(Könyvkuckó)
A blogszülinapi kérdőívben kértétek,
hogy legyen megint lehetőség szavazni azokra a könyvekre, amikről nem írtam
valamiért, hogy szerepeljenek mégis. Az első szavazáson ez a két könyv lett
holtversenyben a győztes, úgyhogy róluk fogok írni, hadd szóljon.
Pi élete
Ezzel
a könyvvel talán nem lett volna sok baj, ha még akkor olvasom, amikor a
láthatáron se volt a film, és nincs körülötte ilyen őrületes hype. Jó, az
őrületes hype azért túlzás, de értitek: a könyv már egyszer népszerűvé vált,
sokan elolvasták, majd a filmet is felkapták rendesen, és sokan meséltek róla
sokfélét, én meg valahol elvesztem a prekoncepcióim között, miközben a könyv
igazából nem nagyon tudott felérni a várakozásaimhoz.
Pi
Indiában egy állatkerttulajdonos csemetéjeként tengeti boldogságos kis életét.
A kultúrák olvasztótégelyeként funkcionáló ország lehetőséget ad neki, hogy
zsenge ifjúként megismerkedjen a hindu, a keresztény és az iszlám vallások
alapjaival, amiket kellőképpen szimpatikusnak találva egyaránt magáévá tesz.
Azonban a dolgok rosszra fordulnak Indiában, és a szülei úgy döntenek, eladják
az állatkertet, hogy Kanadába költözhessenek. Hajóval kell menniük, együtt a
maradék állattal, és az út viszonylag kezdeti szakaszán hajótörést szenvednek.
Pí, a család egyetlen úszni tudó tagja, egyedül marad, ha nem számítjuk a
csónakjában rekedt bengáli tigrist. Hosszadalmasan hánykolódik a tengeren, amíg
végül Dél-Amerikában partot ér, ezután pedig olyan hihetetlen történetet ad elő
a túléléséről, ami hosszú évtizedek távlatából is felkelti egy író figyelmét,
aki végül megkeresi, hogy lejegyezze az élete történetét.
Csak
a miheztartás végett: az elején nem volt bajom a könyvvel. Azt leszámítva hogy
enyhén rühellem, ha egy nyilvánvalóan kitalált történet esetén narratív
eszközként használják azt, hogy „ez a történet aztán teljesen igaz, minden
szava így volt, hujjdenagyonpont így történt”, és ez a könyv is így indít.
Ettől függetlenül Pi egy rendkívül szimpatikus, bájos karakter volt számomra,
lebilincselt, ahogy az állatkertről beszélt meg arról, hogyan látta kezdetben a
különböző felekezeteket, majd miként ismerte meg őket jobban. Mondjuk az nem
nagyon hatott számomra újdonságként, hogy minden vallásban meg lehet találni az
értéket, és nem feltétlenül szükséges választani, engem nagyjából így neveltek.
Illetve úgy, hogy minden vallás gyökere azonos, ezért tulajdonképpen ugyanarról
beszélünk, csak más szavakkal, és hogy ki milyen külsőséget választ, az már az
ő döntése. Ilyen filozófia mentén számomra kissé okafogyott volt Pi
felekezetközi buzgósága, mert a külsőségeket én viszont nem szeretem keverni,
aranyos, de meglehetősen gyerekes igyekezetnek tartom. Ráadásul, ha rendesen
politikailag korrekt akart volna lenni, akkor már minimum az öt világvallást
elsajátíthatta volna, amiből csak hármat szerzett be.
A
problémáim leginkább a középső résszel voltak, azaz Pi tengeri hányattatásainak
történetével. A beharangozók alapján ennél a résznél kellett volna
egzisztenciális kérdéseket feszegetnie, és felnyitnia a szemem az élet nagy
tanulságaira... csakhogy semmi ilyesmi sem történt. A középső párszáz oldalon Pi
a túlélésének nagyon is gyakorlatias beszámolóját adja, ami, be kell vallanom,
nekem eléggé unalmas volt. Amikor pedig az a problémája, hogy nem tudja, honnan
lesz elég vize és élelme, akkor nyilván nem fog mélyenszántó filozófiai
eszmefuttatásokba bonyolódni, mint ahogy nem is teszi. De azért azt kissé
túlzásnak tartom, hogy körülbelül kétszer van csak megemlítve az ima a
regénynek ezen a részén. Ha már a hitről akarna szólni, akkor kicsit jobban bevonhatná
itt is.
A
vége viszont zseniális a könyvnek, Martel beletett egy csavart, amire
egyáltalán nem számítottam, de remek volt, megmentette számomra a regényt. És
elvileg ez egy hitről szóló példamese akart volna lenni, de nekem sokkal inkább
arról szólt, milyen végletekig el tud menni az emberi agy a tagadásban, ha
olyan traumatizáló eseményekről van szó, amiket a főszereplő átélt. Nem tudom,
valaha rendesen fel bírta-e ezt dolgozni, a könyv úgy állítja be, mintha elég
könnyen ment volna, de azért gyanús, hogy ez nem igaz.
10/8
pont
How To Be a Pirate
Ez
ugyebár az Így neveld a sárkányod folytatása, és bevallom, engem az első rész
kisebb fajta identitásválságba sodort. Nyilván azért kezdtem el olvasni, mert
szerettem a rajzfilmet, de ugyebár szembesülnöm kellett vele, hogy valójában a
két műnek milyen kevés köze van egymáshoz, és ez egy időre elvette a kedvem a
filmtől/sorozattól. Szerencsére a könyvsorozat második részénél már tudtam, mire
számítok, így jóval könnyebben vettem az akadályokat.
Hiccup
megmentette ugyan a falut a Zöld Haláltól, de ettől még az életében sok minden
nem változott, továbbra is ő a legkisebb és legbénább viking, akibe mindenki
beleköt. Azonban továbbra is ő a legokosabb is, így amikor a kalózkiképzés
közben egy sodródó koporsóban élő embert találnak, ő az első, aki riadót fúj.
Lehet, hogy Alvin csak jót akar, de talán nem kéne az utasításai szerint
elvonulni egy gyilkos sárkányoktól hemzsegő szigetre titokzatos kincsesládikát
kiásni. Valami azt súgja Hiccupnak, hogy ez nem jó ötlet, de a kapzsiságtól
elvakult viking hordát nem lehet lebeszélni az expedícióról, így kénytelen
velük menni, hogy szükség esetén mentse az irhájukat.
Mint
némileg fentebb már említettem, az első könyvben szembesülvén vele, hogy
mennyire más, mint a film, kisebb fajta lelki válságot kaptam. Ennek a kötetnek
az esetén már számítottam erre, így inkább csak derűs aha-élményekkel
megtűzdelve vetettem össze a két művet, kifejezetten szórakoztatónak találtam,
hogyan köszönnek vissza a könyv bizonyos elemei a filmekben. Pontosabban ez a
kötet inkább a sorozatban, hiszen ott bukkan fel Alvin The Treachorous mint
gonosz figura. Mindenesetre örömmel nyugtáztam, hogy ha a cselekményben nem is,
legalább a karakterekben hű maradt az alapanyaghoz: a főbb szereplők
egyértelműen a könyvből köszönnek vissza.
Jelesül
egy szereplő van, aki miatt el tudom fogadni, hogy ez ugyanaz a történet, ő
pedig a főszereplő, Hiccup/Hablaty. Szerintem az ő figuráját sikerült tökéletesen
eltalálni: kicsit szerencsétlen okostóni, az időről időre arcán átvonuló „áh,
hülyékkel vagyok körülvéve”-érzéssel. Hiccup a könyvben is nagyon szimpatikus
főszereplő: magányos harca a viking hülyeség ellen hősies és kacagtató
egyszerre, miközben ő egy olyan hős, akiben tényleg sok pozitív értéket lehet
találni. Fogatlan ellenben sokkal kevésbé szerethető, mint a filmben, de
legalább van személyisége, az is nagy dolog.
A
történet, - miközben még mindig fenomenálisan vicces és letehetetlen – szerintem
sok fontos dolgot is tanít a lurkóknak. Többek között ebben a részben a
kapzsiság játszik fontos szerepet, hogy a pénz utáni vágy mennyire meg tudja
zavarni az ember eszét, és milyen veszélyekbe sodorhatja. Ezen kívül nagyon
tetszett még Hiccuppal kapcsolatban az a tanulság, hogy bár első pillantásra a
hangosak és erőszakosak orozzák el a dicsőséget, de valójában a csendes
hősiesség értéke sem kisebb, sőt, azok az igazi hősök, akik a visszajelzéstől
és a saját érdeküktől függetlenül tesznek mások javára. Az igazi hősöket valójában
nem érdekli a dicsőség, ők helyesen akarnak cselekedni, és az a tudat, hogy
megtették, épp elég nekik.
10/10
pont
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése