Jenny
Downham – Amíg élek
(Könyvkuckó)
Újabb párbajos könyvvel jelentkezem,
szerencsére most, hogy közelít a véghajrá, sikerült picit belehúznom az
olvasásba.
Mind tudjuk, hogy egyszer meg fogunk
halni, de Tessa számára ez a nap jóval közelebb van, mint szeretné. A lányt
évek óta kezelik leukémiával, és amikor mi bekapcsolódunk a történetébe, már
többé-kevésbé tudja magáról: menthetetlen. Ezért aztán a további kórházban
szenvedés helyett úgy dönt, hogy az utolsó hónapjaiban megpróbál élni. Készít
egy listát azokról a dolgokról, amiket mindenképp szeretne megtenni még a
halála előtt, és elhatározza, a lista pontjait tűzön-vízen keresztül
végigviszi.
Huh, hát, no. (Értelmes
véleménynyilvánítás a köbön). Tudjátok, hogy én élek-halok a halálról szóló
könyvekért, de valahogy ez a regény nem a megfelelő húrokat pengette nálam. Valószínűleg
az sem segített, hogy évek óta azt hallgatom: a Csillagainkban a hiba teljesen
olyan, mint ez a könyv... ami szerintem nem igaz. Én azt a regényt sokkal
közelebb állónak éreztem magamhoz, míg Tessa történetével helyenként
határozottan nem tudtam mit kezdeni.
Nincs hova szépíteni: időnként
kifejezetten utáltam Tessát. Olyan mértékig ellenszenves volt számomra, hogy
egy idő után elgondolkodtatott: normális-e azt éreznem, hogy én ezt az embert
legszívesebben addig rugdosnám, amíg mozog, és ilyenformán meggyilkolva őt a
könyv minden egyes szereplőjének sok fájdalmat spórolnék meg? És hiába volt
bűntudatom emiatt, mégsem tudtam másképp gondolni a lányra, mint egy
borzalmasan önző, felelőtlen, egocentrikus kis libára. Talán segített volna, ha
látom a betegségének abban a szakaszában, amikor még menthető, ha látom, hogy
valaha volt ő normális tinédzser és jó gyerek is, de így folyamatosan csak azt
láttam, hogy maximálisan telibe szarja a körülötte élő embereket és hogy nekik
milyen érzés az, ha úgy kezeli őket, mint egy zsák szemetet. És persze ez
érthető valahol, hasonló dolgot világított meg nekem, mint a Breaking Bad című
sorozat, amit most nézek: ha haldokolsz, már nem kötnek a társadalom vagy a
józan ész szabályai. Minden szabály betartatása arra épül, hogy valamiképp
büntethető vagy, de ha néhány hónapod van hátra, akkor már nem lehet téged
semmivel sakkban tartani. Ezek után csoda, hogy nem minden haldokló lesz
egykettőre szociopatává, és végül is Tessa sem lett az, de ettől csak még
jobban zavart az egész. Pontosan tudta, hogy mit csinál, és ezzel mit okoz a
körülötte élőknek, egyszerűen csak többnyire leszarta, és a saját vágyai
kiteljesítésének élt.
És ezek a vágyak voltak azok a dolgok,
amiktől megint csak pont lehalt az agyam. Rájöttem,
én valószínűleg túl jó
kislány vagyok ehhez a regényhez, mert ha kiderülne holnap, hogy haldoklom,
akkor sem ezekre a dolgokra vágynék. Tessa listája egy kicsit... ez most
rosszul fog hangzani: átlag tinédzseres. Többek között szex, törvényszegés és
drogok szerepelnek rajta, és valahol szerintem szomorú, hogy ez volt a legtöbb,
amivel elő bírt rukkolni, hogy bár szinte semmit sem élt, mégis ezek voltak azok
a vágyai, amikkel ki akarta tölteni az élete utolsó hónapjait, és semmi igazi
értékkel bíró dolog nem szerepelt ott jóformán. Emiatt a könyv első fele, ami a
lista körül forgott, szintén nagyon frusztrált: folyamatosan azt éreztem, hogy
nem akarok erről olvasni, magamban kérleltem az írónőt, hogy legyünk már túl
ezen a részen, jussunk el oda, ahol Tessa túl beteg a listához, és végre meghal
szépen.
A film roppant cselesen Most jó címmel jelent meg |
És a másik ami zavar, hogy úgy állítják
be a könyvet, hogy ez aztán nem cukormázas és milyen realisztikus. Hát hm... ha
annyira nagyon az lenne, akkor nem jönne az álompasi, aki amúgy tökéletes azt
leszámítva, hogy ronda, és beleszeret a főhősünkbe annak ellenére, hogy a csaj
már csak egy két lábon járó csontváz, amin lifeg némi bőr. Őszintén, erre a
valóságban mekkora lenne az esély? Ha tényleg realisztikus lenne a regény,
akkor Tessa nem találna olyan srácot se, aki nem fut tőle hetedhét határon
túlra, hát még olyat, aki végigcsinálja vele ezt az egészet. Magányosan és
boldogtalanul halna meg, a listának köszönhető kétes dicsőségű szexuális
élményének zavarbaejtő emlékével.
A mellékszereplők talán mentenék a
dolgot, de úgy éreztem, Tessán kívül nincs igazán senki kidolgozva, mindenkit
össze lehet foglalni egy fél mondatban. Ott van az odaadó, aggodalmas apa, a
cuki kistestvér, a terhes, idegesítő barátnő (upsz, spoiler), meg az álompasi.
Ez nyilvánvalóan Tessa története, és az írónő nem is vette a fáradságot, hogy
egyenlő mértékben érdekes embereket tegyen köré. Ez különösen Adamen, a szerelmén
érezhető: komolyan, ennek a srácnak volt személyisége? Mert nekem nem tűnt fel.
Annyit láttam belőle, hogy szeret kertészkedni, gondoskodik a mentálisan
instabil anyjáról, bőrdzsekit hord, motorozik (mert ezek menők és egy
álompasihoz elengedhetetlenül szükségesek), és Tessa minden szeszélyét kiszolgálja.
Amúgy, ha kivenném Tessát a képből, nem tudnám megmondani, ki ez a srác, és
hosszú távon ez engem nagyon zavart. Az egyetlen ember a regényben, aki nem
puszta sztereotípia, az Tessa anyja: ő némileg színesítette a képet azzal, hogy
évekkel ezelőtt elhagyta a családot. Nem sok, de legalább valami.
Szóval lényegében ennyi, egy (számomra)
elég semmitmondó történet egy lányról, aki ahelyett, hogy rendesen
végighaldokolná a pszichológiai fázisokat, a haragot meg az elfogadást
váltogatja teljesen véletlenszerűen, miközben a partvonalról említésre sem
méltó mellékszereplők nézik. Amiért mégsem utálom teljesen ezt a regényt, az az
a tény, hogy legalább jól van megírva. Tessa gondolatai tényleg szépek,
időnként megkockáztatnám, hogy költőiek, és néha még engem is sikerült
elvarázsolniuk annyira, hogy elfelejtsem, mennyire utálom valójában ezt az
egész mizériát. Meg amikor végre tényleg meghalt, az tényleg szép volt, és
ezért megbocsátok neki pár dolgot. Ez nem az én regényem volt, de végül is
megértem, hogy akik máshogy látják a világot, talán értékelik, hogy végre nem
egy jó gyerek története ez, aki szépen, a családját figyelembe véve haldoklik,
és belátom, hogy lehet ezt a könyvet szeretni. Csak nekem nem megy.
10/7 pont
Jajj, ez a regeny milyen rossznak hangzik igy ezek alapjan. :DD Amugy szerintem mar eleve a tema elcsepelt, szoval nagyon jot kell irni, ha meg valaki ujat (es jot) akar mutatni... A szex/drogok/stb. valoban baromi sekelyesnek hangzik, a hirtelen fellepo alompasi meg, na ne mar, ez kb. siros koreai sorozatokba illo fordulat. Asszem, nem olvasom el. :D
VálaszTörlésHát nem is vesztesz semmit. :D Számomra semmi újat nem mondott se életről, se halálról (legfeljebb azt, hogy talán képes lennék felpofozni valakit akkor is, ha rákos). Nem igazán értem, miért népszerű.
Törlés