Idézet


2012. október 23., kedd

Simone Elkeles – Perfect Chemistry



(Könyvkuckó)

Brittany Ellis sokat ad a látszatra, ha már a családi élete igazából romokban hever, ő pedig csupa bizonytalanság és frusztráció. A látszat szerint viszont ő a tökéletes életű úrilány, a pompomcsapat kapitánya, a legmenőbb srác barátnője, az örök bálkirálynő-típus. Ennek meglelően a végzős évnek úgy indul neki, hogy élvezetes és könnyű lesz. Azonban minden egy csapásra megváltozik, amikor kémiaórán laborpartnerének Alex Fuentest, a veszélyes bandatag mexikói fiút sorsolják ki. Alex sem repes a boldogságtól, örömmel tesz keresztbe kényszerű munkatársának. Így aztán kapva kap a lehetőségen, amikor az egyik hülye haverja fogadni akar vele, hogy még Halloweenig ágyba viszi a Fairfield Gimnázium üdvöskéjét. De persze, ahogy az már lenni szokott, amikor beszélgetni kezdenek egymással, rájön, hogy bizony a jégkirálynőnek is vannak érzései. És hamarosan már alig tudják türtőztetni magukat, úgy vonzzák egymást, mint a mágnes. Viszont ha igent mondanak egymásra, az a baráti és családi kapcsolataikat, sőt, az életüket is veszélybe sodorhatja...

Iszonyat sokáig halogattam ennek a könyvnek az elolvasását, a következő okok miatt:
1. Én alapvetően nem szeretem a romantikus regényeket.
2. Halálosan unom a jólány-rosszfiú felállású történeteket.
3.  Nem kajálom meg, hogy a rosszfiúból jófiú lehet. A valóságban ez nem működik.

Szóval, mivel alapvetően úgy gondolom, hogy ez a fajta anyagi alapú kasztosodás meglehetősen távol áll a mi társadalmunktól, nem is igazán tudok azonosulni az ilyen szituációban vergődő főhősökkel, ráadásul úgy gondolom, hogy ez már kimeríti az ezerszer lerágott csont fogalmát. Ezért – elég ellentmondásos módon – előítéletekkel viseltettem a könyv iránt (ami ugye azért vicces, mert arról is szól a regény, hogy az előítéletek rosszak), elkönyveltem, hogy úgyse lesz ez jó. Aztán nekiálltam, és szerencsére mekkorát tévedtem. :D

Már első öt oldalon felcsillant a remény, amikor kiderült, hogy Brittanynek van egy fogyatékos nővére. Jó, tudom, nem szép dolog ennek így örülni, de ennek hatására elkezdtem bízni benne, hogy mélyebb dolgokról is fog szólni a könyv, mint a jaj, de utállak – jaj, de szeretlek – összejövünk – szétmegyünk – szenvedünk – kibékülünk szokásos körforgásáról. És a lány nagyon hamar szimpatikussá vált számomra, ugyanis Britanny valójában nem az a beképzelt, aranyéletű liba, akinek mindenkinek látja. Igazából egy normálisan gondolkodó, érett személyiség, akinek ez a „tökéletes” kép csak álca, amit azért használ, hogy védje a nővére problémáival küzdő szüleit, és takargassa a családi gondokat. Brittany legtöbb döntését nem az diktálja, hogy ő mit szeretne, hanem hogy ez beleillik-e abba a képbe, amit a környezete felé mutatni akar. Így aztán évek óta a saját maga gyártotta csapdában vergődik, amit szép lassan kezd meggyűlölni.

Alex is hasonló csapdába esett. A nagymenő, drogos, keménycsávó bandatag álcája az ő esetében egy érző, a családját mindennél jobban szerető fiút takar. Igazából sosem tudta feldolgozni az apja elvesztését, akit a szeme láttára lőttek le, amikor hat éves volt. A bandázás nem önkéntes választás volt a részéről: azért lépett be, mert máshogy nem tudta megvédeni anyját és két öccsét, márpedig ez az ő feladata, hiszen tizennyolc évesen ő a férfi a családban. Utálja az egészet, az az álma, hogy egyetemre megy, és erre esélye is lenne, hiszen kifejezetten okos, de ahhoz ott kéne hagynia a bandáját, ami pedig felérne egy halálos ítélettel saját maga és a családja számára is. Így aztán teljesen beletörődött abba, hogy ő már elveszett ember, igazából nincs jövője, és csak arra törekszik, hogy a testvérei ne jussanak az ő sorsára.

Amikor ők ketten találkoznak, mindkettejük világa feje tetejére áll. Brittany egyre inkább kényszernek érzi a tökéletes lány szerepét, már nem akar megfelelni az elvárásoknak, ki akar lépni a rossz kapcsolataiból, és végre egyszer úgy igazán megmondani a véleményét a szüleinek. Alex pedig – hiába próbálja távol tartani magától a gondolatot – egyre inkább elkezd reménykedni abban, hogy mégiscsak vár még rá valami jó is az életben. Ezért több ez egy egyszerű romantikus kis történetnél, mert nagyon komoly témákat boncolgat, például, hogy milyen nehéz jó döntéseket hozni, vagy hogy mibe kerül, ha az ember sosem vállalja fel önmagát.

Mindezt iszonyatosan jó mellékszereplők támogatják meg. Nekem személy szerint a kedvenceim Mrs. Peterson, a világmegváltásra elszánt kémiatanárnő, és Paco, Alex utolsó csepp vérig hűséges, bántalmazó apja elől menekülő barátja. Sajnos Brittany körül nem voltak olyan jó karakterek, őket elég laposnak találtam. A családdal, szülőkkel való kapcsolat bemutatását találtam még érdekesnek, ez mind a két oldalon pluszt hozott a regénybe.

A cselekmény azt hiszem, a könyv elején jobban lekötött, nagyon élveztem, amikor Brittany meg Alex folyton egymás agyát húzta, a kitolások között jópár nagyon ötletes volt. A végefelé bejött ez a kicsit krimis szál, hogy na akkor vajon ki ölte meg Alex apját (elég átlátszó), meg ez a drogdílerkedős ügylet. Be kell vallanom, annak az eseménynek a végkimenetele meglepett, de úgy összességében nem izgultam sehol a könyv olvasása közben, sajnos ennek a műfajnak az a hátulütője, hogy 99%-ban ugyanaz a befejezésük. Annyira jó lenne már egy olyan regény, aminek az írója be meri vállalni a negatív, vagy legalább keserédes végkifejletet. Na mindegy, igazából attól még, hogy tudtam, mi lesz a könyv vége, ez nem akadályozott meg abban, hogy ne bírjam letenni a regényt, annyi jó dolog volt benne, hogy ezt a kis bibit bőven megbocsátom neki.

Összességében szórakoztató, izgalmas, megható, még ha néha nem is túl egyedi könyvet foghat a kezébe az olvasó. A végkifejlet előtti ötven oldal nyűglődést kispórolhatnák belőle, de azt leszámítva sokkal jobban élveztem, mint vártam.



A trilógia első részét követi majd a többi is, a második A vonzás szabályai címmel megjelent magyarul, ami Alex öccsét, Carlost hozza össze álmai fehér csajával. Adok neki egy esélyt, bár ha pepitában ugyanaz lesz, mint az első kötet, nagyon bedühödök.

*SPOILER*
Magyarázza meg nekem valaki okos, hogy ha van folytatás, mi a jó életért kellett berakni a huszonhárom évvel később játszódó epilógust? Nagyon cuki, meg minden (bár kissé gejl), de nem sok értelmét láttam.

Egyébiránt le merem fogadni, hogy nem vegyészek fogják megtalálni az Alzheimer-kór ellenszerét...
*SPOILER VÉGE

Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/8
Szereplők: 10/10
Érzelmek: 10/10
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 7/10 (semmi extra, leszámítva, hogy elég sok benne a spanyol, amit ugye nem értek)
Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):
Borító(k): Eredeti borítóval jelent meg magyarul, hangulatos.
Kedvenc szereplők: (1) Brittany (2) Alex (3) Paco (4) Mrs. Peterson (5) Iza
Kedvenc jelenetek: (1) Alex az anyjával veszekszik (2) a vezetésóra (3) Paco a golfpályán próbálja meggyőzni Alexet (4) Mrs. Peterson beszél Alexszel (5) Brittany lehányja Alex cipőjét
Mélypont: a nyűglődés a vége előtt, amikor még külön vannak, pedig olyan nyilvánvaló, hogy ők is összekeverednek a végére
Kedvenc ötlet: -

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése