Nem titok, hogy Neil Gaiman az egyik
kedvenc íróm, így, bár ez a könyve nem porosodott olyan régóta a polcon és
impulse-vásárlás volt, bevettem a párbajos könyveim közé, mert tudtam, hogy nem
okoz csalódást.
A történetünk főhőse egy temetésre
igyekszik, amikor valamilyen belső sugallattól hajtva arra a környékre téved,
ahol felnőtt. A kis dűlőút akkoriban egy kidőlt-bedőlt házhoz vezetett, amiben
a három Hempstock-nő lakott. A főhős kisfiú korában barátkozott össze a
legfiatalabbal, Lettyvel, aki elmondta neki, hogy boszorkány, és elvezette a
kerten túl egy ősi, mágikus világba, hogy ott legyőzzék a teremtményt, ami
rászabadult a szomszédságukra. Azonban a dolgok balul ütöttek ki, a lény
kereket oldott előlük, és nekik ki kellett találniuk, hogyan űzzék vissza a
saját világába, mielőtt mindent tönkretesz körülöttük.
Neil Gaiman nekem az egyik kedvenc
fantasy szerzőm, bár azt még én is elismerem, hogy elég sokoldalú, aki egy
regényét szereti, egyáltalán nem biztos, hogy a többit is fogja. Mindenkinek
van egy kedvenc Neil Gaimene, ahogy ezt egy barátnőmmel nagy okosan
megbeszéltük, és bár három regény és egy novelláskötet után nem vagyok túl
magabiztos, de nekem talán ez a típusú a kedvencem tőle. Mindenestre az biztos,
hogy az összes könyve közül leginkább A temető könyvére hasonlít ez, szóval
akinek az jött be nagyon tőle, annak mindenképp ajánlom az Óceán az út végént
is.
Amit én nagyon-nagyon szeretek Gaiman
könyveiben, hogy tényleg testközelbe hozza a mesevilágot, és ez itt is működik.
A rövidke regényben ugyan nem kapunk részletekbe menő világkidolgozást, de
talán pont ezért működik: megtudunk néhány dolgot és a rejtélyessége egészíti
ki a képet azzá, amit végül látunk. Nem mellesleg olyan nosztalgikus hangulata
volt számomra az egésznek: újra gyereknek éreztem magam tőle, amikor még
mindenben láttam a varázslatot, és amikor éjszaka felébredtem, az árnyékokról a
szobában azt hittem, hogy boszorkányok.
Sok művészt megihletett a könyv
A könyv egy nap alatt olvasható, még
százötven oldal sincs, és ez alatt a röpke hossz alatt nem kapunk részletekbe
menő karakterkidolgozást, tulajdonképpen sok konkrétumot nem tudunk meg a
főhősről, még a felnőttkori önmagától sem, ugyanakkor ahhoz épp eleget tudunk
meg, hogy átélhetővé váljon az egész. Mindjárt az indítása a regénynek nagyon
jó ilyen szempontból: szerintem mindenki átélte már, hogy visszatért a
gyerekkora egy színhelyére és valahogy minden sokkal kisebbnek tűnt, mint amilyenre
emlékezett. Ennek az élménynek az alapját remekül megragadja a könyv.
Nehéz amúgy írni a regényről, mert
főleg az érzelmek sodrása az erős benne, amiről meg köztudomásúlag nem egyszerű
beszélni összeszedetten vagy úgy, hogy bármi értelme is legyen. Még egy
aspektusát azért had emeljem ki a könyvnek: a regény behatóan foglalkozik
azzal, miként birkóznak meg a gyerekek az olyan eseményekkel, amik
traumatizálóak a számukra vagy amiket nem teljesen értenek. Én meg vagyok
győződve, hogy a gyerekek sokkal több mindent képesek felfogni, mint azt a
felnőttek gondolnák, és úgy tűnik, Neil Gaiman is így véli. A főhősnek el kell
szenvednie egészen kis korában a náluk szobát bérlő férfi öngyilkosságát,
testileg-lelkileg bántalmazó apját, és egy nevelőnőt, aki a maradék családi békét
is felforgatja. Hogy szerves része kell-e legyen ennek a természetfölötti máz,
az jó kérdés, néha minden élettel teliségével és vibráló színességével együtt is
olyan volt számomra a fantasy a regényben, mintha csak a főhős képzeletének
szüleménye lenne, hogy átsegítse őt ezen az időszakon, a regény így is kiválóan
működik, ugyanolyan szép és erőteljes a végeredmény. Végeredményben ez a regény
központi értéke: nagyon szépen és érzékenyen beszél arról, hogyan hatnak a
sorsunk további alakulására a gyerekkorunk törést okozó élményei.
Tudom, hogy nem ez lett életem
könyvajánlója, de hidd el, érdemes elolvasni ezt a regényt! Nagyon
nosztalgikus, rendkívül mély dolgokat mond a gyermeklélekről és a trauma
feldolgozásáról, ráadásul olyan hangulatba kerülsz tőle, amitől egyszeriben
mindent ezen a varázsos szűrőn át kezdesz nézni. Én néha szinte úgy éreztem utána, mintha a világunk
csak egy vékony héj lenne, ami sokkal ősibb, csodákban gazdagabb világok felett
feszül, és ha elmész a kert végébe, az a tavacska is lehet óceán.
(A magyar borítót mondjuk nem 100%-ig érzem
passzolónak, de tény, hogy gyönyörű.)
Kinek
ajánlom? Akit érdekel, milyen Neil Gaiman, amikor nagyon jó,
gyermeklelkű felnőtteknek.
Az utolsó évösszegzés pedig szóljon a filmekről,
sorozatokról, játékokról és zenékről, azaz minden nem-könyvről, amit szerettem
és amivel időt töltöttem 2014-ben. Rájöttem, hogy muszáj lesz ezekről is listát
vezetnem, különben könnyen elfelejtem őket.
Legjobb filmek
2014-ben:
TOP10 legjobb eredeti
forgatókönyv:
1. A nő (Her)
Nagyon meglepett ez a film, nem számítottam egyáltalán rá, hogy ennyire
tetszeni fog. Mégis nagyon megfogott a történet, amiben egy férfi egy
mesterséges intelligenciával bíró számítógépbe szeret bele, érdekes és nagyon
felkavaró volt érzelmileg megvizsgálni azt, hogy alakul a szerelem minden
testiség nélkül, mindezt fantasztikus színészek és lélegzetelállító látványvilág
keretében.
2. United
Ha valaki azt mondja nekem, hogy az év legnagyobb filmélményei között fogok
említeni egy fociról szóló sportfilmet, hát körberöhögöm, én ugyanis egy
meccset sem bírok végigülni anélkül, hogy halálra ne unnám magam. Ezt a filmet
mégis nagyon-nagyon megszerettem, ugyanis nem a foci, hanem az emberi tragédia
áll a középpontjában: a Manchester Unitednak arról a legendás csapatáról szól,
akik majdnem mind egy szálig odavesztek egy repülőgép-szerencsétlenségben,
amikor egy meccsükről igyekeztek haza. Sok mindenről szól a film: arról, hogy
küzdened kell a sikerért, a csapatszellemről, de túlélők bűntudatáról és a
továbblépésről is. Kétszer néztem meg, mind a kétszer nagyon mélyen
megérintett.
3. Gattacha
Feltehetően szakmai ártalom is, de nekem nagyon tetszett ez a nem éppen új
film. Egy olyan jövőben játszódik, ahol az emberek értékmérőjeként a genetikai
állományuk áll az első helyen. A főhősünk űrhajós szeretne lenni, de a
szívbetegségre való nagyobb hajlama miatt ez nem lenne lehetséges, ezért úgy
dönt, hogy keményen dolgozik tovább az álmáért és csal a személyazonosságával
kapcsolatban, hogy bekerülhessen a programba.
4. Bízz a szerelemben! (Stuck In Love)
Ismét: nem gondoltam, hogy ennyire tetszeni fog ez a film, de nyálas címe
dacára ez egy teljesen korrekt, érdekes felállású családi dráma. Egy regényíró
apáról szól, aki a válása óta nem tud továbblépni, és ezt a munkája is
megsínyli, miközben egyengeti egyetemista lánya és gimnazista fia írói karrierjét
és életét. Igen, szól a szerelemről is, de sokkal színesebb és érdekesebb
megközelítésben, mint azt gondoltam elsőre. Ráadásul imádtam a szereposztást,
fantasztikusak voltak a színészek.
5. A vadon hercegnője
Valahogy ez a Miyazaki-klasszikus eddig kimaradt az életemből, de kár lett
volna hagyni parlagon heverni, mert nagyon szerettem. Érdekes történet,
spiritualitás, környezetvédelmi felhangok, és két nagyon különleges főszereplő teszi igazán szerethetővé ezt a történetet.
Legjobb szerelmi vallomás, amit mesében valaha láttam. XD
6. A berni követ
Erre se nagyon számítottam, hogy magyar film lesz ezen a listán, pedig ez a
megtörtént eseményeken alapuló történelmi krimi-dráma még második megnézésre is
nagyon jó volt. Hiába szólt főképp ’56 utóéletéről, mégis nagyon izgalmas,
emberi és drámai volt, és valahogy mentes maradt minden dagályosságtól, amitől
úgy éreztem, mintha nem is magyar filmet néznék. :D
7. Rush – Hajsza a győzelemért
Nahát, még egy sportfilm, nem tudom, mi volt velem tavaly, kétszer is megnéztem
ezt is. A filmet számomra a két főszereplő markáns rivalizálása tette
emlékezetessé, ami szép lassan barátság-szerűségbe fordult át, ezt jól át
tudtam érezni, mert nagyon kompetitív típusú személyiség vagyok, és előfordult már hasonló élményem az életemben.
A látványvilág és a zene is fantasztikus, nagyon igényes és érdekes film.
8. Paranorman
Valamiért elkerült eddig engem ez a stop motion animációs film, ami nagy kár
volt. Igazán értékeltem, hogy az iskolai zaklatás (bullying) állt a
középpontjában egy fantasy tanmese formájában. Látványos volt, tanulságos és
nagyon-nagyon élvezetes.
9. Short Term 12
Ez egy alacsony költségvetésű indie film, de a témája miatt nagyon megfogott.
Egy fiatal házaspárról szól, akik mindketten szociális munkások és egy
problémás tinédzsereket befogadó nevelőotthonban dolgoznak. A férfi már nagyon
szeretne gyereket, de a nő fél a gyermekvállalástól és ezért bezárkózik, és
inkább az egyik lakóval foglalkozik, akiről gyanítja, azért nem akar hazamenni,
mert az apja bántalmazza. Nagyon érdekes volt ez a film és jól bemutatta,
milyen teher nehezedik a segítő szerepben dolgozó emberekre, hogy sokszor
ugyanazokon a hibákon kell túllépniük, mint a szárnyuk alá vett fiataloknak.
10. The Lego Movie
Nagyon kellemesen csalódtam ebben a filmben, azt hittem, csak egy ilyen béna
reklámfogás lesz a Lego részéről, de nem! Ez a film izgalmas, szellemes,
humoros, jó tanulságok vannak benne és helyenként kifejezetten megható.
TOP10 legjobb
feldolgozás:
1. Csillagainkban a
hiba Ja, sekélyes vagyok, vagy sem, de nekem ez az adaptáció tetszett a
legjobban 2014-ben. Cselekményében, dialógusaiban, üzenetében és hangulatában
is tökéletesen interpretálja a könyvet, és egyszerűen egy színészben sem
csalódtam, mindenki fantasztikusan végezte a munkáját, különösen a két
főszereplő, akiket nézve néha nem az volt az érzésem, mintha ez egy film lenne,
hanem mintha akkor is ugyanilyen lenne, ha ott állnék mellettük.
2. Az emlékek őre Ez lehet, kevésbé nyilvánvaló választás, mivel sokan nem szerették ezt a
filmet, de nekem gyerekkori nagy kedvencem a könyv, és mégis szerettem. Hiába
változtattak a történeten kismillió helyen, hiába voltak idősebbek a főszereplők,
szerintem a legfontosabb dolgokban hű maradt, a könyv üzenetét és az általa
keltett érzéseket jól adta át. Mindig is ilyen adaptációról álmodtam.
3. A kiválasztott I.
Ez a rész nem tetszett annyira, mint az előző, de ahhoz képest, hogy mennyire
tartottam tőle, beváltotta a reményeimet. Egy-két apró elégedetlenségemet
leszámítva nagyon megfogott a film, pedig nagyobb volt a tét, a színészeket
minden eddiginél nagyobb kihívás elé állította a történet. Kíváncsian (és
félve) várom a negyedik részt.
4. V, mint Vérbosszú
Hát, hm... tudom, furcsa, hogy egy ilyen nagy kultfilmet kevésbé nagy
kultfilmek előznek meg, de hiába néztem végig kétszer is ezt a filmet tavaly,
akkor sem tudtam teljesen azonosulni vele a végére sem. Jó történet, ízléses
megvalósítás, remek színészek, de engem V karaktere inkább taszított, mint
lenyűgözött. Ettől függetlenül megnézném még akárhányszor, nagyon hangulatos és
érdekes film.
5. Így neveld a sárkányod II.
Miután elolvastam a könyvet, kicsit ambivalens lett a viszonyom a franchise-zal,
ugyanis meglehetősen szőrmentén adaptálták az – amúgy zseniális - könyveket.
Ennek ellenére a második rész moziba érkezésére már nem maradtak bennem
indulatok, el tudtam vonatkoztatni, és így nagyon-nagyon élveztem, sokat
nevettem, és még könnyet is csalt a szemembe, remek volt.
6. Noé
Megérte elvárások nélkül beülni erre a filmre, mert biztos csalódtam volna, ha
várok konkrétan valamit, de így nagyon tetszett. Nem csak takarónak használta a
bibliai történetet a szép CGI-hoz, de tényleg értelmesen és érdekesen nyúlt
hozzá az alapanyagához, és a végeredmény egy nagyon jó, elgondolkodtató film
lett.
7. Men, Women & Children
Ez a film viszonylag észrevétlenül elsunyult az idei premierek között a nagyon
híres rendezője és meglehetősen prominens castingja ellenére, ettől függetlenül
én nagyon szerettem. Ez egy sok szálon futó történet, aminek főhősei kertvárosi
anyukák, apukák és gyerekek, akik nagyon változatos hétköznapi problémákkal
küzdenek. A film mindezeket a gondokat olyan szempontból vizsgálja, hogy a
modern technológia hogyan és mennyire része manapság az életünknek. Nem teszi
felelőssé a technikát, ami nagyon okos, csak megmutatja, hogy ott van. A személyes kedvencem Tim és Brandy szála
volt, a fiú depresszióba zuhan, mert az anyja elhagyta a családot, és emiatt
kilép a focicsapatból, ezzel a szekálás és kiközösítés lavináját indítva el; a lány pedig az anyja terrorja alatt él, aki
folyamatosan szemmel tartja, és egyáltalán nem bízik meg benne. A köztük
kibontakozó ártatlan kamaszszerelem volt valószínűleg a legtisztább emberi
érzelem a történetben. Ja igen, és Adam Sandler tud színészkedni?! Döbbenet.
8. A nővérem húga
A könyvet már egy pár éve olvastam, de a film valahogy eddig kimaradt, ennek
örömére 2014-ben sikerült kétszer is megnéznem. Azt kell mondanom, bizonyos
szempontból jobban tetszett, mint a könyv, ugyan a kedvenc mellékszereplőm szálát
nagyon megváltoztatták, de a film befejezése sokkal inkább az volt, amit én már
a regény esetében is szerettem volna látni.
9. Carrie
Még sosem láttam Stephen King regényéből készült filmet, és ezúttal ennek a
klasszikusnak a 2013-as remake-jévél megtört a jég. Nem tudom, az eredeti
milyen volt, azt nem láttam, de engem nagyon lekötött a film első felében
kibontakozó bullyingról és vallási radikalizmusról szóló történet, és
kifejezetten szerettem, hogy a népszerű srácok ebben a történetben nem szemétládák
voltak, hanem lelkiismeretes, rendes kölykök, akik megpróbáltak segíteni a
szociálisan teljesen kasztrált főhősön.
10. Demóna
Nem mindenkinek lett szíve csücske ez a feldolgozás, de nekem jó élmény volt,
tetszett a Demóna köré költött történet, a kellemesen feminista légkör, az „igaz
szeretet” középpontba helyezése, meg az egyedi mesevilág.
Honorable
Mentions: The Grand Budapest Hotel
Tudom, Wes Anderson egy zseni meg minden, én is nagyon szeretem az
intellektuális humorát meg a semmi mással össze nem hasonlítható vizuális
megvalósításait, mégis, az az érzésem, nem ez a munkássága fénypontja. Jó film
volt, de nem éreztem igazán kiemelkedőnek. Ennek ellenére ajánlom mindenképpen
megnézni.
The Riot Club
Minden bizonnyal nem ez a színdarab-feldolgozás a valaha volt legjobb film,
hiszen a legnagyobb jóindulattal szemlélve se történik semmi az utolsó fél óra
előtt, de a fiatal angol színészek olyan válogatottját állították hozzá
csatarendbe, hogy ennek ellenére megéri megnézni, engem kifejezetten lekötött.
Főleg az vicces benne, hogy Sam Claflin milyen gennyes képű rohadékot játszik
itt, először láttam negatív szerepben, de nagyon jól teljesített.
White Bird in a Blizzard
Nem kapott túl pozitív visszajelzéseket ez a film, pedig nekem kifejezetten
tetszett. Jó, aki a trailer alapján nem tudja, hova lett anyu, annak úgy kell,
de ennek ellenére van feszültség a filmben bőven, főleg azért, mert annyira
valóságosnak érződik, nem úgy ábrázolja a főszereplő kamasz lányt, mintha
nagyon okos és rátermett lenne, tényleg úgy reagál minden helyzetre, ahogy azt
a valóságban talán mi is tennénk (kivéve a dugni a rendőrrel-dolgot).
A sas
Ez egy római kori történelmi kalandfilm,
amiket annyira nagyon nem szeretek általában, de ezt érdekessé teszi az
alapötlet, miszerint a főhős a légióból
sérülés miatt kirostálódván nekivág, hogy előkerítse a britanniai
vadonban a kilencedik légió sasát, amivel visszaállíthatja a családja elveszett
becsületét. Magával viszi az egyik brit
törzsből elragadott szolgálóját, akivel az utazás során kölcsönösen felismerik
egymás értékeit, és egy nagyon bájos brománc szövődik köztük.
What If Ez a színdarab-feldolgozás egy szerethető romantikus történet, amiben két
veszettül fura, elvont lélek összetalálkozik, és azonnal kezd kialakulni köztük
a kémia – egészen addig, amíg a lány nem közli a fiúval, hogy vőlegénye van,
áthelyezve őt a barátsági zónába. A következő időkben próbál kiszerencsétlenkedni
belőle, több-kevesebb sikerrel. Nagyon szerettem a két főszereplőt, és külön
öröm volt Daniel Radcliffet ebben a filmben látni, nagyon jól állt neki ez a szerep.
Légcsavar
Hébe-hóba kedvem szottyan egy kis thrillernézésre, de ritkán találok olyat, amit
megnéznék kétszer is. Márpedig ezt kétszer is végigültem tavaly és egyszer sem
bántam meg. A film egy
repülőgépmotorokat tervező nőről szól, aki a férje halála után gépre ül a
kislányával, hogy hazaszállítsák a holttestet. Azonban a fedélzeten elalszik,
és amikor felébred, a kislány eltűnik. Érdekes volt, hogy az egész film egy
repülőgép klausztrofób módon zárt belő terében játszódott, és sok olyan
titokzatos helyet megmutatott a gépen, amit az egyszeri utas nem lát.
Utódok
Gorge Clooney az George Clooney. Ebben a hawaii kulisszák között játszódó
cselekményű érdekes drámában egy férjet alakít, akinek a felesége egy baleset
következtében agyhalottá válik, és eldöntik, hogy egy hét múlva lekapcsolják a
gépekről. Ekkor jön csak rá, hogy az asszony már egy ideje megcsalta őt, és két
lányával a másik fickó nyomába ered.
Hachiko
Hajaj, a kutyás filmek mindig megviselnek érzelmileg, de ez még a szokásosnál
is rosszabb volt, az utolsó negyed órát úgy végigzokogtam, hogy nem láttam a TV-képernyőt.
Egyedül az zavart, hogy az eredetileg Japánban megesett sztorit egy az egyben
áttették Amerikába, egyedül a kutya nevét hagyták meg.
Vad évad
Egy vígjáték, ami amatőr madarászokról szól? :D Ide vele! És ez a film
meglepően jó élmény volt, nem csak a témaválasztás miatt, hanem azért is, mert
okosan megmutatja, hogy a győzelemnél vannak fontosabb dolgok, és elsősorban az
emberi kapcsolatok számítanak.
Szerelemre hangszerelve (Begin Again)
Romantikus filmből (ez romantikus film volt egyáltalán? fene tudja) nekem ez
volt a legnagyobb pozitív meglepetés az évben. Egy nagyon eredeti, jópofa,
bohém történet egy lányról, akit megcsal a felfutó zenész pasija, ezért
elhagyja, és egy lecsúszott alkoholista menedzserről, akinek a saját
lemezkiadója teszi ki a szűrét. Ezek ketten egymásra találnak, és elhatározzák,
hogy egy kicsit indie módon próbálják meg berúgni a lány zenei karrierjét. De
persze nem csak a karrierről van szó, a magyar cím nem adja át azt, amit az
angol igen, hogy ez a film igazából az újrakezdésekről szól, és nagyon szívmelengető.
TOP5 legrosszabb film (csak azok játszanak, amiket
önszántamból, többé-kevésbé odafigyelve néztem végig):
1. The Spectacular Now
Komolyan elpazaroltnak éreztem azt a két órát az életemből, amit ezzel a
filmmel töltöttem. Üres, semmitmondó, vontatott, és az egyébként egészen jó
színészek is borzalmasan játszanak benne.
2. God’s Not Dead
Gondolkodtam, hogy ezt a tipikus „keresztény agymosó filmet” ítélem a
legrosszabbnak, de végül megmentette az, hogy bár bárgyú módon, pocsék
színészek által eljátszott két dimenziósan lapos karakterekkel és
értelmetlenségektől hemzsegő cselekménnyel, de mégis valami pozitív üzenetet
próbált közvetíteni. A szándékot értékeltem, de aligha volt elég, hogy ne
akarjam filmnézés közben kínomban levakarni a vakolatot a falról.
3. Csontváros
Hörr, a könyv se volt a szívem csücske, de hogy micsoda egy ótvaros mocsok
rossz filmet sikerült készíteni hozzá! Még az a kevés értelem is kiveszett
belőle, ami a könyvben megvolt, a casting borzalmas (a huszonéves színészek
mellett a harmincas „szüleik” rettenetes hiteltelenül mutatnak), és néha még a
zeneválasztások is röhejesek. Azt meg kell hagyni, hogy a látvány szép, de az
kevés.
4. A beavatott
Fúú, ezentúl a filmek értelmetlenségét olyan skálában kell megadni, ahol a
Divergent a végpont. Ebben a világfelépítésben, cselekményben,
karakterkidolgozásban egyszerűen minden mintha taszította volna a logikát, és
hiába castingoltak bele bizonyítottan tehetséges fiatal színészeket, ha egyszer
nem kaptak egy forgatókönyvet, amivel lehetett volna normálisan dolgozni.
5. Ha maradnék
Ezzel a filmmel kb. az a bajom, hogy pontos feldolgozás... vagyis semmivel sem
lett mélyebb vagy értelmesebb, mint a könyv. Sőt: a Mia nagy szerelmét játszó
srác nem volt egy nagyon szimpatikus színész, így még jobban utáltam, mint a
könyvben.
Időről időre előfordul, hogy felfedezek magamnak egy-egy
színészt annyira, hogy aztán tőle minden fellelhetőt megnézek, őket emelném ki
a következőben.
Az év kedvenc színésznője:Shaileen
Woodley – Ehh, igen annak ellenére, hogy legrosszabb filmes listán is
kettő van, amiben ő játszotta a női főszerepet, nem érzem, hogy ez az ő hibája
lenne. Alapvetően tehetségesnek tartom, elég sokszínű a játéka, és érdekes
projektekbe is bekapcsolódott, nem csak borzalmas filmekbe. Mindenesetre el
bírnám viselni, ha a jövőben többet nem játszatnának vele szexuálisan ébredező,
lázadó kamaszlányt, egy kicsit már unalmas.
Az év kedvenc
színésze:Ansel Elgort – És nem azért, mert helyes, nekem nem jön be
egyébként. Neki konkrétan olyan zsenge a színészi pályafutása, hogy minden
filmet meg tudtam nézni, amiben szerepelt, amik közül egyedül A beavatott című
fiaskó nem tetszett, de még ott is pislákolt, hogy azért próbált színészkedni a
pocsék forgatókönyv mellett. Viszont a többi három filmben fantasztikus volt,
fiatal kora ellenére szerintem nagyon sok benne a potenciál, hihetően ad át
összetett érzelmeket is. És úgy tud sírni, hogy a szíved szakad meg abba is, ha
csak nézed, ami férfiaknál ritka kincs.
Éés a fiúknál van még valaki, jelesül Sam Claflin, akinek
kijött tavaly négy egész filmje, amiből sikeresen meg bírtam nézni kettőt, meg
pár régebbi projektjét. Szeretem benne azt a melegséget, amit az érzelmes
szerepeibe belerak, de közben van egy sajátos stílusa is. Ráadásul neki már
sírnia se kell, elég ha hosszan és szomorúan elnéz a kamera mellett, már
rosszul vagyok. De igazán azzal bizonyította be nekem, hogy milyen jó színész,
hogy a sok interjú ellenére, ami alapján megkedveltem, a The Riot Clubban olyan
jól tudott rohadékot játszani, hogy komolyan elhittem neki, és utáltam.
TOP 5 sorozat:
1. Once Upon a Time
Változatlanul a fő bűnös élvezetem ez a tündérmese-feldolgozás sorozat.
2014-ben jóban voltunk, a harmadik évad első felét ugyan nem szerettem annyira
még tavalyelőtt, de a második felét nagyon is, és a Frozen-szál behozásával a
negyedik évadra is érdekes tudott maradni a történet. Kíváncsi vagyok, lesz-e
tavasszal végső finálé és ha igen, milyen.
2. Once Upon a Time in Wonderland
Amikor elindult ez a rövid spin-off, egy darabig nem is néztem, tartottam tőle,
hogy hamvába holt ötlet. De kellemesen csalódtam: a történetnek nagyon jót tett a sorozat
limitált hossza, ami miatt nem voltak üresjáratok, célirányosan tört végig a
sztori a végkifejlet felé. Emellett még a főszereplők is igen kellemesek
voltak, Alice-t és Willt nagyon szerethetőnek találtam, csak Cyrus lett volna
kevésbé ultrapapucs, meg a Vörös Királynő kevésbé irritáló. Ja és az anyasorozatra is jellemző okádék CGI itt a rengeteg csodaországi díszletezhetetlen háttér miatt még szembetűnőbb.
3. Trónok harca 1. évad
Hát végre ez is megtörtént, megadtam magam a tömegpszichózis nyomásának, és
elkezdtem nézni a sorozatot. Sokkal jobban élveztem, mint a könyvet, amit
annyira vontatottnak találtam, hogy csakhamar beletört a bicskám. A filmben
valahogy ugyanazok az események sokkal gyorsabban zajlanak, aminek örültem,
csak a sok gusztustalanul lottyadt női és kevés gusztustalanul lottyadt férfi
test látványának nem örültem.
4. Jack és Bobby
Ezt az egyévados sorozatot nyáron nosztalgiából néztem végig, ugyanis egyszer
már láttam, de az utolsó két rész pár részletén kívül semmire sem emlékeztem
belőle. Igazából egy viszonylag sima gimis kamaszdráma, amit az tesz
különlegessé, hogy párhuzamosan fut egy negyven évvel későbbi
dokumentumfilm-forgatással, ugyanis az egyik címszereplőből, Bobbyból az
Egyesült Államok elnöke lett felnőttkorában.
A kezdet azonban korántsem volt rózsás, ugyanis az apja elhagyta a
családot, az anyja pedig egy szabadszellemű, könnyűdrog-használó egyetemi tanár
volt, akinek a gyereknevelési tálentuma eléggé korlátozottnak volt mondható. A
kis geek, kiközösített Bobbyt így a bátyjának, Jacknek kellett a szárnyai alá
vennie, hogy valamelyest normális élete legyen a középiskolában. Maga a
történet nem mindig kötött le olyan nagyon, de az érdekes volt, hogy miképp
formálták Bobby gyerekkori tapasztalatai a felnőtt élete egy-egy részletét.
Ezen kívül vicces volt még látni, hogy milyen mára befutott fiatal színészek
fordultak meg a sorozatban (Bobbyt ugyebár Logan Lerman alakította, de játszott
benne Bradley Cooper és Shailene Woodley is).
5. Dragons: Riders of Berk, illetve
Defenders of Berk
Ez a sorozat fantasztikus volt arra, hogy visszarázódjam a világ hangulatába.
Szerettem a sztorit, a karaktereket, azt a sok kis pluszt, amit a sorozat a
filmekhez hozzárak, egyszerűen csak olyan jó és szívmelengető volt nézni.
TOP3
(számítógépes) játék:
Ilyen a Dear Esther látványvilága
1. Dear Esther
Ez minden könyvmoly álma: egy interaktív novella. Igazából sok interakció
mondjuk nincs, egy lakatlan szigeten járkálhatsz viszonylag szabadon, ami a
szép grafikának köszönhetően meglehetősen realisztikus érzést ad, és miközben
alaposan körülnézünk, a narrátor elsőre meglehetősen véletlenszerűen dobált
mondataiból lassan kikerekedik a történet... nem tudom jobban elmagyarázni, ezt
át kell élni, kb. három óra végigcsinálni, de nagy élmény.
2. 2048
Avagy tili-toli újratöltve. Ez a hatványozós csoda a tavasz vége-nyár eleje
időszakomban elég meghatározó volt, jó sokat toltam ezt a játékot, míg végre
egyszer sikerült kijátszani, na azóta se jött össze többször. Bár én sosem
voltam jó az ilyen játékokban, szóval ez végül is eredmény.
3. Dragons: Rise of Berk
Ez az Így neveld a sárkányod-franchise-hoz tartozó építgetős játék nyár óta
köti le a fölös energiáim egy részét. Igazi rajongóknak melegen ajánlott,
ugyanis van saját története, ami erősen épít mind a sorozatra, mind a filmekre.
Az volt még érdekes benne, hogy viszonylag a projekt kezdeti szakaszában
elkezdtem már vele játszani, és azóta folyamatosan tapasztalom, amennyit
fejlődött a játék, a csata-mód behozása például nagyon jó ötlet volt, bár
eleinte tartottam tőle.
TOP10 zene, ami meghatározta a 2014-es évemet:
1. Peter Hollens
Nem is tettem végül is más Youtube-ost a listára, pedig lehetne, de
egyértelműen ő volt az, aki a legjobban megfogott. Egyszerűen nem tud olyat
csinálni, amit ne szeretnék, dolgozzon fel klasszikus dallamokat vagy modern
popszámokat, parodizáljon vagy gondolja teljesen komolyan, mindent élvezek.
Gyönyörű hangszíne van, és nagy türelme meg ügyessége, hogy ezeket a bonyolult
a’capella dalokat ilyen szépen kidolgozza. És azt külön szeretem, hogy a videók
is klasszak és kreatívak hozzá.
