Utah, visszaemlékezések, és véletlenül majd minden jó lesz

Ally Condie - Crossed (Matched-trilógia II.)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez a könyvajánló egy sorozat második részéről készült, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat az előző kötetre vonatkozóan, aminek ajánlóját ITT találod meg. :)

Na jó, nem mondhatnám, hogy nagy rajongója lettem a Matchednek, de kész voltam még egy esélyt adni az írónőnek, hátha a folytatásban már beindulnak az események elvégre úgy tűnik, hogy a Crossedban már igazi kihívások várnak a főhőseinkre, és Cassia végre talán aktív cselekvővé válik. De nem, a második kötet sem sikerült semmivel jobban az elsőnél, sőt, jócskán alulmúlta azt.

Amikor Cassia szembesül azzal, hogy Ky-t kiküldték a határ menti provinciákba harcolni, eléri, hogy elvigyék egy munkatáborba, ahonnan majd utána szökhet. Azonban mire a regény kezdetét veszi, már majdnem letelt a három hónapos büntetése, és még mindig semmit sem sikerült kideríteni a szívszerelme hollétéről. Nem is jönne össze neki egyedül, de szerencséjére betoppan Xander, aki jó szokása szerint segít neki, aztán a lánynak sikerül jókor jó helyen lennie, és VÉLETLENÜL PONT arra a környékre viszik, ahol Ky szolgált eddig ágyútöltelékként az Ellenséggel szemben. Csakhogy a fiú valahogy megszökött, így aztán hősnőnk kénytelen maga is gyalogszerrel nekivágni egy roppantul izgalmas szurdokvölgynek, hátha sikerül utolérnie Kyt.

Nem tudom, sikerült-e érzékeltetnem, de ez a könyv nem szól SEMMIRŐL, azt leszámítva, hogy ezek a szerencsétlenek keveregnek valahol az érintetlen amerikai természetben, Ky megy előre, Cassia meg utána, és nagyjából ennyi. Lényegében annyiról szól az egész, hogy Cassiának meg Kynak sikerül-e összekeverednie a gonosz Társadalom akarata (és a saját hülyeségük) ellenére MEGINT. És, ó igen, sikerül! Meglepődtetek? Mert én nem. Valamint ki kell még emelnem a véletlen-faktort, mert amikor nagy nehezen történik valami jelentőségteljes, az véletlenül történik. Ez aláaknázza a maradék kis drámaiságot is, mert elhiszem én, hogy Cassia nagyon küzd Kyért, de három hónapig csak malmozott, meg túrta a sarat, és nem azért tud végül a fiú nyomába szegődni, mert olyan okos, vagy annyira küzdött ezért, hanem mert véletlenül találkozik valakivel, aki tudja, merre ment. :P És mivel ugye háborús övezetben vannak, én naiv módon arra számítottam, hogy lesz ennek majd valami jelentősége, talán kicsit harcolniuk is kell, vagy ilyesmi, de nem, igazából az Ellenség csak dísznek van, és az egyetlen szereplő, akinek számít a halála, szintén véletlenül hal meg, mert pont rosszkor van rossz helyen.

Mindez alá van támogatva a világ két legelviselhetetlenebb főszereplőjével, és az általuk művelt vállalhatatlanul béna  narrációval. Cassia az előző könyvben is mérhetetlenül buta volt, de itt a vele született sötétség és önzés mellé társul még valami érthetetlen okból a Társadalom szavába vetett feltétlen hit, amit nem értek, hogy miért, mert már rég ki kellett volna nőnie, de ennek következtében majdnem halálra mérgezi magát, hiába mondják neki a barátai, hogy ne tegye, nem hisz nekik. (Bár az lett volna a könyv fénypontja, ha kinyiffan.) És ez a legrosszabb, hogy próbálja sulykolni Condie, hogy Cassia mennyire okos, mert ő a nagy elemző, de egyáltalán nincs egy csöpp esze sem, és nem azért, mert elnyomásban nevelték, hanem azért, mert az alapvető logikai képességei se működnek, ezért aztán kész csoda, hogy akár egy percig is képes életben maradni egyedül. Valamint a vége felé Xander távolléte miatt olyan iszonyatosan erőltetetté válik ez a szerelmi háromszöges téma, hogy már a hajamat téptem, amikor Cassia ötszázadszor is felhozta, hogy de mi lett volna, ha őt választja... most már teljesen tökmindegy, kisanyám, mert már eldöntötted, és elkerültél a világ másik felébe emiatt! Szerencsétlen...

És Cassia visszaemlékezésekkel tűzdelt sipákolása mellé bejön még... Ky visszaemlékezésekkel tűzdelt sipákolása. Komolyan, annyira semmi különbség nincs a szemszögük stílusa között, hogy igazából semmi értelme nem volt leválasztani őket, úgyis az idő nagy részében ugyanazokra a közös emlékeikre gondolnak vissza (nem vicc, van úszás, meg Domb, meg énnemtudommi legalább ezerszer), sőt, nagyjából hasonló dolgok is történnek velük, aztán meg együtt is mozognak, szóval ez határozottan elfuserált szálkezelés az írónőtől. Ráadásul a Ky körül az előző részben kialakult varázs teljesen odavész annak következtében, hogy megismerjük, mert kiderül, hogy egy... rózsaszínre hipózott lelkű, nyivákoló kislány. Egyedül a szüleivel kapcsolatos gyászát és lelkiismeret furdalását találtam benne szerethetőnek, a fene nagy szerelme Cassia iránt viszont kibírhatatlan volt, főleg, amikor a fent említett nagy romantikus hevület miatt elkezdett hazudozni a lánynak, hát azt különösképp értékeltem.

Emellett van olyan szerencsénk, hogy a két hormonkezelt csivava násztáncát olyan varázslatosan semmilyen mellékszereplők asszisztálják végig, hogy az már teljesítmény. Megkapjuk a betevő titokzatos lányt, titokzatos, de nagyon melegszívű fiút, na meg az elmaradhatatlan semmire se jó és mindenkit bajba sodró gyerekszereplőt. A leggyakrabban szereplő három új mellékszereplő annyira nem volt hatással rám, hogy felőlem kis is hagyhattuk volna bármelyiket a történetből, talán egyedül Hunter volt az, aki valamelyest érdekesnek találtam, kár, hogy ő alig szerepelt. Valamint, akit kifejezetten szerettem a könyvben, az Xander volt, aki személyesen egyetlen jelenetben fordult elő. :D

Az ehhez hasonló helyszínekről szóló leírások a legjobbak a regényben

És bár már rég úgy el van tolva a könyv, ahogy van, de azért még bele lehet rúgni azon a részen is, hogy mennyire jó disztópia-e ez a regény. Hát... nem nagyon. Az első kötetben még talán a legjobb pont a világkidolgozás volt, de most Condie valahogy elfelejti, hogy annak is kéne fejlődnie, vagy én nem tudom, lehet, hogy a nagy megvilágosodást a harmadik kötetre akarja hagyni, de akkor rettentő szarul csinálja. Egyrészt ugye itt van a már fent emlegetett háború, hogy elvileg van valami ellenség, aki lövi a határ menti falvakat, de azt se lehet tudni, ki ez az ellenség, minek lövi a falvakat ahelyett, hogy berepülne egy nagyváros fölé és szarrá bombázná, meg ilyesmik.  Ráadásul, miközben keveregnek a szurdokok között, már nem tudom melyik nyomorék elkezdi tolni, hogy a szerelem az mekkora nagy lázadás, és ezt erőlteti a könyv, hogy az a lehető legbátrabb dolog, amit tehetsz egy elnyomó társadalomban, hogy abba vagy szerelmes, akibe nem kéne (és emiatt jól kinyíratod magad is, meg őt is). Pedig azért ó jaj, vannak a világon annál szörnyűbb dolgok is, mint hogy esetleg nem lehetsz azzal, akibe szerelmes vagy... És aztán előkerül az Ellenállás, hogy léteznek-e, és még addig egész érdekes is volt, amíg lehetett azt is gondolni, hogy tényleg nem létezik, csak az emberek találják ki reményhozónak, csak aztán ez is teljesen ellaposodik, ahogy megy előre a regény.

Ja és a hab a tortán az a pár jól elhelyezett hülyeség, amiken már csak röhögni tudtam. Például hogy a szövetmintákat csak úgy sétáltatják a zsebükben körbe-körbe, pedig azokat bizony hűtve kéne tárolni, de nem baj, Condie nem hallott a folyékony nitrogénről. Ezen kívül egyre röhejesebbnek találtam, hogy úgy kereskednek versekkel, mintha azok bármilyen tényleges értéket képviselnének és még a Társadalomban élők között ez oké, de kint a vadonban a telepeseknek is valahogy furán megvan folyton mindenük (hegyekben áll a kaja, pedig egy félsivatagos helyen élnek, stb.), meg a Lázadásnak is, és ez engem logikailag határozottan zavar.

A befejezésre meg nem is találok szavakat... ugrunk előre az időben, és elvileg függővég próbálna lenni, de én már addigra érzelmileg annyira kizökkentem, hogy nem érdekelt. Mint ahogy a folytatás sem érdekel.

Akadt benne pár szép gondolat (bár annyit idézte azt a két nyamvadt verset, hogy már a fülemen folyt ki), de összességében ez a legkevésbé sem kárpótol az összteljesítményért. Hasznavehetetlen, olvasásra érdemtelen könyv, őszintén sajnálok miden fát, ami azért lelte a halálát, hogy ez rá legyen nyomtatva.

Cselekmény, történetvezetés: 10/3

Stílus: 10/5

Szereplők: 10/4

Érzelmek: 10/4

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/5 (Semmi különös probléma nem volt vele továbbra sem.)

Összesen: 10/4

Egyéb (spoileres):

Borító(k): A könyv legjobb pontja, tetszik, ahogy felépítették a sorozat borítóit.

Kedvenc szereplők: (1) Xander (2) Hunter (3) MINDENKI MÁS MEHET A POKOLBA!

Kedvenc jelenetek: (1) Vick temetése (2) Hunter elmeséli a történetét (3) ... (4) ... (5) ...

Mélypont: MINDEN

Kedvenc ötlet: ...

Ally Condie - Matched

(Könyvkuckó)

Ismét egy könyvmolypárbajos olvasmányomról fogok írni, ezúttal az egyik angol nyelvű könyvemről.

Cassia Reyes világa tökéletes: a Társadalomban nincsenek betegségek, se háborúk, mindenki nyugodtan, kiegyensúlyozottan éli pontosan nyolcvan évig tartó életét, egyforma házakban, egyforma ruhákban, minden pontosan irányítva. A lány életének nagy pillanata érkezik el a tizenhatodik születésnapján, a Párosító Bankett estéje, ahol végre megtudja, ki lesz az a fiú, akit az elemzések alapján tökéletesen hozzáillőnek tartanak. A társa, akivel majd randevúzni fog, akivel összeházasodik, akitől gyerekei lesznek… szinte hihetetlen módon Cassia ismeri a párját: Xander az, gyerekkori legjobb barátja, őt pedig bármelyik lány szívesen elfogadná. Csakhogy amikor otthon meg akarja nézni Xander adatlapját, furcsa dolog történik: egy pillanatra egy másik fiú arca jelenik meg a képernyőn, ráadásul Cassia őt is ismeri. Persze gyorsan biztosítják arról, hogy hiba történt, és még mindig Xander a párja, de ő akaratlanul is egyre kíváncsibb lesz a másik fiúra. Ky a családi múltja miatt bent sem lehetett a sorsolásban… de mi van, ha mégis ő lenne az igazi?

Nagyon szeretem a disztópia műfaját, ez a világ pedig az első pillanattól fogva elvarázsolt, mert egy régesrégi nagy kedvencemre, Az emlékek őrére emlékeztetett. Mindkettőnek a lényege, hogy a tökéletes, irányított, mederben tartott élet fenntartásának érdekében elveszik az emberektől a választás lehetőségét, mindazt, ami egyéniséggé teheti őket. A gondtalan jelen képéért pedig teljes mértékben elvetik a küzdelmes múltat. Így Cassia világában csak száz-száz maradhatott fent a művészeti alkotások közül, minden mást megsemmisítettek. Ezen kívül a múltat őrzik még az örökölhető tárgyak, mint például a lány púderesdoboza. (Ezek elvileg nagyon ritkák, de jóformán minden gyereknek van az utcában… sebaj.)

Amióta elolvastam ezt a könyvet, azóta próbálom megmagyarázni magamnak, mégis mi nem tetszett benne, mert annak ellenére, hogy sok potenciál lett volna a történetben, mégsem sikerült nálam átütő sikert elérnie. Talán túl sokat vártam tőle az interneten kialakult hatalmas népszerűsége miatt.

Mert akárhogy erőltetem magam, én nem bírok sokkal többet látni ebben a könyvben, mint egy romantikus sztorit. Tisztességesen meg van írva, az igaz, meg néhol foglalkozik komolyabb témákkal is, de alapvetően mégiscsak az a lényeg, hogy Cassiának meg Kynak sikerül-e összekavarnia a gonosz Társadalom akarata ellenére is, vagy sem. (És a sikerben nagyjából a huszadik oldal után már egyáltalán nem kételkedtem.) Ennek hatására aztán az eddig egész életében teljesen szolgalelkű Cassia rájön, hogy mégiscsak király dolog az a szabad akarat, és a felismerésnek köszönhetően hibát hibára halmoz. Őszintén szólva nem éreztem elég súlyosnak a vívódását a kötelessége és Ky között, mert szinte azonnal hagyta, hogy legyőzze őt a kísértés, ami elég szánalmas dolog. Mindazonáltal egyszer sem izgultam különösebben a könyv olvasása során, valahogy a veszélyek sem tűntek olyan reálisnak és komolynak. Végig vártam, hogy történik valami nagy volumenű, amitől majd azt mondom, hogy na igen, erre vágytam, de ez valahogy kimaradt a könyvből. Nem mondanám, hogy untam, de néha nem voltam messze tőle.

