Nagy büdös orosz valótlanság

Catherynne M. Valente – Marija Morevna és a Halhatatlan

(Könyvkuckó)

Habár az ígérgetett lendületem körülbelül addig tartott, amilyen messze egy molyfing fúj egy léghajót, de legalább azt az egy jót el tudom mondani, hogy mostanában tök jól haladtam a párbajos könyvek olvasásával, még ha nem is mindegyikről olyan könnyű szavakba önteni a véleményem, mint az elsőről. További halogatás helyett viszont belevágok.

A regény nem meglepő módon a címbéli Marija Morevnáról szól, aki Szentpéterváron él kislányként a családjával, és pont akkor cseperedik fel, amikor Oroszországba szép lassan begyűrűzik a kommunizmus. Marija élénk fantáziával megáldott kislány, aki szeret Puskint olvasni, de egészen addig nincs semmi rendkívüli az életében, amíg meg nem látja, hogy egy madár leesik a fáról, majd férfivá változik, és megkéri a legidősebb nővére kezét. Ahogy sorban mindegyik nővérével ugyanez történik, Marija megsejti egy másik világ létezését, ahol a férfivá váló madarak normális dolgok, és elkezdi várni, hogy egyszer majd érte is eljön valaki. Csakhogy, aki Mariját feleségül kérni jön, az nem más, mint Koscsej, a Halhatatlan, akinek a másik világ lakói is csak félve ejtik ki a nevét. Marija pedig vele megy, hogy új életet kezdjen ebben az új világban.

Ááá… komolyan mondom, azóta nem tudom, hogy mit mondjak erről a könyvről, sőt, azt se, hogy egyáltalán tetszett-e, és ha igen, akkor mennyire, hogy elolvastam. Mert sokszor nagyon tetszett, sokszor nagyon nem, de ami a nagyobbik baj volt, hogy sokszor csak olyan langyosnak éreztem, nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz, csak tapicskoltam benne, és vártam a végét. Ami mondjuk eleve rossz. Ha az ember várja a végét.

Az elején egyértelműen és erőteljesen megragadott a könyv. Ismerős Marija ártatlan rácsodálkozása egy másik, titkokkal teli világra már számos ifjúsági műből, és van egy tagadhatatlan nagy erénye a regénynek, ami egész végig fegyverténye volt: a stílus. Egyszerűen gyönyörű, sőt, megkockáztatnám, hogy közel tökéletes ahogy Valente elkezdi a regényt a férfivá változó madarak történetével, mint egy mese a mesében, ami elem a népmesékre jellemző ismétlődéseivel még többször visszaköszön a regény során. Aztán ahogy kibomlik Marija ifjúsága, azért is rajongtam továbbra is, az egyre több mesei figura felbukkanásával. Habár azt azonnal megállapítottam, hogy az orosz folklór terén bőven van még mit polírozni a tudásomon, mert Baba Yagánál én bizony megálltam a fejlődésben, ez a név is Muszorgszkij zeneszerzői munkásságából volt elsősorban ismerős.

Később, ahogy belépett a képbe Koscsej, meg a mesebeli világ, eleinte még mindig érdeklődve vártam, merre tart ez az egész, érdekesek voltak a mellékszereplők, de ahogy Marija lányból lassan nővé érett, és elhagyta az általam ismerős terepként kezelt lányság problémaköreit, úgy szép lassan azt éreztem, hogy eltávolodom a regénytől, és már alig-alig kötötte le a figyelmem. Voltak persze Marija felnőtté válásának olyan aspektusai, amiket értékeltem, például, ahogy erőssé és magabiztossá vált, ahogy küzdött a céljaiért, de közben a Koscsejjel való kapcsolata határozottan taszított, mint ahogy zavart a regény olykor kendőzetlen szexualitása is.

Egy másik dolog, amivel a regény eltávolított magától, az a sorsszerűség folyamatos ismételgetése volt. Mindenki kárörvendően hangsúlyozta, hogy Marija minden törekvése hiábavaló, hiszen ez így megy a világmindenség kezdete óta, és ő is ugyanarra a sorsra jut, mint a számtalan többi lány, akin Koscsej már korábban végigment, és nagyjából az az egy dolog motivált a tovább olvasásban, hogy hátha mégse lesz igazuk. De aztán igazuk lett, mert a sorsszerűséget csak úgy egyszerűen ki lehetne kerülni, akkor miről is beszélünk.

Ami még egy lenyűgöző eleme a regénynek, hogy ezt a nővé érési történetet és a mesevilágot még átszövi a második világháború szürreális és borzalmas világa, ami az éhező Leningrád utcáin teljesedik ki. A mesevilág borzalmai hol párhuzamba állnak, hol tükörképet nyújtanak a valóságnak, és a regény nagyon szépen ábrázolja a tragédiák által kiváltott kiüresedést, a halált, az árulásokat, a különféle ideológiai irányzatokat, vagy az éhezés és a bombázások borzalmát.

Az utolsó 50 oldalon viszont a sok pozitívum ellenére is nagyjából elengedtem a kapcsolatomat a könyvvel, annyira nem voltunk jóban, hogy a saját szememmel látott még hátralévő lapok ellenére legalább három helyen hittem azt idejekorán, hogy na, most már csak vége lesz a könyvnek, de nem lett. És aztán megint nem lett. És megint nem. Aztán egyszer csak tényleg vége lett, de azt semmivel sem éreztem lezárásabb lezárásnak, mint az előzőeket. Emiatt csalódotta és némileg keserű szájízzel csuktam be a könyvet.

Összességében még most, hogy ezt leírtam, se tudom, hogy mit gondolok a könyvről. Az a tippem, hogy ezt érdemes lesz még néhány évvel később, érettebb fejjel újraolvasnom, hátha akkor jobban meg tudom érteni, min megy Marija keresztül. Addig is, a hiányérzetem ellenére se tudom azt mondani, hogy nem ajánlom a könyvet, mert nagyon érdekes az alapkoncepciója, és gyönyörűen van megírva.

10/7  pont

A halál fura dolgokat hoz ki az emberből

Jenny Downham – Amíg élek

(Könyvkuckó)

Újabb párbajos könyvvel jelentkezem, szerencsére most, hogy közelít a véghajrá, sikerült picit belehúznom az olvasásba.

Mind tudjuk, hogy egyszer meg fogunk halni, de Tessa számára ez a nap jóval közelebb van, mint szeretné. A lányt évek óta kezelik leukémiával, és amikor mi bekapcsolódunk a történetébe, már többé-kevésbé tudja magáról: menthetetlen. Ezért aztán a további kórházban szenvedés helyett úgy dönt, hogy az utolsó hónapjaiban megpróbál élni. Készít egy listát azokról a dolgokról, amiket mindenképp szeretne megtenni még a halála előtt, és elhatározza, a lista pontjait tűzön-vízen keresztül végigviszi.

Huh, hát, no. (Értelmes véleménynyilvánítás a köbön). Tudjátok, hogy én élek-halok a halálról szóló könyvekért, de valahogy ez a regény nem a megfelelő húrokat pengette nálam. Valószínűleg az sem segített, hogy évek óta azt hallgatom: a Csillagainkban a hiba teljesen olyan, mint ez a könyv... ami szerintem nem igaz. Én azt a regényt sokkal közelebb állónak éreztem magamhoz, míg Tessa történetével helyenként határozottan nem tudtam mit kezdeni.

Nincs hova szépíteni: időnként kifejezetten utáltam Tessát. Olyan mértékig ellenszenves volt számomra, hogy egy idő után elgondolkodtatott: normális-e azt éreznem, hogy én ezt az embert legszívesebben addig rugdosnám, amíg mozog, és ilyenformán meggyilkolva őt a könyv minden egyes szereplőjének sok fájdalmat spórolnék meg? És hiába volt bűntudatom emiatt, mégsem tudtam másképp gondolni a lányra, mint egy borzalmasan önző, felelőtlen, egocentrikus kis libára. Talán segített volna, ha látom a betegségének abban a szakaszában, amikor még menthető, ha látom, hogy valaha volt ő normális tinédzser és jó gyerek is, de így folyamatosan csak azt láttam, hogy maximálisan telibe szarja a körülötte élő embereket és hogy nekik milyen érzés az, ha úgy kezeli őket, mint egy zsák szemetet. És persze ez érthető valahol, hasonló dolgot világított meg nekem, mint a Breaking Bad című sorozat, amit most nézek: ha haldokolsz, már nem kötnek a társadalom vagy a józan ész szabályai. Minden szabály betartatása arra épül, hogy valamiképp büntethető vagy, de ha néhány hónapod van hátra, akkor már nem lehet téged semmivel sakkban tartani. Ezek után csoda, hogy nem minden haldokló lesz egykettőre szociopatává, és végül is Tessa sem lett az, de ettől csak még jobban zavart az egész. Pontosan tudta, hogy mit csinál, és ezzel mit okoz a körülötte élőknek, egyszerűen csak többnyire leszarta, és a saját vágyai kiteljesítésének élt.



A film roppant cselesen
Most jó címmel jelent meg

És ezek a vágyak voltak azok a dolgok, amiktől megint csak pont lehalt az agyam. Rájöttem, én valószínűleg túl jó kislány vagyok ehhez a regényhez, mert ha kiderülne holnap, hogy haldoklom, akkor sem ezekre a dolgokra vágynék. Tessa listája egy kicsit... ez most rosszul fog hangzani: átlag tinédzseres. Többek között szex, törvényszegés és drogok szerepelnek rajta, és valahol szerintem szomorú, hogy ez volt a legtöbb, amivel elő bírt rukkolni, hogy bár szinte semmit sem élt, mégis ezek voltak azok a vágyai, amikkel ki akarta tölteni az élete utolsó hónapjait, és semmi igazi értékkel bíró dolog nem szerepelt ott jóformán. Emiatt a könyv első fele, ami a lista körül forgott, szintén nagyon frusztrált: folyamatosan azt éreztem, hogy nem akarok erről olvasni, magamban kérleltem az írónőt, hogy legyünk már túl ezen a részen, jussunk el oda, ahol Tessa túl beteg a listához, és végre meghal szépen.

És a másik ami zavar, hogy úgy állítják be a könyvet, hogy ez aztán nem cukormázas és milyen realisztikus. Hát hm... ha annyira nagyon az lenne, akkor nem jönne az álompasi, aki amúgy tökéletes azt leszámítva, hogy ronda, és beleszeret a főhősünkbe annak ellenére, hogy a csaj már csak egy két lábon járó csontváz, amin lifeg némi bőr. Őszintén, erre a valóságban mekkora lenne az esély? Ha tényleg realisztikus lenne a regény, akkor Tessa nem találna olyan srácot se, aki nem fut tőle hetedhét határon túlra, hát még olyat, aki végigcsinálja vele ezt az egészet. Magányosan és boldogtalanul halna meg, a listának köszönhető kétes dicsőségű szexuális élményének zavarbaejtő emlékével.

A mellékszereplők talán mentenék a dolgot, de úgy éreztem, Tessán kívül nincs igazán senki kidolgozva, mindenkit össze lehet foglalni egy fél mondatban. Ott van az odaadó, aggodalmas apa, a cuki kistestvér, a terhes, idegesítő barátnő (upsz, spoiler), meg az álompasi. Ez nyilvánvalóan Tessa története, és az írónő nem is vette a fáradságot, hogy egyenlő mértékben érdekes embereket tegyen köré. Ez különösen Adamen, a szerelmén érezhető: komolyan, ennek a srácnak volt személyisége? Mert nekem nem tűnt fel. Annyit láttam belőle, hogy szeret kertészkedni, gondoskodik a mentálisan instabil anyjáról, bőrdzsekit hord, motorozik (mert ezek menők és egy álompasihoz elengedhetetlenül szükségesek), és Tessa minden szeszélyét kiszolgálja. Amúgy, ha kivenném Tessát a képből, nem tudnám megmondani, ki ez a srác, és hosszú távon ez engem nagyon zavart. Az egyetlen ember a regényben, aki nem puszta sztereotípia, az Tessa anyja: ő némileg színesítette a képet azzal, hogy évekkel ezelőtt elhagyta a családot. Nem sok, de legalább valami.

Szóval lényegében ennyi, egy (számomra) elég semmitmondó történet egy lányról, aki ahelyett, hogy rendesen végighaldokolná a pszichológiai fázisokat, a haragot meg az elfogadást váltogatja teljesen véletlenszerűen, miközben a partvonalról említésre sem méltó mellékszereplők nézik. Amiért mégsem utálom teljesen ezt a regényt, az az a tény, hogy legalább jól van megírva. Tessa gondolatai tényleg szépek, időnként megkockáztatnám, hogy költőiek, és néha még engem is sikerült elvarázsolniuk annyira, hogy elfelejtsem, mennyire utálom valójában ezt az egész mizériát. Meg amikor végre tényleg meghalt, az tényleg szép volt, és ezért megbocsátok neki pár dolgot. Ez nem az én regényem volt, de végül is megértem, hogy akik máshogy látják a világot, talán értékelik, hogy végre nem egy jó gyerek története ez, aki szépen, a családját figyelembe véve haldoklik, és belátom, hogy lehet ezt a könyvet szeretni. Csak nekem nem megy.

10/7 pont

Terrorista vérfarkasok és más sorscsapások

Benjamin Percy – Vörös hold

(Könyvkuckó)

Patrick Gambler arra kényszerül apja bevonulása után, hogy sosem látott anyjához költözzön

az Államok másik felére. A repülőgépe azonban terroristatámadás áldozatául esik, egy likán lemészárolja az összes utast, őt kivéve, ettől pedig az egész élete fenekestül felfordul. Claire Forrester hamarabb kénytelen kirepülni a családi fészekből, mint szeretné: a repülőgép-katasztrófák után a szüleit meggyilkolják, a likán lány pedig kénytelen egyedül nekivágni a vidéknek, hátha a nagynénjénél menedékre lel. Chase Williams kicsapongó életet élő politikus, aki pedig tanácsadójával együtt meglátja ebben az egész zűrzavarban a lehetőséget. Azonban egyikük sem sejti, hogy magukon jóval túlívelő események részesei, amik, ha egyszer mozgásba lendülnek, már semmi sem állíthatja meg őket, hogy megváltoztassák a világot.

Próbáltam jobb fülszöveget írni, mint az eredeti, de nem igazán ment, így is elspoilerezem az első ötven oldalt, de lehetetlen nem elárulni, hogy mi történik, az okokat később kifejtem. Ráadásul a fél fülszöveg olyan eseményekre utal, amik igazából nem is történnek meg, vagy nem úgy. :D  Ami viszont még egy fokkal problémásabb az a borítóra nagy betűkkel rányomtatott műfajmegjelölés, jelesül: „Urban fantasy és love story”. Na már most a könyv olvasása után egyértelmű, hogy ez a vásárló megtévesztése, nagyjából a könyv felére lehet tudni, hogy ez nem love story, és alaposabb gondolkodással beláthatjuk, hogy bizony nem is urban fantasy.

Romantikus sztorinak azért nehéz titulálni a könyvet, mert leendő szerelmespárunk az első kétszáz oldalon nem is találkozik, de az egész regényben egy kezemen meg tudom számolni a közös jeleneteiket, és ezek többsége se nevezhető túlzottan romantikusnak. A fantasy műfajmegjelölés pedig szerintem azért hibás, mert a fantasy definíciója szerint az irreális elemeit mitikus és természetfeletti erőkkel magyarázza, viszont ebben a könyvben nincs semmi, amit misztikusnak titulálhatnék. Mondhatnátok, hogy na de ott vannak a vérfarkasok (=likánok), de maga a könyv az ő létezésüket és állapotukat teljesen tudományos alapon magyarázza, így hát ez sem minősül természetfeletti elemnek.

De akadt a könyv kivitelével más problémám is. Az én ízlésemnek rengeteg elütés, elírás, félretoldalékolás maradt benne, a könyv vége felé oldalanként akár több is, ami rontja az olvasmányélményt. A helyzeten az a néhány fordítói hiba sem segít, ami az eredeti szöveg ismerete nélkül is feltűnő (például hivatkozott sorozat címének félrefordítása, stb.).

Hogyha már feltétlenül kategorizálnom kell ezt a könyvet, akkor inkább azt mondanám, hogy ez valami társadalomkritika-szerűség, helyenként lélektani drámával, háborús regény-utánérzéssel, a vége felé árnyalatnyi posztapokaliptikus ízzel. Ha más művek vonatkozásában kéne elhelyeznem, akkor azt mondanám, olyasmi az érzés, mintha a Fertőzés és A hatalom árnyékában közös gyerekét nézném, akinek azonban vér szerinti apja valójában Az úton, és kiskorában sokat játszott a szomszédban a toleranciáról szóló tanmesékkel. A vérfarkasosdi pusztán csak dísznek van, ha gondolatban behelyettesíted a likán szót a könyvben négerre/zsidóra/muzulmánra/homoszexuálisra/HIV-fertőzöttre vagy bármi más megkülönböztetett csoportra, a történet ugyanilyen jól működik, ez alapján én azt feltételezem, hogy a likánságot az író tényleg csak metaforának szánta.

Akik pedig összefogják ezt a különös látásmódot, a stíluselemek és értelmezési módok összevisszaságát, azok a karakterek. Igazából a többségüket, ha nem is szerettem meg, de tetszettek, mert annyira reálisak voltak, és a szó legjobb értelmében hétköznapiak. Patricket kedveltem meg talán a leginkább, ő tipikusan a „srác a szomszédból” karakter, bátor, jószívű, de szerencsére sosem éreztem hihetetlennek azokat a dolgokat, amik történtek vele, sosem tűnt úgy, hogy erre nem lenne képes egy ennyi idős gyerek. Claire eleinte rémült, naiv kislány (egen, annak ellenére, hogy likán volt születése óta) és nagyon sok mindennek kell vele történnie, mire igazi, kemény nő lesz belőle, aki képes a túlélésre. A történet közepén lerohanta őt egy ilyen likán-identitáshullám, ami rövid időre nagy unszimpatikussá tette számomra, de szerencsére gyorsan visszabillent normális önmagához, noha ennek a fogalomnak a tartalma fokozatosan változott a regényben. Harmadik főszereplőnk, Chase, pedig az a tipikus „olyan tökéletes politikus, hogy ilyen nincs is”-karakterként kezdi, mert ugyan szereti a piát meg a nőket, de mindig őszinte mindenről, és a nép érdekeit próbálja képviselni. Az ő jellemfejlődése a fiatalokkal ellentétben inkább negatív irányú, nagyon gyorsan leépül arra a szintre, hogy bármire képes a hatalomért.

A mellékszereplők igen változatos karakterek, és jó sok van belőlük, mindenféle életutat látni közöttük. A legjobban Neal Desait szerettem, rajta keresztül látunk bele a gyógyszerkutatás csodálatos világába, ami azért tetszett, mert viszonylag valósághű volt, valamint Miriam részei is egészen jók voltak, ő az a veszteségektől megtört nő, aki utat mutat Claire-nek az élete bizonyos szakaszán.

Amit még szerettem a könyvben, az az érzelemvilága, meg a benne tárgyalt komoly témák. Fő témája nagyjából a faji megkülönböztetés és a radikális gondolkodásmód veszélyessége. Ez mindkét oldalon megjelenik: látszik, hogy a terroristák valójában milyen mélységesen nem törődnek az általuk elméletileg képviselt nép érdekeivel, ugyanakkor megjelennek a hadsereg túlkapásai, illetve az „igaz amerikaiak” által képviselt nacionalista vonalról is kiviláglik, hogy semmivel sem jobbak a terroristáknál. Ugyanakkor arra is rávilágít a könyv, mennyire hibás egyének rémtettei miatt elítélni egy egész csoportot, mert a likánok között is nagyon különböző hozzáállások jelennek meg, és a legtöbben senkinek sem akarnak ártani. Az is tanulság, hogy az elnyomás és a megkülönböztetés csak erőszakot szül, hiszen egy idő után persze mindenkinek elege lesz a folyamatos igazságtalanságokból, ekkor pedig még a leginkább békeszeretőek is hallatni akarják a hangjukat.

Érintőlegesen szó van a függőségekről is, hiszen az átváltozás elleni gyógyszert sokan belövik, beszívják, stb., így drogos kábulatba lökve magukat. Mégis, leginkább arról szól a könyv, hogy milyen felnőni, mennyire nehéz elfogadni a másságot, nem csak másokét, de magadét is, és hogy miképp határoznak meg a környezeted elvárásai. A legerősebb érzelmi élményt a könyv vége szolgáltatja, ennek pedig alapeleme a kilátástalanság és a belefásulás érzése. Annyi borzalmat, annyi feldolgozhatatlan veszteségét élnek át a főhőseink, a világ olyan szörnyű hellyé változik körülöttük, hogy a végére tökéletesen érzéketlenné válnak jóformán mindennel szemben, és mivel nekünk is van lehetőségünk vagy ötven véres halált végigolvasni a könyv során, az olvasónak is nagyon hasonló érzése támad, hogy a fenébe is, már minden mindegy, még egy halál igazán nem számít semmit.

Azonban eddig túl pozitív hangvételű volt az értékelés, most lássuk a problémáimat, mert azért ez a könyv korántsem volt tökéletes. Bár nagyon sok minden tetszett benne, de ezek között nem szerepelt a történet gördülékenysége. Ahhoz képest, hogy ez elvileg egy terroristák kontra kormány háború története, és vannak benne bőven erőszakos cselekmények meg lövöldözések meg miegymás, mégis voltak olyan részek, amiken unatkoztam, olyan mellékszálak, amiket átlapoztam, hogy vessek egy pillantást a főszálra, mert egyszerűen annyira nem érdekelt az egész. A történet E/3, jelen idejű, váltott szemszögű elbeszélésben íródott, és sajnos sokszor éreztem azt az ilyen egy-egy fejezetes mellékszálakról, hogy abszolút feleslegesek a nagy egész szempontjából, a harmadik likán mészárlás érzékletes leírása már teljesen hidegen hagyott, és igazából ki is lehetett volna az ilyen jelenetek nagy részét hagyni. Szépek a leírások, nagyon erős a hangulatkeltés, és mivel az író a saját környékéről ír, nagyon hitelesnek is tűnik, de néha azok is annyira lassítják a történetet, hogy szívem szerint lerövidítettem volna őket, nagyon túlírt a regény, ami csak azért fura, mert a szerző már nem első könyves, mégis úgy ír, mintha az lenne. A szálakat összekötő szimbólumok használata lehetett volna sokkal érdekesebb is, sajnos csak addig jutunk ebben, hogy MINDENKI minden lehetséges tükröző felületen magát nézegeti. Még az első pár érdekes volt, de mivel annyi van a könyvben, hogy ivós játékot lehetne játszani rá, ezért egy idő után már csak röhejes.

Működik ezen kívül még a hülyeség-faktor is, mert bár nagyon imádom az alapötletet, hogy egy prionbetegséggel magyarázza az író a likánságot, de ha azok ilyen fertőzőképesek lennének, akkor már minden második ember Creutzfeldt-Jakob-szindrómával szaladgálna. De jó, tekintsünk el ettől, az írás úgyis egy „mi lenne, ha?”-játék, elfogadom. Viszont azt már nem, hogy az egyik szereplőt szitává lőtték (de konkrétan) és túlélte. HOGY? Ráadásul az epilógus megint belemászik prion-szinten a lelkembe, mondanom sem kell, hogy úgy hülyeség, ahogy van. Jó, elfogadtam, hogy terjed testnedvekkel is, de a sütéstől denaturálódik a szemét, mert ez csak egy fehérje! Pff.

