Nyári szünet tervekkel

Gondoltam, jelentkezem még egyszer, mielőtt eltűnök egy időre, csak hogy tudjátok, mi a helyzet a bloggal.

Nem kell megijedni, a nyári szünet csak egy három hetes nyaralás erejéig fog tartani, ami alatt ráadásul szeretnék olvasni, úgyhogy a visszatértemkor remélhetőleg lesz témám a következő pár bejegyzésre. Azonban foglalkoztat pár dolog, amiről addig is gondolkodni fogok:

Először is: van igény arra, hogy regisztráljak Bloglovin'-ra? Én eddig nem láttam sok értelmét, ugyanis én sem a Google rendszerén keresztül követtem a blogokat, és ti sem sikoltoztatok, hogy kéne, de ha akarjátok, ám legyen.

Másodszor: elég komoly formában fontolom, hogy legyen a blognak facebook-oldala. Azt álmodtam, hogy van, és nem tűnt olyan rossznak az eredmény. :D Lenne előnye a dolognak, kicsit talán interaktívabbá tudnám tenni ezzel a blogot, szavazást is többet indíthatnék, az mostanában itt úgysem működik. Ráadásul újraéleszthetném a natty által javasolt Könyvkövetés funkciót, ami eléggé elsikkadt, de nem adtam fel. Mellesleg azt is remélem, hogy rövidebb kis posztokkal gyakrabban tudnék jelentkezni. Mit gondoltok?

Valamint porondon van még (már vagy két éve) hogy új design kéne a blognak, ezt idén nyáron már mindenképpen összehozom.

Terrorista vérfarkasok és más sorscsapások

Benjamin Percy – Vörös hold

(Könyvkuckó)

Patrick Gambler arra kényszerül apja bevonulása után, hogy sosem látott anyjához költözzön

az Államok másik felére. A repülőgépe azonban terroristatámadás áldozatául esik, egy likán lemészárolja az összes utast, őt kivéve, ettől pedig az egész élete fenekestül felfordul. Claire Forrester hamarabb kénytelen kirepülni a családi fészekből, mint szeretné: a repülőgép-katasztrófák után a szüleit meggyilkolják, a likán lány pedig kénytelen egyedül nekivágni a vidéknek, hátha a nagynénjénél menedékre lel. Chase Williams kicsapongó életet élő politikus, aki pedig tanácsadójával együtt meglátja ebben az egész zűrzavarban a lehetőséget. Azonban egyikük sem sejti, hogy magukon jóval túlívelő események részesei, amik, ha egyszer mozgásba lendülnek, már semmi sem állíthatja meg őket, hogy megváltoztassák a világot.

Próbáltam jobb fülszöveget írni, mint az eredeti, de nem igazán ment, így is elspoilerezem az első ötven oldalt, de lehetetlen nem elárulni, hogy mi történik, az okokat később kifejtem. Ráadásul a fél fülszöveg olyan eseményekre utal, amik igazából nem is történnek meg, vagy nem úgy. :D  Ami viszont még egy fokkal problémásabb az a borítóra nagy betűkkel rányomtatott műfajmegjelölés, jelesül: „Urban fantasy és love story”. Na már most a könyv olvasása után egyértelmű, hogy ez a vásárló megtévesztése, nagyjából a könyv felére lehet tudni, hogy ez nem love story, és alaposabb gondolkodással beláthatjuk, hogy bizony nem is urban fantasy.

Romantikus sztorinak azért nehéz titulálni a könyvet, mert leendő szerelmespárunk az első kétszáz oldalon nem is találkozik, de az egész regényben egy kezemen meg tudom számolni a közös jeleneteiket, és ezek többsége se nevezhető túlzottan romantikusnak. A fantasy műfajmegjelölés pedig szerintem azért hibás, mert a fantasy definíciója szerint az irreális elemeit mitikus és természetfeletti erőkkel magyarázza, viszont ebben a könyvben nincs semmi, amit misztikusnak titulálhatnék. Mondhatnátok, hogy na de ott vannak a vérfarkasok (=likánok), de maga a könyv az ő létezésüket és állapotukat teljesen tudományos alapon magyarázza, így hát ez sem minősül természetfeletti elemnek.

De akadt a könyv kivitelével más problémám is. Az én ízlésemnek rengeteg elütés, elírás, félretoldalékolás maradt benne, a könyv vége felé oldalanként akár több is, ami rontja az olvasmányélményt. A helyzeten az a néhány fordítói hiba sem segít, ami az eredeti szöveg ismerete nélkül is feltűnő (például hivatkozott sorozat címének félrefordítása, stb.).

Hogyha már feltétlenül kategorizálnom kell ezt a könyvet, akkor inkább azt mondanám, hogy ez valami társadalomkritika-szerűség, helyenként lélektani drámával, háborús regény-utánérzéssel, a vége felé árnyalatnyi posztapokaliptikus ízzel. Ha más művek vonatkozásában kéne elhelyeznem, akkor azt mondanám, olyasmi az érzés, mintha a Fertőzés és A hatalom árnyékában közös gyerekét nézném, akinek azonban vér szerinti apja valójában Az úton, és kiskorában sokat játszott a szomszédban a toleranciáról szóló tanmesékkel. A vérfarkasosdi pusztán csak dísznek van, ha gondolatban behelyettesíted a likán szót a könyvben négerre/zsidóra/muzulmánra/homoszexuálisra/HIV-fertőzöttre vagy bármi más megkülönböztetett csoportra, a történet ugyanilyen jól működik, ez alapján én azt feltételezem, hogy a likánságot az író tényleg csak metaforának szánta.

Akik pedig összefogják ezt a különös látásmódot, a stíluselemek és értelmezési módok összevisszaságát, azok a karakterek. Igazából a többségüket, ha nem is szerettem meg, de tetszettek, mert annyira reálisak voltak, és a szó legjobb értelmében hétköznapiak. Patricket kedveltem meg talán a leginkább, ő tipikusan a „srác a szomszédból” karakter, bátor, jószívű, de szerencsére sosem éreztem hihetetlennek azokat a dolgokat, amik történtek vele, sosem tűnt úgy, hogy erre nem lenne képes egy ennyi idős gyerek. Claire eleinte rémült, naiv kislány (egen, annak ellenére, hogy likán volt születése óta) és nagyon sok mindennek kell vele történnie, mire igazi, kemény nő lesz belőle, aki képes a túlélésre. A történet közepén lerohanta őt egy ilyen likán-identitáshullám, ami rövid időre nagy unszimpatikussá tette számomra, de szerencsére gyorsan visszabillent normális önmagához, noha ennek a fogalomnak a tartalma fokozatosan változott a regényben. Harmadik főszereplőnk, Chase, pedig az a tipikus „olyan tökéletes politikus, hogy ilyen nincs is”-karakterként kezdi, mert ugyan szereti a piát meg a nőket, de mindig őszinte mindenről, és a nép érdekeit próbálja képviselni. Az ő jellemfejlődése a fiatalokkal ellentétben inkább negatív irányú, nagyon gyorsan leépül arra a szintre, hogy bármire képes a hatalomért.

A mellékszereplők igen változatos karakterek, és jó sok van belőlük, mindenféle életutat látni közöttük. A legjobban Neal Desait szerettem, rajta keresztül látunk bele a gyógyszerkutatás csodálatos világába, ami azért tetszett, mert viszonylag valósághű volt, valamint Miriam részei is egészen jók voltak, ő az a veszteségektől megtört nő, aki utat mutat Claire-nek az élete bizonyos szakaszán.

Amit még szerettem a könyvben, az az érzelemvilága, meg a benne tárgyalt komoly témák. Fő témája nagyjából a faji megkülönböztetés és a radikális gondolkodásmód veszélyessége. Ez mindkét oldalon megjelenik: látszik, hogy a terroristák valójában milyen mélységesen nem törődnek az általuk elméletileg képviselt nép érdekeivel, ugyanakkor megjelennek a hadsereg túlkapásai, illetve az „igaz amerikaiak” által képviselt nacionalista vonalról is kiviláglik, hogy semmivel sem jobbak a terroristáknál. Ugyanakkor arra is rávilágít a könyv, mennyire hibás egyének rémtettei miatt elítélni egy egész csoportot, mert a likánok között is nagyon különböző hozzáállások jelennek meg, és a legtöbben senkinek sem akarnak ártani. Az is tanulság, hogy az elnyomás és a megkülönböztetés csak erőszakot szül, hiszen egy idő után persze mindenkinek elege lesz a folyamatos igazságtalanságokból, ekkor pedig még a leginkább békeszeretőek is hallatni akarják a hangjukat.

Érintőlegesen szó van a függőségekről is, hiszen az átváltozás elleni gyógyszert sokan belövik, beszívják, stb., így drogos kábulatba lökve magukat. Mégis, leginkább arról szól a könyv, hogy milyen felnőni, mennyire nehéz elfogadni a másságot, nem csak másokét, de magadét is, és hogy miképp határoznak meg a környezeted elvárásai. A legerősebb érzelmi élményt a könyv vége szolgáltatja, ennek pedig alapeleme a kilátástalanság és a belefásulás érzése. Annyi borzalmat, annyi feldolgozhatatlan veszteségét élnek át a főhőseink, a világ olyan szörnyű hellyé változik körülöttük, hogy a végére tökéletesen érzéketlenné válnak jóformán mindennel szemben, és mivel nekünk is van lehetőségünk vagy ötven véres halált végigolvasni a könyv során, az olvasónak is nagyon hasonló érzése támad, hogy a fenébe is, már minden mindegy, még egy halál igazán nem számít semmit.

Azonban eddig túl pozitív hangvételű volt az értékelés, most lássuk a problémáimat, mert azért ez a könyv korántsem volt tökéletes. Bár nagyon sok minden tetszett benne, de ezek között nem szerepelt a történet gördülékenysége. Ahhoz képest, hogy ez elvileg egy terroristák kontra kormány háború története, és vannak benne bőven erőszakos cselekmények meg lövöldözések meg miegymás, mégis voltak olyan részek, amiken unatkoztam, olyan mellékszálak, amiket átlapoztam, hogy vessek egy pillantást a főszálra, mert egyszerűen annyira nem érdekelt az egész. A történet E/3, jelen idejű, váltott szemszögű elbeszélésben íródott, és sajnos sokszor éreztem azt az ilyen egy-egy fejezetes mellékszálakról, hogy abszolút feleslegesek a nagy egész szempontjából, a harmadik likán mészárlás érzékletes leírása már teljesen hidegen hagyott, és igazából ki is lehetett volna az ilyen jelenetek nagy részét hagyni. Szépek a leírások, nagyon erős a hangulatkeltés, és mivel az író a saját környékéről ír, nagyon hitelesnek is tűnik, de néha azok is annyira lassítják a történetet, hogy szívem szerint lerövidítettem volna őket, nagyon túlírt a regény, ami csak azért fura, mert a szerző már nem első könyves, mégis úgy ír, mintha az lenne. A szálakat összekötő szimbólumok használata lehetett volna sokkal érdekesebb is, sajnos csak addig jutunk ebben, hogy MINDENKI minden lehetséges tükröző felületen magát nézegeti. Még az első pár érdekes volt, de mivel annyi van a könyvben, hogy ivós játékot lehetne játszani rá, ezért egy idő után már csak röhejes.

Működik ezen kívül még a hülyeség-faktor is, mert bár nagyon imádom az alapötletet, hogy egy prionbetegséggel magyarázza az író a likánságot, de ha azok ilyen fertőzőképesek lennének, akkor már minden második ember Creutzfeldt-Jakob-szindrómával szaladgálna. De jó, tekintsünk el ettől, az írás úgyis egy „mi lenne, ha?”-játék, elfogadom. Viszont azt már nem, hogy az egyik szereplőt szitává lőtték (de konkrétan) és túlélte. HOGY? Ráadásul az epilógus megint belemászik prion-szinten a lelkembe, mondanom sem kell, hogy úgy hülyeség, ahogy van. Jó, elfogadtam, hogy terjed testnedvekkel is, de a sütéstől denaturálódik a szemét, mert ez csak egy fehérje! Pff.

A befejezéssel sem vagyok elégedett, azt reméltem, történik valami kis jó is a szereplőkkel ennyi szarság után, és végül is mondhatjuk, hogy igen, de a katarzis hiányzott, sőt, inkább felidegesítettem magam rajta. *SPOILER* Mivel Patrick a legnagyobb idióta a világon, és nem akarja odaadni az oltóanyagot a kormánynak, ezért előreláthatólag ő lesz az egyetlen ember Észak-Amerikában? Miféle tanulság ez? *SPOILER vége* És azért egy hatszáz oldalas regény végigolvasása után a minimum, amit elvártam volna, az egy katarzis.

Összességében, bár nagyon nem azt kaptam, amit vártam (a fülszöveg alapján valamiért azt hittem, minden főszereplő felnőtt lesz), mégis egészen értékelhető és érdekes kérdésekkel foglalkozó olvasmány, és helyenként érzelmileg is nagyon megérintett. Örülök, hogy elolvastam, még ha nem is akarom majd újraolvasni.

Köszönöm a könyvet a Geopen Kiadónak!

Kinek ajánlom? Akit a fent említett társadalmi konfliktusok érdekelnek elsősorban.

Kinek nem ajánlom? Akit tényleg „Urban fantasy és love story” érdekelne.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/6

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/8

Összesen: 10/7

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Szép, bár nagyon sokáig tart, mire kiderül, hogyan kapcsolódik a történethez. (Mondjuk mentégére szól, hogy az eredetit vették át.

Kedvenc szereplők: (1) Patrick (2) Neal (3) Clare (4) Augustus (5) Miriam

Kedvenc jelenetek: (1) Patrick újra találkozik az apjával (2) Patrick és Clare második találkozása (3) az adventi robbantás (4) Clare kiszabadul Puck fogságából (5) Neal lányának története

Mélypont: a harmadik-nyolcadik likán támadás :D

Kedvenc ötlet: a társadalmi problémák kidolgozása

A haldokló Földön is van még miért háborúzni

Nick James – A gyöngyháború (Éghajó Akadémia I.)

(Könyvkuckó)

Teljesen véletlenül keveredett ez a kötet a kezembe a könyvtárban, és igazából úgy álltam neki, hogy a fülszöveg tartalmán meg néhány blog véleményén kívül mást nem tudtam róla. Nem igazán voltak hát elvárásaim sem, de nagyon meg voltam elégedve azzal, amit kaptam.

A terrorizmus ellen folytatott háború során mindkét fél kissé túlzásba esett, így a végén egy vegyszerektől átitatott, gyorsan felmelegedő bolygót hagytak maguk után. A status quo az USÁban végül két ellentétes tábor között állt be: a Földön kialakított, Bio-Hálókkal védett Kiválasztott Városokat az Egyesült Párt diktatórikus rendszere felügyeli, akiknek pedig ez a politikai állapot nem tetszett, azok megalapították a felső légkörben lebegő Éghajós Közösséget. Akik nem kértek egyik rendszerből sem (vagy nem tudták befizetni magukat), azok a Peremlakók, akik a külvilág mostoha körülményei között próbálnak túlélni. A szembenálló felek csendes hidegháborút folytatnak egymás ellen, de egyvalamiben közös az érdekük: a városok lakhatóságának fenntartásához mindkét oldalnak a gyöngyökre van szüksége, amik az űrből meteorként hulló különös, óriási energiatartalmú rögök.

Jesse Spencer az Éghajó Akadémia, a titkos katonai iskola egyik legkevésbé ígéretes diákja, akinek folyton balszerencséje van, és örökké a piszkálódások kereszttüzében él. Jessenek nem igazán jut sikerélmény a kiképzésen, nem is biztos benne, hogy valaha alkalmas lesz ügynöknek, de mivel az árva fiúnak nagyjából az iskola az otthona, ezért nincs választása. Cassius Stevenson a felszínen nevelkedett, és ő az Egyesült Párt katonai vezetőjének, a titokzatos Madame-nak az egyik kedvenc tanítványa. A két fiú egy gyöngyszerző felszíni küldetés kapcsán találkozik, és amikor egymáshoz érnek, valami nagyon furcsa, megmagyarázhatatlan dolog történik, ami mindkettejük életét felforgatja. Cassius Jesse nyomába ered, aki kénytelen fellelni magában a küzdőszellemet, ha túl akarja élni a kalandot.

Ha egy mondatban akarnám összefoglalni ezt az olvasmányélményt, akkor az a következő lenne: hát, gyerekek, így kell ifjúsági (posztapokaliptikus) sci-fit írni! Szinte semmibe sem tudok belekötni a könyv kapcsán. Szinte. Mert azért azt meg kell említenem, hogy a stílussal nem mindig voltam megelégedve. Sokszor a narrációban nagyon gyakorivá válik a „hogy” kötőszó, ezen kívül szóismétlés is előfordul pár helyen. És. A. Néhány. Szavas. Tőmondatok. Nem. Drámaiak. Hanem. Idegesítőek! Nem tudom, ez mennyire az eredeti szöveg és mennyire a fordító hibája, de lehetett volna jobb is, az biztos.

Viszont ezen a téren sem minden kizárólag rossz, például én kissé húzogattam a szemöldökömet, amikor kiderült, hogy Jesse E/1-ben elbeszélt fejezeteivel Cassius E/3-ban narrált részei váltakoznak. Általában ez a fajta elbeszélésmód nem nagyon szokott működni, de itt tökéletesen megállja a helyét, Cassius hideg, megfontolt, céltudatos jelleméhez ugyanis tökéletesen illik az E/3-as belső elbeszélő viszonylag nagyobb távolságtartása. Ezen kívül amit még nagyon szerettem a könyvben, az Jesse elbeszélői- és beszédstílusa volt, tényleg olyan fiatalos, humoros és könnyen megszerethető, mint a fiú egész személyisége.

A műfajra jellemző módon nagyon fontos a világkidolgozás, és meg kell, hogy mondjam, Nick James nagyon jól teljesített ezen a téren. Nincsenek következetlenségek, minden úgy esik, ahogy esnie kell, legszívesebben Amy Kathleen Ryan orra alá nyomnám ezt a könyvet, hogy „látod, valaki tudja a fizikát!”. :D Ráadásul most egyáltalán nem volt az az érzésem, hogy nem kapunk elég információt. A nem megfelelően részletes világkidolgozású könyvek olvasása közben néha az az érzésem támad, mint amikor régi számítógépes játékokban arra akartam menni, amerre nem kellett volna, és láttam ugyan, hogy ott van a folyosó, mert oda volt animálva, de nem tudtam továbbhaladni rajta. Például bármennyire is szeretem Az éhezők viadalát, ilyen szempontból azért hagy kívánnivalót maga után, engem mindig idegesített, hogy még említés szintjén sem léteztek más országok Panemen kívül, mintha a világ összes többi részét elnyelte volna az óceán. Viszont A gyöngyháború világa kellően részletes idő- és tértávlatban egyaránt, hogy a képzeletem ne ütközzön láthatatlan falakba: igen fontos szerepet játszik a történetben a világ összeomlását okozó háború részleteinek feltárása, és van olyan kontinens, hogy Európa, ahol szintén maradtak lakott részek. Ezen kívül járunk éghajós városokban, felszíni városokban, a peremvidéken, szóval igazán sok mindent látunk, amit látni érdemes, és a plasztikus leírásoknak köszönhetően tényleg eléggé meg is ismerjük ezeket a helyeket.

A műfajnak megfelelően ez inkább cselekményközpontú regény, és ilyen vonatkozásban sem lehet okom a panaszra. A könyv végig nagyon pörög, kiváló adrenalinpumpa-élmény a sok menekülést és harcot olvasni. Ezen kívül a történet tartogat bőven csavarokat, amik közül nem mind kitalálhatatlan, de azért van, amire én speciel nem jöttem rá, szóval okozhat meglepetést. :D Kifejezetten filmvászonra kívánkozó történet ez, elképzelve a jeleneteket, igazán látványos mozi kerekedne ki belőle.

De azért szerencsére a karakterek sem maradnak el minőségben, és az író arról sem felejtkezik el, hogy fejlesztenie kéne őket. Jesse, az egyik főszereplőnk, eleinte szerencsétlen, határozatlan srác, tipikusan az a figura, akibe mindenki rúg egyet az osztályban, csak mert miért ne. Ő rákényszerül a könyv során, hogy megtanuljon túlélni és harcolni, hogy kiálljon magáért, és rátaláljon arra az ügyre, amiért érdemes küzdenie. Cassius, mondhatni, ellentétes pályát ír le: ő egy erős, határozott karakterként kezdi, majd egyszer csak kirántanak alóla mindent, amiben ezidáig biztos volt, otthagyják egy támpont nélkül a semmi közepén, és innen kell felküzdenie magát oda, hogy megint sejtse, merre tart és hová tartozik. Ami kettejükben közös, az az árva mivoltukból adódó szeretetéhség és az a vágy, hogy tartozzanak valahová, valamint az alapvető emberi jóság, amit nem sikerült kinevelnie még az igen kemény kiképzésnek sem.

Mellékszereplők terén is egészen jó a felhozatal, bár nem túl sok szereplőt ismerünk meg, de ők nagyon kellemes karakterek. Különösen szerettem a könyv női szereplőit, mivel sok férfi írónál megfigyelhető, hogy nem igazán alkot erős női karaktereket, de itt korántsem ez a helyzet: a „főgonosz” maga is nőnemű, és a két legerősebb mellékszereplő is lány. Én különösen Averyt kedveltem: bátor, erős és határozott csaj, de emellett tényleg nőies is, és az észjárását különösen kedveltem. Bár sokan panaszkodnak a könyvben lévő szerelmi szálra, de nekem személy szerint tetszett, a szereplők kora és helyzete alapján reálisnak találtam, a lassú kifejlődés is rendben volt, ha ennél többet kaptam volna, akkor azt már túl soknak éreztem volna. Ráadásul igen valószínű, hogy a kapcsolat, bármilyen bimbódzó is, fontos szerepe lesz a következő kötetekben.

Végső soron, azért szeretem ezt a könyvet, mert igen fontos és aktuális társadalmi problémákat feszeget. A terrorizmus elleni háború, ami szeptember 11. óta szerepel a háborús okok listáján, még olyan fogalom, amiről nem biztos, hogy látjuk, pontosan hová is vezet. Ugyanakkor a helyzet nem ilyen egyszerű, és ez a könyv erről szól, hogy a helyzet SOHA nem ilyen egyszerű. Hiába tűnik első látásra úgy itt is, hogy az Egyesült Párt az ördögi gonosz, az éghajósok meg a jó fiúk, de őszintén szólva nem gondolom, hogy a döntéshozók jelentős többsége Madame helyében mást tenne, az éghajósok pedig jó céljaik ellenére ugyanúgy függenek a gyöngyenergiától, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. És persze az éghajósok valamilyen szinten azért segítik a Peremlakókat, de annak is jelentős mozgatórugója a gazdasági érdek. Mert azért alapvetően minden embernek a legfőbb törekvése életben maradni, és lehetőleg viszonylag élhető körülmények között lenni, ez a szükség pedig sokszor sok mindent felülírhat. És ez az erkölcsi relativitás meg érdekek bonyolult összefonódása alkotta dzsungel az, amiben a szereplőinknek el kell igazodniuk, ez pedig az én szememben nagyon is felnőtt és komoly problémafelvetés.

Összességében véve egy-két apróságot leszámítva nekem nagyon tetszett a könyv, és kíváncsian várom a következő kötetet, hogy még többet tudhassak meg erről a világról, és lássam, hova fut ki ez az egész. :D Reménykedem, hogy mielőbb érkezik a második kötet.

Kinek ajánlom? Akár sci-fi-rajongóknak is, szerintem tud még újat mutatni.

Kinek nem ajánlom? Magas vérnyomással küszködőknek, egészségügyi okokból. :D

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/7

Szereplők: 10/10­*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Nekem tetszik a magyar borító is, a srác tisztára olyan, mint amilyennek Cassiust képzelem, és a tekintete valami bámulatosan átható, de tény, hogy az eredeti látványosabb. Viszont egyiken se értem a pilótaszemüveget, ilyen jellegűt nagyjából a II. Világháború óta nem hordanak a pilóták.

Kedvenc szereplők: (1) Jesse (2) Cassius (3) Avery (4) Eva (5) Alkine

Kedvenc jelenetek: (1) Jesse és Cassius megtalálja a gyöngy-lányt Seattle-ben (2) Cassius felrobbantja a vonatot (3) Jesse kiszabadítja a gyöngyöt Portlandban  (4) a beszélgetés a végén (5) kezdés

Mélypont: az alienek humanoidok, MIÉRT?

Kedvenc ötlet: az egész világkidolgozás

Ha valaha féltél a holnaptól...

Meg Rosoff – Just In Case (A biztonság kedvéért)

(Könyvkuckó)

... akkor ezt a könyvet neked írták. Ha valaha gondoltál már arra, hogy ma akár el is üthetne egy autó vagy beléd csapna a villám, akkor ez a könyv rólad szól. Elmondhatatlanul profi munka, fantasztikus regény és nem értem miért nem fordították még le magyarra. Nincs igazság a földön.

David Case élete fordulópontjához ér egy nyár végi napon, amikor egy éves kisöccse, Charlie, úgy dönt, hogy megpróbál kirepülni az ablakon. Bátyja az utolsó pillanatban elkapja, így megmenti az életét, de a tizenöt éves fiú világa pillanatok alatt darabjaira hullik. Úgy érzi a Sors üzent neki: el foglak kapni, David, és ez a rögeszme teljesen betölti az életét. Arra a döntésre jut, megpróbál elfutni a végzete elől: megváltoztatja a nevét, a kinézetét, hátha így megmenekül. Ennek következtében kénytelen új barátok után nézni, mert a régi haverjai levegőnek nézik, és a nagy szerelem is rátalál egy hóbortos fotóművész, Agnes személyében. De nem csak ilyen hétköznapi dolgok várnak Davidre. A Sors ugyanis szeret játszani...

Mint sejthető, ez inkább karakter-, mintsem cselekményközpontú regény, bár a cselekmény is igen meglepő és váratlan fordulatokkal operál a műfajhoz képest. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a könyv közepénél történt valami, amitől letapadt az állam a padlóhoz, és mire nagy nehezen felvakartam volna, a végén megint beütött egy olyan fordulat, amitől visszatért az előző helyzetébe. Mégis az összes esemény középpontjában David (Justin) személye áll, és igazából ez az érdekes, hogy benne hogyan csapódnak le a különböző élmények.

Bár már írtam a kamaszkori öndefiníciós válságról idén a Percy Jackson-könyvek kapcsán, de úristen, ha azokban megjelenik a téma, akkor a Just in Case ennek a jelenségnek az esszenciája. David tulajdonképpen az „átlag kamasz” állatorvosi lova, szinte minden problémával ami ebben a korban előfordulhat: tizenöt évesen éppen beér ebbe a nagyon érzékeny életszakaszba, amikor traumatizáló élményként hat rá az öccse majdnem-balesete, és ez láncreakcióként indítja el a személyisége összeomlását. Ebben nyilván nem segít a családi háttér, a szülei nem igazán foglalkoznak vele, amióta kisbaba született a családban. Ráadásul amikor felveszi magára Justin személyiségét, az iskolában is céltáblává válik, a fiúk gúnyolódásának kereszttüzébe kerül. A lányokkal sincs azonban minden rendben, hiszen hősünkben elkezdenek dúlni a hormonok is rendesen, és az ezzel felszínre törő minden problémát és sutaságot is nagyon hitelesen ábrázolja az írónő. Nyilván a helyzetnek az adja az alapot, hogy David amúgy nem egy nagyon karakteres személyiség, nincsenek meghatározott érdeklődései, nem tehetséges igazából semmiben, és igazán mély barátságai sincsenek az események előtt, így nincs semmilyen kapaszkodója.

Viszont, ahogy Justin egyre mélyebbre zuhan a gödörbe (és ez a gödör elég mély, főhősünk nagyjából a regény felénél eléri a klinikai depresszió szintjét) azért mégis talál olyan embereket, akik megpróbálnak segíteni neki, de legalábbis mellette állnak. Először Peter szegődik mellé hűséges barátként, aki lerombolhatatlanul pozitív életszemléletével mindig tükröt tart Justin elé, hogy lehet másképp is nézni a világot. Dorothea is valahol ezt teszi, azzal, hogy úgy szemléli Justint, mint egy pszichiáter a páciensét, tudományos érdeklődéssel, némi távolságtartással, de végtelenül együtt érzően. Egyikük sem kérdőjelezi meg Justin elmeállapotának épségét (legalábbis nem jobban, mint maga a főhős), amit mi sem bizonyít ékesebben, mint hogy még a képzeletbeli kutyáját is látják, és ezért tudnak végül is eljutni a fiú kis világába. Bár tényleg elnézően viseltettek a furcsaságai iránt, közben mégsem volt soha az az érzésem, hogy túlságosan pátyolgatták volna, igenis terelték a normális emberek világa felé.

A francia borító... ezt elfogadnám magyarnak is

Agnes viszont, Justin nagy szerelme, elég ellentmondásos ilyen szempontból: eleinte ő is segítő szerepben tűnik fel, de igazából a tizennyolc éves lány, aki maga is alig van túl a saját kamaszkorán, nem képes elég figyelmet és megértést fordítani a fiúra, sőt, inkább megrémül a problémáitól, ezért erőszakosan változtatni igyekszik Justinon, ami ilyen formában nyilván kudarcra van ítélve. Ezért míg eleinte tényleg jó hatással van a fiúra, a végére inkább negatívba fordul át. És bár Justin kapcsolata a szüleivel még elhidegültnek is csak jóindulattal nevezhető, az apját például alig említi a könyv, bár a család része, de ugyanez nem mondható el Charlie-ról: főhősünk, amikor csak egy kicsit is agyánál van, törődik az öccsével, és látszik, hogy tényleg szereti őt, sajnálja, amiért magára hagyja, és ez a mély testvéri szeretet az egyik horgony, amiben végül is kapaszkodni tud.

És ami még erősíti a könyv különlegességét, az az igen egyedi ábrázolásmód. Bár manapság nagyon népszerű az E/1-es narráció, de itt az E/3 abszolút jól működik, mert így nem csak Justin nézőpontját ismerjük, hanem a szituációtól függően több más szereplőjét is, és ez ismét egy lehetőség a kontrasztok elmélyítésére.

Még ami igazán nagyon-nagyon meglepett, az a szürreális elemek alkalmazása könyvben. Nem csak Justin képzeletbeli kutyájára gondolok, hanem például arra, hogy a regény legmélyebb filozófiai igazságait a másfél éves Charlie fogalmazza meg magában, vagy a Sors sunyiban itt-ott elejtett kis monológjaira, ami mind nagyon szórakoztató. Ezeket lehet többféleképpen értelmezni, nyilván Justin nem túl stabil elmeállapota csak az egyik magyarázat, de én hajlok arra, hogy az írónő talán ezzel is a kamaszkor átmeneti jellegét kívánja hangsúlyozni, amikor a határvonal valóság és képzelet között szép fokozatosan megszilárdul. Ugyanakkor meglepő és bátor húzásnak tartom ezeknek a beemelését a könyvbe a szinte már-már groteszkbe hajló mozzanatokkal együtt, főleg, hogy a célkorosztálynak nem igazán szoktak nekiszegezni effajta közlésmódot, mert többnyire nem is értenék.

Bár a regény nem néz ki magának egy olyan nagy problémát, amiről jól elmond mindent, de csendben azért elelmélkedünk tőle az élet nagy dolgain, Justin zavaros elmeállapota pedig bőven ad komoly színezetet a könyvnek. A Just in Case tanulságai között van, hogy milyen fontosak az emberi kapcsolatok, hogy a világon tulajdonképpen minden esemény értelmezése a hozzáállásod függvénye, meg az egyértelműnek tűnő, de annál nehezebben megvalósítható ne aggódj azon, amin nem változtathatsz-filozófia. Akár épp a felnövés érzelmi megpróbáltatásaival küzd az ember, akár nem, ez a könyv mindig aktuális.

Ezt a könyvet le kéne fordítani magyarra, mert nem igazság, hogy ennyire senki sem ismeri, pedig ez az egyik legjobb regény, amit idén olvastam (és azért van konkurencia). Iszonyatosan egyedi a ködös-borongós angol világával, mégis szólt hozzám, és szerintem szól majdnem mindenkihez. Szóval örvendetes lenne, ha valamelyik magyar kiadó újra felfedezné magának Meg Rosoffot. Talán majd ha kijön a How I Live Now film ősszel.

Kinek ajánlom? Mindenkinek, akinek a fülszöveg felkeltette az érdeklődését. Ebben a könyvben nem lehet csalódni.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10 (külön pirospont azért, hogy Agnes és Justin kapcsolata nagyon hihető.)

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/9 (Eléggé szókincsigényes, és néha nem volt azért annyira egyszerű követni pl. Peter magyarázatait.)

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Szerintem az a borító, amiből Magyarországra hoztak pár példányt, messze a legszebb, bár én Davidet kicsit sutábbnak, törékenyebbnek képzelem, de így is nagyon jól kifejezi az elhagyatottságot, amit sokszor érez, az új francia borító viszont a legszebb, amivel valaha kiadták a könyvet, fantasztikusan érzelemgazdag. A többivel az a gondom, hogy túl gyerekesnek/csajosnak látszik tőlük a könyv.

Kedvenc szereplők: (1) Peter (2) Dorothea (3) David/Justin (4) Charlie (5) Agnes

Kedvenc jelenetek: (1) a befejezés (2) a kezdés (3) Justin rájön, hogy Peter valójában mennyire jó futó  (4) Agnes és Justin szexjelenete (5) Charlie megpróbálja elmondani Justinnak, hogyan látja ő a dolgokat

Mélypont:

Kedvenc ötlet: a képzeletbeli kutya, mint védelmező