2017 Summer Biannual Bibliothon

(Csak már jóval posztolás után vettem észre, de ez a 200. bejegyzésem. Hurrá!)

A tavalyi nyaram egyik fénypontja volt ennek az olvasós kihívásnak a (többé-kevésbé sikerült) teljesítése, ezért úgy döntöttem, hogy idén is belevágok. A kihívás lényege, hogy a nyár egy előre kijelölt hetében megpróbálunk minél többet olvasni, valamint előre kijelölt kategóriákhoz megfelelő olvasásokat teljesíteni. Idén a kihívás július 23. -29. tart, és a teljesítéshez 5 könyvet válogattam össze, élve a könnyítéssel, hogy bizonyos kihívásokat összevontam.

Renee Adieh - Flame in the Mist

Kihívás: közös olvasás

Ez a kihívás közös könyve, ami azt jelenti, hogy ezt mindenki megpróbálja elolvasni a héten. Jobban örülök neki, mint a tavalyinak, ami egy lónyál kis romantikus regény volt. Ez viszont egy YA fantasy, ráadásul valamelyest feldolgozása Mulan történetének, és ezért izgatottan várom. A szerző egy másik sorozata az Ezeregy éjszaka meséin alapul, és azt is már kinéztem magamnak, örülök neki, hogy most rá vagyok kényszerítve valamelyest ennek az elolvasására.

Raana Raas – Csodaidők II. – Kiszakadtak

Kihívás: Rendező booktuber kedvenc műfaja (disztópia/sci-fi) + Egy könyv, amiről nem booktube-on hallottam először

A sorozat első részétől teljesen padlót fogtam, annyira rajongtam érte, és most, hogy nemrég megérkezett a teljes tetralógia, alig várom, hogy folytathassam. Szerencsés módon még a kihívások tematikájába is bele lehetett gyömöszölni.

Courtney Summers: Some Girls Are

Kihívások: Betiltott könyv + Korábbi évek kihívásának teljesítése (egy téma, amivel kapcsolatban szenvedélyes vagy)

Courtney Summers az egyik kedvenc szerzőm, de valamiért kb. két éve nem olvastam már tőle semmit. Ezért örültem meg neki, hogy a 2016-ban betiltott könyvek listáján megláttam ezt a regényt, amit egy középiskolában vontak vissza az ajánlott könyvek listájáról, állítólag problémás tartalma miatt. A regény egy népszerű gimnazista lányról szól, akit egy bulin megpróbál megerőszakolni a legjobb barátnője pasija, de a diákság már teljesen másképp szerez tudomást a történtekről és ezért egy csapásra páriává válik, az iskolában zaklatás célpontja lesz. Ez az a téma, a bullying, vagyis iskolai bántalmazás, amivel kapcsolatban szenvedélyes vagyok.

Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!

Kihívás: Könyv, aminek van filmadaptációja (nézd meg a filmet is!)

Ezt az elemet az utolsó pillanatban cseréltem a listámon, és látok is rá esélyt, hogy már nem fogok eljutni idáig. Mindenesetre ez a könyv kell a Könyvmoly Párbajhoz is, így, amikor rájöttem, hogy ebből készült hajdanán egy nagyon legendás film is, eldöntöttem, hogy inkább választom, mint egy modernebb darabot.

Abigail Tarttelin : Golden Boy

Kihívás: Olvass egy regényt LGBTQIA+ főszereplővel

Ezzel a kihívással kapcsolatban kicsit lábon lőttem magam, mert volt jópár könyvem meleg főszereplőkkel, de azokat mind elolvastam tavasszal, úgyhogy gondolkodhattam, hogy mi mást tudnék találni. Aztán eszembe jutott ez a könyv, amit már egy ideje kerülgetek, és a főszereplője egy interszexuális fiú, úgyhogy remélhetőleg kicsit más lesz, mint az eddigiek.

Ezen kívül feltett szándékom még befejezni a hét alatt Böszörményi Gyula: A Rudnay-gyilkosságok című regényét, mert abban nagyon benne vagyok, illetve Adam Silvera: History Is All You Left Me című regényét, mert azt meg szégyentelenül régóta olvasom, ráadásul szeptemberben jön a szerző új regénye és azt is azonnal, de rögtön olvasni akarom.

További magánkihívásom, hogy a következő egy hétben (ezen kívül) minimum három bejegyzést produkáljak ide a blogra.

Mivel a kihívás tegnap 00:01-kor megkezdődött, nemsokára jövök is majd a haladásommal, már csak holnap először, mert olvasnom is kell még ma este.

07. 25. 00:25

Elolvasott oldalak száma: 286
Befejezett könyvek száma: 1

Hát, nem kezdtem olyan fantasztikusan, mint tavaly, de a második nap végére nagyjából sikerült magam behozni. 23-án negyed 1-kor hűségesen elkezdtem olvasni a Some Girls Are-t, de körülbelül tíz perc elteltével el is aludtam felette. (Pontosabban alatta, mert hajnalban úgy ébredtem, hogy az ekönyvolvasó uralja a párnát, én meg valahol lejjebb kushadok.) Másnap legközelebb délután tudtam könyv mellé ülni nyugodtan, amikor a rokonoktól autóztunk hazafelé. A három órás autóúton felolvastam hangosan 40 oldalt apukámnak A Rudnay-gyilkosságokból, és újra elkezdtem a Some Girls Are-t, mert arra a pár oldalra se emlékeztem. Aztán este, elalvás előtt még egy jó adagot sikerült utóbbi regényből olvasni.

Ma pedig, miután hazajöttem a munkából, megvacsoráztam, és vakaródtam még egy kicsit az interneten, teljesen rácuppantam a könyvre, és pár óra alatt be is fejeztem. Ezért is választottam ezt a regényt kezdőnek, mert tapasztalatból tudtam, hogy az írónő könyveit nagyon gyorsan ki szoktam pörgetni. Nemsokára megyek lefeküdni, akkor még olvasok egy kicsit a Rudnay-gyilkosságokból, amíg el nem ájulok, aztán mára elég is lesz.

07. 30. 17:30

Elolvasott oldalak száma: 740
Befejezett könyvek száma: 2
Teljesített kihívások száma: 3

Ahogy arra számítottam is, ez a kihívás nem sikerült olyan jól, mint a tavalyi, ami nagyrészt azzal magyarázható, hogy tavaly a munkába járáson kívül esténként otthon voltam, és ráértem olvasni, míg idén nagyon nem ez volt a helyzet. Hasonló okokból nem sikerült több helyzetjelentést sem adnom az első után, úgyhogy most lássuk, hogyan zajlott a hetem további része napokra lebontva.

3. nap (kedd): Ez a nap elég oké volt, sokáig dolgoztam, és fáradtan értem haza, de pont emiatt nem volt semmi kedvem nekiállni azoknak a dolgoknak, amiket még otthon meg kellett volna csinálni, inkább olvastam. Az eredeti terv szerint a Flame in the Mist jött volna, de inkább rajta voltam a contenporary vonalon, ezért végül a Golden Boyt kezdtem el olvasni, és azon az estén kb. az első 50 oldalt le is tudtam, plusz még haladtam újabb 40 oldalt a Rudnay-gyilkosságokkal.

4. nap (szerda): Na, ez volt az a nap, amikor teljesen elúsztam mindennel, és gyakorlatilag este 10-ig rohangáltam a városban, mint egy mérgezett egér, egyik feladatról a másikra, és mire hazaértem, már egyrészt teljesen ki voltam facsarva, másrészt foglalkozni kellett a bérmalányommal, aki nálam töltötte a hét második felét. Szóval ezen a napon szinte nem olvastam semmit, ha nem számítjuk azt a pár oldalt, amit akkor sikerült, amikor reggel az orvosi váróban üldögéltem.

5. nap (csütörtök): Ezen napon volt egy három órás vonatutam Debrecenbe, amit ki is tudtam használni olvasásra, mivel az útitársaim aludtak, én meg épp annyira fáradt voltam, hogy már arra sem éreztem képesnek magam. Miután viszont odaértem, részt kellett venni a rendezvényen, ami miatt elindultam, így ennyi is volt az idő, amit olvasásra tudtam fordítani. Csak az ekönyvolvasómat vittem magammal, szóval ez idő alatt végig a Golden Boyt olvastam.

6. nap (péntek): Visszajöttünk a bérmalányommal Debrecenből, a vonatozást megint ki tudtam használni olvasásra. Miután hazaértünk, programot csináltunk a városban, így legközelebb akkor jutott időm olvasni, miután lefeküdt. Úgy terveztem, hogy csak egy kicsit olvasok a Golden Boyból, de annyira beszippantott, hogy nem bírtam abbahagyni, így hajnali 3-ig olvastam, egyhuzamban körülbelül 100 oldalt.

7. nap (szombat): Kora délutánig megint a bérmalányommal volt programom, aztán, amikor felraktam a buszra, hazamentem és nekiálltam a nagy véghajrának 4-től 7-ig sikerült is folyamatosan olvasni, aztán sajnos elaludtam a Golden Boy vége fölött, de 9kor felébredtem, és újult erővel, gyorsan befejeztem azt. A hátralévő időben elkezdtem a Flame in the Mistet, és meglehetősen érdekesnek találtam, ezért még abból is sikerült 50 oldalt elolvasni, mielőtt fél 12kor végleg kidőltem. Ma reggel felkelve pedig a Rudnay-gyilkosságokból olvastam el hirtelen 100 oldalt, úgyhogy azt is hamarosan befejezem.

Hát, ez most így sikerült. Nem ment olyan jól, mint szerettem volna, de ahhoz képest, hogy milyen elfoglalt voltam a héten, büszke vagyok, hogy mennyi időt sikerült olvasásra fordítanom, és elégedett vagyok a könyvválasztásaimmal is, mindegyiket érdemes volt elolvasni.

A miért a világ legnehezebb kérdése

Courtney Summers – Fall For Anything (Zuhanni bármiért)

(Könyvkuckó)

Eddie Reeves édesapja néhány hete öngyilkosságot követett el, a lány élete pedig azon az éjszakán gyökeresen megváltozott. Az anyja depresszióba süllyedt, idegesítő barátnője erőszakkal akarja lenyomni az élni akarást a torkukon, a Eddie-t pedig csak egyetlen kérdés foglalkoztatja: miért? Miért dobta el magától az életet az apja, aki egy boldog családban élt, sikeres és termékeny fotós volt és egy kedves, melegszívű ember, akit mindenki szeretett a kisvárosban? Eddie válaszokat akar, mert úgy érzi, hogy a kérdés felőrli az életét, miközben szép lassan tébolyba kergeti. Ekkor találkozik Culler Evansszel, apja egyetlen tanítványával, aki talán közelebb viheti a válaszhoz, mint valaha remélte.

Nekünk már volt egy afférünk Summersszel a This Is Not a Test kapcsán, ami a 2012-es év legjobb regényévé vált a számomra, ezért néztem utána az írónő többi könyvének. Ez keltette fel először a figyelmem, mert ugyanúgy az öngyilkossággal foglalkozik, mint a fent említett könyve, de egy olyan megközelítésben, amiben ritkábban láthatjuk: egy felnőtt öngyilkosságát mutatja be az életben maradottak szemszögéből. Érdekesnek találtam ezt a problémafelvetést, meg azt a tényt, hogy fotósokról szól a könyv, ezért vágtam bele, és nem csalódtam.

’I’m always leaving, but I never have anywhere to go.’ – Mindig elmegyek, de sosincs hová mennem.

Courtney Summersre nem jellemző, hogy túl terjengős regényekkel untatná a közönségét, ez a szépség is meglehetősen karcsú. Annak ellenére, hogy simán olvastam volna tovább a könyvet, el kell ismernem, hogy így is teljesen kerek, mindennel foglalkozik, amivel kell. Bár nem cselekményközpontú a regény, azért Eddie nyomozása egy idő után bőven elég izgalmas volt ahhoz, hogy a szék szélén pattogva várjam a következő információmorzsát. A stílust is hasonló lényegre törő minimalizmus jellemzi, de azért nem hiányzik a szépség és az érzelem sem, tökéletesen visszaadja az elbeszélőnk megtört és zavarodott lelkivilágát.

A regény atmoszférája nagyon erős, az írónőtől számomra már jól ismert nyomasztó, rátelepedő, kicsit bezártság-jellegű érzés. Ezt nem csak az erős érzelmi töltettel rendelkező jelenetek, párbeszédek sora okozza számomra, hanem a helyszínváltozások is. Az elhagyott, lerongyolódott épületek, amiket Eddie és Culler meglátogat, csak úgy árasztják az elmúlás és a szomorúság légkörét.

A regény abszolút karakterközpontú, és érdekessége, hogy a szereplők mindegyike annyira reális, hogy egyszerre tudod őket szeretni és utálni, de közben nagyon mélyen meg lehet érteni őket és együtt érezni velük, ami jó kombináció. A főszereplő, Eddie, tipikusan jó példa erre: végtelenül emberi, ahogy a gyászával próbál megbirkózni, és szeretne értelmet találni az érthetetlenben, azt hiszem, bizonyos pontig mind így kezelnénk ezt a szituációt. Ugyanakkor vannak nagyon furcsa dolgai is, amikor rendszeresen bántja a körülötte lévőket azzal, amit kimond, vagy épp nem mond ki, meg amikor kibukik belőle a hisztis kamasz, olyankor nehezebb vele szimpatizálni. Néha Eddie igenis tesz olyan dolgokat, amitől jogosan ijednek meg a körülötte élők, és amikor számon kérik, úgy érzi, hogy senki sem érti meg őt igazán.

’We’re all lost in different ways, so how do we even help each other find our way out. We won’t. We can’t. We’ll just stay lost forever.’ – Mindegyikünk el van veszve valamilyen módon, hogy is segíthetnénk egymásnak megtalálni a kiutat? Nem fogunk. Nem tudunk. Elveszettek maradunk örökre.

A kivétel, akivel Eddie megtalálja a hangot, az egyetlen és csodálatos Culler, aki nagyon hasonló cipőben jár a lánnyal, hiszen a néhai Reeves apuka volt a mentora, és pályájának elindítója, ezért őt is majdnem annyira megrázta a halála, mint Eddie-t. Ezért aztán érthető okokból egyfajta támaszt tudnak nyújtani egymásnak ezekben a nehéz időkben, sőt, a barátságos érzelmi támogatást mindketten nagyon hamar elkezdik kutyulni a fizikai vonzalommal, és abból sül ki csak az igazi móka. Ugyanis ennek a kapcsolatnak van egy árnyoldala is: mivel Culler pont ugyanolyan megtört, mint Eddie, hiába a fiú az idősebb, és neki kéne kézben tartania a helyzetet, egyáltalán nem képes erre. Sőt, a lány minden szeszélyét kiszolgálja, legyen szó düledező épületekben való mászkálásról, vagy elszökésről otthonról.

Azonban számomra az igazi, klasszikus értelemben vett hőse a történetnek a másik fiú Eddie életében, Milo (aki hogy, hogy nem, kimaradt a fülszövegből, ejnye). Ő az a legjobb barát, aki azonban mintha kicsit több lenne barátnál, hiszen Eddie mindig úgy képzelte el, hogy vele fog lefeküdni életében először. Őt is súlyosan érintette a haláleset, hiszen Mr. Reeves gyakorlatilag a fiává fogadta, miután a biológiai apja lelécelt, közel álltak ők is egymáshoz. Milo az egyetlen a hármasból, aki el tudja fogadni, hogy talán ami történt, annak a világon egyáltalán semmi értelme nincsen, és aki próbál továbblépni, felejtéssel elérni, hogy ne őrüljön bele annak a szörnyű éjszakának az emlékébe. Eddie azonban nem képes a gyógyulásra tett kísérletét elfogadni, folyamatosan gyötri, hogy mondja el a történteket az ő szemszögéből, és amikor Milo erre nem hajlandó, egyre jobban eltávolodik tőle. Borzalmas lehet végignézni, ahogy valaki, akit szeretsz, szép lassan a darabjaira hullik, és megtapasztalni az elutasítását, a fiú mégis tűr, miközben minden helyzetben próbálja Eddie-t kisegíteni a bajból, remélve, hogy a lány egy nap majd megérti, csak őt próbálta védeni.

Valóságos elhagyott épületek, amik akár a regény helyszínei is lehetnének (forrás: http://www.barnorama.com/photos-of-abandoned-places/)

’It might have been me.

Imagine you’re the weight around a person who jumps.

That you’re what keeps them falling.”

Lehettem én is.

Képzeld el, hogy te vagy a súly egy ember körül, aki ugrott.

Hogy miattad zuhan le a földre.

De ami miatt a leginkább lehet értékelni ezt a könyvet, az a gondolati gazdagsága. Nagyon-nagyon tömény ilyen szempontból a regény, több témát is boncolgat, és a rövidsége ellenére szépen ki is fejti őket. A fő témája természetesen az öngyilkosság a családtagok szemszögéből, mint hogy a történet is főképp erről szól. Eddie küzdelmén keresztül bepillantást nyerünk abba, mennyire nehéz szituáció ez, mennyire megterheli az ember lelkét egy élet látszólag értelmetlen eldobása, egészen addig, hogy még akár bűntudatot is érezhet, gondolhatja azt, ő okozta a szerette halálát. Ugyanakkor szól az elszigeteltségről is a könyv, mert ezek a családok igenis kiszakadnak a közösségeikből, mert senki sem érti meg igazán, min mennek keresztül, csak aki maga is átélte ezt, és nagyon nehéz megtalálni azt a módot, ahogy kell és lehet másokkal a helyzetükről beszélni.

Mással is foglalkozik érintőlegesen a regény, például azzal, hogy mennyire tudja két érzelmileg sérült ember támogatni egymást, vagy épp az igazság/hazugság/kegyes hazugság/őszintétlenség tárgykörével, mert akad itt minden bőven ezek közül. Valamit ugye amiatt, hogy több szereplő is művész, foglalkozik a könyv a művészettel magával is, leginkább azzal, hogy mi a szerepe az ember életében. Eddie apukája ugyanis fiatalon sikeressé vált a fotóival, majd ezt feladta, hogy csak magának alkothasson a kisváros biztonságos ismeretlenségében, és ez van szembeállítva Culler hozzáállásával, aki szerint a művészetnek csak akkor van értelme, ha az emberek látják, ha rájuk hatással van. Culler és a lakótársa viszonyában pedig azt boncolgatja, hogy mi számít jobban: az akadémikus tudás és a technikai képzettség, vagy az inspiráció meg az egyéni látásmód?

Összességében ez a regény egy nagyon is olvasásra méltó alkotás. Summers immár egyéni meglátásaival, tömény, komoly és kissé nyomasztó történeteivel és kényelmetlenül reális karaktereivel felkerült a kedvenc szerzőim listájára.

Kinek ajánlom? Ha szeretnél egy viszonylag ritkábban látott megközelítésből olvasni az öngyilkosságról, akkor nem kell tovább keresgélned.

Kinek nem ajánlom? Érzékeny lelkűeknek. Summers regényei nem kifejezetten azok a napsütés-és-vidámság típusúak.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10**

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6 (Szerintem egy erős középfokú nyelvtudással már lehet érteni ezt a könyvet, semmi különösebb fakszni nincs benne.).

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Én a borító alapján szerettem bele a könyvbe, nagyon hangulatos, és minden részletnek jelentősége van rajta.

Kedvenc szereplők: (1) Milo (2) Culler (3) Eddie (4) Missy (5) Beth

Kedvenc jelenetek: (1) a befejezés (2) Eddie elküldi Milot (3) Culler lefotózza Eddie-t meztelenül (4) az üzenet megtalálása a kilátónál (5) a tábortűz körül

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: az üzenetek elhelyezése

Courtney Summers – This Is Not a Test

(Könyvkuckó)

Sloane Price fél évvel nővére szökése után úgy érzi: nem bírja tovább egy fedél alatt őt bántalmazó apjával. Más kiutat nem látván épp az öngyilkosságot tervezi, amikor kitör a világvége. Mindent elözönlenek a zombik, Sloane pedig megszökik otthonról, hogy aztán egy hét múlva öt diáktársával elbarikádozzák magukat hajdani középiskolájukban. Nincs áram, se folyóvíz, se térerő, és a rádió is ugyanazt a figyelmeztető üzenetet ismétli újra meg újra, miközben az ajtókon dörömbölnek a zombik. A kis csapat tinédzser tartós maradásra rendezkedik be az épületben, élelmet és vizet halmoznak fel, őrködnek az ajtóknál. Miközben mindenki a túlélésért küzd, Sloane-nek még mindig csak az jár a fejében, hogyan hagyhatná itt ezt a világot. De vajon lesz-e lehetősége végezni magával anélkül, hogy halálos veszélybe sodorná a többieket?

A könyv rövid volt, de nagyon velős, ezért olvastam olyan sokáig. Meglehetősen nyomasztó hangulatú regény (annyira, hogy a háromnegyedénél le kellett raknom, mert nem bírtam tovább, pedig én szeretem az érzelmi nyomorgatást), mint azt a borítóból meg a fülszövegből is ki lehet találni, ami nem baj, sőt, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy Summers ilyenre írja meg a könyvet, amilyen. Mert ez ugyan YA, és még posztapokaliptikus is, de ez nem jelenti azt, hogy elsikkadna a karakterizálás, vagy a komoly témák, sőt.

A regény cselekménye durván másfél hónapot követ végig, a világvége kezdetétől indulva, de ez nem folyamatos, akadnak kihagyások. Sloane- akinek E/1-es szemszögű leírásából ismerjük meg a történéseket – valahol rá is mutat arra, hogy a túlélésnek az is a része, hogy néha nagyon lassan múlik az idő, és egyáltalán semmi sem történik. Ezek a részek általában azért kimaradnak a könyvből, mi leginkább azt látjuk, amikor történik valami.

Az első körben Summers ügyesen mindjárt kivágja azt a cselekményből, hogy hogyan kerül a csipet csapat a gimnáziumba, ezt a szereplők későbbi beszélgetéseiből tudjuk meg. Ezáltal elveszítjük a lehetőséget, hogy Sloane-en kívül bármelyik karaktert is megismerjük, az információk fokozatosan csepegnek, ahogy haladunk előre a történetben, és egyre több szituációban láthatjuk őket.  Azért is fontos ez a kihagyás, mert a zombikkal folytatott első harcaik is kimaradnak, így még drámaibb, amikor újra összeütközésre kerül a sor (és lesz ilyen, azt gondolom, mindenki érzi).

Ezután szép fokozatosan megismerjük a szereplőket. Persze Sloane érdemli a legtöbb szót, aki egy nem mindennapi főszereplő, sőt, igazából mindent regényírási szakirodalom elvárásait felrúgja az öngyilkossági hajlamával és a mérhetetlen pesszimizmusával. Persze, őt is meg lehet érteni. Bántalmazó apja az utolsó csepp életet is kisajtolta belőle, nővére, Lily pedig rávette, hogy az otthonukon kívül se keressen menedéket, nehogy elkotyogja valakinek a titkukat. Együtt tervezték a szökést, Lily végül mégis magában ment el. Sloane úgy érezte, cserbenhagyta őt, hogy számára semmi remény sem maradt. Csapdába került, függőségi viszonya Lilyvel megakadályozta, hogy meneküljön az apja hatásköréből, és ez a helyzet érzelmileg nem szűnt meg akkor sem, amikor a zombiknak köszönhetően végre megszabadult otthonról. Sloane rettenetesen zavarodott, összetört lélek, nem mindig esik jól olvasni a gondolatait, de épp ez teszi a regény hangvételét olyan különlegessé. Az ő vívódása élet és halál között igazából a könyv fő vonulata, hiszen mindennél jobban vágyik a halálra, ugyanakkor ő nem önző, mint Lily, ezért csak akkor hajlandó végre megölni magát, ha a többieket ez nem sodorja veszélybe.

Az épületbe zárt másik öt tinédzser is kiforrott, egyedi karakter. Cary a csoport önjelölt vezére, aki annak idején az iskolában renitens tanuló volt, azonban a túléléshez nagyon ért, képes villámgyorsan döntéseket hozni, és ezek általában működnek. Sloane-t azonban leginkább az a gondolat rökönyíti meg vele kapcsolatban, hogy a srác saját bevallása szerint többször is lefeküdt Lilyvel. Rhys egyenes, közvetlen jellemű, barátságos srác, nagyon fejlett erkölcsi érzékkel és jó megérzésekkel, általában ő a békéltető a konfliktusokban. Trace és Grace az ikerpár, akik útközben vesztették el a szüleiket, ezért pedig Caryt okolják, ami állandó konfliktusforrás, különösen az agresszívabb jellemű Trace-szel. Sloane korábban barátkozni próbált Grace-szel, ekkor ismerte meg a családjukat, így akárhányszor rájuk néz, az a szeretetteljes kötődés jut eszébe, amire ő mindig is annyira vágyott, de már sosem fog megkapni. Harrison a legkisebb közülük, kívülálló, igazából senki sem ismeri. Tizennégy éves, a többiekhez képest nagyon gyerekesen viselkedik, folyton sír, és a nagyobb, erősebb fiúk védelmére vágyik.

