Szellemes karácsony

Charles Dickens – Karácsonyi ének

(Könyvkuckó)

„De azért valahányszor csak eljött a karácsony, mindig úgy gondoltam rá (…) mint az egyedüli napokra az esztendő hosszú során, amikor minden ember mintha csak közös elhatározással nyíltan kitárná bezárt szívét, és úgy gondolna a nála kisebbekre, mint akik igazán útitársai a sír felé és nem másfajta lények, akik másfelé utaznak.”

Új borító a  2009-es animációs film alapján

Csatlakoztam november elején egy adventi témájú blogturnés szerveződéshez molyon, ennek a keretében fogok én most beszélni erről a könyvről. Azért választottam, mert, ha van klasszikus karácsonyi történet, hát ez az, szerintem nagy vonalakban mindenki ismeri, ráadásul számos feldolgozást megért, és rendszeresen utalgatnak is rá más karácsonyi művekben. Ezen kívül nekem egy nagyon jó ünnepi élményem fűződik hozzá, amit a bejegyzés végén szintén elmesélek.

A százötven oldalas kisregény története alapvetően végtelenül egyszerű. Főszereplője Scrooge úr, aki valószínűleg az iparosodó Anglia legborzalmasabb embere: rettenetesen fösvény, egyedül a vagyonszerzés boldogítja, és teljes mértékben hiányzik belőle a jóság vagy az együttérzés. Nem csoda hát, ha a karácsony, mint olyan, teljes mértékben hidegen hagyja az öreg szőrös szívét, ismét pénzszámlálással kívánja tölteni, mint eddig minden évben. Hanem három egymást követő estén meglátogatja őt a Múlt a Jelen és az Eljövendő Karácsonyok szellemei, és feltárják előtte, mennyire sekélyes és értéktelen életet él, és hogy merre tart vele.

„Sajnálom őt; akarva sem tudnék haragudni rá. Ki szenved meg az ő gonosz szeszélyei miatt? Mindig csak ő maga.”

Igazából ezt a történetet szerintem mindenki hallotta már, ugyanis azóta ilyen visszatérő filmes toposszá vált: a karácsonynak még véletlenül sem örülő, minden emberi értéket megtagadó, borzalmas, szánni avagy egyenesen leköpni való főszereplőt végül megérinti az ünnep hangulata (szelleme, haha, szóvicc), rájön, hogy mégiscsak a család meg a szeretet a fontos, és változtat az életén. Viszont nagy valószínűség szerint ez volt az első ilyen történet, úgyhogy ha érdekel az autentikus forrás, akkor bátran ajánlom.

Ezen kívül van valami báj és őszinte tisztaság ebben a könyvben, ami minket is kicsit Scrooge úrrá tesz, és kigyomlálja a kis szívünket, újra kinyitja az ember szemét a karácsony igazi üzenetére. Épp ezért nagyon jó olvasmány a könyv, ha egy kicsit torkig vagy már a november elején felbukkanó girlandokkal, csokimikulásokkal, meg úgy általában ezzel a kereskedelmi hisztériával, és szeretnél megállni pár órára, hogy végiggondold, miről is kéne szólnia valójában az ünnepnek.

A filmváltozat plakátja

„Sokat láttak, messzire jutottak, számos otthont felkerestek, de a vége mindig jó volt. A szellem megállt ágyban fekvő betegek mellett., s azok jobban lettek; idegen tájakon, s azok hazaiak lettek; küszködők mellett, s azok türelmesek és bizakodók lettek; a szegénység mellett, s az gazdagság lett. Menhelyen, kórházban és börtönben, a nyomorúság minden olyan hajlékában, ahol a dölyfös ember parányi kis hatalmával feszítve nem reteszelte be előtte az ajtót, a szellem otthagyta áldását, és mindezen dolgokra tanította Scrooge-ot is.”

Az engem keresztényként különösen nagyon megfogott, hogy a regény keletkezési ideje miatt Dickens még nem érezte szükségét annak, hogy megfossza a karácsony ünnepét az eredeti jelentésétől, kispórolja belőle Jézust. Alapvetően ez még mindig egy vallási ünnep a világon nagyon sok ember számára. Valószínűleg ez volt a legsikeresebben világiasítható vallási ünnep, mert ugyan a húsvét a legmeghatározóbb a keresztények életében, azt mégsem lehet ilyen könnyen másnak maszkírozni, mint ami. Persze egyáltalán nem baj, hogy a karácsony szellemisége kiáradt minden emberre, világnézettől függetlenül, de talán mégis pont azért küszködünk manapság annyit azzal, hogy felnőttként is ünnepnek éljük meg, mert pont az egyetemes üzenet, a szellemiség kopott ki a csillogó fehér műfenyőktől meg az ajándékhajhász forgatagtól.

A könyv elég érzékletesen beszél az iparosodáskor lecsúszott rétegek nyomoráról, épp ezért talán tíz éves kor alatt nem ajánlanám, fölötte viszont szerintem már nem tesz semmiféle kárt a gyerekekben. Humor is akad benne, bár jobbára felnőtteknek való, de azért élvezetes, nagyon sokat lehet nevetni Scrooge úr kemény fejű természetén meg Dickens kedélyesen mesélő stílusán.

„Az öreg Marley halott volt, akár az ajtószög.

Egy pillanat! Nem azt akarom mondani, hogy saját kútfőmből tudom, mi teszi kiváltképp halottá az ajtószöget. Jómagam talán a koporsószöget vélném a leghalottabb vasárucikknek. De ez a hasonlat őseink bölcsességét őrzi; és én ugyan nem nyúlok kegyeletsértő kézzel a hagyományokhoz, különben mivé lenne szép hazánk. Szíves engedelmükkel tehát nyomatékosan megismétlem, hogy Marley halott volt, akár az ajtószög.”

És akkor a történet és a javaslat az advent utolsó idejére: nagyjából két vagy három éve lehetett, hogy kitaláltam, el akarom olvasni ezt a könyvet a karácsony előtti utolsó napokban. Mivel igencsak nyúlfarknyi, végül tényleg csak közvetlenül az ünnep előtt álltam neki. Szüleim érdeklődéssel nézték, ahogy este a tévé mellett olvastam, és végül is kitaláltuk, hogy hangosan felolvasom a könyvet, hadd élvezzék ők. Naponta egy fejezetet haladtunk, de mivel nagyjából öt-hat fejezet az egész könyv, így még kényelmesen befejeztük az ünnepek alatt. Kellemesebb és családiasabb elfoglaltság volt, mint ugyanazokat a bugyuta filmeket bámulni, amiket minden évben leadnak, ráadásul mindhárman nagyon élveztük a regényt, együtt nevettünk, együtt gondolkodtunk el, és ez mindegyikünknek kedves emlék maradt. :)

Ha kedvet kaptál, még nem késő rátenni a mancsod a könyvtár valamelyik példányára.

„– Ilyenkor, karácsony táján szenvedek a legkeservesebben, – folytatta azután. – Az önvád mardos, hogyan is voltam képes semmit sem törődni embertársaim gondjával-bajával. Vakon és süketen járni a világban! Semmibe se venni azt a csillagot, amely a napkeleti bölcseket a szegénység hajlékába vezette. Vajon, nem akadt volna egy kunyhó, ahol énrám vártak, ahová a csillagnak engem kellett volna vezérelnie?”

Így teheted tönkre a szeretteid életét

Agatha Christie – A lányom mindig a lányom

(Könyvkuckó)

Agatha Christie tudománya előtt már korábban fejet hajtottam, mivel fantasztikusak a krimijei, de érdekelt, hogy mennek neki más műfajok, ezért került a kezembe ez a könyv, ami a Mary Westmacott álnéven megjelentetett kötetei közé tartozik, amikről azt kell tudni, hogy inkább ilyen lélektani-romantikus jellegűek, és nincsenek bennük hullák. :D

Ann Prentice megözvegyülése óta csak a lányának él, és úgy is gondolja, hogy ez jól van így. Amikor azonban Sarah hosszabb időre a kontinensre utazik a barátaival, Ann váratlanul megismerkedik az Indiából frissen visszatért, szintén özvegy Richarddal, majd szinte azon nyomban rájönnek, milyen jól megértik egymást, és egymásba szeretnek. A kibontakozó idillnek azonban véget vet Sarah hazaérkezése, aki a kész helyzettel szembesülve brutális keménységgel igyekszik kifúrni a férfit az életükből. Ann szenved, őrlődik, mert nagyon úgy tűnik, hogy választásra fogják kényszeríteni, de ilyen helyzetben nincs jó döntés. És ha mégis meghozza a döntést, vajon együtt tud élni vele?

Már többektől hallottam, hogy Agatha Christie-nek mennyire felesleges volt próbálkoznia ezekkel a regényekkel, nyomukba se érnek a krimijeinek, stb. Ezek alapján én attól tartottam, hogy valami szirupos, romantikus (Jane Austen-szerű) izét tartok majd a kezemben. Ehelyett igazi, kőkemény lélektani drámát kaptam, tele konfliktusokkal és remek gondolatokkal.

Persze aki nem szerelmes annyira a műfajba, mint én, annak nem tagadom, lehet, hogy kicsit csalódás lesz a könyv, mert elismerem, nem annyira izgalmas a történet, mint amikor minden szekrényből kiesik egy hulla. Sőt, az első 20-30 oldalon még én is kételkedtem, a kezdés kissé lassúra és aggasztóan banálisra sikeredett. De ezután hozzászoktam a kissé manűrös stílushoz, és ha nem is indul be a cselekmény a klasszikus értelemben véve, azonban a szereplők olyan gazdagon belebonyolódnak az egymás közti konfliktusaikba, hogy öröm nézni, ez pedig már egészen a lezárásig elviszi a hátán az egyébként nem túl hosszú regényt. Ami még engem meglepett, hogy a fő szerelmi szál milyen hamar kiirtódott a könyvből, a fülszöveg alapján azt hittem, mindkét fél kitartóbb lesz. De mint kisült, a szerelem korántsem olyan fontos aspektusa a regénynek, mint az anya-lánya kapcsolat, vagy a regény fő tanulsága:

„Az áldozatokkal az a baj, hogy nincs végük azzal, hogy meghozzák.”

Szóval az igazi dráma Ann és Sarah között zajlik. Ann a lánya kívánságára elüldözi élete második nagy szerelmét, és bár próbál úgy tenni, mintha ez egyáltalán nem lenne hatással rá, sőt, felszabadultabbá vált volna tőle, de valójában lassan belekeseredik a lánya iránt táplált haragjába, amit úgy fejez ki, hogy jóformán egyáltalán nem foglalkozik vele. Sarahnak pedig az tart el évekig, hogy belássa, valójában nem tett szívességet Richard elűzésével, sőt, ez a tette az oka jelene minden nyomorúságának. És persze minden problémájuk sokkal előbb megoldódna, ha képesek lennének őszintén beszélni egymással, de épp ez az, ami már egyáltalán nem működik köztük.

Szerencsére a két teljesen saját önsajnálatába gabalyodott főszereplő mellett találunk olyan mellékszereplőket, akik helyesen ítélik meg a helyzetet. Főleg Laurán, Ann elsimert pszichológus barátnőjén éreztem, hogy az írónő szócsöve próbál lenni, de Ann oldalán az öreg cseléd, Sarah mellett pedig a kissé együgyű és szerencsétlen, ám végső soron jóindulatú fiatal udvarlója tüsténkedik, akik próbálják a két nőt a megfelelő irányba terelni.

És persze ahogy az lenni szokott, az elfojtott konfliktusok előbb-utóbb kirobbannak, ezután pedig egy olyan befejezés következik, amire egyáltalán nem számítottam. Sarah részéről ez a tökéletes végkifejlet, ő bebizonyítja, hogy felnőtt, és szerintem jó és működőképes lesz az élete ezután, azonban Annt egy kicsit sajnáltam. Mindenesetre olyan szempontból felemelő a befejezés, hogy végül is azt üzeni: akármit meg lehet bocsátani, és igyekezettel és elszántsággal az ember még a legmélyebb gödörben is dönthet úgy, hogy túllép magán, újrakezdi.

Nekem abszolút jó élmény volt ez a könyv, szerintem a műfajában kifejezetten élvezetes és tanulságos alkotás.

Kinek ajánlom? Aki kedveli a lélektani regényeket, és nem zavarja a kicsit lassabb folyású történet.

Kinek nem ajánlom? Aki makacsul kitart amellett, hogy Christie=krimi.

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/8

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Én nagyon szeretem az új Mary Westmacott-sorozat borítóit, igazán igényesek, a régebbiek ezekhez képest ócskábbnak tűnnek.

Kedvenc szereplők: (1) Laura (2) Edith (3) az antropológusprofesszor :D (4) Gerry (5) Ann

Kedvenc jelenetek: (1) a veszekedés Ann és Sarah között (2) Sarah és a fiúja újra egymásra találnak (3) Ann és Richard a parkban (4) a befejezés (5) Laura elbeszélget Ann-nel

Mélypont: az első 30 oldal

Kedvenc ötlet: -