Önmagában a lassabb sodrású sztorit megmenthetnék a jó karakterek, de nálam Cassiánál elvetélt ez a dolog. A csaj annyira sötét, szánalmas és idegesítő, hogy az már fizikailag fáj, ráadásul még önző is, ha mérlegeli is a döntés közben mások érdekeit, végül mégis úgy cselekszik, hogy az lehetőleg mindenkinek rossz legyen. Persze, megértem én szegény nyomorultat, nem lehet egykettőre lángész lázadó belőle, miután a Társadalom agymosásában engedelmes, mosolyogva bólogató bábuvá nevelték, de azért furcsa, hogy azok a dolgok, amiket én elsőre természetesnek vettem, csak akkor estek le neki, amikor a szájába rágták őket. Ky viszont kellemes karakter, hihetetlen izgalmas a titokzatossága, és nagyon tetszik benne a rejtőzködő, konfliktuskerülő magatartása is, csak azt nem értem, hogy vetkőzhet ki ebből szinte egykettőre Cassia hatására. Fordított helyzetben előnyös a változás: a lány ennek a szerelemnek a hatására sokkal érettebb lesz, és kezdi jobban átlátni a világ dolgait, úgyhogy egyre elviselhetőbb lett a számomra.

Természetesen ebben a könyvben is megkapjuk a betevő szerelmi háromszögünket (hogy én ezt mennyire kezdem unni!), aminek harmadik tagja ugyebár a feljebb emlegetett Xander, de míg ő a fülszövegben igen fontos szerepet tölt be, a történetben annál kevésbé. Eleve lesír a szegénykémről, hogy vesztésre van ítélve, nyilván nem rúg labdába az ismert, a biztonságos, a kalandos, tiltott szerelemmel szemben. Amit azonban furcsálltam, hogy Cassiának ez alig okozott lelki tusát, meg úgy általában nem nagyon foglalkozott a fiúval, leginkább csak kihasználta, amikor jól jött valamihez a segítsége. Mutatóban azért elszégyellte magát, de szerintem ez aránytalanul kevés volt. Ha ilyenek a barátaink, minek kellenek ellenségek? Ami viszont kellemes meglepetésként ért Xanderrel kapcsolatban, hogy nem kizárólag az eszményített jófiú szerepében tűnt fel, akadtak azért igen sötét foltok az ő múltjában is, talán kiderül még róla pár érdekes dolog a későbbiekben.

Ki kell még emelnem pozitívumként Cassia családját, akik egytől-egyig nagyon jó kis mellékszereplők voltak, főleg a szülők meg a nagypapa, akiken keresztül láthattuk, milyen ebben a társadalomban élni, teljesen alárendelve az egyéniségünket, avagy csöndesen lázadozva. A többi mellékszereplőt nem éreztem igazán kidolgozottnak, sok pluszt nem nyújtottak.

Mindent egybevetve kellemes könyv volt ez, csak semmi különöset nem adott, főleg ahhoz képest, mekkora durranásként harangozták be. Kíváncsi vagyok azért a folytatásra, ha ezt a szintet meg tudja ütni, akkor már jól elleszek vele. (Ja mert amúgy ez is egy trilógia első része, mert azokból sosem elég.)

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/7

Érzelmek: 10/8

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/6 – Nem emlékszem semmilyen nehézségre a megértésben, egyszer sem éreztem ingert arra, hogy szótárat használjak.

Összesen: 10/8

Egyéb (spoileres):

Borító(k): A könyv legjobb része. Nagyon szép, rendkívül ötletes, és illik a könyvhöz. Tökéletes.

Cím: A magyar fordításnak nem sikerült felérnie az eredetihez, még szerencse, hogy azt is odaírták a borítóra.

Kedvenc szereplők: (1) Ky (2) Xander (3) Cassia apukája (4) Cassia nagypapája (5) Cassia

Kedvenc jelenetek: (1) Ky elhurcolása (2) az erdős jelenetek (3) a nagypapa halála (4) Cassia szortírozó vizsgája (5) a kezdés

Mélypont: amikor Cassia azon szenved, hogy akkor ő most Xandert és az előírt életet választja, majd nagyjából öt oldal után rájön, hogy nem bír ellenállni Kynak (gratulálok, van ám akaratereje)

Kedvenc ötlet: az üzenetek