William Golding: A legyek ura

(Könyvkuckó)

Ötödik listás könyv. Már kiolvastam az utolsót is, csak az ajánlókkal vagyok kissé lemaradva. :)

Egyszer volt, hol nem volt, egyszer egy lakatlan trópusi sziget közelében lezuhant egy repülőgép. Az utasok közül csak egy csapat fiatal fiú élte túl, akik közül a nagyobbak szövetkeznek, ugyanis feltett szándékuk életben maradni a kis szigeten, és elérni, hogy kimentsék őket. Vezetőt választanak, döntéseket hoznak, megszervezik az életüket. Eleinte fantasztikusan telik a felnőttek nélküli szabad élet, de hamarosan a csapatban széthúzás támad, a felhőtlen szórakozás vágya szembekerül a megmenekülésre való törekvés siettető szükségével, és a gyerekek apró társadalma szép lassan szilánkjaira hullik…

Az események legnagyobb részét Ralph szemszögéből követhetjük végig, aki a csapat választott vezetője, de mivel külső elbeszélővel van dolgunk, így előfordul más fiú szempontjából leírt esemény is. Ralph mindazonáltal jó választás okos, határozott srác, vetélytársa Jack azonban kicsit olyan, mint az ördög: pont azt ajánlja a kölyköknek, amit szeretnének. Így hát Ralph ésszerűen kialakított, érvekkel alátámasztott életmódja szép lassan követők nélkül marad, működésképtelenné válik.

Már kezdettől érdekesnek tartottam a gyerekek viselkedését, ahogy mindjárt hasonló hierarchia alakult ki a szigeten, mint annak idején az osztályteremben: nagyok, erősek a hangadók, kicsik és mások lenézve, kiközösítve. Ezt tekintve különösen megható volt a Piggy gúnynevű kövér srác és Ralph között kialakuló barátság. Aztán, ahogy az idő előrehaladtával a csapatot egyre nehezebb irányítani, Ralph kétségbeesésében az otthonról kezd álmodozni, és a „gyengék” (Piggy és Simon) azok, akik kitartanak mellette és támogatják. A jellemek jók, kidolgozottak, bár az író némi távolságtartással kezeli őket, de ez nem is baj. El lehet hinni róluk, hogy fiatal srácok, és ezt értékelem.

A másik, ami nagyon szíven ütött, az a stílus. Rendkívül szépek a tájleírások, szinte látom magam előtt a sziget minden egyes kis zugát, a növényeket, a hullámokat. Volt pár jelenet, ami szinte könnyfakasztóan gyönyörűen volt megfogalmazva. Mondjuk angolul kicsit nehéznek találtam egy leírást, azt kétszer is el kellett olvasnom, hogy megértsem, de általában ezzel sem volt gond.

Az utolsó ötven oldal pedig tényleg nagyon kemény, még most is nehéz megemésztenem, ami történt benne, ezért érdemes volt kivárni a kicsit lassabb elejét a könyvnek. Ami ironikus párhuzamként mutatkozott, hogy amíg a könyvet olvastam, mindenféle szörnyűségek voltak a hírekben: emberek nyírták ki a családjukat, lettek öngyilkosak, egy póni halálra harapta a gazdáját, végül a hét koronázásaként Breivik norvégiai mészárlása következett. Hátborzongató…

Golding számomra teljes mértékben bizonyított ezzel a könyvvel, ő az első olyan nobel-díjas szerző, akitől olvastam valamit, és akire teljes nyugalommal azt merem mondani, hogy megérdemelte.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/9 (Bonyolult barokk körmondatok, magas szókincsigény.)

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Az enyém nagyon szép, tökéletesen átadja a lakatlan sziget békéjét, de semmit nem mutat meg magából a könyvből. Akad, ami inkább arra koncentrál.

Kedvenc szereplők : (1) Piggy (2) Simon (3) Sam és Eric (4) Ralph (5) Jack

Kedvenc jelenetek: (1) Simon holttestét elviszi a tenger (2) befejezés (3) Ralphot majdnem megölik a szikla alatt (4) Piggy lelket önt Ralphba (5) kezdőjelenet

Mélypont: a disznófejes rész, a leírás, amit alig sikerült kibogoznom

Kedvenc ötlet: az ejtőernyő, amit szörnynek láttak