Viharsziget

(Filmszemle)

Ezúttal jöjjön egy filmajánló, amit különösen a figyelmébe ajánlok azoknak, akiknek tetszett az Eredet, mert történetesen jópár párhuzamot látni a két sztori között. Terveztem összeszedni ezeket egy táblázatban de aztán nem volt energiám rá.

A cselekmény egy Isten háta mögötti kis szigeten játszódik az 50-es évek elején, ahova a két rendőrbíró, Teddy Daniels (Leonardo di Caprio alakításában) és újdonsült társa, Chuck Aule szigorúan munkaügyben utaznak el. A szigeten egyetlen intézmény található: egy elmegyógyintézet, amit a legveszélyesebb bűnözőknek, nevezetesen a gyilkosoknak tartanak fenn. Innen szökött ki meglehetősen gyanús körülmények között egy veszélyes rab: egy nő, aki megháborodott, és meggyilkolta a saját gyerekeit. A rend őreinek az a dolga, hogy a helyi erőkkel együttműködve próbálják felkutatni a szökött a rabot. 

Azonban Ted minél többet dolgozik, annál inkább úgy érzi, valami nincs rendjén. Az igazgató és a főorvos nem hajlandóak együttműködni, a kihallgatott rabok vallomásaiban különös ellentmondások mutatkoznak. Néhány nap után szíve szerint feladná, de nem lehet: beüt egy vihar, ami miatt képtelenség elhagyni a szigetet. Ted tehát nyomoz tovább, és baljós sejtelem keríti hatalmába: lehetséges, hogy a páciensein nagyon humánusan segíteni próbáló doktor valójában tiltott orvosi kísérleteket végez a világítótoronyban?

Mint minden jó thrillerben, ebben a filmben is megfelelő mennyiségű borzongást találunk. Az aláfestő zene pazar, főleg ha úgy nézzük, hogy nem is külön ehhez a mozihoz készült, hanem „csupán” megfelelően összeválogatott klasszikus zeneművek sorozata. A jelenetek látványvilága is sokszor (na jó, mindig) kifejezetten hatásfokozó, Ted rémálmai a feleségéről és koncentrációs táborbeli emlékei szerintem a legjobb példák, ott jópár érdekes megoldást találunk, és igen, a szüleim egy ilyen jelenetnél ugrottak föl, hogy ők ezt most nem nézik tovább. Én maradtam, és nem bántam meg. :)

A történetvezetés is alapos, megfontolt munkára utal, bár ebben szerintem közrejátszik az is, hogy könyvadaptációról van szó, mint utólag kiderült számomra. (Mostanában úgy érzem, mintha csak könyvekből tudnának értelmes filmet csinálni, tisztelet a kivételnek.) A cselekmény a közepe felé talán kissé ellaposodott, a végére megint nagyon jól felpörgött, és bár az egyik legnagyobb poént lehet sejteni előre, bőven elég apró részlet marad, ami miatt utána is tűkön fogunk ülni.

Ami viszont abszolút kiemeli a filmet az átlagos pszichotrillerek közül, az az elképesztően jó színész játék. Minden szereplő kitett magáért, nekem a főszereplőn kívül a Chuckot játszó Mark Ruffalo, Michelle Williams, Ted felesége és a főorvost alakító Ben Kingsley lopta be magát nagyon a szívembe.

Szóval, aki rászán két és fél órát az életéből erre a filmre, az számíthat némi lelki terrorra, egy nagyon izgalmas történetre, és egy olyan végkifejletre, ami még sokáig kísérteni fog. A film zárómondata egyszerűen tökéletes, de közben is van jó néhány jelenet, ami nagyon erősen megmaradt bennem. Minden nem túl érzékeny lelkű, jó filmekre kiéhezett embernek tudom ajánlani. :)