Amy
Kathleen Ryan - Ragyogás (Ragyogás-trilógia I.)
(Könyvkuckó)
Gondolkodtam
rajta, hogy írjak-e erről a könyvről egyáltalán, mert olvasmányélményként pont
abba a kategóriába esik, amiket ki szoktam itt hagyni a blogon, de mivel erről
mégis vannak gondolataim, ezért megosztom őket veletek. Főleg ha már megírtam, és nagyjából egy hónapja úgysem töltöttem fel semmit. :S Sajnálom, gyerekek, de igen hajtósra sikerült az elmúlt egy hónap, viszont megvan a remény, hogy ezentúl jobb lesz a helyzet.
Waverley
és Kieran egy olyan űrhajón születtek, ami egy távoli bolygó kolonizálásának
reményében hagyta el a Földet, de még több generáció kell, mire eléri célját.
Ők ketten a legidősebb gyerekek a hajón, így mindenki természetesnek veszi,
hogy egymás mellett fognak lehorgonyozni, és szerencsére tényleg szerelem
alakul ki köztük. Kieran épp elhatározza magát a lánykérésre, Waverley pedig
tétovázik, amikor társhajójuk, az Új Látóhatár támadást intéz az Empyreum
ellen. A fiatalokat elszakítják egymástól: Kieran a súlyosan megrongálódott
Empyreumon marad, Waverley-t a többi lánnyal együtt az Új Látóhatárra viszik.
Minden erejükre és kitartásukra szükségük lesz, ha életben akarnak maradni, és
vissza akarnak találni egymáshoz.
Oké,
hol is kezdjem... igazából eleinte nagyon biztatóan alakult a kapcsolatunk a
könyvvel, mert tényleg olvasmányos a stílusa és dinamikus a cselekménye,
gyorsan lehet vele haladni. A történet jól felépített, a szálváltások itt indokoltak
és jól ütemezettek, bár még egy kicsivel nagyobb feszültséget lehetett volna
elérni szerintem, ha gyakoribb a váltás a két szál között. Szóval alapvetően
nagy gond a történettel nincs, ezért nem is csodálom, hogy sokan szeretik a
könyvet, mert tényleg élvezetes volt nekem is egy darabig...
...aztán
jöttek a bosszantó kis apróságok. :D Például, annak ellenére, hogy a
köszönetnyilvánításból kiderül, egy bizonyos úriember segített az írónőnek a
fizikai törvényszerűségek terén, azért még mindig annyi blődség és akciófilmbe
illő képtelenség van itt, hogy Newton sírva fakadna, ha olvasná a könyvet. De
jó, lendüljünk túl ezen, mert hé, nem minden olvasó tudhatja, mi az a vákuum,
de még akkor is maradnak következetlenségek és logikai buktatók bőven, például:
oké, azt értem, hogy atomerőművek biztosítják az energiát ahhoz, hogy az űrhajó
félútig folyamatosan gyorsulva (!) haladjon (nem, nem kezdem el kiszámolni,
hogy elérné-e az út alatt a fénysebességet az űrhajó, ennyire nem vagyok jó
fizikából), de mégis honnan pakoltak föl ezek annyi hasadóanyagot, ami az út
nagyjából kétszáz évére elég energiát biztosít? Hmm? Na mindegy, igazából
voltak jó pillanatai is a tudományos-fantasztikus elképzeléseknek, például én
kifejezetten értékeltem, hogy az írónő nem próbálta lerövidíteni az utazás
időtartamát, hanem több generációs projekt eljutni a Földről egy másik lakható
bolygóra. Ezen kívül élveztem még az űrhajóban fenntartott kiskertek gondolatát
is, bár itt mélyebben megint nem éri meg elemezni, mennyi minden kell azoknak a
szutykos növényeknek a túléléséhez, és hogy ezeket a dolgokat vajon honnét
szedik össze. Mellesleg van az orvostudományi részének is olyan eleme, ami...
khm... maradjunk annyiban, hogy nehezen elképzelhető.
