Anya után szabadon

Finy Petra - Madárasszony

(Könyvkuckó)

A következő párbajos olvasmányom egy régi születésnapi ajándék, ami jó szokásom szerint évekig porosodott a polcon. A barátnőm a borítóra figyelt fel, ami, szó se róla, tényleg gyönyörű, meg a témája is szimpatikus volt neki, ezért vette meg nekem. Én persze első lendületből felsiettem a molyra… és mindjárt szembetaláltam magam egy nem túl hízelgő százalékos értékeléssel, és még kevésbé hízelgő kritikákkal, amiktől inamba szállt a bátorságom. De aztán mégiscsak nekiálltam, a végeredmény pedig nekem összességében pozitív volt, habár a könyv azért korántsem hibátlan.

Linger Lea felkavaró emlékeket őriz az anyjáról: a nőt súlyos depressziója rendszeresen olyan tettekre sarkallta, amik mélyen beleégtek az emlékezetébe, míg aztán végül az egyik öngyilkossági kísérlete sikerrel nem járt. Lea a harmincas évei táján idézi fel magában az emlékeket, majd sorra járja anyja megmaradt rokonait és barátait, hogy az ő visszaemlékezéseik segítségével kitöltse a titokzatos nő után maradt hézagokat, és közben összerakja a saját kisiklott életét is.

Kezdjük talán először a jóval, mert én is így haladtam előre a könyvben: eleinte inkább a pozitívumokat érzékeltem, a negatívumokat csak jóval később. Azonnal megfogott a főhős problémája, viszonya az anyjával, olyasmi volt, amihez könnyen tudtam kapcsolódni. Nem igazán értek egyet azokkal a hangokkal, akik azt kifogásolták a regényben, hogy hibásan ábrázolja a mentális betegségeket, vagy olyan viselkedést fogad el normálisnak, aminek nem kéne annak lennie. Én ezt egyáltalán nem éreztem igaznak, jó, nyilván néhol fel voltak nagyítva a történetek, de én ezt nem éreztem akkora problémának. Azért minden történetben, karakterben voltak olyan elemek, amik ismerősek lehettek mindenkinek az életéből, én összességében nem gondolom, hogy olyan rettenetesen elrugaszkodott lett volna a valóságtól az ábrázolt események nagy része.

Amit még szerettem, az a szereplők viszonyulása a természethez, és úgy általában az a kicsit varázslatos hangulat, ami az egész regényt áthatotta. Néha odáig is elment, hogy szinte ilyen mágikus realizmusos próbált meg lenni, de többnyire inkább tényleg csak a természet kapcsán fejezte ki azt a csodaérzést, ami szerintem sok fogékony embert el tud kapni néha, amikor megfelelően messzire kerül a világ zajától. Engem sok dologban a regény a falun töltött gyerekkoromra emlékeztetett, ráadásul egy ideig madarászgattam is, így valószínűleg a nosztalgiafaktor is segített, hogy jól beleandalodjak ebbe az álomvilágba. Még az se zavart biológus létemre, hogy a természetábrázolós jelenetek is azért elég valóságtól elrugaszkodottak tudtak lenni néha, sőt, talán ez még hozzá is adott a hangulathoz. Szerettem, hogy olyan rövidek voltak a fejezetek, ez még gyorsabban olvashatóvá tette az egész regényt.

Hosszú távon azonban sajnos jobban kikönyököltek a regény hibái is (nem lehet minden tökéletes, cöcö), azért az érezhető, hogy talán Petra még nem annyira állt készen a váltásra a felnőtt széppróza felé. A stílusa hosszú távon elég monotonná válik, rendszeresen térnek vissza ugyanazok a szófordulatok. Ez még kevésbé lett volna gond, de amivel teljesen az agyamra ment, az az volt, hogy látszólag eljutott addig a gondolatig, hogy a nyelvi egyénítés fontos, de nem igazán sikerült azt megtanulni, hogy hogyan is kéne jól csinálni. Így aztán nagyon túltolta, hiszen úgy döntött, hogy minden szereplőjének kijelöl egy jól meghatározott domináns érdeklődési kört és úgy beszélteti őket, hogy minden egyes szófordulatukban agresszívan érvényesüljön ez az érdeklődési kör. Most azt hiszitek, hogy viccelek, de NEM. Keresnék megfelelő idézetet, de nem találok. Mondjuk bevezetőnek a nyomorba, képzeljétek el, hogy két ember beszélget arról, hogy tudom is én, az egyik anyja régen megcsalta az apját a másik férfivel, és közben az egyik beszélgetőpartner csak kutyákban, a másik meg csak pillangókban tudja kifejezni magát. Mert hogy egy idő után már eltávolodunk a természeti érdeklődésű körű emberektől, és lesz olyan, akinek minden báb, minden színház, zene, gomba vagy kutyatenyésztés. Ez pont olyan rossz, amilyennek hangzik, a párbeszédek felettébb életszerűtlenek a legtöbb karakter között úgy a regény kétharmadától.

És a másik, ami borzasztóan piszkálja a csőröm (éljen a szándékolatlan madaras szófordulat), az a befejezés. Egy idő után a történet egyre inkább elfordul anya és lánya kapcsolatáról, és kicsit nagyobb fókuszt kap az, hogy a főhős elégedetlen az aktuális pasijával, végre kidobja, majd rátalál az igazira. És nekem ezt valahogy nem veszi be a gyomrom. Persze ott volt az anya történetének lezárása is, de mintegy csak mellékesen, mintha igazából attól ütődtek volna a dolgok helyre, hogy Lea végre a megfelelő pasival feküdt össze, ami nagyon NEM OKÉ.

Összességében ezek a negatívumok nem kaszálták el teljesen a kezdeti jó érzést, de azért örültem volna, ha végig ugyanazon a lelkesedési szinten tud tartani engem a könyv.

10/8 pont

A Morlevant-ok vagy a halál!

Marie-Aude Murail – Oh, boy!

(Könyvkuckó)

Bár szinte teljesen reménytelen a dolog, mert ennyire még sosem voltam elmaradva a bejegyzésekkel, teszek rá egy kísérletet, hogy a hónap végégig még befejezzem az idei Párbajt. Sajnos a legtöbb könyvet már viszonylag régen olvastam (ezt még márciusban), így nem lesz könnyű dolgom.

A könyv a Morlevant testvérek története, akik közvetlenül édesanyjuk halála után fogadalmat tesznek, hogy semmi sem választhatja szét őket. Nemes gondolat, azonban nehezen megvalósítható, ha állami gyámság alá kerülnek. Mivel nem nagyon bírják az életet a gyermekotthonban, a testvéreknek gyorsan valami megoldást kell találniuk, és abba kapaszkodnak, hogy talán az apjuk előző házasságából maradt, sokkal idősebb féltestvéreik valamelyike hajlandó őket együtt örökbe fogadni. A frissen megtalált rokonság azonban nincs elragadtatva a gondolattól, ráadásul ki nem állhatják egymást.

Ami leginkább megragadott ebből a regényből, az az érdekes tonális disszonancia, amit végig sikerült fenntartania. A könyv többnyire a szokásos middle grade regények vicces, könnyed, humoros hangulatával operált. Azonban már az első oldalak elején le lehetett szűrni, hogy nem lesz itt minden móka és kacagás: ha nem lenne elég, hogy frissen elárvult gyerekek a főszereplők, ráadásul tökéletesen tisztában vannak vele, hogy egyetlen szülőjük öngyilkos lett, mert depressziós volt, és nem tudott róluk gondoskodni. Ha ez nem facsarja ki az olvasót érzelmileg az első oldalakon (!), akkor a következő 120 bőven tartalmaz hasonló fordulatokat. Ettől a könyv alapvetően még mindig CUKI, de bőven vannak benne jóval felnőttesebb és elgondolkodtatóbb pillanatok, mint azt esetleg előzetesen gondoltam, volna.

A regény egyik bája, hogy a főszereplők szinte azonnal belopták magukat a szívembe. Nagyrészt a két idősebbik gyereket, Siméont és Morgane-t követjük, akik kicsit introvertáltak és intellektuálisan koraérettek. Ez a második francia YA regényem összesen, és mindkettőben ez volt a főszereplő problémája, szóval az lett az érzésem, hogy arrafelé minden bokorban nő egy ilyen gyerek. XD A legkisebb gyerek pont az ellenpontjukként működik, a kis Venise ugyanis szép, ellenben buta. :D Bart, a féltestvérük hasonlóképpen van ezzel, csak még meleg is (olyan sztereotipikus, óbégatós, infantilis módon). Az egyik érdekes téma, amit feszeget a könyv az az emberek felszínessége, hiszen Venise-t, aki kicsi és babaszerűen szép, mindenki örökbe akarná a fogadni, a kevésbé attraktív tesóit meg senki, holott belső értékek tekintetében ők is bőven el vannak látva. Amikor meg az egyikük még leukémiás is lesz, akkor már főleg nem kell a kutyának se, még a szociális munkás is csak zárójelben beszél róla, mintha biztosra lehetne venni, hogy meghal, és ezért vele kapcsolatban nem is kell már megoldást találni.

Bart mutatja a legnagyobb karakterfejlődést a történetben, és ezért talán ő is válik a leginkább szerethetővé. Persze, nem vetkőzik ki excentrikus valójából, de sokkal felelősségteljesebbé válik, és így egy idő után már sokkal kevésbé idegesítő. Szép azért azt látni, hogy ő, aki eleinte kb. a kórház szó említésére pánikrohamot kapott, végigcsinálja a durva kemoterápiát a beteg gyerekkel, és tényleg megtanul róla a maga módján gondoskodni. Ez valahol a történet legnagyobb tragédiája, hogy miközben nyilvánvaló: Bart nem tud egyedül gondoskodni mindhárom gyerekről, közben egyre jobban megszeretjük, és egyre inkább azt kívánjuk, bárcsak ne így lenne. Mert hát nincs jó megoldás, hiszen Bart látszólag tényleg szereti a gyerekeket, ellenben anyagi biztonságot nem tudna nyújtani, a testvére, Josiane meg anyagilag áll jó helyzetben, de elég önző okokból akarja a kis Venise-t és leginkább csak őt.

Végül nyilván kompromisszumos megoldás születik: a gyerekek egy család is maradnak meg nem is, és Bart végre leakaszt magának egy normális pasit. Kvázi-családi idill és kellemes érzések maradnak a végére, és nagyjából az egész regény ilyesmiket hagy maga után, ezért tartok tőle, hogy nem fog túl maradandó élménnyé válni.

Készült belőle egy kis költségvetésű francia TV-film is, ami egyrészt beszerezhetetlen, másrészt sok jót nem hallottam róla, valószínűleg inkább passzolom.

10/9 pont