Labirintus kívül-belül

Rick Riordan – The Battle of the Labirynth/ Csata a labirintusban (Percy Jackson and the Olimpians IV.)

(Könyvkuckó)

Figyelem! Mivel ez a kritika egy sorozat negyedik részéről szól, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat az előző részekre vonatkozóan, amiknek az ajánlóit itt találod: 1. Avillámtolvaj 2. A szörnyek tengere 3. The Titan’s Curse

Percy minden valószínűség ellenére sikeresen elvégezte az általánost, így végre felvételizhet gimnáziumba. Anyja pasija nagy lelkesen meg is kísérli benyomni őt abba az elit iskolába, ahol tanít. A nyílt nap azonban megint az épület letarolásával ér véget, ráadásul Percy másodszor is sikeresen lebuktatja magát a látó lány, Rachel előtt, aki télen a Hoover-gátnál megmentette az életét. Percy a rendőrség elől menekülve szalad a táborba, ahol egy furcsa új tanár és egy kellemetlen meglepetés várja. Időközben ugyanis kiderült, hogy Luke-nak új terve van a tábor védelmi vonalának leküzdésére: meg akarja tanulni, hogyan tájékozódhat a Labirintusban, ami egy egész kontinenst átérő, némiképp önálló akarattal rendelkező hely, ahonnan kevés vándor jött még ki ép elmével. Annabeth kapja küldetésnek, hogy találja meg és állítsa a táborlakók oldalára a pletykák szerint örök életre szert tett Daidaloszt, és hősünk persze nem bírja megállni, vállalkozik, hogy társa lesz a lánynak a feladat elvégzésében. Arra azonban nem számítanak, hogy a labirintusban semmi sem az, aminek látszik, és hogy a legnagyobb veszély talán nem is mindig kívülről fenyeget.

Hmm... tartozom egy vallomással: egyszerűen szerelmes vagyok ebbe a sorozatba. A hibáival együtt is színtiszta, lepárolt tökéletesség, és Rick Riordan valószínűleg egy zseni, mert kritizálhat akárki akármit itt, el kell ismerni, hogy technikailag ezek a regények nagyon ott vannak a szeren.

Dolgok, amiket Riordan közel tökéletesen csinál:

1. Lebilincselő történetvezetés

Igaz, ott az az első húsz oldal, amikor alig akar történni valami, azt túl kell élni, de onnantól kezdve, hogy a szereplők megkapják a küldetésüket, minden megy, mint a karikacsapás. Mármint ez a történet egy fél másodpercre se hajlandó leülni, egyik harcból a másikba csöppensz, és esélytelen, hogy le fogod rakni a könyvet.

2. Egyre nagyobb tétek

Ugyan ezt a könyvet kevésbé éreztem sokkolónak a harmadik kötetnél, de ettől függetlenül érezhetően nő az események súlya. Eddig is tudtuk, hogy Percy egy nagyon remek hérosz (legyőzte Árészt párbajban, az azért király), de szerintem ez volt az első kötet, amiben tényleg tudatosodott bennem, hogy mekkora ereje is van valójában egy főisten fiaként, amikor először tudtam tényleg elhinni, hogy az ő döntésein valóban a világ sorsa múlhat. Az már csak hab a tortán, hogy odakint a világban viszont folyamatosan minden egyre sötétebb, veszélyesebb, és egyre biztosabb léptekkel tart a káosz felé.

3. Kiegyenlített jelentőségű karakterek

Percy a főszereplő, mert az ő szempontjából látjuk az eseményeket, de nem kizárólag ő a fontos karakter. Nem nagyon jut eszembe olyan ifjúsági sorozat, ahol az író ekkora gondot fordított volna a támogató karakterekre, míg a legtöbb regényben maximum a főhőshöz legközelebb álló két-három szereplőt ismerjük meg olyan mélységben, mint őt magát, ebben a regényben ilyen szinten kidolgozott szereplőkből van vagy tíz. Nekik nem csak, hogy változatos jellemvonásaik vannak, igen rétegelt és árnyalt karakterek, de a történetben saját céljaik, motivációjuk van, és időnként Percy szerepe az, hogy segíti őket ezeknek a céloknak az elérésében. Például nekem kifejezetten tetszik, hogy a fő cselekményszálként működő küldetéseket nem Percy kapja. :D Egyedül az első rész küldetése volt az övé, azóta csak más szereplőknek segít a saját feladatuk végrehajtásában. Nagyon okos, Riordan, piros pont.

