(Könyvkuckó)
Sloane
Price fél évvel nővére szökése után úgy érzi: nem bírja tovább egy fedél alatt
őt bántalmazó apjával. Más kiutat nem látván épp az öngyilkosságot tervezi,
amikor kitör a világvége. Mindent elözönlenek a zombik, Sloane pedig megszökik
otthonról, hogy aztán egy hét múlva öt diáktársával elbarikádozzák magukat hajdani
középiskolájukban. Nincs áram, se folyóvíz, se térerő, és a rádió is ugyanazt a
figyelmeztető üzenetet ismétli újra meg újra, miközben az ajtókon dörömbölnek a
zombik. A kis csapat tinédzser tartós maradásra rendezkedik be az épületben,
élelmet és vizet halmoznak fel, őrködnek az ajtóknál. Miközben mindenki a
túlélésért küzd, Sloane-nek még mindig csak az jár a fejében, hogyan hagyhatná
itt ezt a világot. De vajon lesz-e lehetősége végezni magával anélkül, hogy
halálos veszélybe sodorná a többieket?
A
könyv rövid volt, de nagyon velős, ezért olvastam olyan sokáig. Meglehetősen
nyomasztó hangulatú regény (annyira, hogy a háromnegyedénél le kellett raknom,
mert nem bírtam tovább, pedig én szeretem az érzelmi nyomorgatást), mint azt a
borítóból meg a fülszövegből is ki lehet találni, ami nem baj, sőt, nagy
bátorság kellett ahhoz, hogy Summers ilyenre írja meg a könyvet, amilyen. Mert
ez ugyan YA, és még posztapokaliptikus is, de ez nem jelenti azt, hogy
elsikkadna a karakterizálás, vagy a komoly témák, sőt.
A regény
cselekménye durván másfél hónapot követ végig, a világvége kezdetétől indulva,
de ez nem folyamatos, akadnak kihagyások. Sloane- akinek E/1-es szemszögű
leírásából ismerjük meg a történéseket – valahol rá is mutat arra, hogy a
túlélésnek az is a része, hogy néha nagyon lassan múlik az idő, és egyáltalán
semmi sem történik. Ezek a részek általában azért kimaradnak a könyvből, mi
leginkább azt látjuk, amikor történik valami.
Az
első körben Summers ügyesen mindjárt kivágja azt a cselekményből, hogy hogyan
kerül a csipet csapat a gimnáziumba, ezt a szereplők későbbi beszélgetéseiből
tudjuk meg. Ezáltal elveszítjük a lehetőséget, hogy Sloane-en kívül bármelyik
karaktert is megismerjük, az információk fokozatosan csepegnek, ahogy haladunk
előre a történetben, és egyre több szituációban láthatjuk őket. Azért is fontos ez a kihagyás, mert a
zombikkal folytatott első harcaik is kimaradnak, így még drámaibb, amikor újra
összeütközésre kerül a sor (és lesz ilyen, azt gondolom, mindenki érzi).
Ezután
szép fokozatosan megismerjük a szereplőket. Persze Sloane érdemli a legtöbb
szót, aki egy nem mindennapi főszereplő, sőt, igazából mindent regényírási
szakirodalom elvárásait felrúgja az öngyilkossági hajlamával és a mérhetetlen
pesszimizmusával. Persze, őt is meg lehet érteni. Bántalmazó apja az utolsó
csepp életet is kisajtolta belőle, nővére, Lily pedig rávette, hogy az
otthonukon kívül se keressen menedéket, nehogy elkotyogja valakinek a titkukat.
Együtt tervezték a szökést, Lily végül mégis magában ment el. Sloane úgy
érezte, cserbenhagyta őt, hogy számára semmi remény sem maradt. Csapdába
került, függőségi viszonya Lilyvel megakadályozta, hogy meneküljön az apja
hatásköréből, és ez a helyzet érzelmileg nem szűnt meg akkor sem, amikor a
zombiknak köszönhetően végre megszabadult otthonról. Sloane rettenetesen
zavarodott, összetört lélek, nem mindig esik jól olvasni a gondolatait, de épp
ez teszi a regény hangvételét olyan különlegessé. Az ő vívódása élet és halál
között igazából a könyv fő vonulata, hiszen mindennél jobban vágyik a halálra,
ugyanakkor ő nem önző, mint Lily, ezért csak akkor hajlandó végre megölni
magát, ha a többieket ez nem sodorja veszélybe.
Az
épületbe zárt másik öt tinédzser is kiforrott, egyedi karakter. Cary a csoport
önjelölt vezére, aki annak idején az iskolában renitens tanuló volt, azonban a
túléléshez nagyon ért, képes villámgyorsan döntéseket hozni, és ezek általában
működnek. Sloane-t azonban leginkább az a gondolat rökönyíti meg vele
kapcsolatban, hogy a srác saját bevallása szerint többször is lefeküdt Lilyvel.
Rhys egyenes, közvetlen jellemű, barátságos srác, nagyon fejlett erkölcsi
érzékkel és jó megérzésekkel, általában ő a békéltető a konfliktusokban. Trace
és Grace az ikerpár, akik útközben vesztették el a szüleiket, ezért pedig Caryt
okolják, ami állandó konfliktusforrás, különösen az agresszívabb jellemű
Trace-szel. Sloane korábban barátkozni próbált Grace-szel, ekkor ismerte meg a
családjukat, így akárhányszor rájuk néz, az a szeretetteljes kötődés jut
eszébe, amire ő mindig is annyira vágyott, de már sosem fog megkapni. Harrison
a legkisebb közülük, kívülálló, igazából senki sem ismeri. Tizennégy éves, a
többiekhez képest nagyon gyerekesen viselkedik, folyton sír, és a nagyobb,
erősebb fiúk védelmére vágyik.
A
fiatalok az elzárt iskolában egy olyan szociális vákumba kerülnek, ami engem a
híres-neves A legyek urában vázolt helyzetre emlékeztet. Mindenféle külső
nyomás megszűnik, az a kevés még emberi felnőtt, akivel találkoznak, félőrült,
vagy magatehetetlen, a kamaszoknak mindenről maguknak kell dönteniük. Ez a
helyzet kiélezi a csoporton belüli konfliktusokat. Mert ugyebár nehéz
megbocsátani valakinek, aki miatt elvesztetted egy szerettedet, de ha
büntetlenül belevághatnád a nagykést a hátába, vajon megtennéd?
Amit
még nagyon jól ábrázol az írónő, az a túlélés körüli lelki válság problémaköre.
Mert hát nyilvánvalóan nem múlik el senki fölött nyomtalanul, ha látja meghalni
a családját, ha random embereket kell legyilkolnia, még akkor sem, ha zombik.
Summers jól bemutatja a kiüresedettséget, hogy igazából a legtöbb szereplőnek
már senkije és semmije sincs, és ez természetesen felveti a kérdést, hogy miért
érdemes élni? Mihez kell ragaszkodni, amikor körülötted az egész világ eltűnik?
Miből meríthetsz erőt? És néha bizony azt is látjuk, hogy ezekre a kérdésekre a
szereplők sem tudják a választ, mindent értelmetlennek látnak, és az is
érdekes, hogy erre miképp reagálnak azok, akik a helyzet előtt gyakolatilag nem
ismerték egymást. Például számomra nagyon elgondolkodtató volt, amikor Summers
bemutatta, hogy igenis le lehet úgy feküdni valakivel, hogy az semmit sem
jelent a világon, mert egyszerűen csak arról van szó, hogy mindketten keresnek
valamit a saját ürességük helyébe, amit persze aztán nem találnak egymásban
sem.
Ha
már itt tartunk, van egy leheletfinom szerelmi szál is, de nem igazán lehet
annak nevezni, hiszen sosem lehet azt mondani, hogy olyan fergeteg nagy
lángolás dúlna a két szereplő között. Inkább csak arról van szó, hogy két
nagyon megtört kamasz kétségbeesésében megpróbál belekapaszkodni egymásba.
Ennek ellenére nagyon szép jelenetek vannak köztük, amikor tényleg törődnek
egymással, érzelmi támaszt nyújtanak a másiknak, és ez jó.
Szóval,
bár alapvetően lélektani jellegű a regény fő vonulata, azért akciójelenetek is
vannak bőven, nem is akárhogy megírva. Emellett olyan feszültséggel van
átitatva a könyv, hogy végig a szék szélén ülve pattogsz olvasás közben, mert
egyszerűen érzed, hogy a következő pillanatban akár valami nagyon szörnyű is
történhet, és ez nem hagy nyugodni. Főleg Sloane-ért izgultam nagyon, hogy a
végén mégse legyen öngyilkos, de hát többnyire nem látszik remény. Végül mégis
tökéletes a befejezés, jobb nem is lehetett volna.
(És
nem sorozat, ami szinte hihetetlen. :D De igaz.)
Aki
nem ijed meg a nyomasztó könyvektől, és érdekli a műfaj, nyugodtan vágjon bele!
Számomra teljesen egyértelmű, hogy milyen kiemelkedő alkotás ez, szívesen
elolvasnám az írónő összes többi könyvét is.
Cselekmény, történetvezetés: 10/10*
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/8
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/8
Összesen: 10/10* (*****…)
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Nagyon illik a könyv
hangulatához, sugározza a reményvesztettséget meg a könyvben várható
szörnyűségeket.
Cím: Találó. Rövid, de velős.
Kedvenc szereplők: (1) Sloane (2) Rhys
(3) Cary (4) Grace (5) Harrison
Kedvenc jelenetek: (1) a befejezés (2) Rhys
elmondja Sloane-nek, mi történt a szüleivel (3) Sloane először csókolózik
Rhysszel (4) Grace halála (5) a kezdés
Mélypont: Grace halála… bár tudtam,
hogy valami ilyesmi fog történni, le kellett raknom a könyvet pár napra, mert
már nem bírtam elviselni, hogy ennyire negatív
Kedvenc ötlet: az ablak, amit nem
vettek észre, Sloane levele Lilynek
Nem semminek tűnik a könyv...
VálaszTörlésHát, tényleg nem semmi. :D Komolyan el fogok olvasni mindent, ami Summerstől eddig megjelent, mert ha csak fele olyan jók, mint ez a könyv, akkor már bőven megéri.
VálaszTörlésA leírásból nem derül ki, hogy angolul olvastad vagy már megjelent magyarul is? nagyon felkeltette az érdeklődésem a könyv, sajnos angolul még olyan nagyon nem tudok ,hogy élvezni is tudjam a könyveket, szóval még maradnék a magyarnál.
VálaszTörlés"Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/8"
TörlésNem rég jelent meg angolul, szóval, ha valaha is kiadják magyarul, az sem most lesz. Sajnos, mert ezt érdemes lenne lefordítani.
Annyira el szeretném olvasni, de sajnos az angol tudásom még nincs olyan szinten, magyarul meg még nem jelent meg, se fansub, se semmi.:(
VálaszTörlésMár megvette a jogokat a Könyvmolyképző, van okunk reménykedni. :)
Törlés