Riordan nem kíméli az egyiptomi mitológiát sem

Rick Riordan – The Red Pyramid (Kane Chronicles I.)

(Könyvkuckó)

Miután végigkövethettétek itt a blogomon, ahogy átrágom magam a Percy Jackson és az olimposziak sorozaton, és beleesek Rick Riordan írásaiba, mint vak ló a gödörbe, egy kis időre szünetet tartottam, mert nem tudtam eldönteni, hogyan tovább. Decemberben viszont végül megtekintettem Szegeden egy nagyszerű egyiptomi kiállítást, és ez arra sarkallt, hogy ne az Olimposz hősei sorozattal folytassam, hanem a magyarul még nem megjelent Kane Chronicles-zel.

Carter és Sadie Kane testvérek, de aligha lehetne kevésbé szoros köztük a kötelék. Anyjuk tragikus halála óta a két gyerek külön nevelkedett: Carter az apjával maradt, aki egyiptológus révén körbeutazta a világot, és a fiú, bár a stabilitást sosem tapasztalta meg, mindenféle izgalmas kalandba keveredett, miközben rengeteget utazott. Húgát eközben a londoni nagyszülők nevelték, akik stabil és biztonságos gyerekkort teremtettek a számára. A testvérek szokás szerint karácsonykor találkoznak, hogy az apjukkal hármasban töltsenek egy kis időt... csakhogy a papa arra használja a londoni tartózkodását, hogy felrobbantsa a Rosetti követ, miközben a mi valóságunkra szabadítja az egyiptomi mitológia öt istenét. Az egyikük, Set, azonnal foglyul is ejti őt egy aranykoporsóban, és a gyerekekre hárul az a feladat, hogy eddig eltitkolt identitásukat felfedezve megmentsék az apjukat.

Nagyon úgy tűnik, Riordan egy poénos szerző: kitalálta a PJO esetén, hogy jó ötlet átültetni a különböző mitológiákat a mi világunkba, és most ezt a koncepciót játssza kifulladásig. A PJO és az Olimposz hősei görög-római mitológiája után a Kane Chroniclesben eljátszotta ugyanazt az egyiptomi mitológiával, a készülő sorozata pedig a skandináv-germán mítoszokkal fog hasonlót művelni. Valahol szerintem ez bosszantó, hogy nem veszi a fáradságot új ötletek kiagyalására, ugyanakkor belátom, az, hogy nem szükséges újítania, nem ununk rá a könyveire mégsem, valahol a tehetségét bizonyítja. Jó példa erre a Kane Chronicles is: igazából a hasonló alapkoncepció ellenére meglepően frissnek érződött a PJO-hoz képest, aminek nagyon örültem.

Mindjárt szembeötlő, hogy az elbeszélésmód is teljesen más: a PJO csak Percy elbeszélésében tárult a szemünk elé, ezzel szemben a Kane Chroniclesben Carter és Sadie felváltva mesélik a történetet, ami jó ötlet volt, mivel így mindkét testvért alaposan megismerhettük. Ezen kívül kap egy narratív keretet a történet – a gyerekek ezt az egészet az események után mondják hangfelvételre – ami jól illik Riordan könnyed, élőbeszédszerű stílusához, és emiatt az a gyanúm, ebből a regényéből olyan hangoskönyv készülhetne, ami talán még élvezetesebb, mint az írott regény.

A két főszereplő esetén Riordan a végletekig élezte a személyiségük ellentétét, ami igazán érdekessé teszi az interakcióikat. Számomra Carter volt a szimpatikusabb, a könyvmoly, visszahúzódó, önbizalomhiányos kocka srác érthető okokból sokkal közelebb állt hozzám Sadie ki-ha-én-nem rock-and-roll-típusú személyiségénél. Mégis az tetszett legjobban a regényben, ahogy szép lassan összecsiszolódtak, ahogy megtanulták felismerni egymás értékeit, és rájöttek, igazából egész gyerekkorukban mindketten a másik életére vágytak, ebből a felismerésből pedig szép lassan megértést és igazi testvéri köteléket tudtak felépíteni. Tetszett továbbá, hogy Riordan tett egy kis csavart a típuskarakterekbe: Carterből lesz a harcos, Sadie pedig a mágikus-spirituális támogató karakter lesz a történetben, holott a személyiségtípusuk alapján fordítva lenne kézenfekvő. Ugyanakkor persze Riordan nem tudja levetkőzni az egyik standard hibáját sem: a főszereplők hiteltelenül éretten viselkednek a korukhoz képest (főleg Sadie, aki még csak tizenhárom éves, te jó ég)... persze valahol ez elkerülhetetlen. Egy barátnőmmel beszélgettünk erről, és a konklúziónk szerint muszáj így lennie, mert egy reális kiskamasz ilyen embert próbáló szituációban maximum arra lenne képes, hogy üljön a sarokban és sírjon az anyja után, amiből, valljuk be, nem igazán lehet jó regényt írni. (Gondoljunk csak bele, Harry Potter is tizenegy évesen már megakadályozza egy varázsnáci rémvezér feltámadását.) Mégis, jól esett volna a lelkemnek, ha egy kicsit idősebbek a karakterek, ha 16-17 évesek lettek volna, akkor már reálisabbnak éreztem volna a viselkedésüket.

A Hórusz szeme egy fontos
egyiptomi szimbólum a történetben

Összességében szemlélve a dolgot, a könyv (egyelőre) kevesebb karaktert mozgat, mint a PJO, és azok között arányaiban sokkal több a felnőtt. Szerintem egyik sem baj, tetszett, hogy a nagybátyjuk vagy épp a szülei a gyerekeknek ilyen hangsúlyos szerephez jutottak. Mégis, itt egyértelműen Carter és Sadie a főszereplők, nincsenek olyan kiemelkedően fontos mellékszereplők, mint a másik sorozatban. Ez is végül is tetszett valahol, mert bár ott szerettem, hogy a főszereplő egy idő után milyen kevéssé volt központi figura, ugyanakkor ebben a regényben letisztultabbnak érződött a történet attól, hogy egyértelműen a két testvéren volt a fő fókusz.

Mégis, amitől szerintem egyértelműen jónak hat a történet, az a központi mitológiája. Ezeknél a részeknél nem volt az az érzésem, hogy a PJO olcsó koppintását olvasom, annyira egyedi módon sikerült beépíteni az egyiptomi mitológiát ebbe a nagy univerzumba, hogy az teljesen lebilincselt. A könyv olvasása előtt nehezen tartottam elképzelhetőnek, miként sikerül úgy felépíteni a világot, hogy az beilleszthető legyen egy univerzumba a görög mitológiával (Carternek és Percynek van közös kisregénye, tehát a sorozatok ugyanabban a világban játszódnak), de teljesen jól működött. Abszolút lebilincselőnek találtam az egyiptomi varázslatokat, illetve a varázslók titkos, szabadkőműves-szerű társaságát, a Per Ankh-et, valamint azt a tényt, hogy az egyiptomi istenek halandó hordozó nélkül nem tudnak a mi valóságunkban létezni, és mindent, amit ez okozott. Mégis, a legjobban azt szerettem, hogy ebben a könyvben Riordan sokkal komolyabban veszi a mitológiai alakokat. Egy-két kivételtől eltekintve nem csinál viccet belőlük, valahogy sokkal méltóságteljesebbnek ábrázolja őket, mint tette a görög mitológia isteneivel.

Komoly témákat tekintve sok átfedés van a két sorozat között, nyilván a szereplők hasonló helyzetéből adódóan, így például a sorsszerűség vagy az áldozathozatal központi elemei ennek a regénynek is. Ugyanakkor az az érzésem, hogy jobban elmélyít olyan témákat, ami a másik sorozatban kevésbé került előtérbe. Így például a családi kötelékek nagyobb hangsúlyt kapnak a könyvben, hogy akármilyen is a másik, meg kell próbálnod elfogadni őt, mert a család már csak ilyen, és hogy a diszfunkcionális kapcsolatokért is érdemes néha küzdeni. Illetve felmerül például a rasszizmus témája is, Carter ugyanis félig afroamerikai (Sadie is persze, csak rajta nem látszik), kicsit karcolja a könyv az előítéleteket, amikkel a különböző nem europid etnikumokhoz tartozóknak szembe kell nézniük. Ráadásul még mindig annyira jó tanító célzatúak ezek a könyvek, amikor nyáron elmentem egy egyiptomi kiállításra Athénban, már annyival többet tudtam a kultúrájukról, hogy az félelmetes. Jól csinálja ezt Rick bácsi nagyon.

Összességében: egyértelműen a szokásos minőségben szórakoztatott, nevelt és tanított ez a regény is, már be is szippantott ez a sorozata Riordannek. Bánom is én, ha nem tud elszakadni ettől a koncepciótól, csak abban bízom, hogy mindig legalább ennyire meg tud benne újulni, illetve hogy előbb-utóbb kifogy az európai kultúrkörhöz kapcsolódó mitológiákból, és eljut valami egzotikusabb alapanyagokhoz is. Mindenesetre várom szeretettel Magnus Chase-t meg az asgardiakat is, addig meg elnyammogok még a Kane gyerekek történetén.

10/10 pont