Idézet


2014. május 17., szombat

Hormontúltengéses angyalok háborúja


Courtney Allison Moulton – Wings of the Wicked (Démonszárnyak) - Angelfire 2.

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez a bejegyzés egy sorozat második részéről, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmaz az előző részre vonatkozólag, aminek kritikáját ITT találod.

Megvan az az érzés, amikor elolvasol egy könyvet, és nagyon tetszik, de valamiért egy ideig nem került a kezedbe a folytatás, és mire megkaparintod, már többé-kevésbé kiábrándulsz belőle, nem is igazán érted, mit ettél rajta annyira régebben? Na, hát nekem most ilyen élmény volt ez a könyv.

Ellie magányosabbnak érzi magát, mint valaha, amióta kiderült, hogy a preliátorság azt jelenti, ő igazából Gábriel arkangyal emberi testbe kényszerítve. Mivel ez az aprócska hír (meg Mihály arkangyal nemtetszése) derékba törte bimbózó románcukat Willel, így állandóan összevissza kell hazudoznia mindenkinek, hogy miért tölt el még mindig annyi időt az angyal fiúval, ha egyszer szakítottak. Mert azt nyilván nem mondhatja el, hogy éjszakánként démonokat kaszabolnak és a gonosz tervét próbálják meghiúsítani. Időközben felbukkan Will néhány régi barátja, akik segítenek őrködni meg nyomozni, de a jelenlétükből legalább annyi kár származik, mint haszon. A tétek egyre nagyobbak és Ellie számára egyre nehezebb, hogy egyensúlyozzon a normális emberi élete meg a küldetése között.

Na jó... ez a könyv egy szóban összefoglalva katasztrofális. Hogy miért? Mert alig csinának valamit a főszereplőink, azért! Történnek velük dolgok, persze, de azok többnyire úgy, hogy felbukkan egy-egy főgonosz és eldicsekszi, hogy milyen okosságokat sikerült kitalálnia, amíg a főszereplőink, akiknek kezében a bolygó sorsa... nos, ők el voltak foglalva a szerelmi szálak körüli nyűglődéssel, meg a partizással. MI? MIÉRT? HOGYAN? Én értem, hogy Ellie számára nagyon fontos az embersége megőrzése, de akkor is, néha úgy érzem, én vagyok ez egyetlen, akit érdekel errefelé, hogy jön az apokalipszis. Az meg már csak hab a tortán, hogy ráadásul a történet még baromi kiszámítható is, a kötet legnagyobb csavarját már az előző rész közepén kitaláltam.

Úgy érzem, az a könyv legnagyobb problémája, hogy lehetne ez egy nagyon komoly, drámai történet, csak az írónő nem meri megírni, talán mert túl fiatal meg kezdő, talán másért. A gond Ellie jellemében csúcsosodik ki: míg az első könyvben tök szimpatikusnak láttam lányt, hiszen jól kezelte az életébe frissen beütő természetfeletti kihívásait, a második kötetben ő lett a legsötétebb, legönzőbb lény az univerzumban. Bastian sereget gyűjt? Sebaj, minket jobban érdekel, hogy Will vajon lefeküdt-e az elmúlt párszáz évben valaha azzal az angyal csajjal, aki itt sertepertél. Kiderül, hogy megszerezték a gonoszok az ereklyét, amivel közelebb kerültek a világuralomhoz? Nem baj, elmegyek egy partiba és részegen majdnem hagyom magam megerőszakolni, hátha Will féltékeny lesz, és mégiscsak összejön velem. Nekem meghal valakim? Agonizálok hetekig. Willnek meghal valakije? Két nap után otthagyom, mert nem bírom nézni a fájdalmát. HOGY LEHETSZ ILYEN, ÁÁÁ!
A szereplőgárda (nagyon ciki, ha valamelyikről nem tudom, ki lehet?


Az az egy mákom, hogy nem csak Ellie-ből áll a szereplőgárda, a többiek azért képviselnek némi értelmet. Will még mindig kifejezetten jó karakter, bár eléggé az Ellie-hez fűződő viszonya definiálta eddig, de ebben a kötetben egy kicsit elkezd élni, és látjuk más szerepekben, illetve kiderül a múltjáról egy s más. Az új pozitív mellékszereplőkben is kellemesen csalódtam, Marcus és Ava is mindketten szórakoztatóak a maguk módján, és jól lazítják azokat a vészterhes időket, amikor túl sokáig kéne elviselnem az apokaliptikus főszereplőt (főleg Ava amikor beszól neki). A nagymama karaktere tetszett még, ő okozott egy meglepetést, ami amúgy a könyv többi részére nemigen volt jellemző. És azt kell mondjam, Nathaniel meg Laurel párosa is kifejezetten... szép, szerettem róluk olvasni.

Az első kötet elolvasása után az írónő oldalán bóklászva nem értettem, miért van Cadanről ugyanolyan rajz, mint a főszereplőkről, mert egyáltalán nem tűnt jelentős szereplőnek. Ebben a kötetben kiderül, hogy miért fontos, és azt kell mondjam, ha nem bénázna annyit az írónő, ő lenne a kedvenc karakterem. Nagyon tetszik az ötlet, hogy egy alapvetően gonosz oldalra született szereplő rájön, mégse lesz olyan jó buli ez a világvége, hiszen ha ledózeroljuk a Földet, akkor nem lesz többé játszóterünk, és ezért elkezd keresztbe tenni a gonosznak. Cadan személyisége is tetszik, élvezetesek a párbeszédeik Ellie-vel, amiatt, hogy a fiú mindig tud a szarkasztikus humor meg a komolyság határán egyensúlyozni, és többnyire még jókat is mond. Tetszene alapvetően a kapcsolat is, ami kiderül közte meg az egyik pozitív szereplő között, ha arra menne rá a könyv, hogy ők ketten mit kezdenek ezzel a tudással, tapsikolnék az örömtől. De. Szerelmi háromszög? Könyörgöm, ne! Miért kell ilyen sablonos, ezerszer lerágott szarsággal kínoznod, miért? (Ráadásul tisztára olyan a felállás, mint a Vámpírnaplóké. És én ezt nem értékelem.)

Ava, a könyv egyik fénypontja
Azért nem tudom teljes mellszélességgel utálni azonban a könyvet, mert még a hülyeségek mellett is vannak benne jó dolgok. Egyrészt a karakterek, amiket már feljebb ecseteltem. Moulton baromi jól tud érzelmes jeleneteket, párbeszédeket írni, így néha még a nyálat is elnézem neki, mert olyan ügyesen tudja lenyomni a torkomon. Másrészt, amikor a cselekmény éppen be van indulva (értsd: nem gimibe járunk/partizunk), olyankor kifejezetten izgalmas, például az akciójelenetek többnyire még mindig jók. És a másik, amibe változatlanul szerelmes vagyok, az a mitológia. A világ nagyon gazdag, és szépen fel van építve, nagyon szeretem például azt, hogy Willék igazából angyalszerű démonok, és köztük meg az igazi angyalok között még nagyobb szakadék tátong, mint a sima démonok esetén, akiket halomra ölnek. Elvarázsolt az ereklyék rendszere, a mágiák, a szertartások, Ellie útja, minden. Olyan jó történetet lehetett volna ebből a világból kihozni, ha az írónő is akarja, csak sajnos nem akarta.

Igazából mondjuk a műfajtól nem kell feltétlenül nagy komoly tartalmakat elvárni, ahhoz képest még azért próbálkozik a könyv. A három-négy szerelmi szál, aminek jelentősége van a könyvben, mind akörül tipródik, hogy valamiképp próbálják kezelni/nem kezelni azt, hogy az egyikük nem halandó. Ezen keresztül a szerző csempész némi gondolatot az öröklétről a könyvbe, ami nem tett neki rosszat. Önmagában azt is szerettem, hogy Ellie mennyit küzdött azért, hogy önmaga maradhasson. persze, mondhatnánk, hogy az ő helyzetében ez nagyon közel van az önzéshez (és mivel értelmetlen dolgokban akarta megélni, tényleg önző is), de alapvetően az emberség hangsúlyozása fontos és jó motívuma a regénynek.

Mivel úgy normálisan meg is van írva a regény, alapvetően tényleg nem lenne ez rossz, ha kicsit többet mert volna bevállalni a szerző, de így ez egy tisztességesen megírt középszerű takony, legmélyebb bánatomra. Viszont olyan függővége van, hogy csak lestem, lapoztam, és vártam, hogy folytatódik, erre jött a köszönetnyilvánítás. Nyilvánvalóan az egész könyv legizgalmasabb részén kellett abbahagyni, úgyhogy, azt hiszem, találkozunk még egy harmadik részre, kíváncsi vagyok, mi történik még ezekkel a drágákkal.

Végezetül néhány különösen emlékezetes hiba (SPOILER):
- Will hiába mondja el Ellie-nek vagy ötvenszer, hogy veszélyt jelent  a körülötte élőkre, a lány természetesen ezt csak akkor fogja fel, amikor lemészárolják a szüleit. Pfff.
- Van két angyal haverunk, de ne kérjük meg őket, hogy őrködjenek a házunk körül, habár nyilvánvalóan vadásznak ránk a démonok. Ha itt lennének még a végén nem kéne ötszörös túlerő ellen kiállni, az szörnyű lenne.
- Ha olyan démonokkal harcolunk, akik villámgyorsan mozognak, nehogy véletlenül figyeljük, hogy hol vannak. Akkor esetleg nem kennének a falhoz hatszor, és hátba szúrni se tudnának.
- Miért nem nyomozott senki a gonosz terve után? Hmm?
- Ha unalmas egy parti, dobjuk fel démonokkal. Mindig bejön.
- És még a szalagavató bálunkat se hagyhatjuk ki, habár eljött a világvége a hülyeségünk miatt...

Kinek ajánlom? Hát jó szívvel nagyon senkinek, maximum annak, aki hajlamos teljesen betépni a romantikától, és mindent elnézni.
Kinek nem ajánlom? Minden jóérzésű embernek. Vannak ennél sokkal jobb könyvek is.

Cselekmény, történetvezetés: 10/5
Stílus: 10/5
Szereplők: 10/6
Érzelmek: 10/7
Összesen: 10/6
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6 (Semmi különös.)

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Legalább ez jó, bár értékelném, ha nem minden borítón Ellie lenne szexi ruhácskában.
Kedvenc szereplők: (1) Cadan (2) Will (3) Laurel (4) Nathaniel (5) Ava
Kedvenc jelenetek: (1) Ava rárivall Ellie-re harc közben, hogy szedje már össze magát, mert nem fog meghalni :D (2) Ava megtalálja a nagy szerelme maradványait (3) Cadan és Ellie a könyvtárban (4) Ellie nagymamája kitálal (5) Ellie kihallgatja Nathaniel és Laurel beszélgetését
Mélypont: a megerőszakolós buli, amikor Ellie azon nyavalyog, hogy Will miért nem jár vele, amikor Ellie azon nyavalyog, hogy milyen szar, hogy meghaltak a szülei, és Will ezt nem érti meg és menjen a fenébe

Kedvenc ötlet: az ereklyék és az őrzőik

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése