Idézet


2016. január 23., szombat

Gyászfeldolgozás életre kelt hullakönyvtárral


Victoria Schwab – Az Archívum

(Könyvkuckó)

O-ó, azóta, hogy lezártam az előző párbajos kört, nem sikerült könyvajánlót írnom egyáltalán… pedig maradt még korábbról téma. Sebaj, hátha a párbajos könyvek segítenek majd megint belerázódni a dologba, jöjjön is az első.

Mackenzie (Mac) Bishopra a nagyapja különleges örökséget hagyott: őt nevezte meg utódjának az Arcívum őrzőjeként. Az Archívum egy különleges gyűjtemény, amikben elhunyt emberek élettörténetét tárolják az eredetire megszólalásig hasonlító testek formájában, rossz esetben ezek pedig képesek felébredni és elkószálni. Mac hosszú évek óta kiválóan ellátja a feladatát, de amióta az öccse egy szerencsétlen balesetben meghalt, egyre több nehézséggel küszködik. A szülei költözködésre adják a fejüket, és egy régi, átalakított hotelben vesznek új lakást, aminek a körzetében sokkal több Mac számára a munka. Hamarosan azonban furcsa események történnek, valaki el akarja tusolni a hotelben egykor történt gyilkosságok részleteit, és Mac a nyomozás sűrűjében találja magát.

Ahh… olyan kellemes élmény volt ez a könyv. Az emberrel néha sorban egymás után szembejönnek az egy kaptafára írt idegesítő, blőd, agyrém YA-regények, és már egy kicsit rá is görcsöl, úgy érzi, kinőtt a műfajból, többet már nem is talál köztük normális könyvet. Aztán jön egy olyan regény, mint ez, amitől az ember elfelejti az aggályait, és csak élvezi az utazást. Persze, nem állítom, hogy mentes a tágan értelmezett műfaj minden kehéjétől az írás. A szerelmi háromszög történetbe jövésénél csóváltam picit a fejem, és persze van pár előszeretettel alkalmazott és nem feltétlen jó narratív fordulat, ami itt is előkerül (mindig az sáros, akiről a legkevésbé gondolnád, például), de összességében nem rontják annyira az élményt. Én például még annak ellenére is meglepődtem a végén, hogy gyakorlatilag sikerült magamnak elspoilerezni valamit és végig nagyon kritikus szemmel méregettem minden karaktert, szóval azért jól sikerült szerintem a fordulat. :D

A legnagyobb pozitívuma számomra a könyvnek a hangulata meg az egyedi világa volt. Kicsit Zafónt juttatta eszembe a sötét terekkel, régi épületekkel, titokzatos könyvtárszerű intézmény és eltemetni kívánt múltbeli tragédia köré szövődő cselekményével. Az Archívum funkciója miatt nyilvánvalóan a halál meg az elmúlás központi témája a regénynek, és amellett, hogy persze adódott gondolkodni való, a borongós, sötét hangulathoz is hozzájárult. Tetszett, hogy ki volt dolgozva az Archívumon belüli hierarchia, meg úgy általában, minden olyan részlet, amire igazán szükség volt.

Mac szerintem érdekes és könnyen kedvelhető főszereplő volt, annak köszönhetően, hogy az Archívum miatt már régóta nagyon felelősségteljesnek kellett lennie, elég komoly volt a kortársaihoz képest, nem kellett tinilány-picsogást olvasnom, aminek nagyon örültem. Bár azért Mac se tökéletes, bizonyos dolgokban elég ignoráns tudott lenni, engem például nagyon meglepett, hogy soha nem hozta még össze a sors más őrzővel, és nem is nagyon érdeklődött a többiek iránt. Ami még picit zavart, az a titkolózása volt. Én ezt sose értettem, hogy miért jó pl. a szuperhősöknek is, ha a hozzájuk legközelebb álló emberek nem tudnak az identitásukról, és így inkább hátráltatják őket. Valószínűleg a titkolózás miatt volt Macnek sokkal elevenebb a kapcsolata a már halott (!) nagyapjával, mint az élő szüleivel, és többek közt ezért is érhette villámcsapásként amikor megismerte Wesleyt, aki amúgy megintcsak egy nagyon kellemes és lehetőségeihez mérten kevésbé sztereotip karakter volt, akit nagyon megkedveltem az éles esze meg a csípős nyelve miatt.

Kb. ilyennek képzeltem a leírások alapján a hotelt
 (csak kicsit jobb állapotúnak)


Érdekes gondolat volt számomra Mac titkát párhuzamba vonni egy normális kamaszkorban bekövetkező felnövéssel: szerintem valószínűleg sok embernek van egy olyan időszaka, amikor önmaga keresgetésében aktuálisan úgy érzi, senkivel nem tud beszélni a problémáiról, senki se érti meg őt, erre besétál ez a srác (már akinek), és ő megérti, ugyanezen megy keresztül, és egyszerűen csak minden összeklappol… Na, hát ilyen bajtársiasság-barátság-szerelem lett az övék, és nagyon szívmelengető volt nézni, ahogy az évek óta magára utalva a saját kis világában élő Mac szép lassan beengedett az életébe valaki mást is. Illetve mindjárt két valakit is, mert ugye felbukkan a titokzatos Owen is, bár nekem ez nem tűnt annyira reális kapcsolatnak, mint ami Wes és Mac között volt, akik között mondjuk azért nem 100%-os az összhang, de pont az teszi igazivá ami köztük van.  Tetszettek továbbá a Mac és a könyvtárosok közötti kapcsolatok, különösen ugyebár Rolanddal, aki egyfajta mentori-baráti viszonyt alakít ki a főhőssel.

Ami még nagyon tetszett, hogy a halálhoz való hozzáállás, a gyászfeldolgozás központi szerepet kap a műben. Egyrészt ugye Mac családjának példáján látszik, hogy mennyire nem egyszerű helyrejönni egy ilyen tragédia után, hogy hosszú évekig maradhatnak feldolgozatlanul és kimondatlanul dolgok, mert az emberek inkább elássák magukban a gyászukat, nem mernek a közelébe se menni annak, ami ennyire fáj. Mac emiatt annyira nem számíthat a szüleire, neki az segítene, ha beszélhetnének a testvéréről, de a szülei, különösen az anyja teljesen homokba dugja a fejét, úgy tesz, mintha ezer dologgal lefoglalva magát boldog lehetne, pedig az igazi problémát nem oldja meg. Másrészt az Archívum miatt az is érdekes kérdés, hogy meddig mennél el, ha úgy gondolnád, visszakaphatod az egyik szerettedet?

Összességében én nagyon élveztem a regényt, ami rövid hossza alatt egyetlenszer sem ül le, szépen van megírva, és az érzelmi oldala is a helyén van. Az a furcsaság állt viszont elő velem, hogy miközben olvastam, nem a szokásos módon, filmként pergett a szemem előtt a történet, hanem számítógépes játékként. :D Szerintem nagyon izgalmas játékot lehetne felhúzni erre a történetre, bár kétlem, hogy erre sok esély van, de azért álmodozni szabad. XD




10/10 pont

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése