Percy
Jackson – Tha Titan’s Curse/ A titán átka (Percy Jackson és az olimposziak
III.)
(Könyvkuckó)
Figyelem! Ez a könyvajánló egy sorozat harmadik
kötetéről szól, ezért szükségszerűen SPOILEReket tartalmaz az előző részekre
vonatkozóan, amiknek ajánlóit megtalálod itt: 1. A villámtolvaj 2. A szörnyektengere
Oké, ezzel a bejegyzéssel már lógok
magamnak egy ideje. :D Lássuk!
Percy a jól megérdemelt téli szünet
előtt segélykérő üzentet kap Grovertől, ezért Annabeth és Thalia társaságában a
szatírhoz siet, hogy kihúzza őt a bajból. A katonai suliban, ahova betoppannak,
egy félisten testvérpárt találnak, akikre azonban már a szörnyek is fenik a
fogukat. A mentőakció közben Annabetht elragadja egy mantikór, a többiek pedig
csak azért nem hagyják ott a fogukat, mert betoppan Artemisz és halhatatlan
lányegylete, a Vadászok. Az istennő azonban nyugtalanító híreket kap, és a
hideg-rideg Zoe vezetésével elküldi csatlósait a Félvér Táborba, amíg ő egy
veszélyes szörnyeteg nyomába ered. A táborban a lányok érkezésével rég
eltemetett ellenségeskedés mérgesedik el újra, de nincs idejük sokáig
utálkozni, mert az Orákulum akcióba lendül, és közli Zoéval legújabb
próféciáját, ami szerint öt fiatalnak a táborból Artemisz nyomába kell erednie,
aki szörnyű veszélyben van. Percy mindenképp a küldetésre menőkkel akar
tartani, mivel őt meg rémálmok gyötrik, amikben Annabeth borzalmas kínokat áll
ki. Végül azonban nem engedik csatlakozni, így a saját szakállára vág neki a nyugatra
tartó útnak, ami korántsem veszélytelen, hiszen az Orákulum jóslata szerint az
öt hős közül kettőt a feladat teljesítése során ér utol a végzete.
„There
is always a way out for those clever enough to find it.”
Míg a könyvet volt szerencsém olvasni,
jóformán végig azon törtem a fejem, hogy mégis mikor komorult el ez a történet
ennyire? Mert azért ez a kötet már nem kifejezetten cukimuki, a
szereplőhalállal meg az extenzív komoly téma-boncolgatásaival. Még mindig vannak
poénok meg aranyos dolgok, meg kalandok, de már összességében mégse lesz tőlük
semmi vidám (jó, eddig se annyira, de most még annyira sem). Aztán érdekes
felfedezést tettem: a Harry Potter-sorozatban is fokozatosan épült fel a
komorság, azonban első igazán nyomasztó és megrázó eseményeket tartalmazó
kötete a negyedik volt, ahol a főszereplők tizennégy évesek. Na és ebben a
kötetben hány éves Percy meg a barátai? Bingó, tizennégy! Úgy látszik, az írók
valamiért ezt tekintik olyan vízválasztó kornak, amitől már többet
megengedhetnek maguknak lelki nyomorgatás terén. :D
Bejön ugye ebben a kötetben egy
raklapnyi új szereplő, és azt hittem, hogy az eddigieknek is olyan szívás
gyerekkora volt, hogy ennél már nem lehet rosszabb, de Riordan bebizonyította,
hogy igenis tud még undorító dolgokat kitalálni, és ezért minden tiszteletem az
övé, komolyan. Csak hogy éljek egy konkrét példával: Thalia ugye az előző kötet
végén támadt fel a fenyőfa-létből, így őt ebben a részben sikerül jobban
megismernünk. Nem elég, hogy Zeusz az apja, és gyakorlatilag meghalt, majd az
apja kegyéből hét évet faként töltött, arra kell ébrednie, hogy az egész világa
megváltozott, mert a legjobb barátja valamiért totál becsavarodott és gonosz
lett, RÁADÁSUL arra megy haza, hogy az anyja halálra itta magát az eltűnése
után, és mindennek a tetejében még ott trónol egy fóbia is, ami az ő
helyzetében elég ciki. Ezek után nem csodálkozom, hogy a csaj igazi control
freak, de Zoe is az, csak ő még mellé férfigyűlölő is, úgyhogy szép kis
csapatot alkotnak ők. Persze a diAngelo-testvérpárnak is megvan a maga nyomora,
hiszen ők teljesen szülők nélkül nőttek fel, és míg legalább a többi
szerencsecsomagról azért gondoskodott valami felnőtt, ők csak egymásra
számíthattak egész életükben.
„Love
conquers all,” Aphrodite promised. „Look at Helen and Paris. Did they let
anything come between them?”
„Didn't
they start the Trojan War and get thousands of people killed?”
„Pfft.
That's not the point. Follow your heart.”
Új isteneket is megismerhetünk ebben a
részben: Apolló volt még talán a legkevésbé őrült, bár ő a legcsapnivalóbb
haikuköltő széles e határban, a testvére, Artemisz pedig egy férfigyűlölő
control freak egy tizenéves lány testében. Aphrodité meg van róla győződve,
hogy Percy élete lesz a valaha volt legizgalmasabb félisten-szappanopera (és
sok mindent elárul, hogy rettenthetetlen főhősünk jobban fél tőle, mint
Árésztől), Athéné pedig tényleg nagyon bölcs, de azon a hideg és számító módon,
amitől libabőrös lesz a hátam... például meggyőződése, hogy a világvége
elkerülése érdekében a legjobb lenne Percyt azonnal kinyírni, hiába
bizonyította már nem egyszer a fiú a szándékai tisztaságát. (Részvétem, Percy,
kiváló anyósod lesz... ha megéred.)

„The
most dangerous flaws are those which are good in moderation,” she said. „Evil
is easy to fight. Lack of wisdom… that is very hard indeed.”
„–
A legveszélyesebb hibák éppen azok, amelyek jó tulajdonságok egészen addig, amíg
túlzásba nem viszik őket – válaszolta.”
A komoly témáink is fordulnak egy
kicsit a felnövés felé, a fő központi kérdése ennek a résznek (szerintem
legalábbis) a felelősség. Látjuk sokféle formában: Bianca elhagyja az öccsét,
akinek a felnevelése olyan terhet helyezett a lány vállára, amit nem tudott
elviselni, Thalia pedig nem bízik a képességeiben, megkísérthetőnek érzi magát,
azért nem tud szembenézni azzal a lehetőséggel, hogy az eddig Percyre
értelmezett jóslat esetleg róla szól. Igazából az sül ki a könyvből, hogy
elfutni a felelősség elől alapvetően nem jó dolog, de bizonyos szituációkban
érthető, vállalni azt pedig talán a legnehezebb feladatunk. Ezen kívül
foglalkozik még a szerelemmel is, de nem kizárólag annak az ártatlan, gyermeki
mivoltában, hanem igenis látunk olyan karaktereket, akiket tönkretettek,
elárultak olyan emberek, akik állítólag szerették őket, és láthatjuk, hogy
milyen hatással van ez a későbbi életükre. Érintőlegesen megint előjön ez a
környezetvédelmes, környezettel harmóniában élős téma Pán kapcsán, ami engem
még mindig nagyon izgat, és igen jó tükörnek tartom azzal kapcsolatban, hogy az
ember mennyire kihasználja manapság a bolygóját. Illetve kap még egy pofont az
előítéletességi üzenet, ezúttal a férfigyűlölet és a túlzásba vitt feminizmus
kerül a terítékre.
Mint már mondtam, nem igazán vidám
könyv ez, de nem is teljesen depresszív, ahhoz még mindig túl sok benne a poén.
Néha azonban ez nem elég, és akkor átüt az a furcsa melankólia a szövegen,
aminek a felsejlését már az előző részekben is annyira értékeltem.
„There
was a water fountain next to us. Down below, a bunch of sea lions were sunning
themselves on the rocks. The whole of San Francisco Bay spread out before us:
the Golden Gate Bridge, Alcatraz Island, and the green hills and fog beyond
that to the north. A picture-perfect moment, except for the fact that we were
about to die and the world was going to end.”
Összességében véve elmondható, hogy a
sorozat képes folyamatosan felívelő tendenciát mutatni, ami szinte hihetetlen,
de igaz. Kíváncsian várom, miben mutat majd fejlődést a negyedik részben.
(Amelyik idézetnek megtaláltam molyon a
magyar fordítását, azt bemásoltam, a többi csak az eredeti változatban
szerepel.)
Kinek ajánlom? Az egész sorozatot ajánlom azoknak, akik szeretik a
kalandos, kicsit humoros, kicsit komoly történeteket és remekül felépített
karaktereket.
Kinek nem ajánlom? -
Cselekmény, történetvezetés: 10/10
Stílus: 10/9
Szereplők: 10/10*
Érzelmek: 10/10*
Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6 - semmi különös
Összesen: 10/10*
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Szerintem
szép mindegyik, és illenek a könyvekhez.
Kedvenc
szereplők: (1) Percy (2) Thalia (3) Annabeth(4) Groover (5) Zoe
Kedvenc
jelenetek: (1) a végső összecsapás (2) Percy a Hoover-gáton menekül
(3) Betsy megmentése (4) Thalia és Percy az autóban beszélgetnek (5) Aphrodité
és Percy találkozása
Mélypont: Annabeth
és (főleg) Clarisse keveset szerepelt
Kedvenc
ötlet: Betsy és Percy lónagyköveti tevékenysége :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése