Mindig lehet rosszabb (bár az olvasók szempontjából jobb)

Julianna Baggott – Fuse (Összeolvadás)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! A következő kritika egy könyvsorozat második részét tárgyalja, ezért szükségszerűen SPOILERES az előző részre, amiről bővebben ITT olvashatsz.

Tavaly a Tiszták bizonyult számomra az év egyik legnagyobb olvasmányélményének, ezért amikor az Államokban kijött a folytatás, küzdöttem pár napig, hogy nekiálljak-e, vagy kivárjam a fordítást, de végül győzött a kísértés, és rávetettem magam a Fuse-ra.

A hullámok kissé elcsendesültek az után, hogy Willux egy füst alatt megölte az idősebbik fiát és a feleségét is, de hőseink nem ülnek tétlenül a babérjaikon. El Capitan újraszervezi a hadseregét, ezúttal némileg humanitáriusabb elvek mentén, Pressia próbál mindenkinek segíteni, amiben csak tud, Bradwellt pedig teljesen lekötik azok a fekete dobozok, amiket Ingership háza alól szereztek meg. Partridge és Lyda időközben az Anyák védelmét élvezi, hiszen senki sem szeretné, hogy az arra kószáló Különleges Erők katonái esetleg megöljék őket. Willux azonban nem tervezi, hogy huzamosabb ideig lemond egyetlen megmaradt utódjáról: a Kupolából új üzenet érkezik a kint élőkhöz, miszerint ha nem adják át a fiút, egyenként végeznek az általuk túszul ejtett emberekkel. Az óra ketyeg, mert bár az ördögi diktátor halálos beteg, szemmel láthatóan akad tartalék terve. A fiatalok előtt nagy feladat áll: meg kell érteniük egy őrület és zsenialitás között táncoló elme lényegét, és rájönniük, hogyan vehetik fel a harcot ellene, mielőtt a világ azon kis maradéka is elpusztul, amit még magukénak tudhatnak.

Nem igaz, hogy erről a sorozatról nem bírnak úgy fülszöveget írni, hogy nem lövik le az első százötven oldal cselekményét! Most, hogy már nem kell a szereplők meg az alapszituáció felvázolásával tölteni ezt az időt, és már történik is valami, igazán nem kéne az a kevés izgalmat legyilkolni azzal, hogy elmondunk az olvasónak a könyv hátulján mindent. :/ Na jó, viszont az is igaz, hogy ha ezen túlteszi magát az egyszeri közönség, akkor onnantól kezdve meglehetősen pörögnek az események, elég izgalmas a cselekmény.

Ugyanis a Fuse semmilyen szempontból nem adja alább az előző kötetnél, sőt. A tétek nagyobbak, a történet monumentálisabb, jobban bevon olyan szereplőket, akik korábban nem, vagy alig szerepeltek. Továbbra is van egy kis nyomozós beütése a regény bizonyos részeinek, hiszen Bradwell és Pressia minden erejükkel próbálják megfejteni, mi is történt a Hetekkel, és igyekeznek megérteni Willux agyának működését, ami határozottan nem kis feladat. Az előző ajánlómban jósolt várakozásom is bejött, a hőseink már jobban eltávolodnak a Kupola tövétől, egy szélesebb körképet kapunk a világról, mint eddig, amit én nagyon élveztem.

Ha már világkép, akkor itt kell megemlítenem, hogy ha lenne különdíj a tudományos tények legkuszább új konstellációban való alkalmazásáért, akkor Baggott azonnal megnyerné azt. :D Hihetetlen, milyen halandzsákat vezet elő a könyvben, bár ha túllépünk az atomrobbanások miatt történt összeolvadások koncepcióján, akkor tulajdonképpen egész értelmes az összkép, és igazából egyenként megvizsgálva az írónő kijelentéseit, sok tudományos tény van benne, ami önmagában megállja a helyét. Ugyanakkor nem tudom nem szeretni azt, hogy foglalkoznak a tudománnyal, az ellentétességet, hogy ugyanazt a felfedezést használhatod arra, hogy elpusztítsd a világot, de arra is, hogy jobb hellyé tedd azt. És az apró tudománytörténeti morzsák összekapcsolása a nyomozós szállal kifejezetten ötletes.

Azt hitted, hogy mivel az előző könyv vége kicsit kevésbé volt nyomasztó, mint az összes többi része, talán a folytatásban kevesebbet fognak szenvedni a hőseink? Frászkarikát! Pressia és Partridge kölcsönösen majd’ megőrülnek az anyjuk halála miatt érzett bűntudattól, Bradwell még mindig bizalmatlan és cinikus, El Capitan (új becenevén Cap) pedig bár már jó úton halad, de eltart egy darabig, mire erről meggyőz másokat is. Őt nagyon megszerettem ebben a kötetben, a jellemfejlődése, a javuló kapcsolata Helmuddal, az, ahogy szép lassan felfedezi, valójában mennyire is törődik másokkal, nagyon szép folyamat. Partridge volt talán számomra a legérdekesebb karakter a könyvben, legalábbis az ő mentális állapotáért aggódtam a leginkább, de Pressia és Bradwell is változatlanul roppant kedves hőseim, és szerintem a lány is nagyon sokat változott előnyére az első könyv kezdete óta.

Akin viszont megdöbbentem, és teljesen kiborított ebben a részben, az Lyda volt. Ahhoz képest, hogy az első kötetben kifejezetten kedveltem őt, most jóformán egyetlen gondolatával se tudtam azonosulni, ráadásul messze az ő szála volt a legeseménytelenebb, ezért nem is szívesen olvastam. A könyv elején különösen nagyon idegesített, aztán a közepére megsajnáltam, végül egy kissé kiköszörülte a csorbát, de még nem mondhatnám, hogy teljesen megbékéltem vele. Amúgy elgondolkodtatott az esete a Kupola-beli oktatásról: vajon mire tanítják a lányokat, amíg a fiúkat látszólag zsenivé nevelik, és kiképzik mindenre? Háztartástanra? Nagyon úgy tűnik, hogy másról nincs fogalmuk.

De Lydát leszámítva szerencsére a többi szereplő továbbra is értelmesnek bizonyul. Ismét pont olyan tempóban jönnek rá a dolgokra, hogy nem kell egyszer sem azon bosszankodnom, miért nem látják a nyilvánvalót, kivéve, ha érzelmi dolgokról van szó, de azt meg elnézem nekik, hiszen nem feltétlenül a lelkizés az elsődleges prioritásuk. Egy kicsit haragszom, amiért mindkét szerelmi szál háromszöggé növi ki magát a kötetben, de igazából nem zavar, mert ezek nem ilyen jajj-gyötrődjünk-hogy-kit-válasszunk háromszögek, mindkettő esetében egyértelműen látszik, melyik partner a nyerő, a másik csak a nem túl előnyösen járt harmadik kerék.

Egyébként természetesen ez a kötet is egy hegynyi érzelmi töltettel és drasztikus hullámvölgyekkel operál, emellett természetesen előhoz mélyebb tartalmakat is, elsősorban a gyásszal, illetve önmagunk elfogadásával foglalkozik. Az üzenet pedig enyhén szólva nem hangzik hiteltelenül, hiszen ha egy olyan fiú mondja, hogy lásd meg a szépet magadban is, akinek madarak nőttek a hátába, akkor ez talán megfontolandó tanács. Akadnak még morális kérdések is, például hogy mitől lesz valaki gyilkos, Partridge aggályoskodása élete legnagyobb döntése kapcsán nagyon megérintett,*SPOILER* annak ellenére, hogy Willuxot annyira gyűlöltem, hogy úgy voltam vele, ha nem patkol el magától, odamegyek, és én ölöm meg*SPOILER VÉGE*, és a szülő-gyerek, illetve testvérkapcsolatokkal is szépen dolgozik a könyv, nem csak a szerelmi szálakkal.

Előjönnek bizonyos társadalmi kérdések is a regényben, például egyre erősebben érzem azt, hogy az Anyák kényelmetlenül szélsőséges férfigyűlölete is reflektál a feminizmus kritikájára, de ezt egyelőre nem tudom olyan nagyon értékelni, mert minden egyes alkalommal kiakadtam, hogy mégis milyen agyelhalás tenyészett el rajtuk, amitől ennyire sarkítva látják a világot? A másik, amivel számomra igen meglepő módon nagyon komolyan foglalkozik a könyv, az a hit kérdése. A vallási fanatizmust egyértelműen elítéli, és görbe tükröt állít elé nagyon ötletesen (*SPOILER* ha Bradwell eddig próféta volt, most ő lesz az arkangyal, az tuti :D *SPOILER VÉGE*), de magát a hitet nem ítéli el, és van benne egy olyan gondolat Istenről, ami nekem nagyon tetszik és a mostani világunkra is könnyedén értelmezhető.

Összességében nagyon elégedett vagyok a könyvvel, nem érződik egyáltalán, hogy egy trilógia második kötete, sőt, nekem jobban is tetszett, mint az első. Nagyon erős befejezést kap a könyv, ráadásul fogalmam sincs, hogy mi fog történni a harmadik könyvben, ezért rettentően várom a befejező részt.

(Remélem, tényleg lesz ebből filmadaptáció, mert a Fuseban is volt pár olyan jelenet, amit nagyon szívesen látnék széles vásznon. És én soha nem szoktam színészeket párosítani szereplőkhöz a fejemben, de most ezt teszem, és olyan jó lenne, ha Partridge-ot Logan Lerman játszaná. :D)

Kinek ajánlom? Akinek tetszett az első rész, aki szereti az érzelmekre koncentráló, kicsit nyomasztó, mégis izgalmas könyveket.

Kinek nem ajánlom? Aki ideges lesz, ha valami tudományosan inkorrekt blablát lát egy szövegben.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/9 (Néha nehéz követni az elbeszélői stílus miatt, és bőven felsőfokú szókincset igényel.)

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Már tavaly is szerelmes voltam, amikor először megláttam, fantasztikusan hangulatos, dinamikus és harmonikus egyszerre. És persze az a legjobb, amikor az ember rájön, miért is pont az került a borítóra, ami.

Kedvenc szereplők: (1) Partridge (2) Bradwell (3) Pressia (4) Cap (5) Iralene

Kedvenc jelenetek: (1) a Lenini csók :D (2) Helmud megmenti El Capitant (3) Partridge megtalálja a hibernált embereket (4) Pressia és Bradwell a hóembert nézik (5) El Capitan megpróbálja megmenteni Bradwellt

Mélypont: Partridge és Lyda nagy ágyjelenete... tudom, hogy elvileg ezt marha romantikusnak kellene találnom, de bennem inkább ilyesmi gondolatok kavarogtak: TÉNYLEG nekiálltok dugni télvíz idején, a szabadban, egy csatától párszáz méterre, védekezés nélkül? TÉNYLEG??? Teljesen meg vagytok hülyülve mindketten?

Kedvenc ötlet: A Willux gyerekek teljes neve, Partridge szobája.