Az év brománca… vagy több?

Benjamin Alire Sáenz – Aristotle és Dante a világmindenség titkainak nyomában

(Könyvkuckó)

Úgy döntöttem, hogy önmotiválásként végigmegyek azokon a 2017-es olvasmányaimon, amiket tényleg nagyon szerettem, és/vagy van is mit mondanom róla, úgyhogy ennek a sorozatnak a következő állomásaként jöjjön ez a könyv, amit ugyan tavasszal olvastam, de szerintem az év nyári könyve, és emlékszem, hogy alig bírtam lerakni, amint belekezdtem.

Aristotle és Dante, a könyv két címszereplője egy unalmas nyári napon az uszodában találkoznak, amikor Dante felajánlja a szerencsétlenkedő Arinak, hogy megtanítja úszni. Első blikkre a két fiúban nincs sok közös vonás, leszámítva a fura nevüket, meg, hogy mindketten mexikói származásúak. Dante értelmiségi szülők jómódban nevelt csemetéje, Arinak pedig keményen dolgozó munkásosztálybeli szülők, és egy börtönben ülő báty jutott osztályrészül. A személyiségük is nagyon más, de az együtt töltött nyár alatt mégis barátság alakul ki köztük, ami idővel talán több is lesz, mint barátság…

Előzetesen persze már elért engem az óriási hype, ami a regény körül keletkezett, emiatt viszont már azelőtt voltak bizonyos elképzeléseim a könyvről, hogy akár egy mondatot is elolvastam volna belőle. Így hát, amikor elkezdtem végül az olvasást, több dolog is meglepetésként ért. Először is az, hogy a regény a hetvenes években játszódik, így az egész regény kapott egy kellemes nosztalgikus színezetet, ugyanakkor még inkább kiemelte a szereplők életében fontos társadalmi problémákat.

Egy másik meglepetés az volt, hogy én azt hittem, a regény váltott szemszögű lesz, viszont valójában Ari beszéli el az egészet. Ez hosszú távon nem gond, talán csak annyiban, hogy néha egy kicsit feltűnően idealizált Dante figurája, és jobban örültem volna, ha őt is ugyanolyan rétegelten ismerjük meg, mint Arit. Így róla leginkább annyit tudtunk meg, hogy nagyon nyitott személyiség, aki könnyen beszél az érzéseiről, és mindig felvállalja a véleményét, akkor is, ha a környezete nagyon nem ért egyet vele. Nem igazán fejlődik a jelleme a regény során, és így nehezebb vele olyan szinten együtt érezni, mint Arival, aki sokat változik, a kiindulási pontja pedig jóval érdekesebb. Ugyanakkor kb. olyan cuki a srác, mint egy zsák kiskutya, és így mégis tudtam akár Arira is haragudni, amikor megbántotta, vagy aggódni érte, ha baja esett.

Arinak már a kezdet kezdetén is egy rakás érzelmi problémája van, amiknek egy jó része elfojtott haragként forr benne a felszín alatt. Az egyik legnagyobb problémája az, hogy a szüleivel, főleg az apjával alig találja a kapcsolatot, aki háborús veteránként nagyon sok traumát hordoz, amikről nem tud beszélni, mégis Damoklész kardjaként lóg Ari fölött is. Ugyanígy egy óriási tabu a családban Ari jóval idősebb bátyja, aki börtönben van, és évek óta nem kommunikál a családdal. Ari szeretné megérteni és ezen keresztül feldolgozni, ami vele történt, meg persze szégyelli is őt, és benne van egy jó nagy adag félelem, hogy benne is munkál az agresszivitás, és talán ő is a bátyja sorsára fog jutni. Még ha konkrétan a problémáikban nem is osztozunk, de az annyira emberi, hogy egy családot ennyire megmérgeznek a saját titkai és tabui, amiket nyilván a gyerek nem tud, hogy pontosan mik, mert ő nem élte át őket, és próbálták megvédeni tőle, de ahogy egyre idősödik, ez egyre kevésbé működik.

Ari és Dante nemcsak a személyes problémáikat tudják megosztani egymással, hanem a totális kockaságukat is (elég furák mindketten… a jó értelemben), és néhány társadalmi kihívással is együtt néznek szembe. Érdekes volt például arról olvasni, ahogy próbálják magukban helyretenni a mexikói-amerikai identitásukat, hogy igazából mik is a gyökereik, és mennyire számítanak mexikóinak egyáltalán.

Ari az első továbbá, akinek Dante elmondja, hogy meleg, és később, hogy tetszik neki, és bár ez teljesen egyoldalúnak tűnik, sosem rejti előtte véka alá az érzéseit. (Én meg shipeltem őket, de nagyon keményen, mert irtó cukik voltak együtt.) A homoszexualitás megítélése szempontjából is fontos az időszak, amikor a regény játszódik: a hetvenes években még az USA nagy része se volt olyan hiperelfogadó a témával, és főleg Dante hozzáállásával, hogy ő márpedig felvállalja magát, és nem hátrál meg, nagyon is céltáblává tudott válni.

A regény cselekménye több, mint egy évet ölel fel, ez még egy vonás, ami meglepett, de pozitív módon, hiszen így jóval hihetőbb volt a karakterek fejlődése és változása, még ha igazából csak a két nyárra koncentrál leginkább a regény, a köztük eltelt iskolai évet szinte teljes mértékben átugorja, csak nagy vonalakban értesülünk arról, mi történt a két fiúval ebben az időszakban.

Egy érdekes dolog volt még, amin gondolkoztam olvasás közben, hogy vajon Benjamin Alire Sáenz mennyire írt magáról ebben a regényben, mivel az életkora alapján a hatvanas-hetvenes évek magasságában volt kamasz (’72-ben végezte el a gimnáziumot), ráadásul latin-amerikai származású és 2000 óta nyíltan homoszexuális is. Persze biztosra nem mehetünk, mindenesetre az eddig megjelent könyvei alapján elég konzisztens témái a latin-amerikai identitás és a homoszexualitás is. Én meg jó eséllyel mindet el fogom olvasni, mert ez a regénye zseniális volt.

10/10  pont

Anya után szabadon

Finy Petra - Madárasszony

(Könyvkuckó)

A következő párbajos olvasmányom egy régi születésnapi ajándék, ami jó szokásom szerint évekig porosodott a polcon. A barátnőm a borítóra figyelt fel, ami, szó se róla, tényleg gyönyörű, meg a témája is szimpatikus volt neki, ezért vette meg nekem. Én persze első lendületből felsiettem a molyra… és mindjárt szembetaláltam magam egy nem túl hízelgő százalékos értékeléssel, és még kevésbé hízelgő kritikákkal, amiktől inamba szállt a bátorságom. De aztán mégiscsak nekiálltam, a végeredmény pedig nekem összességében pozitív volt, habár a könyv azért korántsem hibátlan.

Linger Lea felkavaró emlékeket őriz az anyjáról: a nőt súlyos depressziója rendszeresen olyan tettekre sarkallta, amik mélyen beleégtek az emlékezetébe, míg aztán végül az egyik öngyilkossági kísérlete sikerrel nem járt. Lea a harmincas évei táján idézi fel magában az emlékeket, majd sorra járja anyja megmaradt rokonait és barátait, hogy az ő visszaemlékezéseik segítségével kitöltse a titokzatos nő után maradt hézagokat, és közben összerakja a saját kisiklott életét is.

Kezdjük talán először a jóval, mert én is így haladtam előre a könyvben: eleinte inkább a pozitívumokat érzékeltem, a negatívumokat csak jóval később. Azonnal megfogott a főhős problémája, viszonya az anyjával, olyasmi volt, amihez könnyen tudtam kapcsolódni. Nem igazán értek egyet azokkal a hangokkal, akik azt kifogásolták a regényben, hogy hibásan ábrázolja a mentális betegségeket, vagy olyan viselkedést fogad el normálisnak, aminek nem kéne annak lennie. Én ezt egyáltalán nem éreztem igaznak, jó, nyilván néhol fel voltak nagyítva a történetek, de én ezt nem éreztem akkora problémának. Azért minden történetben, karakterben voltak olyan elemek, amik ismerősek lehettek mindenkinek az életéből, én összességében nem gondolom, hogy olyan rettenetesen elrugaszkodott lett volna a valóságtól az ábrázolt események nagy része.

Amit még szerettem, az a szereplők viszonyulása a természethez, és úgy általában az a kicsit varázslatos hangulat, ami az egész regényt áthatotta. Néha odáig is elment, hogy szinte ilyen mágikus realizmusos próbált meg lenni, de többnyire inkább tényleg csak a természet kapcsán fejezte ki azt a csodaérzést, ami szerintem sok fogékony embert el tud kapni néha, amikor megfelelően messzire kerül a világ zajától. Engem sok dologban a regény a falun töltött gyerekkoromra emlékeztetett, ráadásul egy ideig madarászgattam is, így valószínűleg a nosztalgiafaktor is segített, hogy jól beleandalodjak ebbe az álomvilágba. Még az se zavart biológus létemre, hogy a természetábrázolós jelenetek is azért elég valóságtól elrugaszkodottak tudtak lenni néha, sőt, talán ez még hozzá is adott a hangulathoz. Szerettem, hogy olyan rövidek voltak a fejezetek, ez még gyorsabban olvashatóvá tette az egész regényt.

Hosszú távon azonban sajnos jobban kikönyököltek a regény hibái is (nem lehet minden tökéletes, cöcö), azért az érezhető, hogy talán Petra még nem annyira állt készen a váltásra a felnőtt széppróza felé. A stílusa hosszú távon elég monotonná válik, rendszeresen térnek vissza ugyanazok a szófordulatok. Ez még kevésbé lett volna gond, de amivel teljesen az agyamra ment, az az volt, hogy látszólag eljutott addig a gondolatig, hogy a nyelvi egyénítés fontos, de nem igazán sikerült azt megtanulni, hogy hogyan is kéne jól csinálni. Így aztán nagyon túltolta, hiszen úgy döntött, hogy minden szereplőjének kijelöl egy jól meghatározott domináns érdeklődési kört és úgy beszélteti őket, hogy minden egyes szófordulatukban agresszívan érvényesüljön ez az érdeklődési kör. Most azt hiszitek, hogy viccelek, de NEM. Keresnék megfelelő idézetet, de nem találok. Mondjuk bevezetőnek a nyomorba, képzeljétek el, hogy két ember beszélget arról, hogy tudom is én, az egyik anyja régen megcsalta az apját a másik férfivel, és közben az egyik beszélgetőpartner csak kutyákban, a másik meg csak pillangókban tudja kifejezni magát. Mert hogy egy idő után már eltávolodunk a természeti érdeklődésű körű emberektől, és lesz olyan, akinek minden báb, minden színház, zene, gomba vagy kutyatenyésztés. Ez pont olyan rossz, amilyennek hangzik, a párbeszédek felettébb életszerűtlenek a legtöbb karakter között úgy a regény kétharmadától.

És a másik, ami borzasztóan piszkálja a csőröm (éljen a szándékolatlan madaras szófordulat), az a befejezés. Egy idő után a történet egyre inkább elfordul anya és lánya kapcsolatáról, és kicsit nagyobb fókuszt kap az, hogy a főhős elégedetlen az aktuális pasijával, végre kidobja, majd rátalál az igazira. És nekem ezt valahogy nem veszi be a gyomrom. Persze ott volt az anya történetének lezárása is, de mintegy csak mellékesen, mintha igazából attól ütődtek volna a dolgok helyre, hogy Lea végre a megfelelő pasival feküdt össze, ami nagyon NEM OKÉ.

Összességében ezek a negatívumok nem kaszálták el teljesen a kezdeti jó érzést, de azért örültem volna, ha végig ugyanazon a lelkesedési szinten tud tartani engem a könyv.

10/8 pont

Gyászfeldolgozás életre kelt hullakönyvtárral

Victoria Schwab – Az Archívum

(Könyvkuckó)

O-ó, azóta, hogy lezártam az előző párbajos kört, nem sikerült könyvajánlót írnom egyáltalán… pedig maradt még korábbról téma. Sebaj, hátha a párbajos könyvek segítenek majd megint belerázódni a dologba, jöjjön is az első.

Mackenzie (Mac) Bishopra a nagyapja különleges örökséget hagyott: őt nevezte meg utódjának az Arcívum őrzőjeként. Az Archívum egy különleges gyűjtemény, amikben elhunyt emberek élettörténetét tárolják az eredetire megszólalásig hasonlító testek formájában, rossz esetben ezek pedig képesek felébredni és elkószálni. Mac hosszú évek óta kiválóan ellátja a feladatát, de amióta az öccse egy szerencsétlen balesetben meghalt, egyre több nehézséggel küszködik. A szülei költözködésre adják a fejüket, és egy régi, átalakított hotelben vesznek új lakást, aminek a körzetében sokkal több Mac számára a munka. Hamarosan azonban furcsa események történnek, valaki el akarja tusolni a hotelben egykor történt gyilkosságok részleteit, és Mac a nyomozás sűrűjében találja magát.

Ahh… olyan kellemes élmény volt ez a könyv. Az emberrel néha sorban egymás után szembejönnek az egy kaptafára írt idegesítő, blőd, agyrém YA-regények, és már egy kicsit rá is görcsöl, úgy érzi, kinőtt a műfajból, többet már nem is talál köztük normális könyvet. Aztán jön egy olyan regény, mint ez, amitől az ember elfelejti az aggályait, és csak élvezi az utazást. Persze, nem állítom, hogy mentes a tágan értelmezett műfaj minden kehéjétől az írás. A szerelmi háromszög történetbe jövésénél csóváltam picit a fejem, és persze van pár előszeretettel alkalmazott és nem feltétlen jó narratív fordulat, ami itt is előkerül (mindig az sáros, akiről a legkevésbé gondolnád, például), de összességében nem rontják annyira az élményt. Én például még annak ellenére is meglepődtem a végén, hogy gyakorlatilag sikerült magamnak elspoilerezni valamit és végig nagyon kritikus szemmel méregettem minden karaktert, szóval azért jól sikerült szerintem a fordulat. :D

A legnagyobb pozitívuma számomra a könyvnek a hangulata meg az egyedi világa volt. Kicsit Zafónt juttatta eszembe a sötét terekkel, régi épületekkel, titokzatos könyvtárszerű intézmény és eltemetni kívánt múltbeli tragédia köré szövődő cselekményével. Az Archívum funkciója miatt nyilvánvalóan a halál meg az elmúlás központi témája a regénynek, és amellett, hogy persze adódott gondolkodni való, a borongós, sötét hangulathoz is hozzájárult. Tetszett, hogy ki volt dolgozva az Archívumon belüli hierarchia, meg úgy általában, minden olyan részlet, amire igazán szükség volt.

Mac szerintem érdekes és könnyen kedvelhető főszereplő volt, annak köszönhetően, hogy az Archívum miatt már régóta nagyon felelősségteljesnek kellett lennie, elég komoly volt a kortársaihoz képest, nem kellett tinilány-picsogást olvasnom, aminek nagyon örültem. Bár azért Mac se tökéletes, bizonyos dolgokban elég ignoráns tudott lenni, engem például nagyon meglepett, hogy soha nem hozta még össze a sors más őrzővel, és nem is nagyon érdeklődött a többiek iránt. Ami még picit zavart, az a titkolózása volt. Én ezt sose értettem, hogy miért jó pl. a szuperhősöknek is, ha a hozzájuk legközelebb álló emberek nem tudnak az identitásukról, és így inkább hátráltatják őket. Valószínűleg a titkolózás miatt volt Macnek sokkal elevenebb a kapcsolata a már halott (!) nagyapjával, mint az élő szüleivel, és többek közt ezért is érhette villámcsapásként amikor megismerte Wesleyt, aki amúgy megintcsak egy nagyon kellemes és lehetőségeihez mérten kevésbé sztereotip karakter volt, akit nagyon megkedveltem az éles esze meg a csípős nyelve miatt.

Kb. ilyennek képzeltem a leírások alapján a hotelt
 (csak kicsit jobb állapotúnak)

Érdekes gondolat volt számomra Mac titkát párhuzamba vonni egy normális kamaszkorban bekövetkező felnövéssel: szerintem valószínűleg sok embernek van egy olyan időszaka, amikor önmaga keresgetésében aktuálisan úgy érzi, senkivel nem tud beszélni a problémáiról, senki se érti meg őt, erre besétál ez a srác (már akinek), és ő megérti, ugyanezen megy keresztül, és egyszerűen csak minden összeklappol… Na, hát ilyen bajtársiasság-barátság-szerelem lett az övék, és nagyon szívmelengető volt nézni, ahogy az évek óta magára utalva a saját kis világában élő Mac szép lassan beengedett az életébe valaki mást is. Illetve mindjárt két valakit is, mert ugye felbukkan a titokzatos Owen is, bár nekem ez nem tűnt annyira reális kapcsolatnak, mint ami Wes és Mac között volt, akik között mondjuk azért nem 100%-os az összhang, de pont az teszi igazivá ami köztük van.  Tetszettek továbbá a Mac és a könyvtárosok közötti kapcsolatok, különösen ugyebár Rolanddal, aki egyfajta mentori-baráti viszonyt alakít ki a főhőssel.

Ami még nagyon tetszett, hogy a halálhoz való hozzáállás, a gyászfeldolgozás központi szerepet kap a műben. Egyrészt ugye Mac családjának példáján látszik, hogy mennyire nem egyszerű helyrejönni egy ilyen tragédia után, hogy hosszú évekig maradhatnak feldolgozatlanul és kimondatlanul dolgok, mert az emberek inkább elássák magukban a gyászukat, nem mernek a közelébe se menni annak, ami ennyire fáj. Mac emiatt annyira nem számíthat a szüleire, neki az segítene, ha beszélhetnének a testvéréről, de a szülei, különösen az anyja teljesen homokba dugja a fejét, úgy tesz, mintha ezer dologgal lefoglalva magát boldog lehetne, pedig az igazi problémát nem oldja meg. Másrészt az Archívum miatt az is érdekes kérdés, hogy meddig mennél el, ha úgy gondolnád, visszakaphatod az egyik szerettedet?

Összességében én nagyon élveztem a regényt, ami rövid hossza alatt egyetlenszer sem ül le, szépen van megírva, és az érzelmi oldala is a helyén van. Az a furcsaság állt viszont elő velem, hogy miközben olvastam, nem a szokásos módon, filmként pergett a szemem előtt a történet, hanem számítógépes játékként. :D Szerintem nagyon izgalmas játékot lehetne felhúzni erre a történetre, bár kétlem, hogy erre sok esély van, de azért álmodozni szabad. XD

10/10 pont

Világvége kicsiben

Karen Thompson Walker – Csodák kora

(Könyvkuckó)

Na akkor szóljon az ének egy újabb párbajos olvasmányról, nincs már itt az utolsó hónapban kecmec. Ezúttal egy nagyon furán szépirodalmi posztapokaliptikus regényről lesz szó.

Julia élete teljesen olyan, mint bármelyik tizenegy éves lányé, egészen addig, amíg a Föld forgása lassulni nem kezd. Először senki sem fogja fel mekkora a baj, de a nappalok és az éjszakák apránként egyre hosszabbra nyúlnak, és nemsokára mindenkinek szembe kell néznie vele: a világ megváltozik. Julia világa is szép lassan átalakul, barátságok hullanak szét, családok kerülnek veszélybe. Nehéz megmondani, ezeknek az eseményeknek van-e bármi köze egymáshoz, vagy csak a véletlen kegyetlen szeszélye folytán történik minden egyszerre, mindenesetre Juliának nem csak az alattomosan besompolygó világvégével kell szembenéznie, hanem a saját felnövésének sokkal hétköznapibb, de nem kevésbé embert próbáló változásaival.

Érdekes élmény volt ezt a regényt időben ilyen közel olvasni a </Harmónia>-val, mert bizonyos szempontból úgy érzem, teljesen ellentétei voltak egymásnak. A Harmónia egy óriási technokrata világról szólt, izgalmas és mozgalmas történettel operált. A Csodák kora viszont egy nagyon aprócska, marginális élményt, Julia felnövését állítja a középpontba egy jelenünkhöz hasonló, katasztrófa által sújtott világban. A legjobban azonban abban éreztem a különbséget, ahogy a tudományos halandzsa részek érintettek. Ó, a Csodák korában is volt bőven, nem kell félni (pl: valójában az ember szabadon futó ritmusa egy teljesen sötét helyen tartva is kb. 24 óra marad… nem reális lehetőség az, hogy valaki kövesse a nap járását, mert az agya se fogja követni), de valahogy ezek sokkal kevésbé húzták ki a gyufát. Valószínűleg azért, mert míg a Harmóniánál teljesen a tudomány állt középpontban, a Csodák koránál ez inkább csak a díszletet szolgáltatta egy nagyon kis kaliberű és mérhetetlenül emberi történethez. Így nincs is igazán kedvem rage fest-et tartani, pedig tehetném… de valahogy más aspektusai a könyvnek olyan kielégítőek voltak, hogy nem érzem szükségét.

Engem nagyon megfogott a könyv perspektívája, ez a teljesen nukleáris világvége-történet, ami tulajdonképpen egyetlen kislány szemszöge erről az időszakról. Szeretem minden műfajban azokat a műveket, amik megpróbálják megtalálni a lehető legemberibb, leginkább érzelemközpontú ábrázolási módot. Úgy érzem, Karen Thompson Walkernek nagyon is sikerült ezt megtenni, és valahogy pont azt a történetet elmesélnie, amit már úgy vártam a műfajtól, de nem kaptam meg korábban.

Julia nem volt olyan hűdekülönleges főszereplő, de az introvertáltsága, a beilleszkedési nehézségei, és a csúfolódás, amit ki kellett állnia, nagyon szíven ütöttek, kicsit a tizenegy éves önmagamra emlékeztetett. Összességében kifejezetten érett és értelmes lánynak tűnt, jó volt a narrációját olvasni. Ráadásképp bekerült a könyvbe az általam valaha olvasott egyik legszebb gyerekszerelem-szál, bár úgy tűnt eleinte, hogy Seth ilyen idegesítő kis mogorva rosszfiú lesz (ez a karakter azért teljesítmény egy tizenegy éves gyerektől), de ahogy Julia jobban megismeri, úgy elmúlik a személyisége egydimenzióssága. A könyv egyharmadától már nem irritált a srác, inkább nagyon is reális kiskamasznak tűnt, a két gyerek közötti románc pedig tényleg szívet szaggató volt.

Persze nem csak romantikus kapcsolatokról szól a könyv, hanem, mint már említettem, Juliának a barátságok frontján is igencsak küzdelmes ideje van a regényben, a legjobb barátnője a könyv legelején elköltözik, és ekkor jön rá, hogy ő volt igazából az egyetlen barátja. Ezután nem nagyon találja magát a kortársai között, elszigetelődik, egyre magányosabb lesz, az iskolai csúfolódás céltáblájává válik. A másik sarkalatos pontja a regénynek természetesen család, ahol megint csak elég kusza lesz a helyzet: az anyja először csak progresszíven idegesítővé, majd neurotikussá, látens alkoholistává és az új kórság, a gravitációs betegség által sújtottá válik, az apukája pedig egyre nehezebben bír az asszonnyal, és egy másik nőnél keres vigaszt. A családi vonatkozásban is volt olyan része a könyvnek, ami egy kicsit hazabeszélt nekem, és ettől is csak még jobban át tudtam élni az egészet. Persze mindez úgy vetül rá főhősünkre, ahogy az ennyi idős gyerekekre szokott: látja, érzi, tud róla, de mindenki úgy tesz, mintha hülyére lehetne venni, ő pedig nem tudja, mit tehetne. Érdekes módon nagyon hasonlóan éli meg a világvégét is, talán ezért is kapcsolódtak össze utólag az emlékezetében ennyire az események.

És hogy teljesít a regény posztapokaliptikaként? A tudományos bakik ellenére szerintem nagyon jól. Nem olyan világvégét ír le, hogy napfényes, madárcsicsergős hétfő reggel volt, amikor egyszer csak ZOMBIK, hanem egy természeti katasztrófát, ami napról napra apránként változtatja meg a világot, és a társadalom eresztékei is pont ilyen lassan rogynak meg tőle. Az emberek elkezdenek nem bízni a kormányban, a szomszédjaikban, a családtagjaikban, saját magukban. Megrengeti a világképüket az, hogy a biztosnak hitt jövő korántsem olyan biztos. Felerősödnek a konfliktusok, az emberek lobbanékonyabbá, agresszívebbé válnak. Kiutálják maguk közül azokat, akik úgy döntenek, hogy a nap járását akarják követni. Attól még, hogy lassabban történik, az eredmény nem kevésbé rossz. A könyv persze a körülmények miatt sokat foglalkozik az elmúlással, meg azzal, hogy mi marad utánunk, és mivel aktuálisan engem is nagyon foglalkoztatott ez a kérdés, amikor olvastam a regényt, igencsak meg tudtak érinteni a témával kapcsolatos gondolatok. Még mindig beleborzongok a regény utolsó mondatába.

Ajánlom ezt a könyvet, ha egy olyan posztapokaliptikus regényt keresel, ami egy kicsit más, vagy ha nagyon megfognak a gyerekkori történetek, ezt akkor is szeretni fogod.

 

10/10 pont

1984 kicsiknek meg Apokalipszis angyalokkal

Marie Lu – Legenda és Susan Ee – Angelfall/ Angyalok bukása

(Könyvkuckó)

Úgy alakult, hogy egymás után olvastam ezt a két könyvet, és igen hasonló érzéseket is váltottak ki belőlem, hasonlóak voltak az erősségeik. Mellesleg túl hosszadalmasan gyanús, hogy egyikről se tudnék beszélni, ezért hát kettőről fogok felet-felet. XD Ez az én blogom, úgyhogy az van, amit én szeretnék és kész. Plusz megpróbálom egy új formátummal feldobni, mert miért ne.

Legenda

Műfaj: YA disztópia

Történet: June és Day egy olyan világban nőttek fel, ahol az emberek sorsát egy gyerekkorukban kitöltött képességfelmérő teszt határozza meg. A lány kivételes tehetség, ő az egyetlen akinek valaha maximális ponttal sikerült teljesítenie a tesztet, ezért a katonai kiképzőprogram üdvöskéje, azonban pimaszsága és lázadó természete állandóan bajba sodorják. Day ellenben annak idején megbukott a teszten, ami után elvileg kiküldték volna a jó ég tudja hová, valójában azonban orvosi kísérleteket végeztek rajta, majd megpróbálták megölni. Day azonban túlélte, és azóta törvényen kívüliként bujkál a szegénynegyedben, ott lopva a kormánytól, ahol csak bír. Sajnálatos módon egy este bűnelkövetés közben összefut June bátyjával, aki meghal. Day a gyilkosság fő gyanúsítottja, June pedig bosszúvágytól elvakulva bármire hajlandó, hogy megtalálja és megbüntesse a fiút.

Mi tetszett a könyvben? Jópár dolog volt, ami miatt megszerettem ezt a történetet, mert, bár tartottam tőle, hogy egy szokásos sablon disztópia, kellemes meglepetések sorát tartogatta. Az első és legfontosabb a világ volt. Az 1984-ből ismerős manipulatív, militáris jellegű államot a YA-ok közül ennek a regénynek sikerült a leghitelesebben átadnia. Persze nem kell tőle olyan iszonytató, csontig hatoló mélységekre számítani, mint a nagy elődtől, de azért eléggé pocsék világ ez is, amibe végre nem fanyalgással, hanem őszinte kíváncsisággal merültem.

Másodsorban megszerettem a karaktereket. June és Day mindketten kompetens, talpraesett, céltudatos, határozott emberek, és ez felüdülés volt a sok megszokott, nyafka YA-főhős/nő után. Nem mellesleg emberek voltak, szóval az ütések fájtak nekik, megsérültek, véreztek és szenvedtek megfelelően annak, ami történt velük, ilyen szempontból őszinte volt a regény. Ráadásul ott volt még Metias is, aki szintén nagyon belopta magát a szívembe, katonai tisztként azt hitted volna róla, hogy vonalas, de nem, nagyon jóindulatú, könnyed természetű és emberséges volt, különösen a húgával, akit gyakorlatilag ő nevelt fel. Minél többet tudtam meg róla a visszaemlékezések alapján, annál jobban kedveltem, és annál borzasztóbb és igazságtalanabb volt a tény, hogy már nem él.

Amit még szerettem, az a család szerepének előtérbe kerülése volt a könyvben. June-nal nagyon együtt lehetett érezni a gyászában és a magányában, hiszen immár az utolsó hozzátartozóját is elvesztette, ráadásul lassan megingott a hite a világrendben, és emiatt minden nagyon bizonytalanná vált a számára. Dayben szimpatikus volt, hogy elsősorban nem magáért küzdött, hanem a csládtagjaiért, akik közül csak egy tudta, hogy egyáltalán életben van. A testvérei, az anyja és a fogadott testvére iránt érzett szeretete nagyon meghatározta a fiú személyiségét és motivációit.

Mi nem tetszett a könyvben? Nos, hiába kedveltem June-t és Dayt is, a szerelmüktől először a gyomrom is felfordult. Elegem van már abból, hogy a kamasz főszereplők csak ránéznek egymásra és már dúl is a kémia. Persze később az esetükben az érzelmek utolérik a vonzalmat, de eleinte akkor is nehezen viseltem. A köszönetnyilvánításban olvastam, hogy June az első tervek szerint fiú volt, és az a sejtésem, hogy nekem úgy sokkal jobban tetszett volna, kedveltem volna egy olyasmi dinamikát a két főszereplő között, mint ami az Éghajó Akadémia sorozatban van. Így a szerelmi szállal járó szükségszerű nyál nem mosta volna el a fontosabb dolgokat, mint például azt a gyönyörűséges folyamatot, ahogy ennek a két fiatalnak az ellentétes körülményeik ellenére sikerült szép lassan megérteni egymás és empátiát érezni a másik iránt. Persze ezt is lehetett látni, csak pont a kezdeti szakaszát a dolognak elnyomta az „OMG, de szexi vagy”.

Ezen kívül mivel folyamatosan láttuk mindkét főszereplő szemszögét, ennek kétségtelen előnyein kívül voltak hátrányai is. Így mivel folyamatosan tudtam mindent amit vagy June vagy Day tudott, egyáltalán nem okozott nehézséget a végére járni a rejtélyeknek és kideríteni a kérdésekre a választ, mert valamelyik részlet a két főszereplő egyikének már megvolt, emiatt a történetet egy kicsit kiszámíthatónak találtam.

Összességében: 10/ 9 pont

Ajánlom-e a könyvet? Abszolút. Ha kell valami, ami Az éhezők viadala után kitölti az űrt, akkor talán ez a könyv lesz az. Vagányabb, értelmesebb és megmozgatóbb, mint a többi tini disztópia amit mostanában sikerült a magyar közönség elé tárni.

Angelfall – Angyalok bukása

Műfaj: YA posztapokaliptikus

Történet: Penryn már azelőtt is jóformán egyedül gondoskodott a családjáról, hogy a világot angyalok pusztították volna el, és azóta csak minden hatványozottan pocsék lett. Végül hat héttel az apokalipszis után úgy dönt, kénytelenek elhagyni az otthonukat és továbbállni, de azonnal belefutnak pár angyalba és az egyikük elrabolja Penryn mozgássérült kishúgát. A lánynak feltett szándéka visszaszerezni őt, ebben pedig vonakodó segítőtársat talál a kitaszított angyal, Raffi személyében, akinek levágták a szárnyát, így szüksége van a lány segítségére, hogy visszajusson a többi angyalhoz, és valahogy rendbe hozza az életét.

Mi tetszett a könyvben? Nem állíthatom, hogy nagy tapasztalatom lenne az angyalos regények terén, mert ezen kívül egy sorozatot olvastam még, arra se mondhatnám nagyon, hogy tetszett, mindenesetre azt még én is meg tudom állapítani, hogy ez abszolút nem egy szokásos angyalos regény. Ezekben a tollas hírnökökben aztán semmi magasztosság sincs, és nem csak azért, mert elpusztítani jöttek a világot, hanem leginkább azért, mert nagyon is emberszerűek. Kifejezetten világi a gondolkodásuk, ármánykodnak, hatalmi harcaik vannak, és egyébként meg nőznek és buliznak is elég keményen, ráadásul mivel meghalt a vezetőjük, aktuálisan épp totális káosz uralkodik a soraikban. Ez elég egyedi ízt ad a történetnek, mert bár az alap cselekmény eléggé a posztapokaliptikus vándorlós regények sémája mentén mozog nagyrészt, de ettől függetlenül bőven eredetinek érződik. És annak ellenére, hogy YA, bizony helyenként kifejezetten sötét, véres, már-már gyomorforgató a könyv, ami kellemes meglepetésként hatott rá és nagyon örültem neki, hogy sokat vállalt az írónő ilyen szempontból. Érdekes olvasmány volt a könyv, és nagyon gördülékeny, tényleg alig lehetett letenni.

A fő tengelye a cselekménynek a két főszereplő, és én kifejezetten megkedveltem őket a kalandjaik során. Elsősorban Penryn állt közel a szívemhez, aki az egyik legjobb női főhős, akiről valaha olvastam. Végre valaki, aki tényleg erős, talpraesett és határozott, nem csak mondja magáról, hogy az. Ezen kívül azonban az érzelmi oldala is rendben van, nem bolond, fél, amikor félnie kell és a húga iránti szeretete is nagyon szépen van ábrázolva a könyvben. Elég nehéz volt a családi háttere, hiszen a pszichiátriai beteg anyja és hiányzó apja mellett neki kellett gondoskodnia a kerekesszékes testvéréről, és kifejezetten jót tett a történet hihetőségének, hogy az írónő részletesen kidolgozta, hogyan tett szert ilyen jártasságra a harcban és a túlélésben. Sajnos Raffit jóval kevésbé ismerjük meg, nem igazán engedi, hogy lássuk, ki is ő valójában, így csak az arrogáns angyal tűnik fel, akinek valószínűleg most adódott nehézsége először egész örökéletű létezésében. A kapcsolatuk, bár kezdettől ott van a „jaj, de szexi természetfeletti lény vagy, rád másznék” típusú érzés, amit rühellek, mégis lassan bontakozik ki, kölcsönös megvetésből és utálatból kell valami együttműködésre jutniuk, amit érdekes volt figyelni.

Mi nem tetszett a könyvben? Eléggé fából vaskarika volt nekem az ateista angyalok gondolata. Mármint értem én, hogy nem lehet nagyon belerakni a vallásosságot, mert az sok ember elijesztene, de akkor is, a keresztény mitológiát használni legalább egy minimális keresztény eszmerendszer nélkül, az számomra olyan, mint a kopasz kutya: lehet, de minek?

Ezen kívül a másik pont, ahol nagyon vérzik számomra a regény, az Raffi jellemének fent említett titokzatossága. Rövid távon ez még nagyon jól működött, hosszú távon azonban már zavart, egyszerűen nem tudtam így megszeretni a karaktert. Remélem, a második részben kicsit többet megtudunk róla.

Emellett a cselekménynek is volt pár buktatója, például én keveslem a hat hetet, ami eltelt az angyalok első csapása és a jelen között, nem tűnik reálisnak hogy ennyi idő alatt kiépülnek azok az új rendszerek, amiket a regényben láttunk. Ezen kívül a befejezés volt számomra a regény leggyengébb pontja, egy zseniális tetőpont után a könyv legvége csalódást okozott, nagyon értelmetlennek és logikátlannak láttam a félreértést, ami végül elválasztotta a két főhőst, és ez dühített.

Összességében: 10/ 8 pont

Ajánlom-e a könyvet? Minden bizonnyal. Ugyan koránt sem tökéletes, de egyszer mindenképp érdemes elolvasni, határozottan egyedi hangja van a YA-regények között.

Simone Elkeles – Perfect Chemistry

(Könyvkuckó)

Brittany Ellis sokat ad a látszatra, ha már a családi élete igazából romokban hever, ő pedig csupa bizonytalanság és frusztráció. A látszat szerint viszont ő a tökéletes életű úrilány, a pompomcsapat kapitánya, a legmenőbb srác barátnője, az örök bálkirálynő-típus. Ennek meglelően a végzős évnek úgy indul neki, hogy élvezetes és könnyű lesz. Azonban minden egy csapásra megváltozik, amikor kémiaórán laborpartnerének Alex Fuentest, a veszélyes bandatag mexikói fiút sorsolják ki. Alex sem repes a boldogságtól, örömmel tesz keresztbe kényszerű munkatársának. Így aztán kapva kap a lehetőségen, amikor az egyik hülye haverja fogadni akar vele, hogy még Halloweenig ágyba viszi a Fairfield Gimnázium üdvöskéjét. De persze, ahogy az már lenni szokott, amikor beszélgetni kezdenek egymással, rájön, hogy bizony a jégkirálynőnek is vannak érzései. És hamarosan már alig tudják türtőztetni magukat, úgy vonzzák egymást, mint a mágnes. Viszont ha igent mondanak egymásra, az a baráti és családi kapcsolataikat, sőt, az életüket is veszélybe sodorhatja...

Iszonyat sokáig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását, a következő okok miatt:
1. Én alapvetően nem szeretem a romantikus regényeket.
2. Halálosan unom a jólány-rosszfiú felállású történeteket.
3.  Nem kajálom meg, hogy a rosszfiúból jófiú lehet. A valóságban ez nem működik.

Szóval, mivel alapvetően úgy gondolom, hogy ez a fajta anyagi alapú kasztosodás meglehetősen távol áll a mi társadalmunktól, nem is igazán tudok azonosulni az ilyen szituációban vergődő főhősökkel, ráadásul úgy gondolom, hogy ez már kimeríti az ezerszer lerágott csont fogalmát. Ezért – elég ellentmondásos módon – előítéletekkel viseltettem a könyv iránt (ami ugye azért vicces, mert arról is szól a regény, hogy az előítéletek rosszak), elkönyveltem, hogy úgyse lesz ez jó. Aztán nekiálltam, és szerencsére mekkorát tévedtem. :D

Már első öt oldalon felcsillant a remény, amikor kiderült, hogy Brittanynek van egy fogyatékos nővére. Jó, tudom, nem szép dolog ennek így örülni, de ennek hatására elkezdtem bízni benne, hogy mélyebb dolgokról is fog szólni a könyv, mint a jaj, de utállak – jaj, de szeretlek – összejövünk – szétmegyünk – szenvedünk – kibékülünk szokásos körforgásáról. És a lány nagyon hamar szimpatikussá vált számomra, ugyanis Britanny valójában nem az a beképzelt, aranyéletű liba, akinek mindenkinek látja. Igazából egy normálisan gondolkodó, érett személyiség, akinek ez a „tökéletes” kép csak álca, amit azért használ, hogy védje a nővére problémáival küzdő szüleit, és takargassa a családi gondokat. Brittany legtöbb döntését nem az diktálja, hogy ő mit szeretne, hanem hogy ez beleillik-e abba a képbe, amit a környezete felé mutatni akar. Így aztán évek óta a saját maga gyártotta csapdában vergődik, amit szép lassan kezd meggyűlölni.

Alex is hasonló csapdába esett. A nagymenő, drogos, keménycsávó bandatag álcája az ő esetében egy érző, a családját mindennél jobban szerető fiút takar. Igazából sosem tudta feldolgozni az apja elvesztését, akit a szeme láttára lőttek le, amikor hat éves volt. A bandázás nem önkéntes választás volt a részéről: azért lépett be, mert máshogy nem tudta megvédeni anyját és két öccsét, márpedig ez az ő feladata, hiszen tizennyolc évesen ő a férfi a családban. Utálja az egészet, az az álma, hogy egyetemre megy, és erre esélye is lenne, hiszen kifejezetten okos, de ahhoz ott kéne hagynia a bandáját, ami pedig felérne egy halálos ítélettel saját maga és a családja számára is. Így aztán teljesen beletörődött abba, hogy ő már elveszett ember, igazából nincs jövője, és csak arra törekszik, hogy a testvérei ne jussanak az ő sorsára.

Amikor ők ketten találkoznak, mindkettejük világa feje tetejére áll. Brittany egyre inkább kényszernek érzi a tökéletes lány szerepét, már nem akar megfelelni az elvárásoknak, ki akar lépni a rossz kapcsolataiból, és végre egyszer úgy igazán megmondani a véleményét a szüleinek. Alex pedig – hiába próbálja távol tartani magától a gondolatot – egyre inkább elkezd reménykedni abban, hogy mégiscsak vár még rá valami jó is az életben. Ezért több ez egy egyszerű romantikus kis történetnél, mert nagyon komoly témákat boncolgat, például, hogy milyen nehéz jó döntéseket hozni, vagy hogy mibe kerül, ha az ember sosem vállalja fel önmagát.

Mindezt iszonyatosan jó mellékszereplők támogatják meg. Nekem személy szerint a kedvenceim Mrs. Peterson, a világmegváltásra elszánt kémiatanárnő, és Paco, Alex utolsó csepp vérig hűséges, bántalmazó apja elől menekülő barátja. Sajnos Brittany körül nem voltak olyan jó karakterek, őket elég laposnak találtam. A családdal, szülőkkel való kapcsolat bemutatását találtam még érdekesnek, ez mind a két oldalon pluszt hozott a regénybe.

A cselekmény azt hiszem, a könyv elején jobban lekötött, nagyon élveztem, amikor Brittany meg Alex folyton egymás agyát húzta, a kitolások között jópár nagyon ötletes volt. A végefelé bejött ez a kicsit krimis szál, hogy na akkor vajon ki ölte meg Alex apját (elég átlátszó), meg ez a drogdílerkedős ügylet. Be kell vallanom, annak az eseménynek a végkimenetele meglepett, de úgy összességében nem izgultam sehol a könyv olvasása közben, sajnos ennek a műfajnak az a hátulütője, hogy 99%-ban ugyanaz a befejezésük. Annyira jó lenne már egy olyan regény, aminek az írója be meri vállalni a negatív, vagy legalább keserédes végkifejletet. Na mindegy, igazából attól még, hogy tudtam, mi lesz a könyv vége, ez nem akadályozott meg abban, hogy ne bírjam letenni a regényt, annyi jó dolog volt benne, hogy ezt a kis bibit bőven megbocsátom neki.

Összességében szórakoztató, izgalmas, megható, még ha néha nem is túl egyedi könyvet foghat a kezébe az olvasó. A végkifejlet előtti ötven oldal nyűglődést kispórolhatnák belőle, de azt leszámítva sokkal jobban élveztem, mint vártam.

A trilógia első részét követi majd a többi is, a második A vonzás szabályai címmel megjelent magyarul, ami Alex öccsét, Carlost hozza össze álmai fehér csajával. Adok neki egy esélyt, bár ha pepitában ugyanaz lesz, mint az első kötet, nagyon bedühödök.

*SPOILER*

Magyarázza meg nekem valaki okos, hogy ha van folytatás, mi a jó életért kellett berakni a huszonhárom évvel később játszódó epilógust? Nagyon cuki, meg minden (bár kissé gejl), de nem sok értelmét láttam.

Egyébiránt le merem fogadni, hogy nem vegyészek fogják megtalálni az Alzheimer-kór ellenszerét...

*SPOILER VÉGE

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/8

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 7/10 (semmi extra, leszámítva, hogy elég sok benne a spanyol, amit ugye nem értek)

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Eredeti borítóval jelent meg magyarul, hangulatos.

Kedvenc szereplők: (1) Brittany (2) Alex (3) Paco (4) Mrs. Peterson (5) Iza

Kedvenc jelenetek: (1) Alex az anyjával veszekszik (2) a vezetésóra (3) Paco a golfpályán próbálja meggyőzni Alexet (4) Mrs. Peterson beszél Alexszel (5) Brittany lehányja Alex cipőjét

Mélypont: a nyűglődés a vége előtt, amikor még külön vannak, pedig olyan nyilvánvaló, hogy ők is összekeverednek a végére

Kedvenc ötlet: -