Maats
Strandberg – Sara B. Elfgren – Tűz (Engelsfors-trilógia II.)
(Könyvkuckó)
FIGYELEM! Ez a könyvajánló egy trilógia
második részéről készült, ezért szükségszerűen SPOILEReket tartalmaz az első
részre vonatkozóan, aminek sajnálóját megtaláljátok ITT.
„Honnan
tudja az ember magáról, hogy jó? Hogy lehet ebben biztos?”

Ismét remek példa ez a regény arra,
hogy attól, ha valami második kötet, még nem feltétlenül kell ellaposodó
átvezetéssé válnia. Ez a rész nagyjából másfélszer akkora terjedelmű, mint az
előző, mégsem untam sehol, és határozottan gyorsan elfogyott a könyv, különösen
az utolsó kétszáz oldal.
Abszolút jó folytatás a könyv, mert
teljesíti a folytatásokkal szemben támasztott két alapvető elvárásunkat:növeli a téteket az előző részhez képest, de
ezt úgy teszi, hogy közben mindenben arra építkezik. Nagy kontraszt
érezhető az első kötettel, mert ott a lányok még gyakorlatilag mindennel
kapcsolatban sötétben tapogatóztak, most már azonban jóval tudatosabbak,
aktívabban formálják a sorsukat, nem csak sodródnak. Ráadásul ebben a kötetben
ugrásszerűen megnő a varázsvilágról, önmagukról és a küldetésükről szerzett
tudásuk, ami az olvasó számára is rendkívül érdekes. Emellé társul még a varázserejük
fejlődése, ami szintén nem elhanyagolható, és izgalmasabb kalandokat, több
akciót kínál a jövőre nézve is.
![]() |
Anna-Karin és a rókája (Részlet a képregény változatból) |
Az első kötet azonban nem annyira a
cselekmény, mint inkább a kiváló karakterábrázolás miatt volt szerethető, és a
második rész sem adja alább. Érzékelhető a lányok jellemfejlődése is az előző kötethez
képest, mind egyénileg, mind pedig a csapat szempontjából, jó látni, hogy bár
nagyon eltérő egyéniségek, végre kezdik megérteni, hogy együtt és egymásért is
kell harcolniuk. Persze mindenkinek megvannak a maga is problémái továbbra is:
Minoo azzal küzd, hogy szétesőben van a családja, ráadásul ő az egyetlen, aki
szinte semmit sem tud az erejéről, ettől pedig a Körön belül is kívülállónak
érzi magát. Anna-Karinnak szembe kell néznie az előző évben művelt
szörnyűségeinek a következményeivel, Vanessa végre kidobja azt a semmirekellő
Willét, Linnéa pedig rájön magával kapcsolatban valamire, amit igen nehéz hova
tennie, és még bőven lesz ez probléma forrása a jövőben.
Ez a kötet különös figyelmet szentel
Idának, aki az előző részben még alig, itt azonban már rendszeresen kap
szemszöget, így leginkább most ismerjük meg. Az ő története, úgy gondolom, igen
tanulságos: ő az a tipikus menő lány az osztályban, akivel mindenki barátkozni
akar, és aki előszeretettel bántja a nála gyengébbeket. Ez valahol mégis csak a
látszat, Ida valójában mélyen bizonytalan és szeretetéhes, azt palástolja ezzel
a minősíthetetlen viselkedéssel, és minden próbálkozásra, hogy valaki az
álarcai mögé lásson, agresszióval felel. Úgy érzi, mindig mindenki arra
kényszeríti, hogy változzon meg, pedig valójában sokan úgy gondolják, akkor
tudnák szeretni és elfogadni, ha végre-valahára önmaga lenne. Ez persze nehéz
felismerés a számára, hosszú utat jár be, amíg belátja, hogy nem neki van
igaza, de érdemes kivárni.
![]() |
Részlet a képregényből |
A mellékszereplők is elég érdekesek,
bár, fájdalom, Adriana és Nicolaus ebben a kötetben kevesebbet szerepelnek,
amikor viszont teszik, az nagyon intenzív. Aki még felkeltette a figyelmemet,
az a friss, ropogós tanácstagunk, Viktor. Őt a lányok végig úgy kezelik, mintha
maga lenne az Antikrisztus, pedig szerintem nem kifejezetten gonosz ő, viszont
tény, hogy egy nagyon érdekes és komplex gondolkodásmódja van, nem mindig lehet
tudni, hányadán áll vele az ember. Gustaf is meglehetősen a szívemhez nőt, bár
kezd kissé zavarni, hogy a lányok dróton rángatják ide-oda, és ahányszor csak
valami olyat lát, amit nem kéne neki, kitörlik az emlékeit, mivel megérdemelné,
hogy tudja, mi folyik körülötte.
A kötet feléig várakozó állásponton
voltam cselekmény szempontjából, mert, bár érdekesnek találtam, közel sem tűnt
olyan borzongatónak vagy megrázónak, mint az előző köteté. Aztán egyszer csak
beindultak a dolgok, és nagyon hamar eldurvult a helyzet. Ebben a könyvben se
olyan nagyon meglepő a fő nyomozás végeredménye, de igazából ez nem is zavart,
mert magában a regényben is nagyjából ez izgatott a legkevésbé. Nekem nem
sikerült kitalálni, csak azt mertem elég biztosra venni, hogy sosem az, akire a
gyanút akarják terelni. Így utólag az a benyomásom, hogy nem adtak igazán
nyomokat a kezünkbe, amivel ezt ki lehetett volna okoskodni, ezért a
bánásmódért pedig kissé haragszom.
![]() |
Az angol borító |
Mindazonáltal volt egy-két nagyon
érdekes, önreflexióra serkentő kérdés a könyvben, amiket szintén értékeltem. A
lányok problémái kapcsán is adódtak ilyenek, hiszen majdnem mindegyikük
életében akadt legalább egy olyan pont, amivel azonosulni tudtam. Mégis, inkább
egy globálisan az egész történeten átívelő problémakört szeretnék boncolgatni,
az pedig a Pozitív Engelsforsért ügye. Egyrészt ott van ugye az ideológiai
alapja, hogy ha nem engeded be az életedbe a negatív gondolatokat, akkor majd
minden jó lesz. Erről nekem az a véleményem, hogy nem az a pozitív gondolkodás,
ha hátat fordítasz a világban nyilvánvalóan jelen lévő rossznak és fájdalomnak,
épp ellenkezőleg, ha szembenézel vele és erőt merítesz a tapasztalatból. A
könyv is emellett áll ki, valamint nagyon szépen kimondja azt is, hogy igazából
nem a gondolatok, hanem a tettek viszik előre egy ember életét.
„Minél
elkeseredettebben igyekezett távol tartani magától a rémeket, azok annál
hatalmasabbra nőttek. Ezért aztán nagyon jól tudja, milyen fontos, hogy az
ember folyton emlékeztesse magát az élet napfényes oldalára. Ám ez nem azonos
azzal, mint amikor úgy csinálunk, mintha a sötét dolgok nem is léteznének.”
A másik ami érdekes ezzel a jelenséggel
kapcsolatban, a tömegmanipuláció kérdése. Mert igazából ez az egész
megtörténhetett volna úgy is, hogy fikarcnyi varázserő sincs az ügyben. Nem
hiszitek? Nézzétek meg A hullám című német filmet. Sajnos az emberek nagyon
könnyedén befolyásolhatóak hangzatos eszmék és a közösséghez tartozás vágya
által, és időről időre van, hogy ezt ki is használják.
![]() |
A szerzőpáros és a képregény rajzolója... meg egy pingvin :) |
Szóval ez egy nagyon jó folytatás és
egy hangulatos, elgondolkodtató könyv. Volt egyáltalán, ami nem tetszett? IGEN,
volt, a VÉGE! Jó, az aktuális kisgonoszt legyőzzük meg minden, de ami az egyik
szereplővel történik, az egész egyszerűen gusztustalan húzás volt az írók
részéről, mert ettől megrendült a hitem a regényben szereplő mindenféle felsőbb
hatalomban... ráadásul még lesz ezzel valami kavar a harmadik részben is és
ááá, nem tudok normálisan, spoilermentesen beszélni. Szóval olvassátok el, és
akkor majd tudni fogjátok, miről van szó.
Köszönöm a könyvet a Geopen Kiadónak!
Kinek ajánlom? Senkinek sem okoz csalódást, akinek az első rész tetszett.
Kinek nem ajánlom? -
Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10*
Összesen: 10/10
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Az
eredetivel adták ki, szerintem tökéletes, bár ezúttal kevésbé szimbolikus, mint
az első esetén. Az egyetlen problémám, hogy nem értem a címet. Azon kívül, hogy
Adriana tűz elemű boszorkány, meg a könyv vége felé kigyullad egy épület, sok
kapcsolódás nem volt.
Kedvenc
szereplők: (1) Minoo (2) Anna-Karin (3) Viktor (4) Adriana (5) Linnéa
Kedvenc
jelenetek: (1) Minoo és Viktor beszélgetése a végén (2) Minoo kitörli
Adriana emlékeit (3) a szeánsz (4) a party vége Idáéknál (5) Ida találkozása
Gustaffal a PE-központban
Mélypont: a
VÉGE
Kedvenc
ötlet: a Kiválasztottak háttértörténete, az őrzők
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése