Fairy Tale Noir

Neil Gaiman – A temető könyve

(Könyvkuckó)

Na végre, eljutottam odáig, hogy befejezzem az első könyvmoly párbajos olvasmányomat. Még sose voltam ennyire megcsúszva az akcióval, jobb lesz, ha belehúzok.

Senki Owens élete csecsemőként gyökeresen megváltozik, amikor egy titokzatos, késes férfi meggyilkolja a szüleit és a nővérét. A kisfiút is megölné, de ő elszökik, és véletlenül bemászik a régi temetőbe, ahol a kísértetek védelmük alá veszik őt. Miután megmentik, hosszas tanácskozás után eldöntik, hogy felnevelik a gyereket. Senki így rég halott emberek és sírok között cseperedik, természetfeletti kalandokat él át, de közben sok olyan dolog kimarad az életéből, ami a kortársainak teljesen normális. Sen bármennyire is szeretné, nem hagyhatja el a temetőt, hiszen a férfi aki az életére tört, még mindig odakint van, és rá vadászik.

Fun fact rólam: szenvedélyes érdeklődéssel bírok a temetők iránt. Ha egy másik országba, városba, faluba látogatok, előbb-utóbb biztos a helyi sírkertben kötök ki. Szeretem nézegetni a sírokat, belegondolni a mögöttük lévő történetekbe, megkeresni a családtagokat és történetesen azt is megfigyeltem, hogy a temetkezési szokások még Európán belül is érdekes eltéréseket mutathatnak. És tudom, hogy ezzel mások is vannak így, például Audrey Niffenegger, aki dolgozott is a világhírű Highgate temetőben és Neil Gaiman megemlíti a köszönetnyilvánításában, mint ennek a könyvnek az egyik fő inspirációforrását.

Szóval nekem igazi meleg hájjal kenegetés volt ez az alapmitológia, aminek nagyon dióhéjban az a lényege, hogy a halottak szellemei a temetőkben egyfajta saját kis valóságban élnek, ahol van akaratuk, vágyaik, személyiségük, saját kis élettörténetük, de ez az élet nem fejlődik vagy változik, mint az élőké. Ehhez jönnek még hozzá adalékok, mint például a Szürke Hölgy, a dance macabre (édesen szó szerint), vagy a más, könyvben megjelenő természetfeletti lények. Összességében ez az egész egyveleg összehoz egy ködös-borongós (és nagyon-nagyon komplex meg teljes!) viktoriánus hangulatú mitológiavilágot a modern városka közepén. Sen ebben a világban nő fel, és mivel a temető varázslata védelmezi, kissé maga is természetfelettivé válik.

A legjobb a mitológiában az, hogy olyan kézzelfoghatónak tűnik, mintha tényleg létező mítoszokat olvasnánk. Gaiman kiemeli a könyvben, hogy minden mítoszban és népszokásban van egyfajta megfoghatatlan spiritualitás, és a könyvet olvasva azokról is pontosan ezt érezzük, amikről jól tudjuk, hogy az író képzeletének szüleménye. És ez óriási pluszt ad az atmoszférához, mert valahogy én is részének éreztem magam tőle ennek a világnak.

A történet maga nem különösebben eredeti, klasszikus mesei formulákat követ: a magányos hős (majdnem egyedül) kiáll húsz életveszélyes kalandot, míg végül felnő és a tapasztalatoktól megerősödve képessé válik, hogy legyőzze az ősellenségét is, akin mindig bosszút akart állni. VÉGE Amitől mégis működik, az az a tény, hogy ez sokkal inkább hangulatregény, mintsem cselekményközpontú. A hangulat pedig olyan gaimenesen furcsa. Sen története egyszerre bájos és hátborzongató, nevettető és szomorú, de az biztos, hogy egy ponton előbb-utóbb beránt valamivel.

A karakterek érdekesek és alaposan kidolgozottak. A szellemek többsége ugyan egy-egy jellemvonást vagy funkciót képvisel markánsan (például Mr. és Mrs. Owens a gondoskodó apa-, illetve anyafigura), de többnyire az ő háttértörténetükben is van egy-egy csavar, ami miatt érdekesek és jópofa látni Sen kapcsolatának alakulását például a gyerekek szellemeivel, akiket túlnő időközben. Hősünk mindenkitől mást tanul, és másban tud fejlődni az élete megismerése által. A Jack-ek olyan sztereotíp fajta gonoszok, nem különösebben rétegeltek. Akik jól kidolgozott karakterek, az maga Sen, Liz, a temetőn kívül elhantolt boszorkány, Scarlett, illetve Silas és Miss Lupescu. Persze a leginkább behatóan Sent ismerjük meg, aki egy érzékeny, felelősségteljes fiú, és jó volt látni a felcseperedését. A könyv jó pár érzelmes pillanatot is tartogat, különösen a vége volt számomra könnyfakasztó.

Mindamellett érdekes kérdéseket is feszegetet néha a könyv, nem csak a mitológiával kapcsolatban (ami nagyjából Gaiman egész munkásságának sajátja). Ezen kívül ami számomra figyelemfelkeltő volt, milyen őszintén ábrázolta a könyv, hogy az emberek mennyire félnek attól, amit nem értenek, és milyen elszántan veszik árnyékképekkel ezeket a megmagyarázhatatlan dolgokat ahelyett, hogy szembenéznének vele. Tanulságos volt Sen kis kalandja is a közoktatásban, amikor nem törődve a saját javával segített a kisebb gyerekeknek, akiket a nagyok terrorizáltak. Ez, és még a cselekmény több más mozzanata is arra irányítja a figyelmet, milyen fontos kiállni azért, amiben hiszünk, és felelősséget vállalni azért egyénért vagy közösségért, aki/ami arra érdemes. De összességében mégis leginkább a felnőtté válásról szól a könyv, hogy milyen rácsodálkozni a világra, megtapasztalni az erőnk határát, túllépni rajta és végül elérni azt a pontot, amikor menthetetlenül ki kell repülnünk a fészekből.

Ez a könyv olyan, hogy tipikusan helye van a polcon, pluszbónusz vásárlásra sarkalló faktorként ugyanis egyedi stílusú fekete-fehér illusztrációk vannak benne, amik szintén hozzátesznek a hangulathoz. De enélkül is olvasásra érdemes.

Kinek ajánlom? Aki szereti Gaimant és/vagy a fülszöveg elnyerte a tetszését, az nyugodtan olvassa, magabiztosan teljesítő kis könyv ez.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Elsőre nem nyújt oylan sokat, de ha elég hosszú ideig nézed, akkor elkezdenek hatni az apró részletek, és rájössz, hogy mennyire király.

Kedvenc szereplők: (1) Sen (2) Liz (3) Miss Lupescu (4) Silas (5) Scarlett

Kedvenc jelenetek: (1) Sen kalandja az iskolában (2) Sen és Miss Lupescu végre egy hullámhosszra kerülnek (3) Sen és Liz megismerkedése (4) Sen és Scarlett kalandja a temetődomb belsejében (5) a dance macabre

Mélypont: Scarlett el akar feledkezni Senről

Kedvenc ötlet: a Szürke Hölgy, a dance macabre, a... minden :D

Libba Bray – Rettentő gyönyörűség

 (Könyvkuckó)

Szavaztattam még annak idején, hogy melyik nyári olvasmányomról alkossak itt véleményt, és mivel erre esett a legtöbb szavazat, így teljesítem a közönség kívánságát.

Emlékszem, még tavaly nyáron azért vettem meg a könyvet, mert olvastam róla egy pozitív ajánlót, és nem volt mire költenem az ajándék könyvutalványomat, így ez lett belőle. Aztán amíg el nem kezdtem olvasni, azon paráztam, hogy biztos nem lesz jó a könyv, mert csak nem bírják megállni, hogy vámpírokat rakjanak bele, vagy valami más borzalmatosságot, és biztos egy ilyen lapos, romantikus izé lesz belőle. Hát, ilyen szempontból pozitívan csalódtam. :D

Gemma Doyle cseppet sem átlagos életet él Indiában, amikor is egy napon édesanyja bizarr gyilkosság áldozatává válik. Az ügyet eltussolják, Gemma senkivel nem beszélhet a történtekről, mint ahogy apja ópiumfüggését is titokban kell tartania. Hogy biztosan jó helyen legyen, Angliába viszik, ahol a híres-hírhedt Spence Akadémia növendékéve válik. Gemma itt mindent megtesz, hogy beilleszkedjen a lányok közé, mégsem tud szabadulni kívülállósága érzésétől. Ráadásul egyre jobban aggasztják azok a különös látomások, amik mind gyakrabban törnek rá, és ha mindez még nem lenne elég, az  az indiai fiú is felbukkan, akivel utoljára édesanyja halálakor találkozott…

Ha lerántom a könyvről a fantasys részt, akkor végig az a benyomásom volt, hogy tulajdonképpen az Abigélt olvasom viktoriánus kiadásban. Persze tudom, hogy ennek semmi alapja, Bray nyilván nem ismerheti az említett magyar regényt, de ettől még nagyon hasonló hatást keltett bennem a könyv. A történet alapvető vonulata (szerencsétlen sorsú, félárva lányt benyomják egy bentlakásos iskolába, ahol úgy érzi, senki sem érti meg, megpróbál beilleszkedni a zárt közösségbe, hatalmas nehézségek árán végül sikerül, de szembe kell néznie a külvilágban rá leselkedő veszéllyel… ) egy az egyben azonos séma. A karakterek nagy része (Gemma és Gina, a mogorva, zárkózott főszereplők; a népszerű lány; a szegény, de tehetséges lány, stb.) is könnyedén megfeleltethetők.

Ami nagy különbség, hogy míg az Abigél esetén minden karakter nagyon ül, a Rettentő gyönyörűség esetén ez kevésbé áll fent. A főszereplő itt is nagyon jó, de a lányok, akármilyen háttérrel is érkeztek, felszínesnek, áttetszőnek tűnnek, a barátságuk pillekönnyű. Persze nem állítom, hogy minden karakter rossz, például Kartikban is van bőven fantázia (ami egyelőre kihasználatlanul maradt), és amennyire fel tudom idézni, a felnőtt karakterek egészen jók voltak, például a rajztanárnőt nagyon szerettem.

Ha hozzáveszem a dologhoz a fantasys vonalat, akkor az némileg javítja a képet. A másik világba átlépés ugyan nem valami eredeti, de amilyen ez a világ… hát az nagyon tetszik. Kellemesen eredeti, kellemesen rejtélyes, megfelelően varázslatos. Mondjuk talán kicsit túl sok a kérdőjel, de azért van még két kötet, hogy megtudjunk, többet, nem igaz? A nyomozós szállal kapcsolatban ugyanez a helyzet, az írónő épp csak elhint pár információt, étvágygerjesztőnek jó, de egyelőre semmi több. Inkább Gemma öntudatra ébredése, beilleszkedési problémái, illetve a viktoriánus hölgyikepalánták lázadozása áll a középpontban.

Alapvetően élveztem a könyvet, jó volt valamit olvasni ebből a miliőből, a cselekmény is lekötött, mégis azt érzem, hogy egyelőre hiányzik valami ahhoz, hogy ez igazán nagy kedvenc legyen. Talán majd a következő kötetekben megtalálom.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/7

Érzelmek: 10/8 (túl kevés Kartik)

Összesen: 10/8

Enyhén spoileres infók:

Borító(k): Rettentően gyönyörű (XD), irtó jó a stílusa, az embernek azonnal kedve támad tőle elolvasni. :D

Kedvenc szereplők : (1) Gemma (2) Kartik (3) a rajztanárnéni (4) Pippa (5) Gemma bátyja (akkor is ha genyó volt… annak jó volt)

Kedvenc jelenetek: (1) Gemma azt álmodja, hogy lefekszik Kartikkal (2) Pippa halála (3) kezdés (4) Kartik felbukkanása az erdőben (5) Gemma megcsókolja Kartikot, hogy mentse a bőrüket

Mélypont: nem emlékszem különösen lelombozó részre

Kedvenc ötlet: a világok működése