De
nem csak tudományos téren fedezhető fel egy kis fejetlenség a történet
kidolgozásában: az írói erőltetések legnagyobb része szántszándékkal került be
a könyvbe, mert a cselekmény előmozdításához, irányban tartásához, stb.
kellenek, de ezzel az a baj, hogy éles szituációban egy normális ember se hozna
ilyen döntéseket, és ez számomra zavaró. Főleg a történet elején feltűnő,
mennyit küzdött azért Ryan, hogy likvidálja a cselekvőképes felnőtteket az
Empyreumról, mert az ottani A legyek ura-jellegű cselekményhez elengedhetetlen
volt, hogy magukra maradjanak a gyerekek, és nyugodtan gyilkolhassák egymást,
meg anarchia, meg diktatúra, meg A legyek ura... És persze érthető az is, hogy
valahogy előtérbe kell tuszkolni a kamaszokat egy olyan világban, ahol ez
egyáltalán nem racionális, a célközönség életkora miatt, de komolyan, ha még
egy ilyen
kamaszok-magukra-maradnak-és-összeomlik-körülöttük-a-társadalom-hajajj-mi-lesz-most
könyv előmászik az emberiség kollektív tudatának sötétjéből, szálanként fogom
kitépni a hajamat. Szóval jó, hogy legalább megmagyarázta, mi miért történik,
de én például nem bírom megemészteni, miért nem készültek fel soha az
Empyreumon arra, hogy esetleg harcolni is kell majd valaha valamik ellen, vagy
miért nem gondolták fontosnak a még elvileg agyuknál lévő felnőttek legalább
egy hasznos embert megmenteni a közülük a sugárfertőzéstől. Például az
ápolónőt, ha már a gyerekeik még élnek és egyik sem orvos közülük, és nem is
fognak megtanulni maguktól operálni, az fix.
 |
| Éljenek az űrhajók! |
Jó,
de igazából ez még mindig nem több butaság, mint amennyi egy átlag Star
Wars-filmben van, és tudom, hogy nem is zavart volna ennyire, ha minden másban
azt nyújtja a regény, amit szerettem volna. A szereplők mondjuk még az a pont,
amit viszonylag jónak tartok, no nem azért, mintha annyira szerettem volna bárkit
is, hanem mert reális figurák voltak. Waverley volt talán még a
legszimpatikusabb, hihetetlen a küzdőszelleme, és végre ő egy olyan női főhős,
aki hajlandó maga gondolkodni, nem hagyja, hogy megmondják neki, mit hogy kell
látnia. Én Kieranben is látom ezt a küzdőszellemet, és én végül is őt is
szerettem, mert látszik rajta, hogy tényleg próbál jó vezető lenni, és
foglalkozik azzal, hogy a fiúknak mire lenne szüksége, és próbálja azt megadni
nekik. Akit én nem bírtam megszeretni, az Seth volt... próbálom megérteni,
miért írtátok, hogy mennyire jó ez a karakter, és elismerem, hogy már az első
perctől sajnáltam a sanyarú gyerekkora miatt, de ettől még a jelenetek több
mint felében legszívesebben péklapáttal csaptam volna arcon. Az egyetlen, amit
a javára tudok írni, hogy azért ő is jót akar valahol mélyen, ráadásul a végén
némiképp belátta, hogy rossz utat választott. De azért a végén röhögtem, amikor
Waverley-vel azt nehezményezték, hogy Kieran hazudik az embereknek, de amikor
Seth elmondta, hogy mi történt, ő is vetített a lánynak rendesen. :D
A
két fiú közti konfliktus is nagyon érdekes, egyfajta dominancia-harc figyelhető
meg, és szerintem ehhez teljesen szükségtelen volt elővenni a szerelmi
háromszög témát, mivel semmit nem adott hozzá az eseményekhez (persze lehet,
hogy még fog). Amit mindkét fiúval kapcsolatban nehezményezek, hogy egyikük sem
látta meg egyelőre a lehetőséget az összefogásban, pedig mindketten
rendelkeznek bizonyos fajta vezetői kvalitásokkal, és talán ez lehet kis
közösségük egyetlen esélye a túlélésre, ha megtanulnak együtt dolgozni.
Amit
még a könyv javára írhatok, az az, hogy nagyon is komolyan veszi a közönségét,
és foglalkozik nehéz témákkal is. Valahogy a regényről az „ember embernek
farkasa” mondás jutott eszembe, mert tulajdonképpen erről szól minden, hogy az
összes szereplő kivétel nélkül bármire képes a hatalomért, már a kamasz kölykök
is hajlandóak félig halálra kínozni egymást a cél érdekében. Ráadásul a
lányokkal szemben jelen van a szexuális kihasználás, tárgynak tekintés is, ez
már az empyreumi békeidőben is jelen volt, hiszen gondolhatjuk, hogy a több
évtizede űrben utazó nőtlen férfiak bármire rárepülnek, aminek két X ivari
kromoszómája van. És ezzel kapcsolatban több hozzáállást is ábrázol a regény:
Waverley folyamatos küzdeni akarásával szemben ott áll Felicity sebzett,
passzív beletörődése, hiszen ő a korábbi bántalmazások hatására maga is
teljesen azonosul a saját tárgyiasságával, és csak csöndes, utálkozó
megjegyzésekre futja az erejéből... egy darabig.
De
van egy pont, ami igen erősen negatívba billenti számomra a mérleget, az pedig
a könyv hittel szembeni hozzáállása. A regény legfontosabb komoly tartalma
ugyanis a vallási radikalizmus szörnyű következményeinek bemutatása, amivel
önmagában még nincs is semmi baj, hiszen ez a jelenség tényleg szörnyű, és nem
baj, ha ezt már a fiatalok is tudják. Viszont a probléma az, hogy míg van olyan
könyv, aminek ezt sikerül jól kezelnie (lásd: Fuse), addig itt szerintem Ryan
nagyon átesett a ló túloldalára. Kezdve ott, hogy a legpozitívabb karakter a
bevallottan és büszkén ateista Waverley, egészen addig, hogy a végére Kieran
jószándékból indított lelki megújulási programját is vallási diktatúrának
bélyegzik (igen, lehet, hogy az lesz belőle, de még nem az, szóval egyelőre
korai fejét venni a fiúnak) az egész könyv egy nagy masszív vallás- és
hitellenes állásfoglalás. Hiszen itt aztán nincs ellenpélda, nincs egyetlen
pozitív aspektusa sem a vallásosságnak kiemelve, egyetlen karaktert sem
találunk, aki hisz, mégsem állítják be agymosott zombinak vagy hataloméhes
őrültnek.
Az
egyetlen pozitívum, amit felhoz a hittel kapcsolatban, az az, hogy nehéz
időkben reményt ad az embereknek, de ezt is úgy állítja be, mint ami már az
előszobája az „agymosott tömegek mennek a félőrült vallási vezető
után”-stádiumnak, ami enyhén sértő és nagyon közel van a „hit a szegények
ópiuma” című hozzáálláshoz, ami aztán végképp felháborító általánosítás. És a
legszebb az egészben, hogy mindezzel a tizenhat év körüli célközönséget célozza
a regény, és a gondolattól is görcsbe rándul a gyomrom, hogy fiatalabbak is
simán olvashatják, akiknek még esetleg nincs saját, kialakult képük a hitről és
arról, hogy milyenek a mai modern nyugati világban a vallásos emberek. Így is
elég ellenséges velünk szemben a légkör, nem kell ezt még fokozni, köszönjük.
Összességében
véve senkit nem tudok lebeszélni arról, hogy elolvassa a könyvet, mert az
erkölcsi problémáimat leszámítva nem volt rossz, és még én is kíváncsi vagyok a
folytatásra. Mindazonáltal a fent kifejtett dolgok miatt nem ajánlom tizennégy
éves kor alatt.
Kinek ajánlom? Aki szereti a nyomasztó, érdekes lélektani kérdéseket felhozó ifjúsági regényeket.
Kinek nem ajánlom? Vallásosaknak, azoknak, akik sok sci-fit olvastak már
életükben, mert nekik nem fog sok újat mondani, azoknak, akik értenek a
fizikához, és zavarják őket a képtelenségek.
Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/6 (elég bénácska lett a
magyar fordítás)
Szereplők: 10/8
Érzelmek: 10/7
Összesen: 10/7
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): A
borító szerintem nagyon szép, a címet viszont nem igazán értem én sem. :S
Kedvenc
szereplők: (1) Kieran (2) Waverley (3) Sarah (azt hiszem) (4) nem
nagyon maradtak meg a mellékszereplők nevei, ez gáz
Kedvenc
jelenetek: (1) kezdés (2) Waverley a kórházban (3) Kieran tárgyalása
(4) Sarah halála (5) Kieran és Seth megmenti a felnőtteket
Mélypont: az
összes jelenet, ami repüléssel, vákuummal, technikával volt kapcsolatos, ezen
kívül a vége
Kedvenc
ötlet: amikor a lányok verseken keresztül üzengettek egymásnak
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése