Benjamin Alire Sáenz –
Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában
(Könyvkuckó)
Úgy
döntöttem, hogy önmotiválásként végigmegyek azokon a 2017-es olvasmányaimon,
amiket tényleg nagyon szerettem, és/vagy van is mit mondanom róla, úgyhogy
ennek a sorozatnak a következő állomásaként jöjjön ez a könyv, amit ugyan
tavasszal olvastam, de szerintem az év nyári könyve, és emlékszem, hogy alig
bírtam lerakni, amint belekezdtem.
Aristotle
és Dante, a könyv két címszereplője egy unalmas nyári napon az uszodában
találkoznak, amikor Dante felajánlja a szerencsétlenkedő Arinak, hogy
megtanítja úszni. Első blikkre a két fiúban nincs sok közös vonás, leszámítva a
fura nevüket, meg, hogy mindketten mexikói származásúak. Dante értelmiségi
szülők jómódban nevelt csemetéje, Arinak pedig keményen dolgozó
munkásosztálybeli szülők, és egy börtönben ülő báty jutott osztályrészül. A
személyiségük is nagyon más, de az együtt töltött nyár alatt mégis barátság
alakul ki köztük, ami idővel talán több is lesz, mint barátság…
Előzetesen
persze már elért engem az óriási hype, ami a regény körül keletkezett, emiatt
viszont már azelőtt voltak bizonyos elképzeléseim a könyvről, hogy akár egy
mondatot is elolvastam volna belőle. Így hát, amikor elkezdtem végül az
olvasást, több dolog is meglepetésként ért. Először is az, hogy a regény a
hetvenes években játszódik, így az egész regény kapott egy kellemes
nosztalgikus színezetet, ugyanakkor még inkább kiemelte a szereplők életében
fontos társadalmi problémákat.
Egy
másik meglepetés az volt, hogy én azt hittem, a regény váltott szemszögű lesz,
viszont valójában Ari beszéli el az egészet. Ez hosszú távon nem gond, talán
csak annyiban, hogy néha egy kicsit feltűnően idealizált Dante figurája, és
jobban örültem volna, ha őt is ugyanolyan rétegelten ismerjük meg, mint Arit. Így
róla leginkább annyit tudtunk meg, hogy nagyon nyitott személyiség, aki könnyen
beszél az érzéseiről, és mindig felvállalja a véleményét, akkor is, ha a
környezete nagyon nem ért egyet vele. Nem igazán fejlődik a jelleme a regény
során, és így nehezebb vele olyan szinten együtt érezni, mint Arival, aki sokat
változik, a kiindulási pontja pedig jóval érdekesebb. Ugyanakkor kb. olyan cuki
a srác, mint egy zsák kiskutya, és így mégis tudtam akár Arira is haragudni,
amikor megbántotta, vagy aggódni érte, ha baja esett.
Arinak
már a kezdet kezdetén is egy rakás érzelmi problémája van, amiknek egy jó része
elfojtott haragként forr benne a felszín alatt. Az egyik legnagyobb problémája
az, hogy a szüleivel, főleg az apjával alig találja a kapcsolatot, aki háborús
veteránként nagyon sok traumát hordoz, amikről nem tud beszélni, mégis
Damoklész kardjaként lóg Ari fölött is. Ugyanígy egy óriási tabu a családban
Ari jóval idősebb bátyja, aki börtönben van, és évek óta nem kommunikál a családdal.
Ari szeretné megérteni és ezen keresztül feldolgozni, ami vele történt, meg
persze szégyelli is őt, és benne van egy jó nagy adag félelem, hogy benne is
munkál az agresszivitás, és talán ő is a bátyja sorsára fog jutni. Még ha
konkrétan a problémáikban nem is osztozunk, de az annyira emberi, hogy egy
családot ennyire megmérgeznek a saját titkai és tabui, amiket nyilván a gyerek
nem tud, hogy pontosan mik, mert ő nem élte át őket, és próbálták megvédeni
tőle, de ahogy egyre idősödik, ez egyre kevésbé működik.
Ari
és Dante nemcsak a személyes problémáikat tudják megosztani egymással, hanem a
totális kockaságukat is (elég furák mindketten… a jó értelemben), és néhány
társadalmi kihívással is együtt néznek szembe. Érdekes volt például arról
olvasni, ahogy próbálják magukban helyretenni a mexikói-amerikai identitásukat,
hogy igazából mik is a gyökereik, és mennyire számítanak mexikóinak egyáltalán.
Ari
az első továbbá, akinek Dante elmondja, hogy meleg, és később, hogy tetszik
neki, és bár ez teljesen egyoldalúnak tűnik, sosem rejti előtte véka alá az
érzéseit. (Én meg shipeltem őket, de nagyon keményen, mert irtó cukik voltak
együtt.) A homoszexualitás megítélése szempontjából is fontos az időszak,
amikor a regény játszódik: a hetvenes években még az USA nagy része se volt
olyan hiperelfogadó a témával, és főleg Dante hozzáállásával, hogy ő márpedig
felvállalja magát, és nem hátrál meg, nagyon is céltáblává tudott válni.
A
regény cselekménye több, mint egy évet ölel fel, ez még egy vonás, ami
meglepett, de pozitív módon, hiszen így jóval hihetőbb volt a karakterek
fejlődése és változása, még ha igazából csak a két nyárra koncentrál leginkább
a regény, a köztük eltelt iskolai évet szinte teljes mértékben átugorja, csak
nagy vonalakban értesülünk arról, mi történt a két fiúval ebben az időszakban.
Egy
érdekes dolog volt még, amin gondolkoztam olvasás közben, hogy vajon Benjamin
Alire Sáenz mennyire írt magáról ebben a regényben, mivel az életkora alapján a
hatvanas-hetvenes évek magasságában volt kamasz (’72-ben végezte el a
gimnáziumot), ráadásul latin-amerikai származású és 2000 óta nyíltan
homoszexuális is. Persze biztosra nem mehetünk, mindenesetre az eddig megjelent
könyvei alapján elég konzisztens témái a latin-amerikai identitás és a
homoszexualitás is. Én meg jó eséllyel mindet el fogom olvasni, mert ez a
regénye zseniális volt.
10/10 pont
