Kendare Blake – Vérbe öltözött Anna

(Könyvkuckó)

Theseus Cassio (Cas) Lowood édesanyja egészen hétköznapi elvárásokat támaszt a fiával szemben: érjen haza minden este épségben, szerezzen barátokat, és lehetőleg menjen valami normális főiskolára. Kár, hogy Casnek egészen más tervei vannak. A tizenhét éves fiú immáron három éve űzi apja mesterségét, azaz gyilkos kísértetek nyomába szegődik, hogy aztán az ősi családi fegyverrel, az athaméval száműzze őket a mi világunkból. Általában megrendelésre dolgozik, és, mivel fehér boszorkány anyjával meg a macskájukkal folyton költöznek a megbízatások miatt, az életébe nem nagyon férnek be azok a kritériumok, amik a normális tinédzserkort megteremtenék.

Cas már huszonkét szellemet tudhat a háta mögött, amikor egy barátja felhívja a figyelmét a Thunder Bay városkájában kísértő Vérbe öltözött Annára. Anna erősebb, mint bármilyen szellem, amivel eddig találkozott: eddig mindenkit megölt, aki átlépte a háza küszöbét, ráadásul a halála körülményei is rejtélyesek. Thunder Baybe érve azonban Cas megérzi, hogy ezúttal maga is sorsfordító változás elé érkezett. Ha sikerül megölnie Annát, akkor talán elég erős lesz ahhoz, hogy végre megkeresse apja gyilkosát, aki már hét éve üldözi a rémálmaiban?

Ami először feltűnt, amint kezembe vettem a kötetet: ez a könyv gyönyörű. Kicsit megborzongató, de csodaszép grafika látható a borítón, keménykötésű, masszív kis jószág, és bordó betűkkel van nyomtatva. Már csak azért is megéri megvenni, mert igen jól mutat a polcon. Aztán, amint kinyitottam, azonnal beszippantott a történet, megszűnt körülöttem a napfényes, nyüzsgő utca, és egyszeriben ott voltam én is a ködös, őszi éjszakában.

A könyv végig fent tudta tartani az érdeklődést, ez köszönhető az izgalmakban bővelkedő, dinamikus cselekménynek. A címszereplő, Anna, csak a hetvenedik oldalon bukkan fel, ez hihetetlenül magasra srófolja az olvasói elvárásokat vele szemben (vicces-érdekes párhuzam ez Kosztolányi Édes Annájával), aztán berobban a regénybe, akár egy természeti csapás, és onnan már nincs megállás, pillanatok alatt lezajlanak az események. Egyébként időben sem ölel fel sokat a könyv: talán ha két hét eseményeit dolgozza fel. Emiatt a dolgok jócskán besűrűsödnek, egy fölösleges mondat, jelenet sincs az egész könyvben, nincs üresjárat, amiben a szereplők csak malmoznának. Bár Cas új iskolába kerül a könyvben, mégsem megy el kamasz nyűglődés irányába a történet (hála Istennek), végig Anna marad az események fókuszpontjában.

A történetet Cas szemszögéből olvashatjuk, ami szerintem nagyon szerencsés választás, hiszen a sok nyafka női főhős közé igazán elkél már a változatosság. Cas erős és határozott karakter, nagyon érett és felelősségteljes a korához képest, és van egy jó adag fanyar humora, ami igazán feldobja az elbeszélését. Valójában azonban igen komoly problémákkal küzd, amikkel nemigen nézett szembe ezidáig: nagyon úgy tűnik, hogy képtelen feldolgozni az apja halálát, talán ezért köti le sokkal jobban az élete azon fele, amit a szellemek között tölt, és ezért nem képes funkcionális kapcsolatokat kialakítani az élőkkel.

A másik főszereplőnk ugye Anna, aki nem csak egy darabolós sorozatgyilkos kísértet, hanem elég tudathasadásos módon él még benne annak a lánynak a lelke is, aki tragikus halála előtt volt. Természetesen őt is megfelelően sok probléma gyötri, bűntudata van amiatt, amivé vált, szeretne véget vetni az egésznek, de közben azért mégis vágyik az életre, ami már sosem lehet az övé. A kettejük között kibontakozó szerelmi szál leheletfinoman szövi végig a történetet, fontos, de nem válik tolakodóvá, tragikus és megható, pont jó, ahogy és amennyire jelen van a történetben.

A mellékszereplők is kiemelendően jók, szerencsére nem klisékarakterek. Carmel lenne ugye az iskola legnépszerűbb lánya, de ez korántsem jelenti azt, hogy üresfejű szőke szépség, sőt. Thomas pedig a kívülálló nyomigyerek, de ettől még ő sem végletesen béna (hogy is lenne az, amikor boszorkány a drágám). A negatív mellékszereplők mondjuk annyira nem izgattak, azért ők is viszonylag értelmesen megalkotott figuráknak bizonyultak.

Amit még szerettem, hogy nagyon jók a támogató felnőttkarakterek, Cas anyja és Thomas nagyapja is aktívan segíti a fiút a küldetésében, és a bölcsességükre nem csak a varázslatoknál van szükség. Cas anyjának ábrázolása különösen tetszett, nagyon jól felépített karakter.

Ha valaki amiatt aggódik, hogy ez horror, akkor igazán véres jelenet van benne kábé három, igazán ijesztő meg mondjuk négy, de Blake nagyon jól fest hangulatot, úgyhogy egy kis kellemes borzongásra lehet számítani.

Előkészületben a folytatás magyarul: A rémálmok lánya, megjelenés 2012. november 20.

Ez a regény hovatovább olyan volt az életemben, mint egy gyorsvonat, de nem a magyar IC, hanem mondjuk egy Shinkanzen. Mire igazán beleéltem magam a könyvbe, már vége is volt, és ennek nem örültem különösebben. Levett még az értékéből, hogy viszonylag előre láttam a nagy csavart a végén (én tudtam, pedig én nem vagyok szellemirtó… Cas kissé figyelmetlen volt), ráadásul a lezárást a történet egészéhez képest meglehetősen üresnek és hirtelennek éreztem. Bár ez még javulhat, hiszen Anna és Cas története folytatódik A rémálmok lánya című könyvben, aminek magyar megjelenése már tervben van (és reményeim szerint szintén eredeti borítóval kerül a forgalomba).

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Nagyon örülök, hogy meghagyták az eredeti borítót, ennél jobbat úgysem tudtak volna csinálni, minden négyzetcentimétere tökéletes.

Kedvenc szereplők: (1) Anna (2) Cas (3) Thomas (4) Thomas nagypapája (5) Cas anyukája

Kedvenc jelenetek: (1) Anna halála (2) Anna és Cas a tornácon beszélgetnek (3) kezdés (4) Cas először találkozik Thomassal (5) Anna első jelenete

Mélypont: a befejezés

Kedvenc ötlet: bordó betűk

Postaládám IV.

Múlt héten érkezett még két könyv, amik az ehavi vásárlásaim lennének.
















George R. R. Martin - Varjak lakomája


"A Varjak lakomája méltó folytatása George R. R. Martin világhírű fantasyciklusának, A tűz és jég dalának. A Trónok harcában megjelenő, az ősi királyságot szétszakító kegyetlen erők, a Királyok csatájának kísértetei, vademberei és boszorkányai, a Kardok viharának a másvilágról előretörő inváziója után a ciklus negyedik kötetében Martin ismét egy sokszereplős, tabudöntögető művel rukkolt elő. Az ősi Westeros földjén lassan véget ér a hosszú, véres háború. Észak ifjú királya halott, családja ősi székhelye romokban hever, a sebeiket nyalogató hadvezérek és királyi házak meghúzzák magukat. A nyugalom azonban látszólagos - a koncért mások is vetélkednek. A Vas-szigetek harcias népe a Hét Királyság zöld földjeire vágyik, miközben a kikötőkben egyre több tengerész regél a Sárkánykirálynőről és három sárkányáról... A Varjak lakomája a sorozat előző köteteitől megszokott színvonalú, lebilincselő és egyben felkavaró olvasmány."


Igazából ezt édesapámnak vettem meg ajándékba - óriási lelkesedéssel olvassa a sorozatot -, de nekem is várólistás, nagyon jókat hallottam róla.


Kendare Blake - Vérbe öltözött Anna

"A 17 éves Cas Lowood szokatlan hivatást választ: halottakat öl.

Így tett az apja is, míg el nem pusztította egy kegyetlen kísértet. Cas apja rejtélyes fegyverével, az athaméval együtt a rendkívüli képességet is örökölte, ezért mozgalmas életmódra rendezkedik be boszorkánykodással foglalkozó mamája és Tybalt, a szellemek jelenlétét megérző macska társaságában. A fiú a helyi mendemondákat és a titokzatos események hírét követve nyomoz az élőkre veszedelmes, vérszomjas és bosszúálló holtak után, hogy ártalmatlanná tegye őket.

Így érkeznek meg egy ontariói kisvárosba, Thunder Baybe, ahol a vérbe öltözött Anna szedi áldozatait. Cas azt hiszi, szokványos esettel áll szemben. Csakhogy a több évtizeddel ezelőtt meggyilkolt, hófehér, vérrel pettyezett csipkeruhában kísértő, örökké 16 éves Anna senkinek sem kegyelmez, aki átlépi egykori otthona, a régi, elhagyott és elátkozott ház küszöbét…"

Ez a könyvhetes gyöngyszem a gyönyörű borító meg a témaválasztás miatt kezdett el érdekelni, ráadásul olvasókörös feladvány a hónapra, úgyhogy nem álltam ellen, amint megérkezett, elkezdtem olvasni. Nemsokára érkezik róla az értékelésem is.

Julianna Baggott - Tiszták

(Könyvkuckó)

Kilenc évvel ezelőtt szörnyű katasztrófa rázta meg a Földet. A Robbanásokban aktiválódó atomtöltetek és molekuláris fegyverek eltörölték az addig ismert világot, romhalmazzá változtatva a városokat, összeégett roncsokká az embereket. Pressia sok társához hasonlóan összeolvadt a hozzá legközelebb elhelyezkedő tárggyal, jelesen egy játék babával, ami a kézfejére nőtt. Nagyapjával együtt próbál életben maradni, és közben a régi, gondtalan életről álmodozik. Azonban vészesen közelít a tizenhatodik születésnapja, ami után be kell lépnie az új világot uraló katonai szervezetbe. Pressia nem akarja magára hagyni a nagyapját, így bujkálni kényszerül, de a katonák a nyomában vannak, és nem sok ideje maradt…

Partridge szerencsésnek mondhatja magát, hiszen annak idején bejutott a Kupolába, a romok fölé magasodó szuper bunkerbe, így Tiszta lett, azaz olyan ember, aki sérülések nélkül úszta meg a pusztulást. Ő mégsem találja a helyét ebben a szigorúan szabályozott, túlélésről és célszerűségről szóló világban. Kívülállónak, értéktelennek érzi magát, akin befolyásos apja egyszerűen keresztülnéz. Nagyon hiányzik neki az édesanyja, aki sosem jutott be a Kupolába, és a bátyja, aki öngyilkos lett. Ráadásul attól is fél, mit is fog tenni vele egészen pontosan a kötelező genetikai módosítás, a kódolás, amin miden fiatal fiúnak át kell esnie. Aztán Partridge világa váratlanul fenekestül felfordul, amikor apja egy elejtett megjegyzéséből rájön, hogy az anyja talán még életben lehet. Elhatározza, hogy életét kockáztatva kiszökik a Kupolából, és megpróbálja megkeresni őt.

Magas elvárásokkal álltam neki a könyvnek, hiszen sok jót hallottam róla, de ezúttal mások véleménye abszolút nem vezetett félre.

A könyv több mint 500 oldal hosszú, de ez egyáltalán nem tűnik soknak, hiszen a cselekmény nagyon lendületes. Mondjuk a fülszövegben tárgyalt dolgok nagyjából az első 120 oldal történéseit lefedik, de aztán annyi rejtélyt és izgalmat tartogat a könyv, hogy ez kárpótol az elejéért. Két (néha három) szálon fut a cselekmény, négy különböző szemszögfőszereplő elbeszélésben, E/3-ban, szóval az első fejezetek elmennek az alapszituáció, meg a szereplők jellemének felvázolásával, és az igazi móka csak ezután kezdődhet. Viszont a könyv további része tényleg nagyon pergő cselekményű és izgalmas.

Baggott kifejezetten ügyesen ír akciójeleneteket, öröm volt őket olvasni, de nagyon szerettem a kis nyomozós beütését is a könyvnek, a rejtélyek igazán lebilincselőek, a nyomok pedig ötletesek. Szerencsére a szereplők elég ügyesek, nagyjából mindenre pont olyan gyorsan jönnek rá, mint az olvasók, ezért nem kerülünk olyan helyzetbe, hogy legszívesebben fejbe csapnánk őket, hogy vegyék már észre a nyilvánvalót. Az írónő a váltott szemszöget is alaposan kihasználja, ahogy az már lenni szokott, épp a legizgalmasabb résznél vált egy másik szálra, ami látszólag kevésbé érdekfeszítő, de később persze kiderül, hogy rendkívül fontos.

Ami kiemelendően nagy erőssége a könyvnek, az a hangulata. Rettentően nyomasztó és komor az egész légkör, hiszen mindenki tömve van tragédiákkal, az egész világ romokban hever, nem is nagyon remélhetünk mást. És igazából ez nagyon jó, hiszen szerintem ezt várjuk egy disztópiától, nem azt, hogy hiperszuper kamaszok két csettintéssel megváltsák a világot. Én igenis érezni akarom a szenvedésüket, hogy rossz nekik, meg hogy igazából nem látnak ebből semmi kiutat. Itt ez teljesen átjött, a regény egyik szereplője bevallja, hogy öngyilkos akart lenni, míg egy másik már azt is szégyelli, hogy valaha egyáltalán reménykedett valamiben. És valahol igaza van.

A szereplők: mindjárt négy főszereplőt is kapunk, ami igazából öt, mert Bradwellnek nem jut ugyan szemszög, de róla is legalább annyit megtudunk a könyv végére, mint a többiekről. Minden figura szerethető és eredeti, abszolút át lehet érezni a problémáikat. Számomra Partridge volt talán a legszimpatikusabb, az örökös kitaszítottság-érzésével, de a többiek is nagyon belopták magukat a szívembe, végig azért könyörögtem, hogy csak érjék meg egészben a kötet végét. :D Igazából majd’ minden szereplőnek az első könyv arról szólt, hogy valamiért megváltozott a világról alkotott képük, és ez alapján át kellett értékelniük, kik is ők valójában. A legkisebb jellemfejlődés Bradwellt érte ilyen szempontból, hiszen ő volt az egyetlen, aki eléggé tisztában volt már magával meg a körülötte folyó dolgokkal. Neki az emberekkel szembeni bizalmatlanságát kellett levetkőzni, de a kötet végéből úgy tűnik, hogy rá is várnak még meglepetések a továbbiakban. :)

A könyv hátsó borítója, a ballagásomra
ajándékba kapott szitakötős könyvjelzővel

Bár itt abszolút nem lényeg a romantika, de azért kapunk két elbűvölő szerelmi szálat, szerintem a Lyda/Partridge meg a Pressia/Bradwell párosítás is rettentő nyilvánvaló már a kezdet kezdetétől fogva, az már kevésbé, hogy vajon sikerül-e egymásra találniuk. Partridge felhasználja Lydát a szökéséhez, ami miatt a lány hatalmas bajba kerül, számukra egyáltalán nem egyértelmű mit is éreznek egymás iránt. Pressiáék esetében pedig az a nagy kérdés, hogy sikerül-e valaha kimondaniuk az érzéseiket. Nagyon szurkoltam nekik, olyan kedves és ártatlan szerelmek ezek, amik a remény apró mécseseként világítanak ebben a szörnyű világban…

… ami egyébként nagyon kidolgozottan kerül tálalásra. A tudományos alap ugyan nem kicsit megkérdőjelezhető, de Bagott olyan meggyőzően mondja, hogy aki nem ért hozzá, simán elhisz neki mindent. Engem meg, hiába értek hozzá, abszolút nem érdekelt, mennyire hülyeség, mert amúgy is fikciónak fogtam fel. Tetszett még az is, amit a Cinder esetén kiemeltem, hogy globális képet kapunk, bár itt a szó szoros értelmében nem járnak máshol a szereplők, csak egy városban, meg a környékén, de legalább tudjuk, hogy volt egy Japán nevű ország is, és talán a következő kötetben nagyobb utakra is elindulnak hőseink.

Amit értékeltem még, hogy itt a katasztrófa nem egy tökéletes világot tett tönkre, igazából már a Robbanások előtt is szenvedtek sokan, hiszen hatalmas börtönök, elmegyógyintézetek, politikai átnevelő-táborok romjai maradtak az utókorra. Érdekes az is, hogy ezzel melyik szereplő hogyan tud megbirkózni, Pressia például szívesen látná eszményinek a múltat, hajlamos homokba dugni a fejét, Partridge mindenről tudni akarja az igazat, Bradwell pedig, ha akarná, akkor sem dobhatná el a szülei örökségét.

Bár vannak hibái a könyvnek, összességében mégis nagyon jó és élvezhető, a legjobb fiataloknak szóló posztapokaliptikus regény, amit olvastam. Kíváncsian várom a folytatást, amiről egyelőre annyit tudok, hogy fantasztikusan szép a borítója, de remélem, a történet sem marad el az első rész mögött.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Fantasztikusan szép, és nagyon illik a könyvhöz.

Kedvenc szereplők: (1) Partridge (2) Bradwell (3) Pressia (4) Lyda (5) Sedge

Kedvenc jelenetek: (1) Pressia énekel (2) Bradwell és Partridge az Olvadatban sétálgatnak (3) Bradwell és Pressia emlékezőset játszik (4) Partridge és Lyda a bálon (5) Sedge halála

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a rejtvényekbe bújtatott útbaigazítások

Cirque du Soleil – Alegría

Cirkusz, cirkusz, de mitől más, mint a többi? Nem másért, mint azért az egyszerű tényért, amivel már meg is fogalmazzuk a Cirques du Soleil létezésének lényegét: ez a társulat nem egy egyszerű cirkusz, az ő profiljuk az artistamutatványok művészete. És mivel a társaság a világ legtehetségesebb tornászait tömöríti, ezért nem nagy csoda, hogy ők a legjobbak. A kanadai társulat nemrég Magyarországra érkezett, május közepén Budapesten tartottak öt előadást egyik leghíresebb műsorukból, az 1994-es Alegríából.

A kezdéssel nem várták sokáig, pontban nyolckor sötétségbe borult a Papp László Budapest Sportaréna, hogy aztán besorjázzanak a legfurcsább szerzetek, akikhez valaha szerencsém volt színpadon: a kifejezetten ijesztőre elmaszkírozott bohócok és – lévén ez mégis egy cirkuszi előadás – a porondmester. A műsor nem vitt végig egységes történetet: látványos artistamutatványokból álló komoly számok és bohócjelenetek váltakozása tartott a nézők elé színes kaleidoszkópot az élet minden területéről és a különböző érzelmekről.

Az artistaszámokat az eszközök sokszínűsége jellemezte: láthattunk szinkrontrapézt, kerettrapézt, orosz rudat, de felléptek gumiemberek, tűzzsonglőrök is. Az egyik leglátványosabb eszköznek a trambulin bizonyult, ami X-alakú volt, és a színpadba süllyesztették, így igen érdekes koreográfiát lehetett kitalálni hozzá. Bármelyik produkcióról volt is szó, a művészek hihetetlenül pontos időzítéssel hajtották végre a bonyolult gyakorlatokat, amelyek szinte emberfeletti erőt, ügyességet, és hajlékonyságot igényeltek. Így például egy fiatal nő egyszerre vagy tucatnyi fémkarikát pörgetett a testén, többet ellentétes forgásiránnyal. A szakmai ismeret hiányában is meg lehetett érezni, milyen hihetetlen profizmus szükséges ezekhez a mutatványokhoz, a közönség többnyire csak ámult.

A trambulinos csapat

A bohócjelenetek sem okoztak különösebb törést a lendületben, de ezek nyilvánvalóan kissé más jellegű szórakozást nyújtottak. A legjobbak a két barát jelenetei voltak, amik igen egyszerű eszközökkel, mint például egy zseblámpával meg egy papírrepülővel elevenítettek fel egészen összetett dolgokat, a helyzet- és a jellemkomikumot egyaránt kihasználva. Az egyik számban az orosz rúdon végrehajtott artistaszámot parodizálták. A jeleneteiken az egész közönség könnyesre nevette magát. Ezek voltak ez előadás interaktívabb részei is: gyakran igényelték a közönség segítségét, például a fent említett orosz rudas paródiajelenetben egy különösen szellemes fiatalembert szerepeltettek spontán módon, ami igen sokat hozzátett a produkcióhoz.

A"guminők" hihetetlen hajlékonyságról tettek tanúbizonyságot

Az első felvonás végén apró papírdarabokból valóságos hóvihar borította el a nézőteret

Mindezt lenyűgöző jelmezek, díszletek és sminkek, meg persze fantasztikus élőzene festette alá. A csodálatos hangú énekesnő ragyogóan festett hosszú fehér ruhájában, és tevékenyen részt is vett az előadásban, fel-alá sétálgatva a színpadon, és az egyik bohóccal egy kis szerelmi jelenet szereplőjeként.

Az énekesnő

Lebilincselő, látványos szórakozást biztosított az előadás egy estére mindenféle korosztálynak, és egyértelműen bebizonyította, hogy ez a társulat különleges, hiszen máshol aligha láthatnánk ilyen minőségű artistaszámokat, főleg ilyen sokfélét. Remélem, mihamarabb új előadással térnek vissza Európába.