Idézet


2014. július 27., vasárnap

Fafétises apokalipszis


Chris Howard – Gyökértelen

(Könyvkuckó)

Fénykorát éli a disztópia mellett az ifjúsági poszt-apokaliptikus műfaj is, raklapszám születnek a regények a témáról. Ezúttal én egy sikerültebb versenyzőt hoztam nektek a Gyökértelen személyében.

Banyan egy olyan világban kénytelen élni, aminek a legnagyobb problémáját az jelenti, hogy eltűntek a fák. Egyedül a génmódosított szuperkukorica él meg, amit még a balesetből keletkezett szupersáskák se tudnak megtámadni. Ez az egyetlen élelemforrás, ami mind a GenTech nevű vállalat kezében van, ami így nyugodtan kizsákmányolhatja a rászoruló népet. Főhősünk faépítő, az apjától tanulta a mesterséget, aminek keretében gazdagoknak készít takaros kis erdőket fémhulladékból és guminyesedékből. Egyszer csak azonban különösen furcsa ügyfelek bérelik fel, ahol a nő testét egy tetoválás borítja egy fáról. Banyan egészen addig nem különösebben érdeklődik, amíg ki nem derül, hogy a különös ábra valójában egy térkép, ami elvezetheti őt az utolsó élő fákhoz... és talán az egy évvel korábban eltűnt apjához is.

Nos, ha nagyon röviden kéne ajánlanom a könyvet, akkor azt mondanám, hogy mindenki olvassa el feltétlenül, akinek tetszett a Tiszták. Nagyon hasonló típusú a világfelfogása és a hangulata a két könyvnek, sőt, ha jól belegondolok, a cselekményelemek között is elég sok megegyező van (talán túl sok is... elkezdtem listát írni fejben a hasonlóságokról, nem kellett volna).

Na mindegy, tekintsünk el ettől a kis szépséghibától, mert van amúgy jó ebben a könyvben bőven. Többek között a története: a könyv kifejezetten rövid, így aztán pörög folyamatosan, egyik veszélyből a másikba csöppenünk. Ez alapvetően elvárható a műfajtól, viszont itt olyan kegyetlenek, véresek és kiszámíthatatlanok a fordulatok, hogy az a legedzettebb olvasó idegeit is próbára teszi. Egy idő után zsigeri élménnyé válik a könyv olvasása során a létbizonytalanság, mert egyszerűen egy olyan oldal sincs, amikor biztonságban tudnád a szereplők életét, ami mondjuk helyes is, mert ez támasztja alá, mennyire pocsék is szétesett is a világ körülöttük.

Van néhány tulajdonsága a Gyökértelennek, ami kiemeli az átlag YA világvége-regények közül, az egyik ilyen a stílusa. A legtöbb ifjúsági szerző nem kifejezetten fordít gondot a kifinomult megfogalmazásra, különösen ebben a műfajban, Chris Howard azonban nem ilyen. Amellett, hogy az elbeszélői hangja egy kamaszfiúé, mégis mer néha áradóan költői lenni, fantasztikus hangulatú leírásokkal ajándékozva meg minket. Egyszerűen csak... szép a szöveg, és olyan jó végre egy ilyen regényt olvasni.

A másik pont, amitől szerelembe estem a könyvvel, a főszereplő. Egy olyan világban, ahol minden a túlélésről szól, Banyan valószínűleg az utolsó életben maradt széplélek. A fiú hisz benne, hogy a faépítéssel nem csak egy dísztárgyat ad az emberek kertjébe, hanem valami jóságot és szépséget csempész vissza a kiüresedett világba, ad valamit az embereknek, amiben hihetnek. Nagyon szerettem a gondolatait olvasni, rettenetesen szimpatikusnak találtam a hozzáállását az élethez, a világhoz. Néha annyira naiv módon idealista, annyira nem akar beletörődni abba, hogy az élet pontosan annyi, amennyinek látszik, hogy a regény maga is megkérdőjelezi az álláspontja helyességét, ő mégsem adja fel az értékeit, kész harcolni értük, és szerintem ez teszi őt nagyszerű hőssé.

Az első dolog, ami eszembe jutott Banyan fáiról, azok ezek a
Szingapúrban található faépítmények... és, mint kiderült, Chris
Howard is így képzelte el őket
Mellette pedig a mellékszereplők kényelmetlenül reálisak. Alfa lány létére Banyan személyiségének totális ellentéte, így természetesen ő rugdalja a legtöbbet a fiút a nézeteiért. Hát nem nyilvánvaló, mekkora nagy szerelem lesz ebből? :D Egyébként a párosításuk is gyönyörű, Banyan olyan tisztán szereti ezt a lányt, nagyon szerettem róluk olvasni. Alfa tisztelhető a bátorságáért és a rátermettségéért, közben a másik lányszereplőnk, Zee kifejezetten passzív, ő az a típus, aki szívesen belemegy bármilyen alkuba, ha a saját biztonságát szavatolhatja. Hina a titokzatos, elérhetetlen nőideál, Crow pedig a kemény veterán, aki bőven túl sokat látott az életből. Sal karaktere nem igazán fogott meg, ő a tipikus kölyök volt, habár elég dörzsölt, az igaz. Az viszont a könyv javára írható, hogy a negatív szereplők is kifejezetten rétegeltek, ki vannak bontva a motivációik, és értem, mi hajtja őket, még ha csak a kapzsiság is.


Ahogy a Kutya csillagképről szóló blogbejegyzésemben kifejtettem, szerintem gyakran a posztapokaliptikus regények az író értékrendjéről, világnézetéről és a jelen társadalmi problémáival kapcsolatos véleményéről mond a legtöbbet. Chris Howard valami környezeti gazdálkodással kapcsolatos képzést végzett, így annyira nem csodálkozom, hogy a világvégéje ökológiai katasztrófa, amiben a génmódosítással foglalkozó cég a főgonosz (sztereotip, khm, khm). Bár a világvégéje olyan súlyos, hogy a valóságban nem lehetne ilyen világban élni, de az olvasás jó alkalmat ad arra, hogy végiggondoljuk, mennyire fontos a természet megőrzése, és már nem nézzük annyira hülyének azokat, akik szerint az esőerdő kivágása igenis nagy ügy.

A társadalmi üzenet mellett a könyvnek van bőven személyes tartalma is. Az egyik a főszereplő személyiségén keresztül az élet értelme-téma, hogy mennyire van lehetőség egy ilyen lerongyolódott világban hinni a szépségben, a reményben, a dolgok mélyebb értelmében. A másik a család-téma, erre is utal a cím, nem csak a fákra: az árván maradt Banyannak az apjáért folytatott küzdelme meghatározó az egész regény során, de minden más szereplőnek is furcsák/diszfunkcionálisak/hiányzóak a családi kapcsolatai, és valahol arről is nagy mértékben szól a könyv, hogy hogyan lehet ezt túlélni, hogy találhatsz magadnak egy választott családot, valakit, akihez tartozhatsz.

Akkor miért nem tudom tökéletesre értékelni a könyvet? Két dolog volt, ami nem tetszett (a Tiszták-párhuzamokat leszámítva). Az egyik a k*rva szögbelövő. Az egy dolog, hogy a modern szögbelövők egyáltalán nem lőnek ki semmit, ha nincsenek aljzathoz nyomva, azt még meg lehet bütykölni. De azon a tényen nem változtatna, hogy ezek sorozatot egyáltalán nem tudnak lőni, és távolsági fegyvernek se használhatók. Értem én, hogy kellett valami egyszerű fegyver, ami kéznél van a munkája miatt, de annak is több értelme lett volna, ha egy franciakulccsal csapkodva irtja a népet.

A másik ami érzékenyen érintett, a regény tudományos része volt. Értem, hogy a génmódosítás nagyon menő, meg minden, de örülnék, ha végre olvashatnék valamit ezzel kapcsolatban, ami csak normális mértékig rugaszkodik el a valóságtól, és látszik rajta, hogy érti a szerző a genetikát. Sajnos ez erről a könyvről nem mondható el, így a végén, amikor amúgy érzelmileg nagyon megmozgató volt a történet, csak fogtam a fejem a mérhetetlen baromságok miatt. Értem én, hogy a műfaj a fantáziáról is szól, de ha egy kicsit több sci lenne a fiben, akkor jobban tudnám értékelni.

Ettől eltekintve azért élvezetes olvasmány volt, és ha valaki kevésbé tájékozott, bizonyára nem zavarják ezek a dolgok. A különleges főszereplő, írásmód és érzelmi töltet miatt érdemes adni neki egy esélyt.

Kinek ajánlom? Azoknak, akik kiborultak amikor kiderült, hogy a Tiszták folytatása nem jelenik megy magyarul, környezetvédőknek, GMO-elleneseknek.
Kinek nem ajánlom? Akik nagyon jók biológiából, idegesek lehetnek a butaságok miatt.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8
Stílus: 10/10*
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Azon ritka esetek egyike ez, amikor saját borítót kaptunk, de ez jobban tetszik, mint az eredeti. A fa rajta sokkal inkább hasonlít az én elképzelésemhez, és az egész úgy általában részletgazdagabb és igényesebb. A cím is klassz.
Kedvenc szereplők: (1) Banyan (2) Alfa (3) Crow (4) Hina (5) Zee
Kedvenc jelenetek: (1) Banyan elhatározza, hogy továbbviszi az apja örökségét, és kimenti az elfogott embereket (2) Alfa és Banyan csókja a kombájnban (3) Banyan látja Salt meghalni (4) Banyan először beszél az apjáról (5) Banyan a szobor felújítása közben Alfával beszélget
Mélypont: a szögbelövő XD meg a végén amikor közölte, hogy emberi DNS-sel (és szerves anyaggal) kombinálták a fákat... ott elvetette a sulykot

Kedvenc ötlet: a faépítés részletei

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése