondolkodtatnia. Egyrészt ott van a nevelés kérdése, hogy vajon mennyiben játszott hozzá Kevin elvadulásához az, hogy totálisan elkényeztették, de közben őszinte szeretet nem kapott. Másrészt a bűnbakképzésről is van szó: az már egyik halott gyereket se hozta vissza, hogy Evát is meghurcolták, ennek ellenére az egyik szülő szükségesnek látta ezt. És ugyanígy egészen értelmetlen tulajdonképpen a miérteken is rugózni. Ha Kevin valaha is adna értelmes választ arra kérdésre, hogy miért lőtt le kilenc embert az iskolájában, az se változtatna már semmin. És persze azon is lehet kattogni, hogy elegendő büntetést kapott-e, de szerintem ennek a kertvárosi aranyifjúnak nem lesz sétagalopp túlélni a börtönéveket. Ha pedig ezt sikerrel véghezviszi, akkor odakint még mindig vár rá a mamája, és hogy ez jó lesz-e vagy rossz, az már rajtuk múlik.

Tilda Swinton a Kevinekkel

A filmről: Készült a regénynek 2011-ben egy filmváltozata, amit megnéztem, mert kíváncsi voltam, hogyan sikerült interpretálni ezt a könyvet. Azt kell mondjam, a film nagyon is méltó feldolgozás, bár Evát (Tilda Swinton) és Franklint (John C. Reilly) is nagyon másképp képzeltem el, de végül a színészek fantasztikus játéka meggyőzött, hogy tökéletes választások voltak. A Kevin szerepének terhét hordozó négy különböző életkorú fiú mindegyike remek volt (igen, még a csecsemő is), mégis persze leginkább a kamasz Kevint játszó Ezra Miller fog megmaradni az emlékezetemben, aki hihetetlen mélységig volt képes megmutatni a fiú lelki világát. (Nem mellesleg meglepően vonzó jelenség íjjal a kezében.) Szóval mindenképp tudom ajánlani a filmet is, azonban úgy érzem, hogy számomra nem helyettesítette a könyvet, abban ugyanis sokkal több részlet van, amiknek egy részét ugyan beépítették vizuálisan a filmbe is, azonban aligha érthetőek, ha nem olvastad a könyvet.

10/10 pont

Kinek ajánlom: Azoknak a szülőknek, akik úgy érzik, hogy nekik van a világon a legrosszabb kölkük. Garantálom, hogy Kevinnel összevetve (kevés kivételtől eltekintve) kezesbáránynak fog tűnni a csemete.

Kinek nem ajánlom: Azoknak, akik most gondolkodnak a gyerekvállaláson, hátha még elvenné a kedvüket, vagy paranoiába hajszolná őket.