A befejezéssel sem vagyok elégedett, azt reméltem, történik valami kis jó is a szereplőkkel ennyi szarság után, és végül is mondhatjuk, hogy igen, de a katarzis hiányzott, sőt, inkább felidegesítettem magam rajta. *SPOILER* Mivel Patrick a legnagyobb idióta a világon, és nem akarja odaadni az oltóanyagot a kormánynak, ezért előreláthatólag ő lesz az egyetlen ember Észak-Amerikában? Miféle tanulság ez? *SPOILER vége* És azért egy hatszáz oldalas regény végigolvasása után a minimum, amit elvártam volna, az egy katarzis.

Összességében, bár nagyon nem azt kaptam, amit vártam (a fülszöveg alapján valamiért azt hittem, minden főszereplő felnőtt lesz), mégis egészen értékelhető és érdekes kérdésekkel foglalkozó olvasmány, és helyenként érzelmileg is nagyon megérintett. Örülök, hogy elolvastam, még ha nem is akarom majd újraolvasni.

Köszönöm a könyvet a Geopen Kiadónak!

Kinek ajánlom? Akit a fent említett társadalmi konfliktusok érdekelnek elsősorban.

Kinek nem ajánlom? Akit tényleg „Urban fantasy és love story” érdekelne.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/6

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/8

Összesen: 10/7

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Szép, bár nagyon sokáig tart, mire kiderül, hogyan kapcsolódik a történethez. (Mondjuk mentégére szól, hogy az eredetit vették át.

Kedvenc szereplők: (1) Patrick (2) Neal (3) Clare (4) Augustus (5) Miriam

Kedvenc jelenetek: (1) Patrick újra találkozik az apjával (2) Patrick és Clare második találkozása (3) az adventi robbantás (4) Clare kiszabadul Puck fogságából (5) Neal lányának története

Mélypont: a harmadik-nyolcadik likán támadás :D

Kedvenc ötlet: a társadalmi problémák kidolgozása

Az emberiség sötét jövője

Amy Kathleen Ryan - Ragyogás (Ragyogás-trilógia I.)

(Könyvkuckó)

Gondolkodtam rajta, hogy írjak-e erről a könyvről egyáltalán, mert olvasmányélményként pont abba a kategóriába esik, amiket ki szoktam itt hagyni a blogon, de mivel erről mégis vannak gondolataim, ezért megosztom őket veletek. Főleg ha már megírtam, és nagyjából egy hónapja úgysem töltöttem fel semmit. :S Sajnálom, gyerekek, de igen hajtósra sikerült az elmúlt egy hónap, viszont megvan a remény, hogy ezentúl jobb lesz a helyzet.

Waverley és Kieran egy olyan űrhajón születtek, ami egy távoli bolygó kolonizálásának reményében hagyta el a Földet, de még több generáció kell, mire eléri célját. Ők ketten a legidősebb gyerekek a hajón, így mindenki természetesnek veszi, hogy egymás mellett fognak lehorgonyozni, és szerencsére tényleg szerelem alakul ki köztük. Kieran épp elhatározza magát a lánykérésre, Waverley pedig tétovázik, amikor társhajójuk, az Új Látóhatár támadást intéz az Empyreum ellen. A fiatalokat elszakítják egymástól: Kieran a súlyosan megrongálódott Empyreumon marad, Waverley-t a többi lánnyal együtt az Új Látóhatárra viszik. Minden erejükre és kitartásukra szükségük lesz, ha életben akarnak maradni, és vissza akarnak találni egymáshoz.

Oké, hol is kezdjem... igazából eleinte nagyon biztatóan alakult a kapcsolatunk a könyvvel, mert tényleg olvasmányos a stílusa és dinamikus a cselekménye, gyorsan lehet vele haladni. A történet jól felépített, a szálváltások itt indokoltak és jól ütemezettek, bár még egy kicsivel nagyobb feszültséget lehetett volna elérni szerintem, ha gyakoribb a váltás a két szál között. Szóval alapvetően nagy gond a történettel nincs, ezért nem is csodálom, hogy sokan szeretik a könyvet, mert tényleg élvezetes volt nekem is egy darabig...

...aztán jöttek a bosszantó kis apróságok. :D Például, annak ellenére, hogy a köszönetnyilvánításból kiderül, egy bizonyos úriember segített az írónőnek a fizikai törvényszerűségek terén, azért még mindig annyi blődség és akciófilmbe illő képtelenség van itt, hogy Newton sírva fakadna, ha olvasná a könyvet. De jó, lendüljünk túl ezen, mert hé, nem minden olvasó tudhatja, mi az a vákuum, de még akkor is maradnak következetlenségek és logikai buktatók bőven, például: oké, azt értem, hogy atomerőművek biztosítják az energiát ahhoz, hogy az űrhajó félútig folyamatosan gyorsulva (!) haladjon (nem, nem kezdem el kiszámolni, hogy elérné-e az út alatt a fénysebességet az űrhajó, ennyire nem vagyok jó fizikából), de mégis honnan pakoltak föl ezek annyi hasadóanyagot, ami az út nagyjából kétszáz évére elég energiát biztosít? Hmm? Na mindegy, igazából voltak jó pillanatai is a tudományos-fantasztikus elképzeléseknek, például én kifejezetten értékeltem, hogy az írónő nem próbálta lerövidíteni az utazás időtartamát, hanem több generációs projekt eljutni a Földről egy másik lakható bolygóra. Ezen kívül élveztem még az űrhajóban fenntartott kiskertek gondolatát is, bár itt mélyebben megint nem éri meg elemezni, mennyi minden kell azoknak a szutykos növényeknek a túléléséhez, és hogy ezeket a dolgokat vajon honnét szedik össze. Mellesleg van az orvostudományi részének is olyan eleme, ami... khm... maradjunk annyiban, hogy nehezen elképzelhető.

De nem csak tudományos téren fedezhető fel egy kis fejetlenség a történet kidolgozásában: az írói erőltetések legnagyobb része szántszándékkal került be a könyvbe, mert a cselekmény előmozdításához, irányban tartásához, stb. kellenek, de ezzel az a baj, hogy éles szituációban egy normális ember se hozna ilyen döntéseket, és ez számomra zavaró. Főleg a történet elején feltűnő, mennyit küzdött azért Ryan, hogy likvidálja a cselekvőképes felnőtteket az Empyreumról, mert az ottani A legyek ura-jellegű cselekményhez elengedhetetlen volt, hogy magukra maradjanak a gyerekek, és nyugodtan gyilkolhassák egymást, meg anarchia, meg diktatúra, meg A legyek ura... És persze érthető az is, hogy valahogy előtérbe kell tuszkolni a kamaszokat egy olyan világban, ahol ez egyáltalán nem racionális, a célközönség életkora miatt, de komolyan, ha még egy ilyen kamaszok-magukra-maradnak-és-összeomlik-körülöttük-a-társadalom-hajajj-mi-lesz-most könyv előmászik az emberiség kollektív tudatának sötétjéből, szálanként fogom kitépni a hajamat. Szóval jó, hogy legalább megmagyarázta, mi miért történik, de én például nem bírom megemészteni, miért nem készültek fel soha az Empyreumon arra, hogy esetleg harcolni is kell majd valaha valamik ellen, vagy miért nem gondolták fontosnak a még elvileg agyuknál lévő felnőttek legalább egy hasznos embert megmenteni a közülük a sugárfertőzéstől. Például az ápolónőt, ha már a gyerekeik még élnek és egyik sem orvos közülük, és nem is fognak megtanulni maguktól operálni, az fix.

Éljenek az űrhajók!

Jó, de igazából ez még mindig nem több butaság, mint amennyi egy átlag Star Wars-filmben van, és tudom, hogy nem is zavart volna ennyire, ha minden másban azt nyújtja a regény, amit szerettem volna. A szereplők mondjuk még az a pont, amit viszonylag jónak tartok, no nem azért, mintha annyira szerettem volna bárkit is, hanem mert reális figurák voltak. Waverley volt talán még a legszimpatikusabb, hihetetlen a küzdőszelleme, és végre ő egy olyan női főhős, aki hajlandó maga gondolkodni, nem hagyja, hogy megmondják neki, mit hogy kell látnia. Én Kieranben is látom ezt a küzdőszellemet, és én végül is őt is szerettem, mert látszik rajta, hogy tényleg próbál jó vezető lenni, és foglalkozik azzal, hogy a fiúknak mire lenne szüksége, és próbálja azt megadni nekik. Akit én nem bírtam megszeretni, az Seth volt... próbálom megérteni, miért írtátok, hogy mennyire jó ez a karakter, és elismerem, hogy már az első perctől sajnáltam a sanyarú gyerekkora miatt, de ettől még a jelenetek több mint felében legszívesebben péklapáttal csaptam volna arcon. Az egyetlen, amit a javára tudok írni, hogy azért ő is jót akar valahol mélyen, ráadásul a végén némiképp belátta, hogy rossz utat választott. De azért a végén röhögtem, amikor Waverley-vel azt nehezményezték, hogy Kieran hazudik az embereknek, de amikor Seth elmondta, hogy mi történt, ő is vetített a lánynak rendesen. :D

A két fiú közti konfliktus is nagyon érdekes, egyfajta dominancia-harc figyelhető meg, és szerintem ehhez teljesen szükségtelen volt elővenni a szerelmi háromszög témát, mivel semmit nem adott hozzá az eseményekhez (persze lehet, hogy még fog). Amit mindkét fiúval kapcsolatban nehezményezek, hogy egyikük sem látta meg egyelőre a lehetőséget az összefogásban, pedig mindketten rendelkeznek bizonyos fajta vezetői kvalitásokkal, és talán ez lehet kis közösségük egyetlen esélye a túlélésre, ha megtanulnak együtt dolgozni.

Amit még a könyv javára írhatok, az az, hogy nagyon is komolyan veszi a közönségét, és foglalkozik nehéz témákkal is. Valahogy a regényről az „ember embernek farkasa” mondás jutott eszembe, mert tulajdonképpen erről szól minden, hogy az összes szereplő kivétel nélkül bármire képes a hatalomért, már a kamasz kölykök is hajlandóak félig halálra kínozni egymást a cél érdekében. Ráadásul a lányokkal szemben jelen van a szexuális kihasználás, tárgynak tekintés is, ez már az empyreumi békeidőben is jelen volt, hiszen gondolhatjuk, hogy a több évtizede űrben utazó nőtlen férfiak bármire rárepülnek, aminek két X ivari kromoszómája van. És ezzel kapcsolatban több hozzáállást is ábrázol a regény: Waverley folyamatos küzdeni akarásával szemben ott áll Felicity sebzett, passzív beletörődése, hiszen ő a korábbi bántalmazások hatására maga is teljesen azonosul a saját tárgyiasságával, és csak csöndes, utálkozó megjegyzésekre futja az erejéből... egy darabig.

De van egy pont, ami igen erősen negatívba billenti számomra a mérleget, az pedig a könyv hittel szembeni hozzáállása. A regény legfontosabb komoly tartalma ugyanis a vallási radikalizmus szörnyű következményeinek bemutatása, amivel önmagában még nincs is semmi baj, hiszen ez a jelenség tényleg szörnyű, és nem baj, ha ezt már a fiatalok is tudják. Viszont a probléma az, hogy míg van olyan könyv, aminek ezt sikerül jól kezelnie (lásd: Fuse), addig itt szerintem Ryan nagyon átesett a ló túloldalára. Kezdve ott, hogy a legpozitívabb karakter a bevallottan és büszkén ateista Waverley, egészen addig, hogy a végére Kieran jószándékból indított lelki megújulási programját is vallási diktatúrának bélyegzik (igen, lehet, hogy az lesz belőle, de még nem az, szóval egyelőre korai fejét venni a fiúnak) az egész könyv egy nagy masszív vallás- és hitellenes állásfoglalás. Hiszen itt aztán nincs ellenpélda, nincs egyetlen pozitív aspektusa sem a vallásosságnak kiemelve, egyetlen karaktert sem találunk, aki hisz, mégsem állítják be agymosott zombinak vagy hataloméhes őrültnek.

Az egyetlen pozitívum, amit felhoz a hittel kapcsolatban, az az, hogy nehéz időkben reményt ad az embereknek, de ezt is úgy állítja be, mint ami már az előszobája az „agymosott tömegek mennek a félőrült vallási vezető után”-stádiumnak, ami enyhén sértő és nagyon közel van a „hit a szegények ópiuma” című hozzáálláshoz, ami aztán végképp felháborító általánosítás. És a legszebb az egészben, hogy mindezzel a tizenhat év körüli célközönséget célozza a regény, és a gondolattól is görcsbe rándul a gyomrom, hogy fiatalabbak is simán olvashatják, akiknek még esetleg nincs saját, kialakult képük a hitről és arról, hogy milyenek a mai modern nyugati világban a vallásos emberek. Így is elég ellenséges velünk szemben a légkör, nem kell ezt még fokozni, köszönjük.

Összességében véve senkit nem tudok lebeszélni arról, hogy elolvassa a könyvet, mert az erkölcsi problémáimat leszámítva nem volt rossz, és még én is kíváncsi vagyok a folytatásra. Mindazonáltal a fent kifejtett dolgok miatt nem ajánlom tizennégy éves kor alatt.

Kinek ajánlom? Aki szereti a nyomasztó, érdekes lélektani kérdéseket felhozó ifjúsági regényeket.

Kinek nem ajánlom? Vallásosaknak, azoknak, akik sok sci-fit olvastak már életükben, mert nekik nem fog sok újat mondani, azoknak, akik értenek a fizikához, és zavarják őket a képtelenségek.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/6 (elég bénácska lett a magyar fordítás)

Szereplők: 10/8

Érzelmek: 10/7

Összesen: 10/7

Egyéb (spoileres):

Borító(k): A borító szerintem nagyon szép, a címet viszont nem igazán értem én sem. :S

Kedvenc szereplők: (1) Kieran (2) Waverley (3) Sarah (azt hiszem) (4) nem nagyon maradtak meg a mellékszereplők nevei, ez gáz

Kedvenc jelenetek: (1) kezdés (2) Waverley a kórházban (3) Kieran tárgyalása (4) Sarah halála (5) Kieran és Seth megmenti a felnőtteket

Mélypont: az összes jelenet, ami repüléssel, vákuummal, technikával volt kapcsolatos, ezen kívül a vége

Kedvenc ötlet: amikor a lányok verseken keresztül üzengettek egymásnak