4. Folyamatos karakterfejlődés

És az hagyján, hogy fontosak és jól felépítettek a mellékszereplők, de még folyamatos karakterfejlődésen is mennek át. Egyszerűen látod, hogy minden egyes szereplőnek van egy íve, ami egyrészt a sajátja, másrészt fontos a nagy egész szempontjából is. Így szurkolhatsz Annabethnek, hogy el tudja engedni Luke-ot, Tysonnak, hogy beilleszkedjen valahová, Grovernek, hogy végre teljesítse a küldetését, vagy Rachelnek, hogy találja meg a helyét a világban.

Két szereplő változik különösen sokat ebben a részben: Nico az előző kötetben cuki kisfiú volt, aki a nővére halála miatt átment bosszúszomjas kreténbe, és ebben a kötetben kell ezt feldolgoznia, megtalálnia a saját útját. Amikor végre sikerül, egy nagyon szerethető karakter lesz: mert persze ő is csak arra vágyik, hogy legyenek, akik szeretik és elfogadják, de ez nem egyszerű, amikor mindenkit kiver körülötte a víz, mert egy csettintésével irányítja a halottakat. Még Percy is elismeri, hogy baromi félelmetes a kölyök, de tiszteletre méltó módon ő ennek ellenére barátságosan és közvetlenül tud vele viselkedni. A másik karakter, akit egészen új színben látunk, az Clarisse. Eddig ő volt a lány, aki olyan kemény, mint a fiúk, és Percy nem igazán kedvelte, nem is volt rá oka, hiszen Clarisse folyamatosan szívatta. Ebben a kötetben kiderül, hogy a lánynak van egy gyengéd, érző oldala is, hogy tud őszinte szeretettel törődni valakivel, sőt, még azt is képes kimutatni, hogy fél, ezzel pedig nagyot nőtt a szememben.

Vannak mindig egy részes mellékszereplők is, akik fontosak a történet szempontjából, ilyenek most Daidalosz és Briszéisz. Előbbi történetét Percy látnoki álmaiból ismerjük meg és nem igazán zárjuk a szívünkbe, mint ahogy utóbbit sem, de ennek meg kell történnie, hogy segítsenek az üzenetben.

5. Jelen lévő, de nem túl hangsúlyos szerelmi szálak

Azon kívül, hogy a kedvenc shipem megállíthatatlanul tör előre (naaagyon cukik... néha), azért van még itt egy-két szerelmi szál. Az rendben van már, egészen nyilvánvalónak tűnik, hogy Percy és Annabeth bejönnek egymásnak, csak tagadják, de Percy ezen kívül még majdnem minden környékén mozgó nőnemű lénybe beleesik, nem lesz könnyű dolga a lehorgonyzással, de Annabethnek is megvan a maga gondja ilyen téren. Emellett kisebb romantikus szálak tarkítják a képet, mint Grover meg a nimfa csaja, illetve Clarisse és Chris szála. De a legjobb, hogy bár jelen vannak ezek a szálak, nem válnak meghatározóvá, a pár érzelmes pillanaton kívül a hangsúly a kalandon van.

6. Rétegelt, kidolgozott anti-hősök

A negatív szereplők is jók ezekben a könyvekben. Egyrészt ugye nagyon durva, hogy az ellenség egy részét a Félvér Táborból megpattant kamaszok adják, ebből látszik, milyen csábító is lehet néha a rossz oldal, és, őszintén, olyan pocsék előélettel, mint ami ezeknek a gyerekeknek adatott, nem csodálkozom, ha valaki annyira dühös, hogy a gonoszságot választja. Másrészt ott van Luke: ő ugye elég egyértelműen negatív szereplő, de Annabethszel együtt bennem is tartja magát a remény, hogy ennek a sok gonoszságnak egy része Kronosz befolyása miatt van, és hogy Luke talán még menthető. Sok esély nincs rá, de hátha.

7. Feszültségoldó humormorzsák

Mindemellett néha még mindig meg tud nevettetni a könyv, nem véletlenül, a szereplőknek is ez az egyik utolsó mentsvára a szar gyerekkoruk és a reménytelen jövőjük között, hogy viccelődnek egyet a saját nyomorúságukon.

A legújabb borító

8. Elegánsan a történetbe ágyazott üzenet és komoly tartalom

És az a legjobb, a legeslegjobb, hogy még mondani is akar valamit a könyv! Ez mondjuk nem olyan nagyon meglepő, a labirintus ősi toposz az irodalomban az önismereti krízisre, úgyhogy a szereplőink is legalább annyira a saját elméjükkel küzdenek, mint a külső ellenséggel. A fő problémakör ebben a regényben számomra a példaképek kérdése volt, ugyanis Annabeth és Tyson is találkoztak a történet során a példaképükkel, csak hogy rájöjjenek, mennyire esendő is valójában. Ugyanakkor az is kiderült a történetből, hogy mennyire inspiráló lehet mások őszinte csodálata, mert amilyennek látnak téged, az néha eszedbe juttatja, hogy milyen is akartál lenni eredetileg, és ez segít visszatérni a helyes útra.

Ami még nagyon tetszett, hogy pont kerül Pán történetének végére, és ez egy nagyon szép környezetvédelmi üzenet, ami egyben az élet más területére is vonatkoztatható: mindenkinek meg kell tennie, amire lehetősége van, nem várhatja el másoktól, hogy megoldják a világ problémáit. Pontosan, még az istenektől se.

Összességében nagyon tetszett ez a kötet is, és elég lenyűgözőnek találom, hogy ez a sorozat képes kötetről kötetre egyre jobban magába bolondítani. Nemsokára találkozunk az utolsó kötetnél!

Kinek ajánlom? Hehehe... mindenkinek, ez a sorozat zseniális és pont.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10**

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/8 (Igényes nyelvezet, popkulturális utalások, de úgy különösebben nem nehéz.)

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Folyamatosan fejlődnek, minden kiadással egyre jobbak lesznek.

Kedvenc szereplők: (1) Nico (2) Percy (3) Rachel (4) Annabeth (5) Tyson

Kedvenc jelenetek: (1) Annabeth megpuszilja Percyt (2) a csapat találkozása Pánnal (3) Percy megkéri Rachelt, hogy segítsen neki (4) Percy kihallgatja Clarisse-t, miközben a lány Chrisnek próbál segíteni (5) a találkozás Janussal

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: Rachel, a kék torta

Milyen gyorsan felnőnek ezek a gyerekek!

Percy Jackson – Tha Titan’s Curse/ A titán átka (Percy Jackson és az olimposziak III.)

(Könyvkuckó)

Figyelem! Ez a könyvajánló egy sorozat harmadik kötetéről szól, ezért szükségszerűen SPOILEReket tartalmaz az előző részekre vonatkozóan, amiknek ajánlóit megtalálod itt: 1. A villámtolvaj 2. A szörnyektengere

Oké, ezzel a bejegyzéssel már lógok magamnak egy ideje. :D Lássuk!

Percy a jól megérdemelt téli szünet előtt segélykérő üzentet kap Grovertől, ezért Annabeth és Thalia társaságában a szatírhoz siet, hogy kihúzza őt a bajból. A katonai suliban, ahova betoppannak, egy félisten testvérpárt találnak, akikre azonban már a szörnyek is fenik a fogukat. A mentőakció közben Annabetht elragadja egy mantikór, a többiek pedig csak azért nem hagyják ott a fogukat, mert betoppan Artemisz és halhatatlan lányegylete, a Vadászok. Az istennő azonban nyugtalanító híreket kap, és a hideg-rideg Zoe vezetésével elküldi csatlósait a Félvér Táborba, amíg ő egy veszélyes szörnyeteg nyomába ered. A táborban a lányok érkezésével rég eltemetett ellenségeskedés mérgesedik el újra, de nincs idejük sokáig utálkozni, mert az Orákulum akcióba lendül, és közli Zoéval legújabb próféciáját, ami szerint öt fiatalnak a táborból Artemisz nyomába kell erednie, aki szörnyű veszélyben van. Percy mindenképp a küldetésre menőkkel akar tartani, mivel őt meg rémálmok gyötrik, amikben Annabeth borzalmas kínokat áll ki. Végül azonban nem engedik csatlakozni, így a saját szakállára vág neki a nyugatra tartó útnak, ami korántsem veszélytelen, hiszen az Orákulum jóslata szerint az öt hős közül kettőt a feladat teljesítése során ér utol a végzete.

„There is always a way out for those clever enough to find it.”

Míg a könyvet volt szerencsém olvasni, jóformán végig azon törtem a fejem, hogy mégis mikor komorult el ez a történet ennyire? Mert azért ez a kötet már nem kifejezetten cukimuki, a szereplőhalállal meg az extenzív komoly téma-boncolgatásaival. Még mindig vannak poénok meg aranyos dolgok, meg kalandok, de már összességében mégse lesz tőlük semmi vidám (jó, eddig se annyira, de most még annyira sem). Aztán érdekes felfedezést tettem: a Harry Potter-sorozatban is fokozatosan épült fel a komorság, azonban első igazán nyomasztó és megrázó eseményeket tartalmazó kötete a negyedik volt, ahol a főszereplők tizennégy évesek. Na és ebben a kötetben hány éves Percy meg a barátai? Bingó, tizennégy! Úgy látszik, az írók valamiért ezt tekintik olyan vízválasztó kornak, amitől már többet megengedhetnek maguknak lelki nyomorgatás terén. :D

Bejön ugye ebben a kötetben egy raklapnyi új szereplő, és azt hittem, hogy az eddigieknek is olyan szívás gyerekkora volt, hogy ennél már nem lehet rosszabb, de Riordan bebizonyította, hogy igenis tud még undorító dolgokat kitalálni, és ezért minden tiszteletem az övé, komolyan. Csak hogy éljek egy konkrét példával: Thalia ugye az előző kötet végén támadt fel a fenyőfa-létből, így őt ebben a részben sikerül jobban megismernünk. Nem elég, hogy Zeusz az apja, és gyakorlatilag meghalt, majd az apja kegyéből hét évet faként töltött, arra kell ébrednie, hogy az egész világa megváltozott, mert a legjobb barátja valamiért totál becsavarodott és gonosz lett, RÁADÁSUL arra megy haza, hogy az anyja halálra itta magát az eltűnése után, és mindennek a tetejében még ott trónol egy fóbia is, ami az ő helyzetében elég ciki. Ezek után nem csodálkozom, hogy a csaj igazi control freak, de Zoe is az, csak ő még mellé férfigyűlölő is, úgyhogy szép kis csapatot alkotnak ők. Persze a diAngelo-testvérpárnak is megvan a maga nyomora, hiszen ők teljesen szülők nélkül nőttek fel, és míg legalább a többi szerencsecsomagról azért gondoskodott valami felnőtt, ők csak egymásra számíthattak egész életükben.

„Love conquers all,” Aphrodite promised. „Look at Helen and Paris. Did they let anything come between them?”

„Didn't they start the Trojan War and get thousands of people killed?”

„Pfft. That's not the point. Follow your heart.”

Új isteneket is megismerhetünk ebben a részben: Apolló volt még talán a legkevésbé őrült, bár ő a legcsapnivalóbb haikuköltő széles e határban, a testvére, Artemisz pedig egy férfigyűlölő control freak egy tizenéves lány testében. Aphrodité meg van róla győződve, hogy Percy élete lesz a valaha volt legizgalmasabb félisten-szappanopera (és sok mindent elárul, hogy rettenthetetlen főhősünk jobban fél tőle, mint Árésztől), Athéné pedig tényleg nagyon bölcs, de azon a hideg és számító módon, amitől libabőrös lesz a hátam... például meggyőződése, hogy a világvége elkerülése érdekében a legjobb lenne Percyt azonnal kinyírni, hiába bizonyította már nem egyszer a fiú a szándékai tisztaságát. (Részvétem, Percy, kiváló anyósod lesz... ha megéred.)

De persze Percy még mindig azért Percy, mert fittyet hányva a száz irányból támadó halálos veszélyre, és a kompániájában található lányok elviselhetetlenül labilis lelkivilágára, és megint nekilát, hogy megmentse a világot... illetve nem igazán akarja ő megmenteni a világot, csak Annabetht akarja kiszabadítani, de végső soron úgy alakul, hogy egyre megy a dolog. Az ő jelleme is fejlődik a történet során, lassan kezd egyre komplexebb képe kialakulni a világról, a gyerekekre jellemző fekete-fehér megítélés helyett. Ismét bebizonyítja, hogy felelősségteljes, érző szívű, önfeláldozó, stb, ezt már eddig is tudtam, de most talán minden eddiginél jobban éreztem. Viszont a könyv végén kiviláglik, mi lehet Percy hübrisze, ami tényleg olyan dolog, hogy könnyű lehet elbukni rajta, és nagyon kíváncsi vagyok, mihez fog vele kezdeni. Ugyanakkor Percy a kötet végén úgy dönt, hogy önként magára vállal egy sorsot, ami nem is biztos, hogy az övé, és ezzel egyrészt megint bizonyítja emberi nagyságát, másrészt szép tanúságot tesz arról, hogy mégiscsak mindenki a saját sorsának kovácsa, istenek és jóslatok ide vagy oda.

„The most dangerous flaws are those which are good in moderation,” she said. „Evil is easy to fight. Lack of wisdom… that is very hard indeed.”

„– A legveszélyesebb hibák éppen azok, amelyek jó tulajdonságok egészen addig, amíg túlzásba nem viszik őket – válaszolta.”

A komoly témáink is fordulnak egy kicsit a felnövés felé, a fő központi kérdése ennek a résznek (szerintem legalábbis) a felelősség. Látjuk sokféle formában: Bianca elhagyja az öccsét, akinek a felnevelése olyan terhet helyezett a lány vállára, amit nem tudott elviselni, Thalia pedig nem bízik a képességeiben, megkísérthetőnek érzi magát, azért nem tud szembenézni azzal a lehetőséggel, hogy az eddig Percyre értelmezett jóslat esetleg róla szól. Igazából az sül ki a könyvből, hogy elfutni a felelősség elől alapvetően nem jó dolog, de bizonyos szituációkban érthető, vállalni azt pedig talán a legnehezebb feladatunk. Ezen kívül foglalkozik még a szerelemmel is, de nem kizárólag annak az ártatlan, gyermeki mivoltában, hanem igenis látunk olyan karaktereket, akiket tönkretettek, elárultak olyan emberek, akik állítólag szerették őket, és láthatjuk, hogy milyen hatással van ez a későbbi életükre. Érintőlegesen megint előjön ez a környezetvédelmes, környezettel harmóniában élős téma Pán kapcsán, ami engem még mindig nagyon izgat, és igen jó tükörnek tartom azzal kapcsolatban, hogy az ember mennyire kihasználja manapság a bolygóját. Illetve kap még egy pofont az előítéletességi üzenet, ezúttal a férfigyűlölet és a túlzásba vitt feminizmus kerül a terítékre.

