A leg johngreenebb John Green-regény valaha

John Green – Paper Towns (Papírvárosok)

(Könyvkuckó)

Nyáron már másfél éve volt, hogy utoljára olvastam valamit, az (egyik) kedvenc írómtól, ami nehezen tűrhető állapot, szóval nekiálltam az utolsó egyedül írt regényének, ami eddig kimaradt, a magyarul még nem megjelent Paper Townsnak.

Quentin Jacobsen és Margo Roth Spiegelman kapcsolata úgy kezdődik, mint nagyon sok gyerekkori barátság: szomszédok, ezért a szüleik szorgalmazzák, hogy játsszanak együtt. Hanem, a gyerekek egy napon a játszótéren megtalálják egy öngyilkosságot elkövetett férfi holttestét, és ez a pillanat különböző mértékben lesz hatással az életükre a későbbiekben. Amikor bekapcsolódunk a történetbe, Quentin és Margo éppen végeznek a középiskolában. Quentinből szófogadó, rendes fiú lett, aki a hosszú évek alatt a távolból rajongott a csodálatos kalandokba keveredő, népszerű és izgalmas Margóért, akivel régen eltávolodtak egymástól.

Azonban a lány egy este megjelenik a szobája ablakában ninjaruhában, feketére mázolt arccal, és közli vele, hogy márpedig segíteni fog neki megvalósítani a teljesen jogos bosszúhadjáratát. Quentin vele tart, és élete legizgalmasabb éjszakáját tapasztalja meg. Már elképzeli, milyen szép lesz az élet, ha másnaptól Margo nem a népszerű barátaival, hanem vele fog lógni az iskolában, csakhogy a lány nem megy be többet, eltűnik otthonról. Quentin azonban felfedez egy sor nyomot, amik talán elvezethetik őt Margóhoz, és amikről úgy érzi, a lány pont neki szánta őket. De vajon miért?

Aki jól ismer, az tudja, hogy van ez az... obszesszióm John Green írásművészetével kapcsolatban, mert hát ő talán az egyetlen kortárs szerző, aki felvállalja, hogy mer átlagon felüli intelligenciájú kamaszokról írni, úgy, hogy nem állítja be csodabogárnak őket. Mégis... megdöbbentő, de igaz: eleinte ez a könyv nem tetszett. Mármint olyan kellemes volt, meg minden, de számomra zavaróan hasonlított a hangulata meg az alapfelállása az Alaska nyomábanra... és már jól felfújtam magam, hogy lehúzom a könyvet, mert ez mégsem járja, amikor megváltozott a helyzet. Margo eltűnése után a történet hangulata és jellege teljesen átalakul, és már egyáltalán nem emlékeztet az Alaskára. Számomra úgy tűnik, Green talált magának az első regényében néhány ötletet, amit szeretett volna még jobban kidolgozni, és ezt tette meg a könyvben.

Ezt a borítót kevéssé szeretem

A másik, ami miatt furcsa, hogy végül ennyire tetszett a könyv, az a tény, hogy nem szerettem Margót, és ez most nagyon enyhe megfogalmazás. Átérzem azt, amit a könyv egyik szereplője mondott valahol: az ötleteit sokkal jobban kedveltem magánál a lánynál. Margóban megvan az a megalkuvás, hogy nem mer igazából önmaga lenni, és ez elől próbál menekülni, csak azt nem érti, hogy akárhova fut, önmagát mindig cipelni fogja. És mivel el van merülve a saját világfájdalmában, nem veszi észre, mennyire rettenetesen önző.

Szerencsére nem Margo a főszereplő, ő csak a katalizátor ahhoz, hogy elindítsa Quentint egy utazáson, amihez még meg kell találnia a bátorságát. Szóval igazából a könyv középpontjában Quentin jellemfejlődése áll, ami azért jó, mert ő egy nagyon szerethető főszereplő, annak ellenére, hogy talán ő a legkevésbé extravagáns az összes John Green-főhős közül. Quentinnek nincs fura mániája, egy kicsit Grammar Nazi, de ez minden. Ami definiálja Quentint az az, hogy ő jó gyerek. Tanul, nem hiányzik az iskolából, a zenekarral lóg, holott botfüle van, mert ők is jó gyerekek, a problémáit megbeszéli a szüleivel. Elsőre unalmasnak tűnik, de Quentin valójában nagyon kalandvágyó, intelligens és mély érzésű. És az, hogy pánikrohamot kap néhányszor, nem jelenti azt, hogy nem bátor. Sőt, ha valaki ennyire félős, akkor sokkal több bátorságra van szüksége.

A mellékszereplők is nagyon rendben vannak, nem érzem kidolgozatlannak őket. Különösen Radart és Bent sikerül alaposabban megismernünk, akik Quentin legjobb barátai. Radar egy internetes tényoldal elhivatott szerkesztője, ezen kívül mélységesen szégyelli, hogy a szüleinek van a világon a legnagyobb néger Mikulás-gyűjteménye. Számomra nagyon szerethető volt, olyan igazi legjobb barát, amilyet mindenkinek akarnál, lojális, megértő és elfogadó. Ben már egy kicsit nehezebb eset: ő sokkal harsányabb természet, akinek jelen pillanatban fontos prioritása az életben, hogy becsajozzon és/vagy népszerű legyen. Quentinnek és neki gyakran vannak súrlódásai, ugyanakkor Ben őszintén törődik a főhőssel, akkor is, ha nem értenek mindig egyet, és hajlandó áldozatokat hozni ezért a barátságért. Egyik fiú számára se jelent olyan rendkívül sokat Quentin útja, mégis mindketten ott akarnak lenni vele, hogy támogassák.

Az első ötven oldal Alaska-izmusa után nagyon jól esett nekem a könyv második felének cselekménye, ami lényegében félúton volt a nyomozás és az önfelfedezés között. Eszembe jutott egy kedves régi barátom, aki szintén az átlagnál jóval intelligensebb volt, és mindig azt mondogatta, hogy álmai születésnapja egy olyan nap lenne, amikor 24 órán keresztül folyamatosan csak meglepetések érnék. És igen, végül is minden okos gyerek így érez szerintem, mert akármilyen kihívásokat is helyezünk magunk elé, az élet valahogy mindig túl kiszámítható, steril és kalandmentes. Jómagam is vonzódom a nyomok sorozatát végigkövető kincsvadászatokhoz. Quentin sincs ezzel másképp, de ő Margónak hála megkapta élete nagy kalandját, úgyhogy nekünk, továbbra is unalomban tengődőknek jó vágykiteljesítés olvasni a történetét.

A történetnek meglepően erős a hangulata. Nem számítottam itt különösebben jó teljesítményre, hiszen még csak különösebben izgalmas helyszínen se játszódik, feltéve, ha Orlandót nem találjátok különösen izgalmasnak. Viszont ezen belül Green nagyszerűen választott, és az elhagyott épületekben, meg a Quentin fejében töltött órák egy idő után kifejezetten fullasztóvá és melankolikussá válnak.

John Green érezhetően szabadjára engedte minden passzióját a könyvben, többek között a metaforák iránti rajongását is. A regény tagolása is ez alapján van: három jellemző metaforát használnak a regény során az életre és az emberi kapcsolatokra, ez alapján tagolódik három szerkezeti részre a könyv. Az első szerkezeti rész a „Szál” címet viseli, mert az egyik metafora szerint a kapcsolatok olyanok, mint a léggömböt tartó szálak, és ha elpattannak, akkor az ember örökre elsodródhat. A második rész a „Fű” címmel fut, ugyanis mind kapcsolatban állunk egymással, és különállóságunk ellenére mind alkothatunk egy nagy egészet, mint a fűszálak a mezőn. Az utolsó rész a „Burok” címet viseli, ezt inkább nem fejtem ki, mert ez Quentin saját végkövetkeztetése a kapcsolatokkal kapcsolatban. Mindenestre a könyv végén ki is mondják, hogy egy dologra végtelen számú metaforát találhatsz ki, és ezek azért veszélyesek, mert meghatározzák, hogyan tekintesz valamire. (Amúgy a szerkezeti részeken belül a „fejezetek” felosztása se valami szokványos, jó ötlet volt így beosztani.) Az is érdekes, ahogy a szimbólumokat használja, például a papírvárosok számos jelentéstartalommal vonulnak végig a könyvön. Kevésbé nagy horderejű szóvirágokban is gazdag a regény, megtaláltam benne például az irodalom legborzalmasabb és/vagy legzseniálisabb hasonlatát.

„A hugyozás olyan, mint amikor egy nagyon jó könyvet olvasol: ha egyszer nekiálltál, baromi nehéz abbahagyni.”

Nat fogja játszani Quentint a filmben

Mégis, amiért igazán szerettem a könyvet, az a mélyen filozofikus mivolta. A metaforák nem csak úgy vannak, hogy legyenek, tényleg a könyv minden egyes pontja igazából egy belső utazás a főszereplő számára, és hát utazunk vele mi is. Quentin és Margo két ellentétes világnézetet képviselnek: a fiú folyton a jövőjével foglalkozik, és rettenet sokat aggódik, míg a lány az „élj a mának” filozófia szélsőséges követője. Ennek az egymásnak feszüléséről is szól a könyv, meg annak a felismeréséről, hogy valójában mennyire korlátoz a saját nézőpontod más megismerésében, és hogy mások megismerésén keresztül mennyire és hogyan ismerheted meg magad. Quentin, ugyebár elég sokáig idealizálta Margót, és az útjának ez az egyik nagy nehézsége, hogy megtanulja ezt levetkőzni, Margóban csak és kizárólag azt a hús-vér embert lássa, ami valójában, nem azt, akinek ő akarja látni.

Ami még kiemelendő a könyvvel kapcsolatban, hogy Greennek sikerült meglepő gazdagsággal megmutatni, milyen érzés is lezárni az életed egy szakaszát, és továbblépni. Benne van minden: az emlékeket megszépítő nosztalgia, a jövőtől való félelem, annak a felismerése, hogy mi az, amit érdemes megtartani, és mi az, amit nem, illetve hogy milyen az, ha valakivel menthetetlenül különböző irányokba halad az életetek, és nincs az a szeretet meg megértés a világon, ami ezt áthidalhatná. Ugyanakkor, ha megfelelő érettséggel rendelkezel, akkor viszont tudod, hogy melyikek azok a kapcsolatok, amikhez ragaszkodnod kell. Nekem legalábbis ezt mondta ez a könyv.

Száz szónak is egy a vége: John Green ezzel a regényével is adott nekem pár óra minőségi agytornát, nevetést és szívfacsarást, és erősen remélem, hogy ezt a jó szokását sokáig megtartja.

Cara Delevingne

Egy jó hír az érdeklődőknek: hamarosan elkezdik forgatni a regény filmváltozatát, és ennek örömére a Gabo bejelentette, hogy nagyjából a filmpremierrel egy időben, tehát jövő nyáron üdvözölhetjük a boltok polcain a magyar fordítást. A filmről egyelőre annyit tudni, hogy Nat Wolff fogja játszani a főszerepet, aminek én speciel nagyon örülök, mert a Stuck in Love-ban is hasonló karaktert alakított, és nagyon jól állt neki. Margo szerepét a (számomra) ismeretlen Cara Delevingne kapta, aki semmiben sem hasonlít az én fejemben élő Margóhoz, de ettől még persze lehet jó.

Kinek ajánlom? Ballagó diákoknak, és mindenkinek, aki szereti (hogy az általam kifejezetten utált rádiós sablondumát idézzem). :D

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Nekem egyedül a bejegyzés elején mutatott borítója tetszik az angolok közül, a többi felejthető.

Kedvenc szereplők: (1) Quentin (2) Radar (3) Lauren (4) Ben (5) -

Kedvenc jelenetek: (1) a vége... teljesen érzelemgombóc lettem tőle (2) Quentin rájön, hogy Margo egy hús-vér ember (3) Ben megmenti őket a tehén általi haláltól (4) a fiúk felfedezik az elhagyott üzletházat (5) a boxutca-jellegű benzinkutas megállás :D

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a fejezetek felépítése, a nyomok

Labirintus kívül-belül

Rick Riordan – The Battle of the Labirynth/ Csata a labirintusban (Percy Jackson and the Olimpians IV.)

(Könyvkuckó)

Figyelem! Mivel ez a kritika egy sorozat negyedik részéről szól, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat az előző részekre vonatkozóan, amiknek az ajánlóit itt találod: 1. Avillámtolvaj 2. A szörnyek tengere 3. The Titan’s Curse

Percy minden valószínűség ellenére sikeresen elvégezte az általánost, így végre felvételizhet gimnáziumba. Anyja pasija nagy lelkesen meg is kísérli benyomni őt abba az elit iskolába, ahol tanít. A nyílt nap azonban megint az épület letarolásával ér véget, ráadásul Percy másodszor is sikeresen lebuktatja magát a látó lány, Rachel előtt, aki télen a Hoover-gátnál megmentette az életét. Percy a rendőrség elől menekülve szalad a táborba, ahol egy furcsa új tanár és egy kellemetlen meglepetés várja. Időközben ugyanis kiderült, hogy Luke-nak új terve van a tábor védelmi vonalának leküzdésére: meg akarja tanulni, hogyan tájékozódhat a Labirintusban, ami egy egész kontinenst átérő, némiképp önálló akarattal rendelkező hely, ahonnan kevés vándor jött még ki ép elmével. Annabeth kapja küldetésnek, hogy találja meg és állítsa a táborlakók oldalára a pletykák szerint örök életre szert tett Daidaloszt, és hősünk persze nem bírja megállni, vállalkozik, hogy társa lesz a lánynak a feladat elvégzésében. Arra azonban nem számítanak, hogy a labirintusban semmi sem az, aminek látszik, és hogy a legnagyobb veszély talán nem is mindig kívülről fenyeget.

Hmm... tartozom egy vallomással: egyszerűen szerelmes vagyok ebbe a sorozatba. A hibáival együtt is színtiszta, lepárolt tökéletesség, és Rick Riordan valószínűleg egy zseni, mert kritizálhat akárki akármit itt, el kell ismerni, hogy technikailag ezek a regények nagyon ott vannak a szeren.

Dolgok, amiket Riordan közel tökéletesen csinál:

1. Lebilincselő történetvezetés

Igaz, ott az az első húsz oldal, amikor alig akar történni valami, azt túl kell élni, de onnantól kezdve, hogy a szereplők megkapják a küldetésüket, minden megy, mint a karikacsapás. Mármint ez a történet egy fél másodpercre se hajlandó leülni, egyik harcból a másikba csöppensz, és esélytelen, hogy le fogod rakni a könyvet.

2. Egyre nagyobb tétek

Ugyan ezt a könyvet kevésbé éreztem sokkolónak a harmadik kötetnél, de ettől függetlenül érezhetően nő az események súlya. Eddig is tudtuk, hogy Percy egy nagyon remek hérosz (legyőzte Árészt párbajban, az azért király), de szerintem ez volt az első kötet, amiben tényleg tudatosodott bennem, hogy mekkora ereje is van valójában egy főisten fiaként, amikor először tudtam tényleg elhinni, hogy az ő döntésein valóban a világ sorsa múlhat. Az már csak hab a tortán, hogy odakint a világban viszont folyamatosan minden egyre sötétebb, veszélyesebb, és egyre biztosabb léptekkel tart a káosz felé.

3. Kiegyenlített jelentőségű karakterek

Percy a főszereplő, mert az ő szempontjából látjuk az eseményeket, de nem kizárólag ő a fontos karakter. Nem nagyon jut eszembe olyan ifjúsági sorozat, ahol az író ekkora gondot fordított volna a támogató karakterekre, míg a legtöbb regényben maximum a főhőshöz legközelebb álló két-három szereplőt ismerjük meg olyan mélységben, mint őt magát, ebben a regényben ilyen szinten kidolgozott szereplőkből van vagy tíz. Nekik nem csak, hogy változatos jellemvonásaik vannak, igen rétegelt és árnyalt karakterek, de a történetben saját céljaik, motivációjuk van, és időnként Percy szerepe az, hogy segíti őket ezeknek a céloknak az elérésében. Például nekem kifejezetten tetszik, hogy a fő cselekményszálként működő küldetéseket nem Percy kapja. :D Egyedül az első rész küldetése volt az övé, azóta csak más szereplőknek segít a saját feladatuk végrehajtásában. Nagyon okos, Riordan, piros pont.

4. Folyamatos karakterfejlődés

És az hagyján, hogy fontosak és jól felépítettek a mellékszereplők, de még folyamatos karakterfejlődésen is mennek át. Egyszerűen látod, hogy minden egyes szereplőnek van egy íve, ami egyrészt a sajátja, másrészt fontos a nagy egész szempontjából is. Így szurkolhatsz Annabethnek, hogy el tudja engedni Luke-ot, Tysonnak, hogy beilleszkedjen valahová, Grovernek, hogy végre teljesítse a küldetését, vagy Rachelnek, hogy találja meg a helyét a világban.

Két szereplő változik különösen sokat ebben a részben: Nico az előző kötetben cuki kisfiú volt, aki a nővére halála miatt átment bosszúszomjas kreténbe, és ebben a kötetben kell ezt feldolgoznia, megtalálnia a saját útját. Amikor végre sikerül, egy nagyon szerethető karakter lesz: mert persze ő is csak arra vágyik, hogy legyenek, akik szeretik és elfogadják, de ez nem egyszerű, amikor mindenkit kiver körülötte a víz, mert egy csettintésével irányítja a halottakat. Még Percy is elismeri, hogy baromi félelmetes a kölyök, de tiszteletre méltó módon ő ennek ellenére barátságosan és közvetlenül tud vele viselkedni. A másik karakter, akit egészen új színben látunk, az Clarisse. Eddig ő volt a lány, aki olyan kemény, mint a fiúk, és Percy nem igazán kedvelte, nem is volt rá oka, hiszen Clarisse folyamatosan szívatta. Ebben a kötetben kiderül, hogy a lánynak van egy gyengéd, érző oldala is, hogy tud őszinte szeretettel törődni valakivel, sőt, még azt is képes kimutatni, hogy fél, ezzel pedig nagyot nőtt a szememben.

Vannak mindig egy részes mellékszereplők is, akik fontosak a történet szempontjából, ilyenek most Daidalosz és Briszéisz. Előbbi történetét Percy látnoki álmaiból ismerjük meg és nem igazán zárjuk a szívünkbe, mint ahogy utóbbit sem, de ennek meg kell történnie, hogy segítsenek az üzenetben.

5. Jelen lévő, de nem túl hangsúlyos szerelmi szálak

Azon kívül, hogy a kedvenc shipem megállíthatatlanul tör előre (naaagyon cukik... néha), azért van még itt egy-két szerelmi szál. Az rendben van már, egészen nyilvánvalónak tűnik, hogy Percy és Annabeth bejönnek egymásnak, csak tagadják, de Percy ezen kívül még majdnem minden környékén mozgó nőnemű lénybe beleesik, nem lesz könnyű dolga a lehorgonyzással, de Annabethnek is megvan a maga gondja ilyen téren. Emellett kisebb romantikus szálak tarkítják a képet, mint Grover meg a nimfa csaja, illetve Clarisse és Chris szála. De a legjobb, hogy bár jelen vannak ezek a szálak, nem válnak meghatározóvá, a pár érzelmes pillanaton kívül a hangsúly a kalandon van.

6. Rétegelt, kidolgozott anti-hősök

A negatív szereplők is jók ezekben a könyvekben. Egyrészt ugye nagyon durva, hogy az ellenség egy részét a Félvér Táborból megpattant kamaszok adják, ebből látszik, milyen csábító is lehet néha a rossz oldal, és, őszintén, olyan pocsék előélettel, mint ami ezeknek a gyerekeknek adatott, nem csodálkozom, ha valaki annyira dühös, hogy a gonoszságot választja. Másrészt ott van Luke: ő ugye elég egyértelműen negatív szereplő, de Annabethszel együtt bennem is tartja magát a remény, hogy ennek a sok gonoszságnak egy része Kronosz befolyása miatt van, és hogy Luke talán még menthető. Sok esély nincs rá, de hátha.

7. Feszültségoldó humormorzsák

Mindemellett néha még mindig meg tud nevettetni a könyv, nem véletlenül, a szereplőknek is ez az egyik utolsó mentsvára a szar gyerekkoruk és a reménytelen jövőjük között, hogy viccelődnek egyet a saját nyomorúságukon.

A legújabb borító

8. Elegánsan a történetbe ágyazott üzenet és komoly tartalom

És az a legjobb, a legeslegjobb, hogy még mondani is akar valamit a könyv! Ez mondjuk nem olyan nagyon meglepő, a labirintus ősi toposz az irodalomban az önismereti krízisre, úgyhogy a szereplőink is legalább annyira a saját elméjükkel küzdenek, mint a külső ellenséggel. A fő problémakör ebben a regényben számomra a példaképek kérdése volt, ugyanis Annabeth és Tyson is találkoztak a történet során a példaképükkel, csak hogy rájöjjenek, mennyire esendő is valójában. Ugyanakkor az is kiderült a történetből, hogy mennyire inspiráló lehet mások őszinte csodálata, mert amilyennek látnak téged, az néha eszedbe juttatja, hogy milyen is akartál lenni eredetileg, és ez segít visszatérni a helyes útra.

Ami még nagyon tetszett, hogy pont kerül Pán történetének végére, és ez egy nagyon szép környezetvédelmi üzenet, ami egyben az élet más területére is vonatkoztatható: mindenkinek meg kell tennie, amire lehetősége van, nem várhatja el másoktól, hogy megoldják a világ problémáit. Pontosan, még az istenektől se.

Összességében nagyon tetszett ez a kötet is, és elég lenyűgözőnek találom, hogy ez a sorozat képes kötetről kötetre egyre jobban magába bolondítani. Nemsokára találkozunk az utolsó kötetnél!

Kinek ajánlom? Hehehe... mindenkinek, ez a sorozat zseniális és pont.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10**

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/8 (Igényes nyelvezet, popkulturális utalások, de úgy különösebben nem nehéz.)

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Folyamatosan fejlődnek, minden kiadással egyre jobbak lesznek.

Kedvenc szereplők: (1) Nico (2) Percy (3) Rachel (4) Annabeth (5) Tyson

Kedvenc jelenetek: (1) Annabeth megpuszilja Percyt (2) a csapat találkozása Pánnal (3) Percy megkéri Rachelt, hogy segítsen neki (4) Percy kihallgatja Clarisse-t, miközben a lány Chrisnek próbál segíteni (5) a találkozás Janussal

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: Rachel, a kék torta

Ha valaha féltél a holnaptól...

Meg Rosoff – Just In Case (A biztonság kedvéért)

(Könyvkuckó)

... akkor ezt a könyvet neked írták. Ha valaha gondoltál már arra, hogy ma akár el is üthetne egy autó vagy beléd csapna a villám, akkor ez a könyv rólad szól. Elmondhatatlanul profi munka, fantasztikus regény és nem értem miért nem fordították még le magyarra. Nincs igazság a földön.

David Case élete fordulópontjához ér egy nyár végi napon, amikor egy éves kisöccse, Charlie, úgy dönt, hogy megpróbál kirepülni az ablakon. Bátyja az utolsó pillanatban elkapja, így megmenti az életét, de a tizenöt éves fiú világa pillanatok alatt darabjaira hullik. Úgy érzi a Sors üzent neki: el foglak kapni, David, és ez a rögeszme teljesen betölti az életét. Arra a döntésre jut, megpróbál elfutni a végzete elől: megváltoztatja a nevét, a kinézetét, hátha így megmenekül. Ennek következtében kénytelen új barátok után nézni, mert a régi haverjai levegőnek nézik, és a nagy szerelem is rátalál egy hóbortos fotóművész, Agnes személyében. De nem csak ilyen hétköznapi dolgok várnak Davidre. A Sors ugyanis szeret játszani...

Mint sejthető, ez inkább karakter-, mintsem cselekményközpontú regény, bár a cselekmény is igen meglepő és váratlan fordulatokkal operál a műfajhoz képest. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a könyv közepénél történt valami, amitől letapadt az állam a padlóhoz, és mire nagy nehezen felvakartam volna, a végén megint beütött egy olyan fordulat, amitől visszatért az előző helyzetébe. Mégis az összes esemény középpontjában David (Justin) személye áll, és igazából ez az érdekes, hogy benne hogyan csapódnak le a különböző élmények.

Bár már írtam a kamaszkori öndefiníciós válságról idén a Percy Jackson-könyvek kapcsán, de úristen, ha azokban megjelenik a téma, akkor a Just in Case ennek a jelenségnek az esszenciája. David tulajdonképpen az „átlag kamasz” állatorvosi lova, szinte minden problémával ami ebben a korban előfordulhat: tizenöt évesen éppen beér ebbe a nagyon érzékeny életszakaszba, amikor traumatizáló élményként hat rá az öccse majdnem-balesete, és ez láncreakcióként indítja el a személyisége összeomlását. Ebben nyilván nem segít a családi háttér, a szülei nem igazán foglalkoznak vele, amióta kisbaba született a családban. Ráadásul amikor felveszi magára Justin személyiségét, az iskolában is céltáblává válik, a fiúk gúnyolódásának kereszttüzébe kerül. A lányokkal sincs azonban minden rendben, hiszen hősünkben elkezdenek dúlni a hormonok is rendesen, és az ezzel felszínre törő minden problémát és sutaságot is nagyon hitelesen ábrázolja az írónő. Nyilván a helyzetnek az adja az alapot, hogy David amúgy nem egy nagyon karakteres személyiség, nincsenek meghatározott érdeklődései, nem tehetséges igazából semmiben, és igazán mély barátságai sincsenek az események előtt, így nincs semmilyen kapaszkodója.

Viszont, ahogy Justin egyre mélyebbre zuhan a gödörbe (és ez a gödör elég mély, főhősünk nagyjából a regény felénél eléri a klinikai depresszió szintjét) azért mégis talál olyan embereket, akik megpróbálnak segíteni neki, de legalábbis mellette állnak. Először Peter szegődik mellé hűséges barátként, aki lerombolhatatlanul pozitív életszemléletével mindig tükröt tart Justin elé, hogy lehet másképp is nézni a világot. Dorothea is valahol ezt teszi, azzal, hogy úgy szemléli Justint, mint egy pszichiáter a páciensét, tudományos érdeklődéssel, némi távolságtartással, de végtelenül együtt érzően. Egyikük sem kérdőjelezi meg Justin elmeállapotának épségét (legalábbis nem jobban, mint maga a főhős), amit mi sem bizonyít ékesebben, mint hogy még a képzeletbeli kutyáját is látják, és ezért tudnak végül is eljutni a fiú kis világába. Bár tényleg elnézően viseltettek a furcsaságai iránt, közben mégsem volt soha az az érzésem, hogy túlságosan pátyolgatták volna, igenis terelték a normális emberek világa felé.

A francia borító... ezt elfogadnám magyarnak is

Agnes viszont, Justin nagy szerelme, elég ellentmondásos ilyen szempontból: eleinte ő is segítő szerepben tűnik fel, de igazából a tizennyolc éves lány, aki maga is alig van túl a saját kamaszkorán, nem képes elég figyelmet és megértést fordítani a fiúra, sőt, inkább megrémül a problémáitól, ezért erőszakosan változtatni igyekszik Justinon, ami ilyen formában nyilván kudarcra van ítélve. Ezért míg eleinte tényleg jó hatással van a fiúra, a végére inkább negatívba fordul át. És bár Justin kapcsolata a szüleivel még elhidegültnek is csak jóindulattal nevezhető, az apját például alig említi a könyv, bár a család része, de ugyanez nem mondható el Charlie-ról: főhősünk, amikor csak egy kicsit is agyánál van, törődik az öccsével, és látszik, hogy tényleg szereti őt, sajnálja, amiért magára hagyja, és ez a mély testvéri szeretet az egyik horgony, amiben végül is kapaszkodni tud.

És ami még erősíti a könyv különlegességét, az az igen egyedi ábrázolásmód. Bár manapság nagyon népszerű az E/1-es narráció, de itt az E/3 abszolút jól működik, mert így nem csak Justin nézőpontját ismerjük, hanem a szituációtól függően több más szereplőjét is, és ez ismét egy lehetőség a kontrasztok elmélyítésére.

Még ami igazán nagyon-nagyon meglepett, az a szürreális elemek alkalmazása könyvben. Nem csak Justin képzeletbeli kutyájára gondolok, hanem például arra, hogy a regény legmélyebb filozófiai igazságait a másfél éves Charlie fogalmazza meg magában, vagy a Sors sunyiban itt-ott elejtett kis monológjaira, ami mind nagyon szórakoztató. Ezeket lehet többféleképpen értelmezni, nyilván Justin nem túl stabil elmeállapota csak az egyik magyarázat, de én hajlok arra, hogy az írónő talán ezzel is a kamaszkor átmeneti jellegét kívánja hangsúlyozni, amikor a határvonal valóság és képzelet között szép fokozatosan megszilárdul. Ugyanakkor meglepő és bátor húzásnak tartom ezeknek a beemelését a könyvbe a szinte már-már groteszkbe hajló mozzanatokkal együtt, főleg, hogy a célkorosztálynak nem igazán szoktak nekiszegezni effajta közlésmódot, mert többnyire nem is értenék.

Bár a regény nem néz ki magának egy olyan nagy problémát, amiről jól elmond mindent, de csendben azért elelmélkedünk tőle az élet nagy dolgain, Justin zavaros elmeállapota pedig bőven ad komoly színezetet a könyvnek. A Just in Case tanulságai között van, hogy milyen fontosak az emberi kapcsolatok, hogy a világon tulajdonképpen minden esemény értelmezése a hozzáállásod függvénye, meg az egyértelműnek tűnő, de annál nehezebben megvalósítható ne aggódj azon, amin nem változtathatsz-filozófia. Akár épp a felnövés érzelmi megpróbáltatásaival küzd az ember, akár nem, ez a könyv mindig aktuális.

Ezt a könyvet le kéne fordítani magyarra, mert nem igazság, hogy ennyire senki sem ismeri, pedig ez az egyik legjobb regény, amit idén olvastam (és azért van konkurencia). Iszonyatosan egyedi a ködös-borongós angol világával, mégis szólt hozzám, és szerintem szól majdnem mindenkihez. Szóval örvendetes lenne, ha valamelyik magyar kiadó újra felfedezné magának Meg Rosoffot. Talán majd ha kijön a How I Live Now film ősszel.

Kinek ajánlom? Mindenkinek, akinek a fülszöveg felkeltette az érdeklődését. Ebben a könyvben nem lehet csalódni.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10 (külön pirospont azért, hogy Agnes és Justin kapcsolata nagyon hihető.)

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/9 (Eléggé szókincsigényes, és néha nem volt azért annyira egyszerű követni pl. Peter magyarázatait.)

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Szerintem az a borító, amiből Magyarországra hoztak pár példányt, messze a legszebb, bár én Davidet kicsit sutábbnak, törékenyebbnek képzelem, de így is nagyon jól kifejezi az elhagyatottságot, amit sokszor érez, az új francia borító viszont a legszebb, amivel valaha kiadták a könyvet, fantasztikusan érzelemgazdag. A többivel az a gondom, hogy túl gyerekesnek/csajosnak látszik tőlük a könyv.

Kedvenc szereplők: (1) Peter (2) Dorothea (3) David/Justin (4) Charlie (5) Agnes

Kedvenc jelenetek: (1) a befejezés (2) a kezdés (3) Justin rájön, hogy Peter valójában mennyire jó futó  (4) Agnes és Justin szexjelenete (5) Charlie megpróbálja elmondani Justinnak, hogyan látja ő a dolgokat

Mélypont:

Kedvenc ötlet: a képzeletbeli kutya, mint védelmező