Idézet


2015. július 30., csütörtök

Ideális nyári limonádé mélyebb tartalommal



Papírvárosok – Paper Towns (2015)

(Filmszemle)

Olyan kiváltságos helyzetben vagyok, hogy a nyaram nagy részét munka és nyaralás címszóval Athénban töltöm, ahol az USA-premierrel egy időben, már július 23-án elkezdték vetíteni a Papírvárosokat. Iziben meg is néztem, úgyhogy az a megtiszteltetés ért engem, hogy még a magyar bemutató előtt beszámolhatok nektek róla.

Quentin és Margo gyerekkorukban jó barátok voltak, de ahogy teltek az évek, szép lassan eltávolodtak egymástól. Amikor elérkezik a gimnázium utolsó néhány hónapja, szinte már olyanok egymásnak, mint az idegenek. Quentin azonban titokban még mindig szerelmes a csodálatos kalandokba keveredő, izgalmas és népszerű szomszéd lányba, csak nem meri neki bevallani. Egy éjszaka azonban Margo beállít hozzá az ablakán át, és arra kéri, legyen segítségére a jogos bosszúhadjáratában. Amikor Quentin igent mond, élete legizgalmasabb kalandja veszi kezdetét. Rettenetesen várja, hogy másnap találkozzon Margóval az iskolában, de a lány többet nem megy be, eltűnik otthonról. Quentin ezután felfedezi, hogy Margo hátrahagyott nyomokat, és arra következtetésre jut, hogy meg kell őt keresnie.

A Csillagainkban a hiba rendkívüli népszerűsége után (meg persze azért, mert jó is lett nagyon), azt hiszem, nagy elvárásokkal ültem be erre a filmre. És bár a két produkció stábjában sok átfedés volt, és ugyanannak az írónak a két regényéből készült film, mégis, teljesen más lett a kettő. Ami, mint végül is belegondoltam, jó dolog. Nagyon nagy baj lett volna, ha a Csillagainkban a hibát akarják másolni, ha John Greent most már mindig azzal akarnák eladni, hogy miatta sírják puffadtra a szemüket a tinilányok, mint a kicsit idősebb korosztály Nicholas Sparkstól. Helyette, nagyon helyes és bátor módon hagyták, hogy ennek a filmnek saját hangja legyen, önálló hangulata, atmoszférája, dinamikája. Ami, el kell ismernem, teljesen más, mint a Csillagainkban a hibáé, de ez nem baj.

Míg az előző filmet azért ajnároztam, mert komolyan úgy éreztem, hogy az volt a valaha általam látott leginkább könyvhű adaptáció, addig ezt a Papírvárosokról egyáltalán nem lehet elmondani. Persze nagy vonalakban jól hozza a könyv cselekményét, igazán lényeges dolgokban szerintem nem is változtattak, ellenben vitatkozhatunk arról, hogy a végkifejlet környéki kisebb változtatások mennyire lényegesek. Szerintem, mivel a történet fő üzenetét nem háborgatták, üsse kő, így is jó, de valakit biztos jobban fog ez idegesíteni nálam. Ráadásul benne hagytak a végleges vágásban olyan jeleneteket, amiket a színészek többé-kevésbé improvizáltak, azok meg aztán főleg nem lehettek hűek az alapanyaghoz, egészen ritkán volt az az érzésem, hogy „na, ezt a szöveget a könyvből vették ki”, ami a Csillagainkban a hibánál szinte folyamatos volt. Míg az tényleg az ijesztően könyvhű adaptációs munka csillagaként ragyog előttünk (haha, éljenek a szándékolatlan szóviccek), addig ez a film inkább arra jó példa, hogyan érdemes hozzányúlni egy alapanyaghoz, kreativitással hogyan lehet olyan filmet készíteni, ami jól egészíti ki a könyvet.

És akik ezt lehetővé tették, azok elsősorban a színészek. Casting szempontjából egy fél rossz szavam sem lehet, az összes fiatal színész tökéletes munkát végzett. Nat Isaac szerepében is szépen helytállt, de atyavilág, hogy Quentinnek milyen tökéletes volt, azt el sem tudom mondani. Mármint igen, elsősorban neki kellett elvinnie a hátán ezt a filmet, és egyszerűen minden rezdülése, minden pici arcmimikája annyira karakterhű volt, talán még egyik szerepében se láttam ennyire ösztönösnek, egységesen meggyőzőnek a játékát. Cara Delevigne pedig mellette jól hozta a végzet asszonyát, aki valójában a felszínt megkapargatva egy sérülékeny, bizonytalan, identitásválságos, de közben lázadó és minden szempontból párját ritkító kamaszlány. Ha ilyen minőségű munkát végez a továbbiakban, akkor azt hiszem, lesz neki karrierje a filmvásznon is, nem csak modellként.

Mellettük ismeretlen (legalábbis én még sosem hallottam róluk) fiatal színészek mellékszerepelnek hasonló minőségű teljesítménnyel. Az már eleve jó pont volt, hogy sikerült minden szerepre pont olyan kinézetű színészt castingolni, mint amilyennek én elképzeltem őket, de hogy még játszani is tudnak, az már végképp lenyűgöző. A Radart és Bent alakító két fiún (Justice Smith és Austin Abrams) múlott elsősorban sok, hiszen ők töltik a legtöbb időt együtt a vásznon Quentinnel, még Margónál is többet, így a barátságuk kémiájának hibátlannak kellett lennie, különben helyrehozhatatlanul sérül a történet. Szerencsére erről szó sem volt, sőt, annyira megkapóra sikeredett a kis trió kapcsolata, hogy számomra ez nyújtotta a film egyik fénypontját.

Angelának (Jaz Sinclair) külön örültem, a könyvben nagyon megkedveltem a karakterét, de nem kapott túl sok figyelmet, ellenben a filmben kicsit több lehetősége nyílott kibontakozni, ami szerintem jó döntés volt. És persze itt van még Lacey (Halston Sage), aki sikerrel feszegeti a menőlány státusz skatulyáját azzal, hogy nem csak szép, de okos, belevaló, és vicces is. (El bírná viselni a lelkem, ha Halston Sage lenne az Alaska nyomában Alaskája, ha már van ez a szép hagyomány, hogy az egyik film mellékszereplőjét átmentjük a következőbe főszereplőnek... akár Austin Abramset is el tudnám képzelni mellette, mint Pufit.) Külön öröm volt, hogy a kicsi Margót és Quentint játszó színészek hasonlítottak a nagyokra (főleg Margo) és még ügyesek is voltak.
 

Tavaly még az interjúk alatt egyszer Nat Wolff és Ansel Elgort azon viccelődtek, hogy ők minden John Green-adaptációban ott kívánnak lenni slusszpoénként, jelentéktelen kis szerepekben. Szóval itt volt a nagy kérdés: vajon Ansel Elgort komolyan gondolta, és benne lesz ebben a filmben? A találgatást csak tovább fűtötte, hogy raktak föl képet a közösségi médiába arról, amikor tiszteletét tette a forgatáson, de azt nyilván nem tudhattuk, hogy szerepel-e. Viszont (kapaszkodjatok meg erősen a széketekben): szerepel! Azt nem mondom meg, hogy hol, mert nem akarom elrontani az örömötöket (én majdnem leestem a székről a moziban, annyira röhögtem), de azt be kell vallanom, azért kitaláltam, hogy ebben a jelenetben ütne igazán nagyot a jelenléte, úgy látszik, a rendező pajtással egy rugóra járt az agyunk.

Szóval a fenomenális szereplőgárdának köszönhetően (meg annak köszönhetően, hogy a szülők figurái csak mutatóban jelennek meg) az egész filmnek adott egy ilyen végtelenül bájos, fiatalos és könnyed hangulata, ami csak ritkán hajlandó megtörni. Ezt támogatja teljes mértékben az operatőri munka, rengeteg világos, élénk színű, napfényes és vidám képpel, valamint a zene, amikből azt hiszem, jó hosszú időre be fogok tárazni nyári számokkal. Emellett persze az egész film alaposan meg van mártogatva humorban is, és bár nem mindig minden vicc vicces maradéktalanul (én speciel a Csillagainkban a hibán szerintem többet röhögtem), de azért általában működnek. Elsősorban a humorban fogható meg a film korosztályos jellege: minden nemzedéknek jut egy felnövésről szóló film, és szerintem ezt a mozit nagyon is tudatosan a 90-es években születetteknek célozták. Persze ez nem jelenti azt, hogy csak nekünk szól, de tény, hogy sok apró gyöngyszem van benne, ami annyira ennek a korosztálynak a sajátja, hogy nekünk könnyebben elérhető a humora (lásd a pokémonos utalások, vagy a Lady In Red mint nagy romantikus zene).

Nekem a könyvben speciel a sok agyalás meg a gazdag szimbólumrendszer tetszett a legjobban, ami persze ilyen formában nem vihető át filmvászonra. Én speciel többet is el tudtam volna viselni Quentin narrációjából, ami csak a történet legelején és legvégén bukkan fel, de ennek hiányában is képes volt a film sok jelentésréteget és komoly tartalmat átadni, sőt, érdekes módon néha más oldalról is megvilágítani ugyanazokat a kérdéseket, mint a könyv. Mármint persze a fő kérdés itt is az, hogy milyen veszélyekkel jár, ha idealizálsz valakit, de érdekes módon a filmben én valahogy most Radar és Angela kapcsolatán, illetve Lacey identitásválságán keresztül is ezt a problémát láttam kibomlani, nem csak Quentin és Margo viszonylatában. Nagyjából ez az egyik fő ok, amiért jó kamasz film ez: megmutatja, hogy a gimis ranglétra bármelyik szintjéről jött bármilyen ember is vagy, annyival több tudsz lenni a skatulyáknál vagy ideáknál, amiket mások rád aggatnak. Egy ember nem egy idea, egy cél, vagy jutalom, egy ember csak egy ember, aki önmagában hordozza a lehetőségét, hogy végtelenül komplex és egyedi legyen, neked pedig olyannak kell szeretned, amilyen, nem olyannak, amilyennek te kigondoltad.

Ezzel párhuzamosan engem változatlanul rabul ejtett Quentin útja. Azért be kell vallani, akármilyen cuki fiú is a főhős, a film java részében érezhetően seggfej módon viselkedett a barátaival, főleg Bennel. Az, ahogy a közös kalandok során lassan kezdte felismerni, valójában milyen sokat is jelentenek számára, szép folyamat volt, és elvezetett a film másik nagy tanulságához: ne becsüld alá az életed apró csodáit. Lehet, hogy elcsépelt tanulság, de nekem még mindig szükséges hallanom néha, mert nem tudom, ti hogy vagytok vele, de velem előfordul, hogy mindig valami nagyobbra, lenyűgözőbbre, eksztatikusabbra vágyon az élettől, és közben nem becsülöm meg azokat a jó dolgokat, amik viszont adottak. A film arra ad egy lökést, hogy ez ne így legyen, ne csak akkor kezdjek el értékelni kapcsolatokat az életemben, amikor elveszítem őket. Szerintem erre rávezetni az embereket egy jó törekvés, akkor is, ha nem ez az első és nem is az utolsó mű, ami megpróbálja.

Vicces módon a Papírvárosok könyv és film ugyanúgy hatottak számomra: „lassan, aztán egyszerre”. Eleinte, bár élveztem, inkább csak a számat húztam picit csalódottan, a közepe táján kezdett rabul ejteni a film, a végére pedig hirtelen teljesen eksztatikus élmény lett, és két méterrel a föld felett lebegve jöttem ki a moziból. Lehet, hogy nem hibátlan adaptáció, lehet, hogy nem hibátlan film, de azért nagyon-nagyon jó, és én nagyon sok fronton visszakaptam tőle a könyv élményét, néhol még többet is, úgyhogy elégedett vagyok.

Ha tehetitek, nézzétek meg ezt a filmet a moziban! Szerintem randifilmnek sem rossz választás, a srácokat is feltehetően leköti a kaland meg a road trip két órára. Nyilván sose lesz blockbuster, még a Csillagainkban a hibához képest is messze kevesebbet fog hozni, legalábbis az eddigi becslések szerint, de ettől még megéri rákölteni a pénzt, hogy lássák Hollywoodban, szükség van az okos kamaszfilmekre akkor is, ha nem veszik meg rákkal teletömött kölykökkel a szimpátiánkat. John Green szerintem megérdemli, hogy a filmiparba is bebetonozódjon, mint kiválóan eladható szerző, hátha akkor majd a jövőbeli mozik alapanyagait is jobban fogja gyártani, mint az elmúlt pár évben tette.

10/9 pont


 

2015. július 26., vasárnap

Ne packázz víz alatti szellemlányokkal



Nova Ren Suma – Imaginary Girls (Elképzelt lányok)



(Könyvkuckó)

Chloe és a nővére, Ruby, a nagy korkülönbség ellenére mindig is elválaszthatatlanok voltak, hiszen gyakorlatilag az idősebbik lány gondoskodott róluk alkoholista anyjuk helyett. Ruby a kisvárosuk lüktető szíve, egyszerűen mindenki a kegyét keresi, ez a kis darabnyi föld biztosan körülötte forog. Chloe élvezi a nővére dicsfényét egészen egy végzetes nyári éjszakáig, amikor egy buli közben az egyik iskolatársukat halva találják a víztározóban. Kitör a botrány, Chloét pedig magához veszi a messzi városban élő apjuk. Két évig nem is beszél Rubyval, amikor az egy nap váratlanul beállít, és közli, hogy márpedig a nyárra visszaköltözik hozzá. Chloe amellett, hogy nagyon várja a nyarat, kicsit fél is, az elválásuk körülményei miatt ez nem is csoda. Amikor azonban megérkezik a kisvárosba, legnagyobb megdöbbenésére a halott lányt, aki miatt az egész mizéria elkezdődött, élve, jó egészségben találja.

Jaj, ez a könyv. Azért került a párbajos listámra, mert évekig kerülgettem, mint macska a forró kását, és valahogy közben, azt hiszem, sikerült túlzott elvárásokat nevelnem iránta. Eleinte úgy is tűnt, hogy ezeknek meg tud felelni, de aztán valahol a felénél-kétharmadánál nagyon pofára esett nekem a regény, és a végéig nem is tudta már ezt helyrehozni.

Kezdjük a pozitívumokkal: nagyon szépen van megírva. Eleinte az is bőven elég élvezetet nyújtott, hogy ízlelgettem Suma különleges mondatait, a szép leírásokat, amikből amúgy van bőven. Ennek köszönhetően a hangulat is elég erősre sikerült, valahogy bekúszik az ember bőre alá ez a kisváros, a láthatáron elnyújtózó víztározó, meg Ruby történetei, amikről eleinte, a főhőshöz hasonlóan mi se nagyon tudjuk, higgyük-e vagy sem.

Csak aztán egy idő után ez már kicsit kevés, és elkezdtem valami kevésbé felületes érték, urambocsá’ cselekmény után kotorászni a könyvben... de nem nagyon találtam semmit. A regény cselekményileg eléggé úgy épül fel, mint a horrorok többsége: nem sok történés, viszont annál több rejtély és feszültségkeltés vezet el a nagy fináléig. És persze ezzel igazából nem is lenne semmi baj, ha Chloe azt csinálná, amit előzetesen vártam tőle, és egy kicsit nyomozgatna. De ő csak tipródik egy helyben, ha fel is teszi a megfelelő kérdést, ahhoz már mintha egyáltalán nem fűlne a foga, hogy meg is válaszolja őket. Egy jellegzetes példa: a pasi, akibe bele van zúgva, úgy tűnik, az egyetlen hím a városkában, aki nincs hasra esve Rubytól. Mégis, amikor kettesben maradnak egy szó sem esik Rubyról, Chloe nem tesz fel egyet sem a nagyon is releváns kérdései közül, beszélgetés helyett egészen mással voltak elfoglalva (és nem társasjátékoztak, maradjunk annyiban). El nem mondhatom, mennyire csalódott voltam annál a résznél.

De ami számomra igazán perdöntően rosszá tette a könyvet, az Ruby személyisége és viselkedése volt. Egyszerűen csak egy elképesztően önző és gyerekes ember, akinek megvolt a hatalma ahhoz, hogy a maga képére alakítsa a világot, így nem kellett megváltoznia, hogy akár a legkisebb mértékben is normális legyen. Nem érdekel, mennyire szereti a testvérét, nem érdekel, milyen vad és szabad és menő, egyszerűen undorító, ahogy használja és kihasználja az embereket maga körül, számomra ezt semmivel sem tudja jóvátenni. Leginkább attól a különös kegyetlenségtől állt fel a szőr a hátamon, amivel a reménybeli pasikat kezelte. Persze valahol érthető, hogy nem bízik a férfiakban, miután az apja lelépett, de azért ez a szisztematikus bosszúhadjárat egy kicsit túlzás, mint ahogy annak a folyamatos fennen hirdetése is, hogy egyedül csak a húga számít. Nos, azért van még pár milliárd ember az univerzumban, persze nem lehet mindenkit egyformán szeretni, de azért egy kicsit többet is próbálkozhatna az irányukban. Vagy legalább akkor a húgát megpróbálhatná tényleg felelősségteljesen szeretni.

És tulajdonképpen azt még el tudnám fogadni, hogy Ruby ilyen, mert érdekes felállás, de azt már nem tudom lenyelni, ahogy a húga viszonyul hozzá. Azt szerettem volna látni Chloétól, hogy megkérdőjelezi azokat a dolgokat, amiket a nővére képvisel, és a könyv elején meg is teszi ezt, mert úgy érzi, hogy Ruby őt is kihasználja, de aztán valahogy elfeledkezik erről az érzéséről, és ahogy egyre nagyobb a zűrzavar körülöttük, úgy egyre inkább elmerül a Ruby iránt érzett csodálatában, egyre inkább olyanná válik, mint ő. Valahol persze értem, hogy a feltétel nélküli testvéri szeretetről akarna ez egy szép példa lenni, csak nekem nem működik. Attól, hogy szeretsz valakit, még nem nézed el neki a hibáit, és nem támogatod az olyan viselkedésben, ami árt neki és másoknak is.

Persze ez nagyon szubjektív vélemény, és igazából, ha valaki meg tud békülni Rubyval, és értékelni tudja a két lány között lévő kapcsolatot, akkor még élvezheti is ezt a regényt. Nekem azonban a cselekménytelenségével és azzal a ténnyel együtt, hogy a víz alatti városról a történet végéig bezárólag nem tudunk meg szinte semmit (mert hogy a légkörhöz hozzátartozik  titokztoság,azt meg csak így lehet fenntartani), túl sok volt. Megváltásként ért a könyv vége, mert alig bírtam átszenvedni magam rajta, és bevallom, kárörvendő örömujjongással fogadtam, hogy a végén azért a csajok nem jöttek ki büntetlenül abból a sok szarságból, amit Ruby másokkal elkövetett.

 

10/6 pont

2015. július 21., kedd

Rapunzel, Rapunzel, engedd le a dokkolókart


 
Marissa Meyer – Cress (Holdbéli Krónikák III.)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez az ajánló egy sorozat harmadik részéből készült és szükségszerűen SPOILEREKET tartalmaz az első két részre vonatkozóan, melyek ajánlóit itt találjátok: 1. Cinder 2. Scarlet

Eh, tudom, hogy mással vannak elmaradásaim, de úgy döntöttem, inkább erről a nemrég elolvasott regényről írok, hogy megjutalmazzam magam a válságból való kilábalás megkezdéséért.

Cress szereti magát bajba jutott hölgyként elképzelni, aki várja a tornyában, hogy a herceg megmentse. Csakhogy a börtön, amiben gyerekkora óta raboskodik, valójában egy Föld körüli pályán keringő műhold, aminek létezéséről és pontos rendeltetéséről csak fogva tartója tud. Cress a hosszú évek alatt programozói szakértelmével szolgálta a Hold népét, akik halálra ítélték volna, hiszen immúnis a különleges erejükre. A lány, ha titokban is, de lázad a rendszer ellen, ami kis híján kidobta a kukába, segíti Cindernek és társainak a szökését. Amikor végre sikerül velük felvennie a kapcsolatot, természetesen arra kéri őket, mentsék ki szorult helyzetéből. Az akció azonban nem egészen úgy sikerül, ahogy tervezték (mit szépítsük: tragikus fordulatot vesz), és a csapat három részre szakad: Cinder a súlyosan megsebesült Wolffal Afrika felé veszi az irányt, hogy dr. Erland segítségét kérjék, Scarletet túszként a Holdra hurcolják, Cress és Thorne pedig egy rázós landolás után a sivatag közepén találják magukat, minimális felszereléssel, és a segítség minden reménye nélkül.

A Holdbéli Krónikák sorozat nekem könnyű szerrel a kedvenceim közé tartozik. Bár nyilván nem a leginkább mélyenszántó irodalmi mű, amit valaha olvastam, de az izgalmas cselekménye, jól megformált karakterei és az a néhány elgondolkodtató részlet az elő két kötet esetén kiválóan megragadták a figyelmem. Kíváncsi voltam, a harmadik mit tud ezek után nyújtani.

Mint már a címben is utaltam rá elmésen, ez a rész Rapunzel történetét állítja a középpontba. Tavaly valamiért elolvastam ebből az eredeti Grimm-mesét, és rá kellett jönnöm, hogy a feldolgozások, amiket eddig láttam, erősen ki voltak kozmetikázva, a többségük a toronyba zárt hosszú hajú lányt és a gonosz boszorkát tartotta meg a meséből, az eredeti cselekményből, ami elég sötét és összezavaró (igazi jó kis családi történet gyermekrablás csonkítás és szexuális utalások vonalon :D) nagyjából-egészében véve semmit sem őriztek meg. Kíváncsi voltam, Meyer mit vesz át az alapanyagból, és mennyire közelíti a koncepciót inkább a Disney-féle Tangled-höz. Végül is arra jutottam, hogy bár Cress és Thorne karakterei eléggé egyívásúak mint Aranyhaj és az ő nagyon-nem-herceg Eugénje, mégis, a cselekményelemek tekintetében az írónő nem kímélt minket, bőséggel vett át az eredetiből, és ezeket ugyanolyan kreatívan igazította a saját világához, mint ahogy az előző kötetekben is tette.

A történet ezúttal már rendszerint négy szálon fut. Egyértelműen a fő cselekményszál, Cress és Thorne szála volt ebből a legizgalmasabb számomra, Cinder és Scarlet szálán is csordogáltak az események, de sokkal lassabban, és sajnos ez a kötet volt az a pont, ahol, bár továbbra is érdeklődtem helyenként Kai uralkodói nyűglődése iránt, már korántsem kötött le annyira, mint korábban, néha szerettem volna csak átlapozni, hogy történjen már valami. A szálak ütemezése viszont szerintem jobb volt, mint az előző kötetben, pont akkor jöttek a kapcsolódási pontok, események, találkozások, amikor szükség volt rájuk, és úgy általában, rendkívül letehetetlennek találtam a könyvet, a második felét együltő helyemben olvastam végig, pedig talán még vastagabb volt ez a rész, mint az előző. (Jó, az igaz, hogy egész nap autóban ültem aznap, időm az volt bőven, de ki is töltötte a napomat.)

Cress, az új főszereplő, egy hihetetlenül szerethető figura. Jól kihasználta Meyer a
körülményeit, hogy megteremtse ezt az ártatlan, álmodozó, külvilágra tágra nyílt szemmel rácsodálkozó lánykát, akiben azonban meglepő intelligencia és kurázsi lappang (csak még magának is fel kell fedeznie). Mindazonáltal Cresst lehet tisztelni a bátorságáért is, hiszen azért nem volt kis teljesítmény szembeszállni a királynővel és segíteni annak az embernek a szökését, akit a leginkább elő akar keríteni.  Viccesnek találtam azt a részletet, hogy már a kezdet kezdetétől bele volt esve Thorne-ba, noha eleinte nem is igazán őt szerette, csak azt az idealizált, téves elképzelést, hogy ő aztán tudja, kicsoda valójában, a rosszfiús külső mögött micsoda érző szív lapul. Amiről persze tudjuk, hogy részben igaz, de azért Thorne korántsem olyan makulátlan, mint Cress elképzeli, a sorozat többi figurájához hasonlóan ő is nagyon emberi, egyedi hibákkal és erényekkel.

Thorne is reflektorfénybe került ebben a kötetben, és bár örültem ennek, valahogy csak sikerült még inkább kíváncsivá tennie. Szeretnék róla többet megtudni, hogy milyen volt a háttere, hogyan hagyta ott a sereget, szeretnék jobban belelátni a fejébe, megérteni, mi motiválja bizonyos döntéseiben. Kezd az az érzésem lenni, hogy a stílusával valójában egy mélyen gyökerező kisebbrendűségi érzést kompenzál. Ez nem lenne csoda a jelenlegi közegében, ahol tulajdonképpen ő az egyetlen, aki nem kiemelkedően tehetséges és különleges semmilyen szempontból sem, és a csapat szereti is az orra alá dörgölni, hogy nem nagyon jó semmire (pl.: elvileg ő a „Kapitány”, de Scarlet ezerszer jobb pilóta nála... hogy csak egy dolgot említsek). Persze az is lehet, hogy csak túlmagyarázom a dolgot, és Meyer egyszerűen nem tudta őt 100%-ig karakterhűre írni. Mindenesetre az elméletem megmagyarázná, miért nem tudja elfogadni a pozitív tulajdonságait, miért mondogatja Cressnek egyfolytában, hogy ő mennyire egy rossz ember, aki nem méltó hozzá, holott közben 100%-ig úriemberként viselkedik a lánnyal, és ez nem igazán segíti az állítása alátámasztásában. A romantikus szál közöttük egyelőre még elég halotthalvány, de azért aranyos, bár ők talán a sorozat eddigi legkevésbé összeillő párosa, pont ezért egészítik jól ki egymást. Ráadásul a közös jeleneteik alatt egyszerűen képtelen voltam kikapcsolni a fejemben az Aladdin nagy romantikus duettjét, tökéletesen illett hozzájuk:

„Téged vár a világ, bársony egeken ringat...”

Különösen kedveltem ezzel a résszel kapcsolatban, hogy kivétel nélkül mindegyik fontosabb szereplőnek  jócskán feszegetnie kellett a határait, olyan szituációba kerültek, ami teljesen idegen és nehezen kezelhető volt számukra. Cress végre kiléphetett a fogságából, de ez egyben azzal is járt, hogy szembe kellett néznie a szép-csúnya és számára jobbára ismeretlen nagyvilággal. Thorne azzal küszködik, hogy egy baleset miatt hirtelen mások segítségére van szorulva, elveszti az önállóságát. Cinder és Kai elég hasonló dolgokon mennek keresztül, mindkettejüket a fiatalon rájuk szakadt felelősség kínozza. Cinder a balul sikerül mentőakcióig nem igazán szembesül vele, hogy a többiek vezetőként tekintenek rá, bűntudat nyomasztja, amiért nem tudta megoldani a helyzetet, sorsára kellett hagynia Thorne-t és Scarletet. Ráadásul szép lassan szembesül vele, milyen is az emberek élete a Holdon, és meg kell emésztenie, hogy egy ország népe számít rá, holott néhány hónappal ezelőtt még csak egy megvetett kiborg volt. Az ő jellemfejlődése amúgy nem egy, hanem két misét is megérne, látszik, hogy azért mégiscsak ő a fő-fő-főszereplő. Kai talán a neveltetése miatt kevésbé esik identitásválságba, de azért neki is van baja bőven, állandóan nyomasztják a különböző irányokból érkező elvárások, miközben ő hajlandó lenne végigvinni az öngyilkos tervét, hogy hozzámegy a gonosz holdi királynőhöz, még akkor is, ha ez a lépése nagy valószínűség szerint nem akadályozza meg a háborút, mert hát mi mást tehetne? Ráadásul még belpolitikai problémák miatt is főhet a feje, rájön, hogy a nagyapja kiborgokkal kapcsolatos jogszabályai erősen túlhaladottak, diszkriminatívak és számtalan visszaélésre adnak lehetőséget, de tényleg ez a legjobb időpont változtatni, amikor az egész Föld egy háború felé sodródik?

Scarlet és Wolf erősen alulreprezentáltak ebben a kötetben, bár a lány érezhetően olyan dolgokat készít elő, amik nagyon fontosak lesznek a továbbiakban, és azért nekik is kijut a jóból bőven. Wolfot még mindig rendszeresen élő fegyvernek használják, és ez azért nem olyasmi, amit könnyű megemészteni, főleg, hogy közben még Scarlet hiányát is túl kell élni valahogy. A lánnyal eközben a Holdon persze mindenféle csúfságok történnek, hiszen teljesen ki van szolgáltatva a holdiak különleges képességének, amivel vissza is élnek.

És végül, de nem utolsó sorban, nem mintha nem lenne még elég főszereplőnk, kapunk egy röpke ízelítőt az utolsó könyv párosából. Jacin Clay, a királyi testőrség köpönyegforgató tagja hosszabban szerepel, mivel kényszerű szövetségre lép a hőseinkkel. Ez nagyjából olyan élmény volt, mintha Draco Malfoy a történet valamelyik pontján átállt volna a jó oldalra. Jacin cinikus, modortalan, az élő fába is beleköt, és soha nem tudhatja az ember, hányadán áll vele, éppen miért is működik vele együtt, mivel csak a saját érdekeit nézi. Mindazonáltal rajta keresztül újabb érdekes rétegét ismerjük meg a holdi társadalomnak: a testőrséget, ahová a besorozás kötelező érvényű (csak a halál mentesít alóla), és a legfontosabb szempontok nagyjából azok, hogy nézzenek ki jól, valamint legyenek olyan könnyen manipulálhatóak, hogy különösebb erőfeszítés nélkül dróton rángatott bábokként funkcionáljanak. Jacin ezt olyan szintre fejlesztette, hogy kívülről látszólag annyi önálló gondolata sincs, mint egy fűszálnak, és ez ad neki némi szabadságot, hogy nem ismerik fel, mit is gondol valójában. Winterből egyelőre sokkal kevesebbet láttunk, de amennyit igen, az alapján könnyen lehet, hogy ő lesz a legkomplexebb főszereplő a történetben.

Francia borító... szerintem kicsit giccses
A történet csavarjai nem kitalálhatatlanok, sőt, az írónő kifejezetten szeret elhagyni utalásokat és sejtetéseket. Számomra maximum azért fordult elő meglepetés, mert már rendkívül régen olvastam az első részt, és ez a kötet sok olyan információra utal vissza, amik ott hangzottak el. Nem is ezzel ragadott meg igazából a cselekmény, hanem a már fent említett jó szálkezeléssel, és hogy az utolsó egyharmadra majdnem mindegyik szál összefut egy nagy fináléba. Rendkívül élvezetes volt számomra olvasni azokat a részeket, ahol a csipet csapat együtt volt, és próbálták bedobni a képességeiket a közösbe. Érezhetően kezd kialakulni köztük valamiféle kötelék, ezt legjobban Cinder és Thorne kapcsolata mutatta, a lány ugyanis elég komolyan gyászolta a kapitányt, amikor egy darabig azt hitte, hogy halott. Persze nem csak komoly pillanatai vannak a történetnek, még mindig fröcsög Cinder és Kai körül mindenből a szarkazmus, szóval nevettem is nagyokat, amikor éppen ráértem az izgalmak és érzelmi hullámvasutak közepette. És igen, a párosokat is imádom még mindig, bár el bírnám viselni, ha lenne egy főszereplő, aki nem találja meg ebben a két hónapban élete szerelmét, de legyen, ezt elnézem tündérmesés elemnek, a kapcsolatok kidolgozása realisztikus annyira, hogy ne zavarjon.

Ráadásul a könyv felvet néhány érdekes, elgondolkodtató kérdést is. Kifejezetten izgalmasnak találtam a kiborgok helyzetét, megítélését ebben a világban, amihez most kaptunk egy kis hátteret is. Az aktuális belpolitikai mizériák miatt a Földön bujkáló holdiak kérdésköre is elgondolkodtató volt számomra. Ezen kívül a holdiak különleges képessége kapcsán foglalkozik azzal a könyv, hogy milyen, amikor valakik ilyen korlátlan hatalmat kapnak mások felett, illetve ha egész társadalmi rétegek élnek megfosztva a személyiségüktől, szabad akaratuktól. Cinder ezen kívül vívódik még néhány kört a nagyobb jóért kérdésén is: mi az az ár, amit még meg lehet fizetni ebben a háborúban? Ő meddig hajlandó elmenni, hogy megvalósítsa a céljait? Ahogy egyre tovább hajlandó elmenni, nem válik-e ő is pont ugyanolyan rosszá, mint a gonosz szipirtyó, akit le akar győzni?

Így utólag visszatekintve annyi aspektusát élveztem ennek a könyvnek, hogy nem is tudom szinte, hogyan fért mindez el egy regényben. Persze volt néhány pillanat, amikor fogtam a fejem, például amikor a szereplők egy-egy beszélgetésben egyre csak kerülgették a forró kását, de ezt leszámítva jóformán tökéletes volt. Nagyon várom a Wintert és vele a nagy finálét. 

 

10/10** pont

 

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Az eredeti még mindig szerelem, mint a sorozat összes borítója.

Kedvenc szereplők: (1) Cress (2) Thorne (3) Cinder (4) Iko (5) Winter

Kedvenc jelenetek: (1) Cinder elmegy meghívót lopni a nagynénjéhez (2) Cress és Thorne csókja (3) Cinder végre mindent jól elmond Kainak (4) Scarlet megismerkedik Winterrel (5) Jacin és Cinder elmennek gyógyszert venni

Mélypont: Cinder, MONDD MÁR KI!

Kedvenc ötlet: Minden Winter karakterével kapcsolatban, különösen a hallucinációi

2015. július 15., szerda

Focimeccs, bolondokháza, szerelem

Matthew Quick – Napos oldal

(Könyvkuckó)

 

Elnézést a hosszadalmas hiátusért, de ez a napló úgy készült, mint a Luca széke. Sajnos az államvizsga körül eléggé sűrű lettem az életem és belezuhantam egy írói válságba, amiből sehogy sem találtam a kiutat. Végre valahára azonban újabb párbajos olvasmánnyal jelentkezem. Ezzel is úgy jártam, mint az Eleven testekkel: előbb láttam a filmadaptációt, mint ahogy a könyv a kezembe került volna. Ez azonban engem nem szokott megakadályozni semmiben, úgyhogy belevágtam ebbe is.

Patet az elmegyógyintézetben töltött hosszú idő alatt az ott belé nevelt pozitív életszemlélet tartotta életben: hogy ha elég keményen dolgozik, töri magát és minden erejével azon van, hogy jobb emberré legyen, akkor előbb-utóbb elér a napos oldalra, azaz minden jóra fordul és visszakapja az imádott feleségét, Nikkit. Amikor végre kikerül a vigyorgóból és hazamehet a családjához, továbbra is azon van, hogy ez valóra váljon: rengeteget edz, elolvassa a könyveket, amiket Nikki tanít a diákjainak és próbál kedvesebben, empatikusabban viselkedni másokkal. A családja azonban szemmel láthatóan feszeng, amikor arról beszél, milyen jó lesz együtt lenni a feleségével, és Pat szép lassan, sok összeomláson és dührohamon keresztül rájön, hogy talán hosszabb időt töltött elzárva a világtól, mint gondolta, és az élete jobban megváltozott, mint hitte. Közben megismerkedik Tiffanyval, aki a férje halála óta szintén mentális problémákkal küzd, és törékeny barátság formálódik közöttük, ami talán mindkettejüknek kiutat mutat.

Annak idején nagy elvárásokkal ültem be a moziba a filmváltozatra, és bár tetszett, egy kicsit csalódott voltam. A nagyon ígéretes kezdés, stílus és remek karakterek reménnyel töltöttek el, de a végén a film jócskán belefulladt a romantikus vígjátékok szokásos klisétengerébe. Így bár a könyv egy ideje már ott figyelt a polcomon, egyre csak halogattam, attól való félelmemben, hogy ebben is hasonló történik. Nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat.

Persze nem állíthatom, hogy rossz lenne az adaptáció, mert igen sok elemet sikerült jól átvinni az eredeti műből, és ezáltal egy nagyon hasonló hangulatot teremteni. Mindkettőben jócskán jelen van például a humor, és a legtöbbször (de főleg a könyvben) sikerült ezt olyan keserédes éllel beletenni, amitől a nevetés végén mindig benned marad az érzés, hogy ez valójában nagyon is szomorú. Ez az érzés teremti meg számomra mindkét mű igazi értékét: bár elsőre úgy tűnhet, valójában nem figurázza ki a mentális betegséggel élőket, nem csinál viccet belőlük. Nagyon is komolyan veszi a témát, csak időnként bemutatja azokat a szürreális helyzeteket, amik abból adódnak, ha ez ember agya nem egészen úgy működik, mint a nagy átlagé.
 

Az kifejezetten kellemes meglepetésként ért, hogy a regény mennyire Pat fejlődéstörténetére koncentrál. Ő egy kifejezetten szimpatikus főhős, aki bár követett el hibákat, és még mindig rendszeresen követ el, hála a mentális betegségének, de mégis, a pozitív életszemlélete, meg az, hogy mennyire igyekszik jobb emberré válni, szerethetővé teszik őt. Patnek azonban nincs könnyű dolga: elfogadni, hogy az a leegyszerűsített idealizmus, amit az elmegyógyban felszedett magára, valójában azon kívül nemigen életképes, és hogy a megszállottsága már inkább hátráltatja az életben, kifejezetten nehéz lehet. Ennek a ráébredésnek a folyamatát részletesen ábrázolja a regény, és jó volt látni, milyen sokat változott Pat a cselekmény során.

Tiffany figuráját én személy szerint a filmben karakteresebbnek éreztem, ez valószínűleg legalább részben Jennifer Lawrence remek színészi játékának köszönhetem, másrészt meg talán annak, hogy a könyvben a szerelmi szál tényleg csak sokadlagos szempont. Sokkal nagyobb hangsúly van Pat családi kapcsolatain, így a viszonyán az apjával és az öccsével, amik ugyan a filmben is szerepelnek, de eléggé módosultan. Míg a moziban Pat apja is elmerozzant ugyan, de próbál közeledni a fiához és a testvér figurája a szemétláda, addig a regényben az apa egyszerűen kibírhatatlan, többször húzott fel, mint az összes többi karakter együttvéve, és Patnek a testvérével sikerül újra összehangolódnia nagyon meghatóan. A regényben azért úgy általában több tér jut a mellékszereplőknek, például Pat pszichiáterének, aki nagy kedvencem lett.

Azért azt is túlzás állítani, hogy mindennel maradéktalanul meg vagyok elégedve mindennel, Pat amerikai foci-mániája néha már borzolta az idegeimet, még ha meg is értettem, hogy ez a lelki világához hozzátartozik. Ugyanígy az apa karaktere és makacs idiótasága is gyakorta kihozott a sodromból. Mégis, a könyv, minden hibájával együtt úgy érzem, egy végtelenül jó szándékú kísérlet arra, hogy közelebb hozza a mentális betegségben szenvedők világát a társadalom többi részéhez, több helyen is hangsúlyozza az empátiát, hogy azért érdemes beleképzelni magunkat más helyzetébe, mert úgy sokkal igazságosabban fogjuk látni őt, és hogy ha tehetjük, érdemes törekednünk megérteni, mit él át, mit érez a másik. Mindennek, többek között a jó házasságnak is ez az alapja, hogy odafigyeljünk egymásra és törődjünk a másik érzéseivel és ez is egy azok közül a leckék közül, amiket Patnek sok nehézség árán kell megtanulnia.

Végül, de nem utolsósorban, amivel megnyert magának a regény, az a befejezése volt. A filmmel kapcsolatos tapasztalataim alapján ezt a részt kissé félve vártam, de alaptalan volt az aggodalmam: a könyv befejezése annyival komplexebb, komolyabb és érdekesebb mint a filmé, hogy azt el nem tudom mondani, és ezért az írónak rendkívül hálás vagyok.

 

Kinek ajánlom? Ha szeretnél mentális betegek mindennapi küzdelmeiről olvasni, de kivételesen nem földbe döngölő, hanem optimista, felemelő és szerethető formában.

Kinek nem ajánlom? Ha még egy sportfilmet se tudnál végigülni, nem hogy egy meccset, akkor sok lesz itt a foci.

10/10 pont