Görög istenek és a kamasz lélek éjsötét bugyrai

Rick Riordan – A villámtolvaj (Percy Jackson és az olimposziak I.)

(Könyvkuckó)

Régóta szemeztem ezzel a sorozattal, sokan ajánlották is már, végül is összességében a filmváltozat sem rettentett el teljesen, mégsem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog.

Percy Jackson tulajdonképpen egész sikeres tanévet tudhat maga mögött, azt leszámítva, hogy az iskolai kiránduláson a matektanára szörnnyé változva próbálta megölni, majd szőrén-szálán eltűnt, és ez látszólag senkinek sem szúrt szemet rajta kívül. Igaz, tanév végén csak kirúgják a suliból, ami elég megalázó, de nem először fordul elő vele ilyen. Anyja, hogy megvigasztalja, néhány napja odahagyja rémes férjét, és a tengerparti kis házba mennek, ahol a nő annak idején megismerte a fiú vér szerinti apját, aki még azelőtt örökre eltűnt egy hajóútján, hogy Percy megszületett volna. De a kirándulás tragikus fordulatot vesz, és Percy kénytelen szembenézni az igazsággal: azért különc, mert az apja nem más, mint az olimposzi görög istenek egyike. Ráadásul tudtán kívül, már a puszta létezésével kihívta maga ellen Zeusz haragját, és szép csöndben rákenték még a főisten villámának ellopását is, úgyhogy kitörőben van a III. Világháború.

Eleinte kicsit szkeptikusan álltam hozzá a regény alapkoncepciójához, hiszen ezúttal olyan szerencsénk van, hogy tizenhárom éves kölykök mentik meg nekünk a világot (nem lehet elég korán kezdeni), de amint kinyitottam a könyvet, minden kételyem elszállt. A történet iszonyú jó hangnemet üt meg és azonnal beránt, majd nem is ereszt egészen az utolsó oldalakig az izgalmas, kalandos cselekmény nagyon jól felépített. A rejtélyek is elég jók, még úgy is, hogy Percynek néha kicsit lassan esnek le az infók, de azért nem olyan nagyon lassan, nagyjából egy perces lemaradásban lehet az olvasóval szemben, és így még pont működik a dolog.

Gondolom, mindenki, aki a görög mitológia szerelmese, arra kíváncsi, hogy miképp teljesít a könyv a hitelesség terén... és be kell vallanom, nagyon jól! Riordan, annak ellenére, hogy ez egy gyerekeknek szóló könyv, nem lúgozta ki az istenek jellemét, akik járják a világot és sorban potyogtatják mindenféle asszonyoktól/férfiaktól a porontyokat, majd annak rendje és módja szerint elhagyják őket. Persze, alkalmazkodtak valamelyest a mi világunkhoz, de azért mégis érződik rajtuk valamiféle méltóság, ami kell is, ha már egyszer halhatatlan entitások. :D Nagyon tetszett a sok, jó helyen becsempészett kis mitológia utalás és párhuzam, a világfelépítés kötelezőségén kívül ezek még jól el lettek helyezve. Várom a többi istennel való találkozást, például nagyon kíváncsi vagyok Athénére, aki elég bosszúszomjas némbernek tűnik egyelőre, hiszen ebben a könyvben több olyan szörny is felbukkan, aki neki köszönhetően vesztette el emberi alakját, szóval kíváncsi vagyok, hogy fogom érezni a határtalan bölcsességét, ha majd egyszer tényleg megjelenik.

Szóval adva van egy mitológiai szörnyetegekkel telezsúfolt USA, amin hőseink annak rendje s módja szerint végig is kalandozzák magukat, de azért összességében nem csinálna a történet nagy csodát, ha nem olyanok lennének a szereplőink, amilyenek. Szerencsére azonban Percy személyében a műfaj egyik legszerethetőbb főhősét ismerhetjük meg, ritkán van ilyen, de őt kifejezetten kedveltem. Megvannak benne a főhősök kötelező tulajdonságai: kitartása, állóképessége, bátorsága, jószívűsége is feljogosítják arra, hogy nagy hérosz legyen, ugyanakkor lobbanékony, néha féltékeny, néha gyávább, mint szeretne lenni, és összességében véve nagyon esendő, emberi.

Filmplakát

„– Egy örökkévalóság óta harcolok, kölyök. Erőm korlátlan, és nem halhatok meg. És neked mid van?

Kisebb egóm, gondoltam, de nem szóltam egy szót sem.”

Annabethben pedig meglehetősen magamra ismertem, lévén a lány bosszantóan okos, kissé tudálékos, öntudatos (és talán önhitt), no meg nagyszájú. :D De valahogy tudja ezt ő is olyan jól csinálni, hogy szeressem érte. Groover pedig a poénos karakter akar lenni, de azért neki is van mélysége rendesen.

Mert igazából van komoly tartalom is ebben a történetben rendesen, és ez volt az, ami végül annyira megragadott, mert az író nem nézi le a tizenéveseket, igenis foglalkozik nehezebb témákkal is. Eleve mondjuk már a szereplőink helyzete megalapozza a hangulatot: ugye az egyik szülőjük kvázi elhagyta őket, akad, hogy az emberi szülőjük is lemond róluk, és ez nem olyan dolog, amit egyik pillanatról a másikra fel lehet dolgozni. Az egyetlen kritika, amivel egyet értek a könyvvel kapcsolatban, hogy a szereplők érettebben viselkednek a koruknál, de én ezt nem tudom hibának felróni, mert egyrészt tényleg léteznek koraérett tizenhárom évesek, ráadásul az ő helyzetük bőven indokolja, miért váltak ilyenné.

Rájön még az árvaság témára ez az iskolai csúfolódás kérdéskör, hiszen a hősök átlagos gyerekek között meglehetősen a vesztes kategóriába esnek (lévén mindegyikük diszlexiás és figyelemzavaros), így jelesül Percynek is meg kellett küzdenie az elnyomással, lenézéssel az osztálytársai részéről, mind az összes iskolájában. Itt szép példát ad a könyv arra, hogy egy tanár, ha nem mond le az ilyen gyerekekről, akkor a bátorítása mennyit tud segíteni. Aztán ugye a Félvér Táborba kerülve némiképp változik a helyzet, de a főhősünk a héroszok között sem számít körülrajongott figurának, nagyjából ugyanazokkal a közösségi problémákkal kell szembenéznie, mint otthon, és ez jó is így. Az előítéletesség is előkerül a könyvben, hiszen a gyerekek isteni szülei közötti kapcsolat erősen rányomja a bélyegét a táborbéli közösségekre, például Annabeth eleinte azért határolódik el Percytől, mert az ő szüleik történetesen nem jönnek ki egymással.

Mindez a feszültség a hőseink esetében egy olyan kamaszkori öndefiníciós válságban kulminál, hogy öröm nézni. :D Ez szépen párhuzamba állítható a célkorosztály problémáival, a ki is vagyok valójában? Mi a célom az életben? Mit tudok kezdeni azokkal a jó vagy rossz dolgokkal, amiket örökségül kaptam?, és hasonló témák játszanak fontos szerepet a szereplőink jellemének alakulásában. Mert persze ott van, hogy igen, örököltél valamit, de ettől még te döntesz arról, hogyan alakul az életed. Valamint érintés szintjén előkerül még a halál és a gyász témája is, és persze, nagyon jók a poénok a könyvben, de nehéz nem komolyan venni, amikor ilyenek kerülnek elő:

„Az Üdvözültek szigetei, akik már háromszor születtek újjá, és haláluk után mind a háromszor az elíziumi mezőkre kerültek. Ha netán meghalok, ide szeretnék kerülni.

– Erről szól az egész. – Annabeth mintha a gondolataimban olvasna. – Ide kerülnek a hősök.

De közben azon morfondíroztam, milyen kevesen jutnak Elíziumba, milyen kicsi az Aszfodéloszhoz és a Tartaroszhoz viszonyítva. Nagyon kevés ember élt jó életet. Ez nagy csalódottsággal töltött el.”

„A hősök sorsát mértem rád, és a hősök sorsa sosem boldog. Mindig tragikus.” – Az ehhez hasonló mondatok pedig gerjesztenek egyfajta szomorkás hangulatot a könyvben, ami szintén nem megszokott a műfajban. Mert hiába érnek el sikereket a hőseink, ott lebeg az egész fölött, hogy ez nem végleges, hogy talán teljesen hiábavaló az erőfeszítésük, mert úgyis csak halhatatlan istenek bábjai. A negatív főhős szavait pedig tulajdonképpen társadalomkritikának is fel lehet fogni, sőt, a szatíroknak köszönhetően pedig még a környezetvédelem témakör is előkerül. És ez az egész szépen rámutat arra, hogy tényleg, a mai világban is milyen nehéz jó embernek lenni, és csak remélni tudjuk, hogy végül is megéri.

(OFF: A filmet inkább a könyv előtt ajánlom kedvcsinálónak, mert tudatában, hogy minek a feldolgozása, elég gyatrán teljesít, de magában szemlélve nem rossz mozi.)

Kinek ajánlom? Érettebb tizenpáréveseknek és kalandot szerető, gyermeklelkű ifjaknak meg felnőtteknek.

Kinek nem ajánlom? Aki egyáltalán nem tud már belehelyezkedni ebbe a kora kamaszkori érzelemvilágba.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Eredeti borítóval jelent meg, ami szerintem jó választás volt, mert nagyon eltalált.

Kedvenc szereplők: (1) Percy (2) Annabeth (3) Groover (4) Hádész (5) Kerberosz

Kedvenc jelenetek: (1) Annabeth labdázik a háromfejű rémkutyával (2) Héphaisztosz csapdája a vidámparkban (3) Percy találkozik az apjával (4) Annabeth a családjáról beszél (5) Percyék először találkoznak Árésszal

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: az, ahogy az istenek élettörténete, tettei befolyással vannak az utódaik életére (pl. Percy tud telepatikusan beszélni a lovakkal, Annabeth és a pókfóbiája)

Az idegen, a kemény csaj, meg két random hím

A burok

(Filmszemle)

Ismét mozis élményből merítek bejegyzésügyileg, mert egyszerűen mostanában annyira nem fejeztem be egy értelmes könyvet sem, hogy muszáj erre vetemednem. Az előéletről csak annyit, hogy az Alkonyat után én még nem gondoltam, hogy valaha is akarok olvasni valamit Meyertől, de végül félretettem az előítéleteimet, és magam is megdöbbentem, hogy megszerettem A burkot, azért vártam annyira ezt az adaptációt. A könyvről készült ajánlómat ITT olvashatjátok.

A történetről: Létezik egy faj az univerzumban, ami szinte kizárólag más fajok egyedeiben képes élősködni. Az úgynevezett „lelkek” több bolygón átívelő sikertörténetük legújabb fejezeteként tekintenek a Földre, amit sok más világhoz hasonlóan megszálltak, leigázva az emberi lakosságot. Melanie Stryder a még néhány megmaradt ember közé tartozik, egészen addig, amíg elfogják, és az egyik legtapasztaltabb lélek, a Vándor gondjaira bízzák, hátha információhoz juthatnak tőle a lázadókkal kapcsolatban. Vándort azonban meglepetés éri új otthonában: Mel nem hajlandó elpárologni, mint a legtöbb gazdatest, amivel eddig dolga volt. Nem, Mel harcol, hiszen élni akar, és megvédeni a szeretteit a Hajtóktól, akik belőlük is gazdatesteket akarnak csinálni, rosszabb esetben pedig megölik őket. Azonban a Vándort is kemény fából faragták: egyre több emléket sikerül kisajtolnia Melből, és szép lassan megszeret két lényt, akiket nagyon nem kéne: a lány öccsét és szerelmét. Amikor kettesben maradnak a sivatag közepén, és a lázadozó gazdatest rájön, hogy talán megtalálhatja a szeretteit, Vándor úgy dönt, hogy maga mögött hagyja a lelkek közti élet biztonságát, és belép az emberek érzelmektől túlfűtött, veszélyekkel teli világába.

Nos, végül is úgy döntöttem, hogy elvárások nélkül és teljesen kiürített aggyal ülök be a moziba, és ez jó döntésnek bizonyult, mert bár a film végül is nem rossz, azért hagy némi kívánnivalót maga után.

Magát a cselekmény vázát sikerült szerintem egész jól átvinni a filmvászonra, a történetet lehet érteni a könyv ismerete nélkül is. Azt nem mondom, hogy hű de pörgős meg akciódús volt, mert hé, ez a sztori sosem az izgalomról szólt. A film igazából egész jól megkísérelte felvetni a kérdések egy részét, ami a könyvben fontos volt, így aztán élvezhetően laposka történetet kaptunk végeredményül.

Ami csak azért szomorú, mert az alapanyagon látszott, hogy lehetne ennél sokkal több is, a filmnek ugyanis a

Életkép a forgatásról :D

legnagyobb baja szerintem az iszonyatos tömörítés. Az ötszáz oldalas regénynek sikeresen kispórolták ugyanis azokat a részeit, amik az igazi mélységét adták, valamint a karakterek megismerését és fejlődését szolgálták. Így aztán nem gondolkodtat el a film arról, hogy milyennek láthat minket egy másik faj, nem vet fel kérdést az emberség valódi jelentéséről, vagy az emberiség jövőjéről ebben a világban. És szintén emiatt van, hogy Ian csak úgy instant módon, egyik pillanatról a másikra belezúg Vandába, ezért a film potenciálisan legjobb szerelmi szála egyszerűen csak hiteltelenné degradálódik.

Viszont akadnak azért pozitívumok is a filmben, ilyen jelesül a színészi játék. Számomra nagyjából nem kérdés, hogy Saoirse Ronan tökéletesen eljátszotta a furcsán távoli Vandát és a tüzes, életre való Melt is, sőt, még a csatározásaikat is korrektül megoldotta, ami nem kis szó. Mellette még a Hajtót alakító Diane Kruger maradt meg, mint kifejezetten jó alakítás, a többiek élvezhetően középszerűek voltak. Szegény fiúkon látszott az igyekezet, annak ellenére, hogy eléggé korlátozott volt a mozgásterük. Legalábbis Jake Abel (Ian) körmeszakadtáig próbált valami érzelmet csiholni a játékába, de igazán nekem csak egy pillanatban tudott Ianné válni, már majdnem a film végén, egyébként csak az izzadságszag érződött. A Jaredet játszó színész meg hiába kancsított szexin a kamerába, mégsem tudtam igazán értékelni, mert az ő karakterét aztán végképp a szerelmes jópasivá redukálta a forgatókönyv. Ja igen, és van egy színészválasztás a végén, amivel nagyon nem értek egyet, mint hozzám hasonlóan mások sem. :D

Ami még kiemelendően jó, az a látványvilág. Bár kicsit vicces a lelkek szemmel látható vonzódása a modern építészethez (hány éve tart az invázió, hogy ilyen profi lakberendezők lettek?), de szép a környezet és például maguk a lelkek, illetve az utazási módjuk is jól nézett ki.

Vanda esete a gyanúsan odasprayzettnek kinéző vérfoltokkal

Viszont a hab a tortán néhány szemet szúró logikai bukfenc/butaság azon kívül, amik a könyvben is alapból benne voltak, például: a barlangban a szentjánosbogarak nem hallgatnak el rémületükben a kiabálástól, mert effektíve halottak. :D Valamint amikor Vanda bemegy a kórházba, a karján lévő vágásból folyik a vér, de az ugyanolyan mély fejsebe alig vérzik (súgok: a fejen annyi ér van, hogy a legkisebb karcolásból is dől a vér). Az ilyeneken jót lehetett nevetgélni.

Kicsit csapongó lett ez az ajánlás, talán azért, mert végső soron nem tudom megmondani, mit is gondoljak a filmről. Lehetetlenül rossz, idő- és pénzpocsékolás? Nem. Az év moziélménye? Hát... remélem, hogy nem. :D Sajnos tény, hogy nem használta ki igazán a regényben rejlő potenciálokat, de ettől elvonatkoztatva egy estés kikapcsolódásnak szerintem egészen élvezhető, ha nem vár tőle az ember túl sokat, és megelégszik a laposka cselekménnyel, meg a felületes románcokkal.

Kinek ajánlom? Kevésbé cukorszirupos, de viszonylag egyszerű romantikára vágyóknak.

Kinek nem ajánlom? Sci-fi rajongóknak, FÉRFIAKNAK. :D

10/7 pont

A kék nyomában

Lois Lowry – Valahol, messze

(Könyvkuckó)

Na jó, most jönne az, hogy ez egy könyvsorozat második része, blablabla, de igazából ez most nagyon nem lényeg, mert ez az előző kötettől gyakorlatilag teljesen különálló történet, a megértéséhez sincs szükség szerintem egyéb ismeretekre, akár ezzel is lehetne kezdeni a sorozatot. Mégis, ha kíváncsiak vagytok, mivel vetem össze önkéntelenül is a könyvet, akkor olvassátok el Az emlékek őre – kritikámat ITT.

Kira egy könyörtelen világba született, ahol azokat, akiknek valamilyen testi hibája van, a közösség azonnal kiveti magából. Ő is erre a sorsra jutott volna már csecsemőként görbe lába miatt, ha az anyja tiltakozása és nagyapja befolyása nem mentette volna meg az életét. De miután az anyja egy betegségben meghalt, már senki sem maradt, aki vigyázna a lányra. Legnagyobb meglepetésére az Őrzők Tanácsa azonban nemhogy kitagadná őt a közösségből, de kiválasztják őt egy különleges feladatra, amit csak neki áll módjában elvégezni.

Nos jó... kezdjük akkor szokás szerint a cselekménnyel. Ja, az problémás lesz... MERT NINCS NEKI! Komolyan, ebben a könyvben nem történik semmi. Jó, persze, itt van Kira nagyon izgalmas feladata, hogy hímezze meg a köpenyt, de igazából nem kezd vele semmit a regény, véget ér a könyv, mielőtt az igazán érdekes részhez eljutnánk, és minden más potenciálisan izgalmas szállal vagy kérdéssel is ez történik. Bár eleve elég kevés érdekes dolog van, mert valahogy mind úgy merül fel, hogy amikor Kirában megfogalmazódik, logikusabb gondolkodású olvasó már tudhatja a választ. (Pl. Apu egy vadászaton halt meg, ahol voltak ugye a vadak, meg az emberek. Na már most, ha a bölcs öreg néni szerint nincsenek is vadak, akkor mi ölhette meg aput? A) A vadak. B) Az emberek, akikkel vadászni volt. C) Egy meteor. D) Nem tudom, jujj, de izgi!)

Oké, ha már a cselekmény értékelhetetlen, akkor foglalkozzunk a karakterekkel! Bár igazából egy ilyen hosszúságú könyvet még egy gyatra történet is elvinne, ha elég jók lennének a szereplők, de sajnos nem elég jók. Még Kira úgy-ahogy elmegy, mert az ő lelki világával elég sokat foglalkozunk, lévén szemszögfőszereplő, de a mellékszereplők nekem totál összefolytak, igazából érdemi jelleme egyiknek sem volt, Mattie-t kivéve talán, akinek azért jutott némi személyiség (meg vicces volt a nyelvi egyénítése), csak keveset szerepelt sajnos. De Thomas és Jo létezése nagyjából semmit sem ad hozzá a történethez, helyettük  a falhoz is beszélhetne a főszereplő, ugyanez lenne a hatás (jó, Jo legalább cuki), és Jamisonról se derül ki időközben kvázi semmi. Így elég nehéz bármit is kezdeni a karakterekkel.

Bevallom, én amikor először megláttam Thomast, azt hittem, hogy Kira majd egy kicsit belehabarodik, ha nem is jobban, mint Jonas a vörös hajú lányba az előző részben, de nem tette, és nem tudom eldönteni, hogy ez jó-e vagy rossz. Egyrészt, tekintve, hogy mennyire semmi jelleme nem volt a srácnak a könyvben, jobb is, hogy nem próbált meg még erre Lowry rátolni egy instant romantikát, viszont egy jól megírt szerelmi szál (még ha a szereplők korának megfelelően nagyrészt plátói lett volna) kicsiholhatott volna Thomasból is egy személyiséget, és gazdagabbá tehette volna a történetet.

Bár eddig elég negatív volt a kritika hangvétele, és valóban, más könyvet ezekért már simán leírtam volna, de ezt nem tudom, mert Lowry egyszerű, olvasmányos stílusán kívül is akad értékelhető jócskán a nyúlfarknyi regényben. Bár nem éreztem akkora elnyomást, olyan mély társadalmi problémákat, mint az előző kötetben, de határozottan tetszett ez a kis világ. Nagyon logikus egyébként az alapfelvetése, hogy egy világégés után a társadalmak egy része valószínűleg visszalép egy korábbi szintre, nem folytatja ugyanonnan és töretlenül a technikai fejlődést. És ezek a körülmények bizony hatással vannak az emberekre is, egy olyan közegben, ahol a források szűkösek és a túlélésért nap mint nap meg kell küzdeni egyfajta elállatiasodott viselkedés jelenik meg. Lowry ezt például a nyelvhasználatban is nagyon érzékletesen megjeleníti: a gyerekeket csak kölyköknek hívják, az asszonyok pedig a férfiakkal párosodni járnak meghatározott időközönként. Az emlékek őréhez hasonlóan itt sincs nagyon erős kötelék a családtagok között, a gyerekek teljesen szabadjára vannak engedve, sokszor nem is éreztem azt, hogy a szülők nagyon ragaszkodnának hozzájuk, inkább csak koloncnak tekintik őket, újabb éhes szájnak.

Kira nehézségei, küzdelme ebben a világban pedig elég megrendítő, és szépen párhuzamba állítható azzal, milyen kemény tud lenni a mi világunkban is a testi fogyatékossággal rendelkezők élete. És a könyv, ahhoz képest különösen, hogy a célközönsége a fiatalabb korosztály, megdöbbentően őszintén és húsba vágóan jeleníti meg az emberi gonoszságot: hogy igenis vannak olyanok, akik puszta nyereségvágyból képesek lennének elpusztítani egy ártatlan gyereket, és hogy egyesek a világon mindenre készek a hatalom megtartásáért.

Ugyanakkor ezzel szemben mutat a könyv példát pozitív emberi értékekre és kapcsolatokra is. Kira anyja például az egyik ilyen figura, aki az egész közösséggel szembemenve megóvta a lánya életét, aztán pedig megtanította, hogyan élhet együtt a másságával, miképp képes elfogadni magát. Megjelenik az is, hogy a választott családod néha mennyivel inkább tud megtartó erő lenni, mint a vér szerinti, és azért akad példa az önzetlenségre, önfeláldozásra, igazi, mély szeretetre is.

És ami igazából a központi értékmérője a könyvnek, amit leginkább szembeállít a kinti világ barbár brutalitásával, az a művészet törékeny szépsége. Ami értéket teremt, ami a szívedből jön, megnyugtatja a lelked, a külvilág számára pedig akár csodának, varázslatnak is tűnhet. Különösen érdekes, ahogy a könyvben a művészet társadalomformáló erejét értelmezi egy kissé újra Lowry, és ad neki egy igen érdekes kontextust.

Összességében véve ez a könyv, bár kevésbé sikerült jól, mint az előző, de változatlanul nagyon elgondolkodtató, és sok érdekes ötletet, gondolatot találni benne. A célkorosztályának ideális szerintem, mert őket még kevésbé zavarja a kidolgozatlanság, és érdemes jól az eszükbe vésniük, hogy nem bízhatnak meg minden felnőttben, mert nem feltétlenül jó szándékú minden ember a Földön.

Kinek ajánlom? 10-14 éves korban, illetve azoknak, akik jobban értékelik egy könyvben az alapötletet, mint a megvalósítást.

Kinek nem ajánlom? Aki nagy akcióra vagy drámára vágyik.

Cselekmény, történetvezetés: 10/6

Stílus: 10/8

Szereplők: 10/6

Érzelmek: 10/7

Összesen: 10/7

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Bár az eredeti borító elég szánalmasan rossz, a magyar szerintem hangulatosra sikerült.

Kedvenc szereplők: (1) Kira (2) Mattie (3) Thomas (4) Kira anyja (5) Annabella, vagy hogy hívták a nénit :D

Kedvenc jelenetek: (1) a kezdés (gyerekek, így kell könyvet elkezdeni) (2) Kira és Thomas a művészetről beszélgetnek (3) ... (4) ... (5) ...

Mélypont: Az hogy semmi konkrétról nem szólt a könyv.

Kedvenc ötlet: lásd fent