Laurie
Halse Anderson - Jégviráglányok
(Könyvkuckó)
„Miért?
Akarod tudni, miért?
Menj
be egy szoláriumi kabinba, és süljél két-három napig! Amikor a bőröd
felhólyagzik és hámlani kezd, hemperegj meg durvára őrölt sóban, aztán húzzál
üvegszálból és szögesdrótból szőtt, hosszú alsót! Erre jöhet a rendes ruha,
csak szűk legyen! Szívjál puskaport, menj be az iskolába, ahol parancsra
ugrálhatsz át a karikán, ülhetsz, pitizhetsz és hempereghetsz! Hallgasd a
suttogásokat, amelyek éjszaka begyűrűznek a fejedbe, rondának és hájasnak és
hülyének és undoknak és kurvának, és ami a legrosszabb, „csalódásnak” neveznek!
Okádj és koplalj és vagdosd magadat és igyál, mert nem akarod ezt érezni! Okádj
és koplalj, és vagdosd magadat, és igyál, mert érzéstelenítőre van szükséged,
és működik! Egy darabig. De egyszer az érzéstelenítő méreggé változik, és akkor
már késő, mert addigra vénásan lövöd be magadnak, egyenesen a szívedbe.
Megrohaszt, és nem bírod abbahagyni.
Nézz
a tükörbe, és egy kísértetet találsz. Hallgasd csak, amint minden szívverés azt
visítja, hogy benned az égvilágon minden rossz!
„Miért?”
Ez rossz kérdés.
Azt
kérdezd: „Miért ne?”!”
Vannak bizonyos komoly témákkal
foglalkozó könyvek, amik kifejezetten szemléletformálóak a számomra. Ilyen volt
például néhány évvel ezelőtt a Tizenhárom okom volt, ami sokat segített, hogy
kevésbé egysíkúan értelmezzem az öngyilkosságot, és most ilyen a Jégviráglányok
is. Még nehezebb dolga volt ennek a regénynek, mint az előzőnek, viszont
nyilvánvalóan ez egy viszonylag széles réteget érintő társadalmi probléma,
úgyhogy készen álltam, hogy belehelyezkedjem egy kis időre valaki olyannak a
fejébe, aki nem így látja.
Lia anorexiája miatt már kétszer került
kórházba, ezért amikor a szülei értesülnek róla, hogy egykori legjobb
barátnője, a bulimiás Cassie furcsa körülmények között meghalt, aggódnak, hogy
ez a lányt megint az összeomlás szélére sodorhatja. De a szülők, a nevelőanya
és az imádnivaló kishúg olyan sok mindent nem tudnak Liáról. Hogy valójában
eddig sosem akart meggyógyulni, csak azt mondta, amit vártak tőle. Hogy számára
még mindig megfelelő választásnak tűnik halálra éheztetni magát. És hogy Cassie
talán mégsem hidegült el tőle teljesen, hiszen azzal töltötte élete utolsó
óráit, hogy őt hívogatta. És Lia nem vette fel a telefont...
„Az,
hogy kitálaltam, még nem jelenti azt, hogy le is kell nyelnem. Elég erős
vagyok, hogy megtegyem olyan jó szaga van a krumplinak maradj erős üres
üres erős szaga van a krumplinak erős/üres/erős/lélegezz/színlelj/tarts
ki.”
Ott kezdeném, hogy leszögezek valamit
az evészavarokkal kapcsolatban: ezek létező betegségek. Komolyan, még a
pszichiátriai szakkönyvekben is benne vannak. Ezt most csak azért kell
kimondanom, mert sokan már arra is rámondják, hogy anorexiás, aki egy kicsit
túlzásba viszi a fogyókúrát, holott ez még nem az. Ha valaki tényleg
evészavaros, az azt jelenti, hogy rögzült egy hibás viselkedése az evéssel
kapcsolatban, ami nem a saját döntése, és egykönnyen ki sem tud lépni belőle.
Azzal, hogy a témán viccelődünk, nem segítünk abban, hogy az érintettek
családjai felismerjék a jeleket, úgyhogy mindenkinek, aki ilyen kivagyiságnak
hiszi ezt a betegséget, ajánlom elolvasásra ezt a könyvet.
A rövidke, de intenzív érzelmi élményt
képviselő regény Lia történetét követi végig az ő szemszögéből, tulajdonképpen
olyan erősen szögez a könyv a látásmódjához, hogy akarva-akaratlanul is kezdtem
nagyon hamar együtt érezni vele, majd megérteni őt. Lia egy bizonytalan,
szeretetéhes lány, aki szétesett a szülei válásával járó érzelmi zűrzavarban,
és azóta is csak keresgéli magát. Nincsenek barátai, nincs kiemelkedő
érdeklődése, nincs benne semmi különleges. Nem élvezi az anorexiát, hiszen
éhesnek lenni alapvetően szenvedés, de minden egyes megtagadott kalóriával,
minden leadott kilóval egy kicsit győztesnek érzi magát, egy kicsit jobban úgy
érzi, hogy az irányítása alatt tartja az élete dolgait. Ez pedig egy olyan érzés,
amire mindannyian vágyunk, így bár el is voltam borzadva, de mégis valahogy
csodáltam Liát az akaratereje miatt. És igen, azt is megértettem néha, miért
lett a nem-evés függője, miért és hogyan okozott neki örömet a szenvedés. Csak
épp valahogy azt nem tudtam elfogadni, miért épp a lassú önpusztítás mellett
kötelezte el magát, ha már ennyire erős és makacs.
„Amikor
igazi lány voltam, anyám kanalanként etette velem az álmait.”
Liának persze mindig lett volna
választása, még ha ezt nem is látta. A szülei persze távol állnak a
tökéletestől, és igen, nehéz nekik úgy szeretni Liát, ahogy neki szüksége lenne
rá, de legalább szeretik. Néha pont azért tűnik úgy Liának, hogy nem hallgatják
meg, hogy borzalmas csalódásnak tartják, mert aggódnak miatta (hé, én se
tapsikolnék az örömtől, ha a gyerekem egyszer csak úgy döntene, hogy nem
eszik). Hihetetlen módon a mostohaanyja is egy tök kedves nő, és a húga is
aranyos kislány, van kiért tehát kitartania. Aztán persze ott van Elijah is,
akit Cassie halála miatt ismer meg Lia, és ő a könyv messze legérdekesebb
karaktere, szerintem mindenki kedvelni fogja, ő képviseli a könyvben a józan
ész objektív szavát. :)
Felmerül a kérdés, hogy hol van Cassie
Lia életében? Ő meglátásom szerint amolyan fekete lyuk, aki mindent magába
szippant, a glükózelvonásos hallucinációk kísértete, az életre kelt, önálló
lábakon járkáló bűntudat, a kísértő, soha el nem múló gondolat. Kissé zavaros
persze, hogy mekkora szerepet játszott Lia anorexiájában (és vica versa), bár
persze társa volt a bajban, de nélküle se lett volna jobb, lévén Lia egyetlen
barátnője. És hogy Lia nélkül jobb lett volna Cassienek? Hát nem hinném, de ki
tudja... mindenesetre rosszul találtak egymásra, az biztos.
„Fogtuk
egymás kezét, míg mentünk az erdő mézeskalács ösvényén, ujjainkból vér
csöpögött. Boszorkányokkal táncoltunk, szörnyekkel csókolóztunk.
Jégviráglányokká változtattuk magunkat, és amikor megpróbált elmenni,
visszahúztam a hóba, mert féltem egyedül.”
És ami végképp különleges élménnyé
teszi a regényt, az a tálalás. Gondolom, érzékelhető a részletekből, milyen
szép, gyakran kifejezetten költői a stílusa és ezt a hatást erősítik az
irodalmi utalások is (pl. Neil Gaiman). Ezen kívül a szerkesztés, a szöveg
ritmusa, valahogy minden olyan magával sodró, kifejező és átélhető, egyszerűen
csak szerettem olvasni, akármilyen borzalmas dolgokról is szólt néha.
Értékeltem a könyvben a
bizonytalanságot is, hogy, akárcsak a This Is Not a Test esetén, itt is a negatív
végkifejlet felé tart minden, és végig tudtam izgulni Lia sorsáért. És végső
soron pont olyan befejezést kaptam, amilyet akartam.
Szóval ez egy gyönyörűen megírt,
igényes, intelligens könyv egy betegségről, amiről szintén jó lenne, ha többet
tudnánk beszélni. Ez már csak abból is látszik, hogy amikor a könyv borítójáról
kerestem képet, simán beleakadtam egy olyan oldalba, mint ahova Lia jár
bátorító üzeneteket olvasni... akár tetszik, akár nem, körülöttünk a hóviharban
itt tévelyegnek az iránytű nélkül maradt jégviráglányok.
Kinek ajánlom? Aki elég empatikusnak érzi magát a műfajhoz, és érdekli a
téma. Nekik viszont kötelező.
Kinek nem ajánlom? -
Cselekmény, történetvezetés: 10/10*
Stílus: 10/10***
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/10*
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Az
eredetivel adták ki, de nekem a német is nagyon tetszik.
Kedvenc
szereplők: (1) Elijah (2) Lia (3) Jennifer (4) Lia húga (5) Lia
anyukája
Kedvenc
jelenetek: (1) Lia kártyán nyeri meg Eliajahnál, hogy elmenjen vele a
temetésre (2) Cassie és Lia megismerkedésének története (3) a sütivásár (4) Lia
és az anyukája végre elkezdenek igazából beszélgetni (5) a befejezés
Mélypont: a
vagdosós részek
Kedvenc
ötlet: a látóüveg