2. Imagine Dragons – Night Visions
Hallgattam én már Imagine Dragonst 2013-ban is, a Radioactive című számukkal
találkoztam először. Azonban az nem nyerte el maradéktalanul a tetszésem, és
ebben az évben fedeztem fel igazán, hogy mennyire sokoldalú ez az együttes. Ezt
nagyrészt Peter Hollensnek köszönhettem, mert ő csinált pár nagyon jó covert a
számaikhoz.
Hát most komolyan, hallgassátok meg egymás után ezt a két számot... és ez
ugyanaz az együttes!
3. Begin Again soundtrack
Egy zenészekről szóló filmnek talán nem csoda, hogy jó zenéje van, de ez
különösen igaz volt itt. Ugyan Adam Levin számait nem mind szerettem, mert túl
kereskedelmi nyalókák voltak (bár azok is akartak lenni a történet alapján), de
Keira Knightley egyszerűen fantasztikus, és azoknak a számoknak, amiket ő
énekel mind rendkívül erőteljes és kicsit alternatív szövege van, nagyon
szerettem őket.
4. Az emlékek őre-kísérőalbum
Amióta Az éhezők viadalához 2012-ben kiadtak egy kísérőalbumot olyan számokkal,
amik nem jelentek meg a film zenéjében, azóta nagy divat lett ez, és idén már
jópár kísérőalbum is kijött olyan filmek mellé, amiknek amúgy instrumentális a
soundtrackje. Nekem ez lett a kedvencem, egyszerűen azért, mert minden számot
szerettem rajta, jó a hangulata, illik a filmhez, és ugyanazokat az üzeneteket
közvetíti.
5. Tom Odell
Hát, itt nincs sok izgalom, egy szőke srác meg a zongorája, DE ami kiemeli
mégis számomra, az az a nyers érzelem ( néha indulat), amivel játszik és
énekel, fantasztikus.
6. Stuck in Love soundtrack
A filmben a zenéje volt az egyik, ami nagyon megfogott. Hangulatos számok
szerepeltek benne, többnyire kicsit country-s, kicsit alternatív stílusban, ami
nekem nagyon közel áll a szívemhez. Sok akusztikus gitárpengetés és érzelmes
dallamok jellemzik a zenét, ami jól illett a film hangulatához.
7. Csillagainkban a hiba soundtrack
Ezek is ugye nagyrészt olyan számok, amik tényleg benne voltak a filmben, hát
még szép, hogy szerettem őket. Szerencsére a többségüknek sikerült megragadnia
a könyv lényegét és hangulatát. Ed Sheeran a maga számát még a The Voice-ban is
elénekelte duettként, most ezt mutatom meg.
8. Így neveld a sárkányod II. zenéje
Már az egyét is imádtam, de azt még tudták fokozni pár kreatív ötlettel és az
éneklős betéttel, ami kifejezetten jól sikerült. A számot, amit kiemeltem,
azért szeretem, mert a fő témát szerintem nagyon kreatívan sikerült beemelni
egy könnyűzenei közegbe, a filmben ez rettentő hatásos volt.
9. A Jégvarázs zenéje
Vicces, amikor tavalyelőtt decemberben először kezdett fellángolni a
Frozen-láz, nekem még nem tetszett a zenéje. A Let It Go-ról az volt a
véleményem, hogy jó, de semmi különös, kissé túlértékelt. Aztán már 2014-ben
megnéztem a mesét, és egyre jobban megszerettem a zenét is. Azóta a Let It Go
lett a hivatalos önsegítő dalom Zh-k és vizsgák idejére. XD De szigorúan csak
angolul, a magyar szöveggel a világból ki lehet kergetni.
10. The Hanging Tree
Bár a film kísérőalbuma ezúttal annyira nem jött be, mint az előző kettő, túl
modern hangzású lett szerintem, de a soundtracket még mindig nagyon szeretem és
különösen is ez a csoda emelkedett ki, amit napokon át csak hallgattam és
hallgattam és nem bírtam egyszerűen megunni. Gyönyörű lett a dallam (köszönet
érte a The Lumineersnek), és ahogy utána kibővül a szám a kórussal, majd a
zenekarral, az lélegzetelállító.
Az a helyzet, hogy egy kicsivel több, mint egy hónap van hátra a blog negyedik születésnapjáig. Tervezek dolgokat (amikből nem tudom, mi valósul meg), mindenesetre próbálkozom. Az utóbbi időben a blog kapcsán is sokat töprengtem mindenfélén, de kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is, ezért összeeszkábáltam ezt a kis kérdőívet: http://goo.gl/forms/ny9iCPkVp8 Kérlek benneteket, tiszteljetek meg azzal, hogy kitöltitek, illetve a végén szereplő rubrikába írtok kérdést, és ezzel hozzájárultok egyik szülinapos tervemhez, a Kérdezz-felelek bejegyzéshez!
Csak tisztázzuk: ez a könyv annál jobb,
minél kevesebbet tudsz róla, úgyhogy, ha rám hallgatsz, bezárod ezt az ablakot,
megveszed a regényt és elolvasod. De ha esetleg további bátorításra van
szükséged, akkor leírom, én mit gondoltam a könyvről.
A Soha nincs vége meglehetősen
hatásosan indít: főszereplőnk, akinek ekkor még a nevét sem tudjuk,
öngyilkosságot követ el. Egy téli napon beleveti magát a jéghideg, háborgó
tengerbe, és meghal. Azonban ezután nem az történik, amire számít: felébred egy
másik helyen, ami pont úgy néz ki, mint az angliai kertváros, ahol kiskorában
laktak, csak épp sokkal-sokkal nyugtalanítóbb. Seth hamarosan arra a
következtetésre jut, hogy a saját, személyes poklába került. Amikor azonban
felderíti az elhagyatott, kopár, szokatlanul meleg várost, rájön, hogy koránt sincs
egyedül, újdonsült társai pedig elmesélnek neki egy őrült történetet, ami, ha
igaz, akkor Seth még nem halt meg, és talán van még egy esélye helyrehozni a
dolgokat.
El kell mondanom, hogy ennek a
könyvnek, mint általában Ness magyar kiadásainak, baromi látványos borítója
van. A minimalizmusával együtt is azonnal felkelti az emberek kíváncsiságát, a
már szinte védjeggyé lett többrétegű, kivágott külső borítós megoldás pedig
azonnal lapozásra késztet. Mivel nálam volt az előadóban is, szinte nem múlt el
úgy nap a héten, hogy valaki nem kérdezett volna rá, mi ez a könyv. A címe is
sok embert gondolkodóba ejtett, mivel éppen Zh-időszak közepén tartottunk,
feltételezték, hogy a szenvedéseinkre vonatkozik. :D Mindazonáltal a regényre
magára is nagyon megállja a helyét, de ezt nem igazán fejthetem ki bővebben
anélkül, hogy spoiler lenne.
Szóval a történet végig Sethet követi,
noha külső elbeszélős. Eleinte a fiú története annyira kizárólagos, hogy a
könyv első párszáz oldalán konkrétan senki mással nem találkozunk a jelenben.
Sethnek jómódú középosztálybeli létezése ellenére igencsak tépett élete volt,
ami miatt talán nem annyira csoda, hogy el akarta dobni magától. Amikor
kiskorukban egyedül maradtak otthon az öccsével, a kisfiút elrabolták, és habár
végül megkerült, Seth mindig úgy érezte, hogy a szülei őt okolták a történtek
miatt, ezért távolodtak el tőle, zárták őt ki szinte teljesen a családi
életből. Ezenkívül a fiú meleg, és bár úgy érezte, megtalálta élete szerelmét
Gudmundban (igen, ez a srác neve, Gudmund), végül ez a kapcsolat zátonyra
futott, és Seth nem tudott túllépni azon, hogy elvesztette ezt a jelentős
érzelmi kapaszkodóját.
Később Seth talál segítőtársakat Regine
és Tomasz személyében, akik mindketten sötét múlttal a hátuk mögött kerültek a
kopár kisvárosba, és ijesztően kilátástalan jövővel néznek szembe. Regine nagy
termetű, mackós, kicsit goromba természetű lány, aki azonban jól ellensúlyozza
Seth bizonytalanabb, érzékenyebb viselkedését. Tomasz jópár évvel fiatalabb
náluk, ami borzalmas is lehetne, hiszen a legtöbb filmben/könyvben a fiatalabb
kölykök azért vannak, hogy picsogjanak és bajba keverjék a főhősöket, de ez a
fiú üdítően okos, talpraesett és önálló volt, nagyon megkedveltem. Persze
előbb-utóbb fény derül a titkaikra, ami sok feszült pillanatot eredményez, de
jó volt, hogy nem lógtak a levegőbe, hanem őket is igazán mélyen
megismerhettük.
A másik kiemelkedő tulajdonsága a
könyvnek, hogy SOHA nem tudtam, mi fog történni legközelebb. Ness szándékosan
úgy építi fel a történetet, hogy semmit se vehess készpénznek és egy idő után
azt is megkérdőjelezd, mi a valóság. Kicsit az Inception jutott ilyen
szempontból eszembe a könyvről, de számomra még az a film sem volt ennyire
elbizonytalanító, ott jobban tudtam követni, merre tartanak a dolgok, ellenben
itt elképzelésem sem volt, hogy mi gömbölyödik ki végül az egészből. Ugyebár
Seth az elején elkönyveli, hogy ez a pokol, ami legfeljebb csak az ő fejében
létezik, majd amikor találkozik a többiekkel, és az egyszeri olvasó azt hinné,
érti, mi folyik körülötte, kedves egyetlen főhősünk olyan erősen elkezd
kételkedni, hogy az egy idő után minket is teljesen összezavar. Seth
rendszeresen azt műveli, hogy elképzeli magában a következő gondolatsort: ha ez
egy regény vagy film lenne (tehát egy kitalált történet), akkor a következő
pillanatban ez meg ez történne. És amikor tényleg megtörténik, akkor úgy érzed,
hogy az író szórakozik az agyaddal, mégpedig meglehetősen hatásosan.
És persze az is nagyon imponált nekem,
hogy ez a könyv olyan mély, mint a Mariana-árok. Ilyen szempontból elsősorban
Seth jellemfejlődése áll középpontban, az ő részéről igazi felnövési tanmese ez
a történet. Kezdetben a fiú eléggé önző, mivel csak a saját fájdalma, az élete
során elszenvedett sérülések foglalkoztatják, majd ahogy szép lassan elkezd a
lelke gyógyulni, kinyílik, hogy azzá a szerető, gondoskodó, felelősséget
vállalni képes emberré legyen, akivé mindig is válnia kellett volna. A megértés
és a megbocsátás fontosságát hangsúlyozza a könyv, mert Sethnek ehhez a
gyógyuláshoz nagyon sok emberrel meg kell békülnie, nem utolsósorban saját
magával is, és felfedezi, hogy hiába okoztak neki sok fájdalmat a szerettei, ez
nem szándékos volt, sőt, Gudmund például azért nem tudta őt jól szeretni, mert
annyira felaprózta magát abban, hogy mindenkinek a fájdalmát enyhítse a
környezetében. És végül, de nem utolsó sorban: amíg élsz, addig mindig van
lehetőség tenni valamit a kapcsolataidért. Addig SOHA NINCS VÉGE. Au, ugye?
A befejezés merész, mégis, szerintem tökéletesen illett a
regény egészéhez. Ennek ellenére elgondolkodtam, hogy falhoz vágom a könyvet,
egyetlen pillanatig. Aztán meg szerettem volna Ness nyakába borulni, ki érti
ezt?
Végezetül, hadd ajánljam figyelmetekbe
Aimee Mann Borrowing Time című számát, aminek szövegéből a könyv mottója lett.
Kinek
ajánlom? Inkább idősebbeknek. Amellett, hogy YA elvileg a könyv,
emészthetőség terén szerintem ez túllő a korosztályon (és bemutat mindenkinek,
aki azt állítja, hogy a korosztályos regények között nincs minőségi irodalom).
Kinek
nem ajánlom? -
Cselekmény, történetvezetés: 10/10*
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10*
Összesen: 10/10*
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Zseniális,
a magyar is, az eredeti is. nagyon tetszik hogy a magyar, bár teljesen más,
megtartotta az angol borító színvilágát.
Kedvenc
szereplők: (1) Seth (2) Tomasz (3) Regine (4) Gudmund (5) Vezető
Kedvenc
jelenetek: (1) kezdőjelenet (2) Seth rájön, mi történt az öccsével a
valóságban (3) Seth látja Regine halálát (4) Tomasz hős lesz (5) a hármas
beszélgetései Seth nappalijában
Mélypont: -
Kedvenc
ötlet: hogy soha nem látták a Vezető arcát, az mérhetetlenül
félelmetesebbé teszi
Rosalinda Fitzroyra hatvankét év
hibernáció után a lakóparkjukban felfedező túrára induló srác talál rá, aki
első riadalmában (azt hiszi, hogy ügyetlenségében megölte a lányt) mindjárt
szájon át is lélegezteti. Rose-nak azonban mesébe illő ébredése után nem csak a
túlságosan hosszú hibernációs álom mellékhatásaival és a média figyelmével kell
szembenéznie: az eltelt idő, egy háború és egy óriási járvány miatt mindenki
halott, akit valaha ismert, nem csak a szülei, hanem a szerelme, Xavier is.
Ilyen körülmények között igazi kínszenvedés visszatalálni a hétköznapok
kerékvágásába, Rose azonban sok-sok segítséggel elkezdi venni az akadályokat,
amíg egy napon egy robot nem érkezik a lakóparkjába, ami megpróbálja megölni
őt.
A Hosszú álom azon kevés könyvek
egyike, amik esetében tényleg érdemes alaposan megnézni a borítót, mert az
egész regény élménye össze volt számomra sűrítve azon a kékségen. Először
giccsesnek tűnt, aztán elkezdtek feltűnni az apró részletek, például az
áramkörminták a szélén, vagy a borítón szereplő lány sötét, szinte
kétségbeesett tekintete, amitől más szemmel kezdtem nézni rá, és a szépséges
külső mögött észrevettem a sokkal mélyebb és sötétebb tartalmat.
Rose története is ilyen: az elsőre
szépecskén és tiniregényesen induló sztori mögött végig meghúzódik a nagy,
sötét szörny: egészen pontosan milyen volt a viszonya Rose-nak a szüleivel,
miért és hogyan került rendszeresen hibernált állapotba, és végül hatvankét
évvel ezelőtt miért nem ébresztették fel többet? Rose mindezen kérdéseinkre a
regény első percétől tudja a választ, nincs itt semmiféle amnézia utáni
releváció, hanem annál valami sokkal mélyebb és emberibb, mégpedig az, hogy nem
bír szembenézni a történtekkel. Rose meggyőzte magát, hogy neki kell lennie a
tökéletes kirakatgyereknek, aminek a szülei szerették volna, és hogy minden,
ami történt, az az ő hibája. Nagyon-nagyon sok idő kell ahhoz, hogy felismerje,
milyen mélyen is törték meg igazából a szülei, és hogyan tették tönkre
apránként az életét, és ez az út, ami igazából kiemelte számomra a könyvet. Rose
persze nem feltétlen szimpatikus minden pillanatban, sokszor túlságosan passzív
és nem mer kiállni magáért, de a háttere miatt ez érthető.
Mindeközben a felszínen nem történik
olyan sok minden, főhősünk gyógyulgat, újra elkezd iskolába járni (jaj nekünk),
közben pedig megismerkedünk a szomszéd sráccal, Brennel, és a biológiai
kísérletek során létrehozott génmanipulált szuperemberrel, Ottóval. Időközben
Rose felidézi a Xavier-vel való kapcsolatát, így közvetve őt is megismerjük. Bren
az átlagember a sztoriban, népszerű az iskolában, és Rose-nak persze tetszik,
de a fiú nagyon jóindualtú és segítőkész, szóval számomra szerethetővé vált.
Otto sokkal jobban hasonlít Rose-ra abban, hogy introvertált egy kicsit, és
eléggé elüt az átlagtól. Az ő története nagyon-nagyon érdekes volt, meg úgy
általában, ahogy a világot, az embereket látta, és ahogy kommunikált, azt
valami lenyűgözően sikerült kidolgozni, amikor beszélgettek, akkor csak úgy
faltam az oldalakat. Xavier-vel se volt szokványos a lány kapcsolata, hiszen a rendszeres
hibernációk miatt a fiú gyorsabban öregedett nála, így abból, hogy a lány még a
pelenkáját is cserélte, elértek odáig, hogy kamasz korukban volt egy időszak,
amikor egyidősek voltak, és egymásba szerettek. Ezzel kapcsolatban nagyon
érdekes volt, amint láthattuk, hogy ugyanaz a kapcsolat hogyan változik az
életük során, miként vesz fel új és új jelentéseket.
Ami még tetszett a könyvben az a
meglepően barátságos jövőképe. Az átlagos disztópiákhoz képest, ahol jött egy
nagy katasztrófa, és minden szarrá ment, ebben a történetben a technikai
fejlődésnek sikerült kicsit ráncba szednie a dolgokat, és egy apokaliptikus
járvány után a világ még mindig egészen élhető hely. Tetszett az a logikus
gondolat, hogy a népesség drasztikus csökkenésével több erőforrás jut egy
emberre, csökken a szegénység, a bűnözés. Mondhatjátok naivnak, de akár ilyesmi
is lehet a jövő, kisülhetnek jó dolgok is tragikus eseményekből. Persze nyilván
nem minden szép és jó, elnyomás, hatalmi harcok még mindig vannak, de én
személy szerint élveztem, hogy nem a napi életben maradás a szereplők legnagyobb
problémája. Plusz ez olyan kellemes dolgokkal járt együtt, mint a nemi és
etnikai egyenlőség, hiszen, lássuk be, Otto még csak nem is ember egészen,
mégis ki tudta küzdeni magának, hogy egy elit iskolában tanulhasson, ami azért
nem rossz.
A regénynek olyan befejezése van, ami
hiába lezárt, mégis folytatásért kiált. Tavaly meg is jelent a második rész
angolul No Life But This címmel. Mindenképp kíváncsi vagyok rá, mert nagyon sok
lehetőséget látok még ebben a történetben, szeretnék többet olvasni Ottóról és
a családjáról, és persze Rose további sorsa is érdekel.
Kinek
ajánlom? Ha az érzelmi vonzata érdekel elsősorban a történetnek,
akkor mindenképp olvasd el, párját ritkítóan jó könyv.
Kinek
nem ajánlom? Öhh... nem kell túl komoly sci-fit várni tőle, oké?
Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10*
Összesen: 10/10
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Szép
az első angol borító is, de a mögöttes tartalmak miatt jobb szeretem a
másodikat, amivel magyarul is megjelent.
Kedvenc
szereplők: (1) Otto (2) Rose (3) Ben (4) Xavier (5) a kutya
Kedvenc
jelenetek: (1) Otto a családjáról mesél Rose-nak (2) Rose és Xavier
összejönnek (3) a kezdés (4) Xavier felfedi magát Rose előtt (5) Rose végre
elismeri, mit tettek vele a szülei