A fiatalok az elzárt iskolában egy olyan szociális vákumba kerülnek, ami engem a híres-neves A legyek urában vázolt helyzetre emlékeztet. Mindenféle külső nyomás megszűnik, az a kevés még emberi felnőtt, akivel találkoznak, félőrült, vagy magatehetetlen, a kamaszoknak mindenről maguknak kell dönteniük. Ez a helyzet kiélezi a csoporton belüli konfliktusokat. Mert ugyebár nehéz megbocsátani valakinek, aki miatt elvesztetted egy szerettedet, de ha büntetlenül belevághatnád a nagykést a hátába, vajon megtennéd?

Amit még nagyon jól ábrázol az írónő, az a túlélés körüli lelki válság problémaköre. Mert hát nyilvánvalóan nem múlik el senki fölött nyomtalanul, ha látja meghalni a családját, ha random embereket kell legyilkolnia, még akkor sem, ha zombik. Summers jól bemutatja a kiüresedettséget, hogy igazából a legtöbb szereplőnek már senkije és semmije sincs, és ez természetesen felveti a kérdést, hogy miért érdemes élni? Mihez kell ragaszkodni, amikor körülötted az egész világ eltűnik? Miből meríthetsz erőt? És néha bizony azt is látjuk, hogy ezekre a kérdésekre a szereplők sem tudják a választ, mindent értelmetlennek látnak, és az is érdekes, hogy erre miképp reagálnak azok, akik a helyzet előtt gyakolatilag nem ismerték egymást. Például számomra nagyon elgondolkodtató volt, amikor Summers bemutatta, hogy igenis le lehet úgy feküdni valakivel, hogy az semmit sem jelent a világon, mert egyszerűen csak arról van szó, hogy mindketten keresnek valamit a saját ürességük helyébe, amit persze aztán nem találnak egymásban sem.

Ha már itt tartunk, van egy leheletfinom szerelmi szál is, de nem igazán lehet annak nevezni, hiszen sosem lehet azt mondani, hogy olyan fergeteg nagy lángolás dúlna a két szereplő között. Inkább csak arról van szó, hogy két nagyon megtört kamasz kétségbeesésében megpróbál belekapaszkodni egymásba. Ennek ellenére nagyon szép jelenetek vannak köztük, amikor tényleg törődnek egymással, érzelmi támaszt nyújtanak a másiknak, és ez jó.

Szóval, bár alapvetően lélektani jellegű a regény fő vonulata, azért akciójelenetek is vannak bőven, nem is akárhogy megírva. Emellett olyan feszültséggel van átitatva a könyv, hogy végig a szék szélén ülve pattogsz olvasás közben, mert egyszerűen érzed, hogy a következő pillanatban akár valami nagyon szörnyű is történhet, és ez nem hagy nyugodni. Főleg Sloane-ért izgultam nagyon, hogy a végén mégse legyen öngyilkos, de hát többnyire nem látszik remény. Végül mégis tökéletes a befejezés, jobb nem is lehetett volna.

(És nem sorozat, ami szinte hihetetlen. :D De igaz.)

Aki nem ijed meg a nyomasztó könyvektől, és érdekli a műfaj, nyugodtan vágjon bele! Számomra teljesen egyértelmű, hogy milyen kiemelkedő alkotás ez, szívesen elolvasnám az írónő összes többi könyvét is.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10­
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/8

Összesen: 10/10* (*****…)

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Nagyon illik a könyv hangulatához, sugározza a reményvesztettséget meg a könyvben várható szörnyűségeket.

Cím: Találó. Rövid, de velős.

Kedvenc szereplők: (1) Sloane (2) Rhys (3) Cary (4) Grace (5) Harrison

Kedvenc jelenetek: (1) a befejezés (2) Rhys elmondja Sloane-nek, mi történt a szüleivel (3) Sloane először csókolózik Rhysszel (4) Grace halála (5) a kezdés

Mélypont: Grace halála… bár tudtam, hogy valami ilyesmi fog történni, le kellett raknom a könyvet pár napra, mert már nem bírtam elviselni, hogy ennyire negatív

Kedvenc ötlet: az ablak, amit nem vettek észre, Sloane levele Lilynek