Mint már mondtam, nem igazán vidám könyv ez, de nem is teljesen depresszív, ahhoz még mindig túl sok benne a poén. Néha azonban ez nem elég, és akkor átüt az a furcsa melankólia a szövegen, aminek a felsejlését már az előző részekben is annyira értékeltem.

„There was a water fountain next to us. Down below, a bunch of sea lions were sunning themselves on the rocks. The whole of San Francisco Bay spread out before us: the Golden Gate Bridge, Alcatraz Island, and the green hills and fog beyond that to the north. A picture-perfect moment, except for the fact that we were about to die and the world was going to end.”

Összességében véve elmondható, hogy a sorozat képes folyamatosan felívelő tendenciát mutatni, ami szinte hihetetlen, de igaz. Kíváncsian várom, miben mutat majd fejlődést a negyedik részben.

(Amelyik idézetnek megtaláltam molyon a magyar fordítását, azt bemásoltam, a többi csak az eredeti változatban szerepel.)

Kinek ajánlom? Az egész sorozatot ajánlom azoknak, akik szeretik a kalandos, kicsit humoros, kicsit komoly történeteket és remekül felépített karaktereket.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6 - semmi különös

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Szerintem szép mindegyik, és illenek a könyvekhez.

Kedvenc szereplők: (1) Percy (2) Thalia (3) Annabeth(4) Groover (5) Zoe

Kedvenc jelenetek: (1) a végső összecsapás (2) Percy a Hoover-gáton menekül (3) Betsy megmentése (4) Thalia és Percy az autóban beszélgetnek (5) Aphrodité és Percy találkozása

Mélypont: Annabeth és (főleg) Clarisse keveset szerepelt

Kedvenc ötlet: Betsy és Percy lónagyköveti tevékenysége :D

Görög istenek és a kamasz lélek éjsötét bugyrai

Rick Riordan – A villámtolvaj (Percy Jackson és az olimposziak I.)

(Könyvkuckó)

Régóta szemeztem ezzel a sorozattal, sokan ajánlották is már, végül is összességében a filmváltozat sem rettentett el teljesen, mégsem számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog.

Percy Jackson tulajdonképpen egész sikeres tanévet tudhat maga mögött, azt leszámítva, hogy az iskolai kiránduláson a matektanára szörnnyé változva próbálta megölni, majd szőrén-szálán eltűnt, és ez látszólag senkinek sem szúrt szemet rajta kívül. Igaz, tanév végén csak kirúgják a suliból, ami elég megalázó, de nem először fordul elő vele ilyen. Anyja, hogy megvigasztalja, néhány napja odahagyja rémes férjét, és a tengerparti kis házba mennek, ahol a nő annak idején megismerte a fiú vér szerinti apját, aki még azelőtt örökre eltűnt egy hajóútján, hogy Percy megszületett volna. De a kirándulás tragikus fordulatot vesz, és Percy kénytelen szembenézni az igazsággal: azért különc, mert az apja nem más, mint az olimposzi görög istenek egyike. Ráadásul tudtán kívül, már a puszta létezésével kihívta maga ellen Zeusz haragját, és szép csöndben rákenték még a főisten villámának ellopását is, úgyhogy kitörőben van a III. Világháború.

Eleinte kicsit szkeptikusan álltam hozzá a regény alapkoncepciójához, hiszen ezúttal olyan szerencsénk van, hogy tizenhárom éves kölykök mentik meg nekünk a világot (nem lehet elég korán kezdeni), de amint kinyitottam a könyvet, minden kételyem elszállt. A történet iszonyú jó hangnemet üt meg és azonnal beránt, majd nem is ereszt egészen az utolsó oldalakig az izgalmas, kalandos cselekmény nagyon jól felépített. A rejtélyek is elég jók, még úgy is, hogy Percynek néha kicsit lassan esnek le az infók, de azért nem olyan nagyon lassan, nagyjából egy perces lemaradásban lehet az olvasóval szemben, és így még pont működik a dolog.

Gondolom, mindenki, aki a görög mitológia szerelmese, arra kíváncsi, hogy miképp teljesít a könyv a hitelesség terén... és be kell vallanom, nagyon jól! Riordan, annak ellenére, hogy ez egy gyerekeknek szóló könyv, nem lúgozta ki az istenek jellemét, akik járják a világot és sorban potyogtatják mindenféle asszonyoktól/férfiaktól a porontyokat, majd annak rendje és módja szerint elhagyják őket. Persze, alkalmazkodtak valamelyest a mi világunkhoz, de azért mégis érződik rajtuk valamiféle méltóság, ami kell is, ha már egyszer halhatatlan entitások. :D Nagyon tetszett a sok, jó helyen becsempészett kis mitológia utalás és párhuzam, a világfelépítés kötelezőségén kívül ezek még jól el lettek helyezve. Várom a többi istennel való találkozást, például nagyon kíváncsi vagyok Athénére, aki elég bosszúszomjas némbernek tűnik egyelőre, hiszen ebben a könyvben több olyan szörny is felbukkan, aki neki köszönhetően vesztette el emberi alakját, szóval kíváncsi vagyok, hogy fogom érezni a határtalan bölcsességét, ha majd egyszer tényleg megjelenik.

Szóval adva van egy mitológiai szörnyetegekkel telezsúfolt USA, amin hőseink annak rendje s módja szerint végig is kalandozzák magukat, de azért összességében nem csinálna a történet nagy csodát, ha nem olyanok lennének a szereplőink, amilyenek. Szerencsére azonban Percy személyében a műfaj egyik legszerethetőbb főhősét ismerhetjük meg, ritkán van ilyen, de őt kifejezetten kedveltem. Megvannak benne a főhősök kötelező tulajdonságai: kitartása, állóképessége, bátorsága, jószívűsége is feljogosítják arra, hogy nagy hérosz legyen, ugyanakkor lobbanékony, néha féltékeny, néha gyávább, mint szeretne lenni, és összességében véve nagyon esendő, emberi.

Filmplakát

„– Egy örökkévalóság óta harcolok, kölyök. Erőm korlátlan, és nem halhatok meg. És neked mid van?

Kisebb egóm, gondoltam, de nem szóltam egy szót sem.”

Annabethben pedig meglehetősen magamra ismertem, lévén a lány bosszantóan okos, kissé tudálékos, öntudatos (és talán önhitt), no meg nagyszájú. :D De valahogy tudja ezt ő is olyan jól csinálni, hogy szeressem érte. Groover pedig a poénos karakter akar lenni, de azért neki is van mélysége rendesen.

Mert igazából van komoly tartalom is ebben a történetben rendesen, és ez volt az, ami végül annyira megragadott, mert az író nem nézi le a tizenéveseket, igenis foglalkozik nehezebb témákkal is. Eleve mondjuk már a szereplőink helyzete megalapozza a hangulatot: ugye az egyik szülőjük kvázi elhagyta őket, akad, hogy az emberi szülőjük is lemond róluk, és ez nem olyan dolog, amit egyik pillanatról a másikra fel lehet dolgozni. Az egyetlen kritika, amivel egyet értek a könyvvel kapcsolatban, hogy a szereplők érettebben viselkednek a koruknál, de én ezt nem tudom hibának felróni, mert egyrészt tényleg léteznek koraérett tizenhárom évesek, ráadásul az ő helyzetük bőven indokolja, miért váltak ilyenné.

Rájön még az árvaság témára ez az iskolai csúfolódás kérdéskör, hiszen a hősök átlagos gyerekek között meglehetősen a vesztes kategóriába esnek (lévén mindegyikük diszlexiás és figyelemzavaros), így jelesül Percynek is meg kellett küzdenie az elnyomással, lenézéssel az osztálytársai részéről, mind az összes iskolájában. Itt szép példát ad a könyv arra, hogy egy tanár, ha nem mond le az ilyen gyerekekről, akkor a bátorítása mennyit tud segíteni. Aztán ugye a Félvér Táborba kerülve némiképp változik a helyzet, de a főhősünk a héroszok között sem számít körülrajongott figurának, nagyjából ugyanazokkal a közösségi problémákkal kell szembenéznie, mint otthon, és ez jó is így. Az előítéletesség is előkerül a könyvben, hiszen a gyerekek isteni szülei közötti kapcsolat erősen rányomja a bélyegét a táborbéli közösségekre, például Annabeth eleinte azért határolódik el Percytől, mert az ő szüleik történetesen nem jönnek ki egymással.

Mindez a feszültség a hőseink esetében egy olyan kamaszkori öndefiníciós válságban kulminál, hogy öröm nézni. :D Ez szépen párhuzamba állítható a célkorosztály problémáival, a ki is vagyok valójában? Mi a célom az életben? Mit tudok kezdeni azokkal a jó vagy rossz dolgokkal, amiket örökségül kaptam?, és hasonló témák játszanak fontos szerepet a szereplőink jellemének alakulásában. Mert persze ott van, hogy igen, örököltél valamit, de ettől még te döntesz arról, hogyan alakul az életed. Valamint érintés szintjén előkerül még a halál és a gyász témája is, és persze, nagyon jók a poénok a könyvben, de nehéz nem komolyan venni, amikor ilyenek kerülnek elő:

„Az Üdvözültek szigetei, akik már háromszor születtek újjá, és haláluk után mind a háromszor az elíziumi mezőkre kerültek. Ha netán meghalok, ide szeretnék kerülni.

– Erről szól az egész. – Annabeth mintha a gondolataimban olvasna. – Ide kerülnek a hősök.

De közben azon morfondíroztam, milyen kevesen jutnak Elíziumba, milyen kicsi az Aszfodéloszhoz és a Tartaroszhoz viszonyítva. Nagyon kevés ember élt jó életet. Ez nagy csalódottsággal töltött el.”

„A hősök sorsát mértem rád, és a hősök sorsa sosem boldog. Mindig tragikus.” – Az ehhez hasonló mondatok pedig gerjesztenek egyfajta szomorkás hangulatot a könyvben, ami szintén nem megszokott a műfajban. Mert hiába érnek el sikereket a hőseink, ott lebeg az egész fölött, hogy ez nem végleges, hogy talán teljesen hiábavaló az erőfeszítésük, mert úgyis csak halhatatlan istenek bábjai. A negatív főhős szavait pedig tulajdonképpen társadalomkritikának is fel lehet fogni, sőt, a szatíroknak köszönhetően pedig még a környezetvédelem témakör is előkerül. És ez az egész szépen rámutat arra, hogy tényleg, a mai világban is milyen nehéz jó embernek lenni, és csak remélni tudjuk, hogy végül is megéri.

(OFF: A filmet inkább a könyv előtt ajánlom kedvcsinálónak, mert tudatában, hogy minek a feldolgozása, elég gyatrán teljesít, de magában szemlélve nem rossz mozi.)

Kinek ajánlom? Érettebb tizenpáréveseknek és kalandot szerető, gyermeklelkű ifjaknak meg felnőtteknek.

Kinek nem ajánlom? Aki egyáltalán nem tud már belehelyezkedni ebbe a kora kamaszkori érzelemvilágba.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Eredeti borítóval jelent meg, ami szerintem jó választás volt, mert nagyon eltalált.

Kedvenc szereplők: (1) Percy (2) Annabeth (3) Groover (4) Hádész (5) Kerberosz

Kedvenc jelenetek: (1) Annabeth labdázik a háromfejű rémkutyával (2) Héphaisztosz csapdája a vidámparkban (3) Percy találkozik az apjával (4) Annabeth a családjáról beszél (5) Percyék először találkoznak Árésszal

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: az, ahogy az istenek élettörténete, tettei befolyással vannak az utódaik életére (pl. Percy tud telepatikusan beszélni a lovakkal, Annabeth és a pókfóbiája)