Jay Asher: Tizenhárom okom volt

(Könyvkuckó)

Először nem akartam ajánlót írni erről a könyvről, de olvasás közben rájöttem, hogy mégis kellene szólnom pár szót. A kötet ugyanis meglepően erős érzelmeket váltott ki belőlem. Megrázó, provokatív, őszinte, és elindít az emberben valamit. Én ezt olvastatnám el kötelező jelleggel a gimnazistákkal, akkor talán beszélnének azokról a dolgokról, amikről nem mernek, pedig egyébként kellene.

Hannah Baker öngyilkos lett. Ezt mindenki tudja. Amit azonban csak kevesen ismernek, az a MIÉRT. Clay Jensen egy jószívű, szorgalmas srác, akiről mindenkinek jó a véleménye. Egyben az a fiú is, aki titokban már hosszú ideje szerelmes volt Hannahba. Így aztán sokkolja a felismerés, amikor az ajtaja előtt hagyott csomag kazettáin meghallja a két hete halott lány hangját. Hannah nem volt hajlandó nyom nélkül távozni az élők sorából, ó nem. Elkészítette a kazettákat, amiken tizenhárom történetben mondja el, miért tette, amit tett. Egyúttal tizenhárom embert nevez meg, akik valamilyen módon hozzájárultak a halálához. Clay az egyikük… de vajon miért? Hiszen ő soha semmi rosszat nem tett Hannah-val! Vagy mégis?

Csak hogy tisztázzuk: kevés dolgot tartok akkora bűnnek, mint az öngyilkosságot. Még a sorozatgyilkosokat is jobban meg tudom érteni, mint azokat, akik a saját életüket dobják el. Hiszen ezzel meg sem adják az esélyt a dolgoknak, hogy változzanak, egyszerűen inkább a könnyebb utat választják. De valóban olyan egyszerű ez a döntés? Nyilván nem. Ezért voltam kíváncsi egy könyre, ami körüljárja, hogy születik meg a gondolat valaki fejében, és miként érlelődik, míg végül tetté változik.

Alapból elég negatívan álltam hozzá Hannah-hoz, konkrétan dühös voltam rá, amiatt, amit tett. Eleinte a kazetták is kicsinyes bosszúnak tűntek felelőtlen kamaszok felelőtlen döntései miatt. Aztán a dolgok fokozatosán egyre komorabbá váltak, és a végére, ha nem is értettem meg, de átéreztem valamit abból, amin Hannah keresztülment. Egy angol blogban az olvasó úgy írta le az élményét, hogy „olyan volt, mintha valaki végig szorongatta volna a torkomat”… hát igen, én is hasonlót éreztem.

Szóval kerestem a nagy, világot összetörő okot, amiért valaki úgy dönt, hogy nem akar tovább élni. Kapaszkodjatok meg: nem találtam ilyen okot. Hannah-val sok rossz történt, de egy része egyáltalán nem volt olyan elborzasztó és tragikus, mint amilyennek látta. Ha mindenki öngyilkos lenne, akin átnézett egy fiú, akiről az emberek elhittek egy pletykát, vagy akit elárult valaki, akiben megbízott, akkor nem tudnánk közlekedni a fiatalok hulláinak hegyeitől (bocsánat, ez kissé vulgárisra sikeredett). Lényeg, ami a lényeg: az Élet mindenki elé gördít akadályokat, néha gyors egymásutánban többet is, de ezekkel meg kell birkózni. Muszáj, mert előbb-utóbb csak történik valami jó is, de azt ki kell várnunk. És igen, néha nincs más választásunk, tovább kell lépnünk. Hannah ezt nem tudta megérteni, annak ellenére sem, hogy ő maga mondta: mindenünk, amink van, MOST van (habár ő fordított szempontból nézte ezt az állítást).

Hannah Baker rengeteg esélyt kapott, hogy ne legyen öngyilkos, de ő egyikkel sem akart élni. Sorba rendezte és szisztematikusan egymásra pakolta minden sérelmét, míg végül az egész kupac felborult, és maga alá gyűrte őt. Akartak volna neki segíteni, de ő elhárította ezeket a közeledéseket. Mindent csak olyan szempontból volt hajlandó vizsgálni, ami azt támasztotta alá, hogy neki öngyilkosnak KELL lennie. Pedig ott voltak a szülei, akik szerették őt, ott volt a többé-kevésbé normális élete, és nem mellesleg ott lehetett volna neki Clay is… ha nem szúrják el mindketten.

Ha már Claynél tartunk, ő ugyanúgy hallgatja meg a kazettákat, mint mi, és hála a különleges, kettős narrálásnak, végig nyomon követhetjük a benne lezajló lelki változásokat. A gondolatai, tettei reflektálnak Hannah szavaira, vele válik igazán érthetővé, egésszé a történet. Személy szerint iránta végig sokkal több együttérzést tápláltam, mint a lány iránt, a végén pedig hoz egy döntést, ami megmenti az egész könyvet attól, hogy könnyes-pátoszos tragédiába fulladjon (mondjuk egy teljesen negatív vég sem hatna rosszul).

Hannah kazettái végül is olyan üzenetet hordoznak, amit mindenkinek érdemes az eszébe vésnie: nem tudjuk, milyen következményekkel járnak a tetteink. Épp ezért legközelebb álljunk meg, és gondolkodjuk el egy pillanatra, mielőtt rosszindulatból vagy bármi más miatt megbántunk valakit. És figyeljünk oda másokra, hogy szándékosan se tudjanak annyira egyedül maradni, amennyire Hannah tette.

Egy szó, mint száz: számomra ez a könyv egyszerűen nagyszerű volt. Megfogott, megrázott, elgondolkodtatott, megérintett. A végén külön kis csavarként szerepel egy interjú az íróval, amiben arról olvashattok többek között, hogy honnan jött az ötlet, hogyan sikerült megírni, minek mennyi valóságalapja van és milyen zenéket hallgatott szívesen az egyes jelenetek megírása közben. Én ezt is legalább olyan elbűvölten olvastam, mint magát a történetet.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Érdekes a három borító, amit a bejegyzéshez is csatoltam, szerintem mindegyiket Hannah más-más arcát jeleníti meg. A magyarból az érzékenysége látszik, meg az a törékenység, amit az élettel kapcsolatban megjelenít a könyv. A második azt az erős, vagány lányt mutatja, akinek mindenki látta Hannah-t. A harmadik azt a szürkeséget és érdektelenséget jelenítheti meg, amit sokszor magával kapcsolatban érzett.

Kedvenc szereplők: (1) Clay (2) Tony (3) Hannah

Kedvenc jelenetek: (1) a vége (2) Clay Tony kocsijában (3) a vendéglős nem engedi Claynek kifizetni a turmixát… ez engem valahogy megfogott (4) a kazetták vége (Clay a rakétán) (5) Hannah és Courtney lerántják a leplet a kukkolóról

Kedvenc ötlet: az egész szerkezete nagyon eredeti, főleg, hogy még a gombokat is berakták a walkmanről