(Könyvkuckó)
Na igen, abszolút negatív elvárásokkal álltam neki ennek a regénynek, így a hatodik listás könyvem vált a kihívás egyik legnagyobb pozitív csalódásává.
Létezik egy faj az univerzumban, ami szinte kizárólag más fajok egyedeiben képes élősködni, olyanformán, mint a galandféreg, csakhogy ezek a lények a gazdatest idegrendszerébe rágják be magukat, teljesen átvéve felettük az uralmat. Az úgynevezett „lelkek” több bolygón átívelő sikertörténetük legújabb fejezeteként tekintenek a Földre, amit sok más világhoz hasonlóan megszálltak, leigázva az emberi lakosságot. Az alapvetően jóságos és békeszerető lelkek meggyőződése szerint helyesen cselekedtek, hiszen az emberiség szörnyű faj, él-hal az erőszakért, ráadásul a bolygót is tönkretette, amióta pedig ők itt vannak, minden szép, békés, és barátságos.
Néhány ember azonban nem ért velük egyet: ők a lázadók, akik elhagyott helyeken bujkálnak, abból élnek, amit a lelkektől loptak, és foggal-körömmel harcolnak, mert ha elkapják őket, akkor belőlük is agymosott gazdatesteket csinálnak. Melanie Stryder sincs ezzel másképp, csakhogy neki nem sikerül megmenekülnie: elfogják, és az egyik legtapasztaltabb lélek, a Vándor gondjaira bízzák az elméjét, hátha információhoz juthatnak tőle a lázadókkal kapcsolatban. Vándort azonban meglepetés éri új otthonában: Mel nem hajlandó elpárologni, mint a legtöbb gazdatest, amivel eddig dolga volt. Nem, Mel harcol, hiszen élni akar, és megvédeni a szeretteit a Hajtóktól, akik belőlük is gazdatesteket akarnak csinálni, rosszabb esetben pedig megölik őket. Azonban a Vándort is kemény fából faragták: egyre több emléket sikerül kisajtolnia Melből, és szép lassan megszeret két lényt, akiket nagyon nem kéne: Mel öccsét és szerelmét. Amikor kettesben maradnak a sivatag közepén, és a lázadozó gazdatest rájön, hogy talán megtalálhatja a szeretteit, Vándor úgy dönt, hogy maga mögött hagyja a lelkek közti élet biztonságát, és belép az emberek érzelmektől túlfűtött, veszélyekkel teli világába.
Ha valami igazán nagy erőssége a könyvnek, akkor az az egyedi világfelépítés. Már az első húsz oldal után szerelmes voltam a történet alaphelyzetébe. Itt nagyon jó húzás volt Meyer részéről, hogy nem a harcoló emberiség szemszögéből ábrázolta a gonosz, megszálló űrlényeket, hanem a lelkek szemszögéből az embereket. Ez a nézőpont tette igazán egyedivé a könyvet a számomra. A kedvenc részeim pedig egyértelműen azok voltak, amikor Vándor más bolygókról beszélt, ahol élt korábban.
A cselekmény egyébként nem egy százcsillagos, eget rengetően nem is izgalmas: egy szép felkaptatás után epizódszerűen hol izgalmasabb, hol kicsit megnyugszunk. Nincs nagy világmegváltás, épp csak feloldódnak a legnyilvánvalóbb konfliktusok (és igen, annak ellenére halál rózsaszín a vég, hogy egy ideig minden jel arra mutatott, hogy nem az lesz… bár én láttam előre), aztán amikor már azt hinnénk, hogy vége, az írónő még kétszer visszatapsolja a bagázst. Nem baj, ez megbocsátható a részéről, mert egyébként olvastatja magát, és nekem akkor is nagyon a fejemben volt, amikor épp nem tartottam a kezemben, az meg jó jel.
Szóval akkor miről is szól a könyv? Hát, Meyer nem tudott teljesen kibújni a bőréből, ebben a regényben is megkapjuk a betevő szerelmi háromszögünket, ami igazából nem is tudjuk, hogy milyen mértani forma, hiszen Mel folyamatos jelenléte is bonyolítja a problémát. Ugyanis Jared és Mel szerelmesek egymásba, következésképp Vanda (Vándor) is beleesik Jaredbe, neki viszont szerelmet vall egy másik férfi, Ian is, akivel kapcsolatban Vanda meg van győződve, hogy igazából csak a testét (azaz Mel testét) szereti, Mel viszont legszívesebben szétverné a fejét, ahányszor csak hozzáér. Hát igen… ezen már bőven lehet 500 oldalon keresztül szenvedni.
A karakterek egyébként jók, amit el is várunk tőlük, hiszen ez a sztori nem annyira az akciókra, inkább a kapcsolatrendszerekre koncentrál. Van pár nagyjából tipikusnak mondható figura, de ők sem fájnak annyira, majdnem mindenki szerethető valamiért, többek jelleme is fejlődik (Ian, Jared, Mel, Kyle). Akiket nagyon nem tudtam megfogni és megérteni, Sharon és Maggie voltak: ők nem változtak, nem fejlődtek, nem voltak se rosszak, se jók, egész végig passzívak maradtak. Ami milliószor idegesítőbb volt Kyle nyílt agressziójánál. Mellesleg nem értettem, hogy hibáztathattak Vandát mindenért…
És ha már itt tartunk: Vanda. A főszereplőt szeretni kell, nem? Hát, eleinte én nagyon odavoltam Vandáért, rettentően élveztem a jellemét. Aztán szép fokozatosan megcsömörlöttem tőle, a végén pedig, amikor végre elhatározta magát a nagy döntés mellett, akkor már visítottam, ahogy Mel visíthatott a kapcsolatuk elején. :D
Ami a fordító meg a szerkesztő sara: volt benne pár nyelvtani hiba, a felkiáltójelek rendszeresen pontok lettek a mondatok végén, központozási hibát is találtam, ráadásul az angol „brother” szó bizonytalan fordítása miatt számomra a könyv végéig nem derült ki, hogy Ian vagy Kyle az idősebb (akadt olyan, hogy Kyle Ian bátyjaként lett megnevezve, de fordítva is).
Összességében véve azért élveztem a könyvet, és ha nem telt volna el 3,5 kötet az ominózus Twilight óta, akkor azt mondanám, hogy megszállta egy ezüstszínű űrlény. :D Így csak azt mondom, hogy fejlődött.
Akartam idézni, de most nincs energiám, úgyhogy talán később.
Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/9
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10
Összesen: 10/9
Enyhén spoileres infók:
Borítók: Szép és igényes, legelőször ez fogott meg, még a könyvesboltban.
Kedvenc szereplők : (1) Jamie (2) Ian (3) Jeb bácsi (4) Doki (5) Vanda
Kedvenc jelenetek: (1) Jamie elsírja magát Vanda előtt (2) kezdés (3) Ian és Kyle húzzák egymást (4) Vanda meglátja a lelkeket az embergyerekükkel (5) családi boldogság Jamie gyógyulása után
Mélypont: Vanda szenvedése a regény kétharmadától (hogy utálom én a mártíromkodást)
Kedvenc ötlet: az Y-alakú elágazás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése