Jus
Accardo – Touch – Érintés (Denazen I.)
(Könyvkuckó)
Emlékeztek a Jonatán Könyvmolyképző
programra? Ez egy olyan olvasásnépszerűsítési program volt általános
iskolásoknak és később felnőtteknek, amikben a könyvek alapján kellett játékos
feladatokat megoldani. Én annak idején vagy négy-öt egymást követő évben is
végigcsináltam, és nagyon megszerettem a könyveket, amiket megismertetett
velem.
Aztán megromlott a viszonyom a
Könyvmolyképző Kiadó kínálatával, főleg a Vörös Pöttyös-sorozattal. Mert tény,
hogy adnak ki kifejezetten jó könyveket is a válogatásban, de a többségük
inkább középszerű, sőt, néha kifejezetten rossz. Ezért vettem észre magamon,
hogy fenntartással kezelek mindent, ami magán viseli a sorozat emblémáját.
Azonban idén télen úgy alakult, hogy három VP került a karácsonyfa alá, ugyanis
pont olyan könyveket sikerült kiadniuk, amiket régóta vártam a magyar piacra.
Ez az egyikük.
Deznee Cross elviselhetetlenül
munkamániás és nemtörődöm apja nevelési hiányosságai miatt már gimnazistaként a
bulizásban és az élvezetek hajszolásában találja meg önmagát. Hanem egy nap,
amikor részegen botorkál hazafelé az erdőben, egyszer csak elé ront egy nagyon
furcsa fiú, aki szemlátomást halálra van rémülve, és Dez cipőjét követeli. A srácot
üldözik, a lánynak pedig megesik rajta a szíve, ezért segít neki a
menekülésben. Hazaviszi a titokzatos idegent, aki Kale-ként mutatkozik be és
szemmel láthatóan olyan hétköznapi dolgok sem magától értetődőek számára, mint
hogy mi különböztet meg egy DVD-t egy családi fotótól. Az igazi meglepetés
azonban csak akkor ér mindenkit, amikor Dez apja hazaér, ekkor ugyanis kiderül,
hogy a fiút épp az ő emberei üldözik. Marshall Cross ugyanis nem egy ügyvédi
iroda feje, hanem egy olyan titkos vállalkozás vezetője, ami különleges
képességű embereket gyűjt, hogy aztán kényükre-kedvükre használják az erejüket.
Kale pedig éppenséggel a legfontosabb fegyvere: a fiú érintése halálos, ezért a
Denazen emberei nem riadnak vissza semmitől, hogy kézre kerítsék.
Ez volt a három közül az a könyv, amit
magamtól a legkevésbé akartam megvásárolni, de aztán szembejött velem a
beleolvasó a neten, és annyira érdekesnek találtam az első ötven oldalt, hogy
muszáj volt megvennem a többi részt is. Ez jó döntésnek bizonyult, végig nagyon
élveztem a regényt, és kifejezett sikerélményt okozott, hogy végre valamit
gyorsan sikerült elolvasnom.
Pedig az ötlet egyáltalán nem
újszerű... tulajdonképpen semmilyen aspektusában. Olyan szinten nem, hogy
emlékszem egy regényre még a merengős korszakomból, ami majdnem pontosan
ugyanerről szólt, és hasonlóan is kezdődött. De azt meg kell hagyni, hogy bár
nem markol sokat a könyv, azt azért a kis öklébe szorítja, és elszalad vele. A
történet végig izgalmas, fordulatos, és bár az elején azt hittem, hogy
menekülős-nyomozós lesz az egész, hamar átcsap
kémkedős-harcolós-összeesküvősbe, és végig fenntartja az érdeklődést. Az
információk pont jó fokozatossággal csöpögnek, és bár egy-két dolgot
könnyűszerrel kitaláltam, ezek a nagy egész szempontjából nem voltak igazán jelentős
információk. Végig tartogatott meglepetéseket a könyv, hiszen a végén már
alaposan bele lehet zavarodni abba, hogy ki tud miről és ki nem tud miről és ki
ver át éppen kit. És az egésznek a hátterében egy sokkal nagyobb ívű dolog van,
mint amit elsőre gondolnánk vagy a hőseink elsőre gondolnának, több generáción
átívelő konfliktussal, amit nagyon szeretek.
A karakterekkel a viszonyom ambivalens
volt. Szerettem Dez szemszögéből olvasni a könyvet, mert talpraesett, bátor
lány és jól felvágták a nyelvét, ugyanakkor időről időre mindig az eszembe
juttatta, hogy ha az életben találkoznánk, én bizony nemhogy nem kedvelném, de
kifejezetten ellenszenvesnek találnám. Számomra elfogadhatatlan, hogy valaki
ennyire a semmibe élje az életét, ennyire ne lásson semmiben értelmet, csak az
önpusztításban. Bár mentegethetnénk, hogy az apja miatt lett ilyen, ami
kétségtelenül igaz is (szép üzenet az oda nem figyelő szülőknek, hogy ezért
érdemes visszavenni a munkamániából), de mégsem lett volna muszáj ezt az utat
választani, ez a szememben gyengévé teszi, nem erőssé. Ugyanakkor a fejében
töltött idő nyomán megtanultam sajnálni, és kifejezetten felháborítónak
találtam, amikor mindenki úgy bánt vele, mint egy utolsó ringyóval, pedig egyáltalán
nem az.
Akit teljesen elfogadtam és szerettem,
az a másik főszereplő, Kale volt. Nem azért mert jóképű meg férfias meg
mittudomén, hanem azért, mert teljesen ártatlan és totálisan össze van törve,
ennek ellenére munkál benne a szeretet meg a jóság. Kale az egész életét a
Denazen egyik csinos cellájában töltötte, ahol rendszeresen megkínozták, mind
érzelmileg, mind fizikailag, és arra kényszerítették, hogy embereket öljön meg.
Ezért amikor végre kiszabadul, és a saját kezébe veszi az irányítást, akkor
egyszerre rácsodálkozik az egész világra, amit eddig nem ismert. Nagyon szép
folyamat volt ez, és én igazán élveztem minden pillanatát. Emiatt van egy kis
félelmem a karakterével kapcsolatban, hogy a sorozat előrehaladtával kinő ebből
az ártatlan korszakából és unalmas, setét menőcsávó lesz. Csak abban tudok
bízni, hogy ahhoz azért eléggé traumatizált, hogy ez ne történjen meg teljesen
soha. Van még egy raklapnyi mellékszereplőnk, de igazából nagyjából mindegyiket
az köti össze, hogy leginkább a saját hasznukat lesik, és bármit megtesznek
azért, hogy a legjobban jöjjenek ki a szituációkból. Ez igaz például Gingerre,
a mutánsok ellenállásának vezetőjére is, bár ő a képessége miatt elég jól
informált, és a célja azért a fogságban senyvedő Hatosok kiszabadítása.
És itt érünk el a ponthoz, ami miatt
igazán megszerettem ezt a regényt, aminek pedig az az oka, hogy kegyetlenül őszinte. A szereplők érzelmi reakciói
minden szituációban hitelesek, Kale egyrészt ugye paranoiás (okkal), és gyakran
mindentől teljesen ki van akadva (szintén okkal), de Dez sem olyan laza, mint
szeretne látszani, őt is megviselik az események bőven. Mert a könyv olyan
dolgokat ábrázol (gyilkosság lelki hatásai, kínzás, PTSD), amit nem feltétlenül
szoktak így tálalni, pedig reális, és ezért jó.
 |
| Marshall Cross nyilván nem így néz ki... DE belülről ilyen :D |
Azonban nem minden volt móka és kacagás,
találtam pár hibát a könyvben, ami miatt nem tudom tökéletesre értékelni. Az
egyik, amin nekem kicsit elcsúszik a könyv, az a főgonosz. Marshall Cross olyan
ördögi, mintha Voldemort és Hitler közös gyereke lenne. Nem érdekli a világon
semmi, simán megöleti a rokonait, megkínozza a lányát, bármire képes a
hatalomért, és minden alkalommal, amikor azt hinnéd, hogy egy fél szikrányi
emberség azért szorult belé, bebizonyítja, hogy nem, nem szorult. És míg azt
érdekes nézni, hogyan törik össze Dez újra és újra az élmény hatására, nekem
egy idő után hiteltelenné vált a karaktere. Bár a YA-sorozatoknak többnyire nem
erőssége a sokrétegű főgonoszalkotás, és ez általában nem is szokott nekem
hiányozni, itt most valahogy kellett volna. Ráadásul nem fér a fejembe, hogy
egy ilyen személyiségű ember egy engedelmes mutánshadsereggel a kezében miért
nem tűzött ki nagyobb célokat. Mert szép, hogy üzleti siker, meg igazából
mindenkinek ők végzik a piszkos munkát, de hol marad a jól megérdemelt
világuralom? Ráadásul ahhoz képest, hogy Marshall milyen elszánt, nem tűnik túl
kompetensnek a harcban.
A másik, amivel valahogy nem voltam
kibékülve, az a könyv „szexi” mivolta (így fogalmazott egy értékelő a borítón).
A Dez/Kale romantikus jelenetekkel még nem is nagyon van bajom, érdekes volt
nézni, ahogy Kale rácsodálkozik egy másik emberi lény megérintésének élményére.
Ez azonban számomra bőven elég volt, nem kellett volna még bele két-három olyan
jelenet, amikor Dez hirtelen támadt érzelmi nyomorában meg akarja hágatni magát
az expasijával, öt oldalon keresztül élvezhetem a részletes leírását annak,
hogyan vetkőztetik le egymást, majd végül meggondolja magát, és mégsem történik
semmi. Az egyetlen szexjelenet pedig, ami tényleg szex volt, a YA-könyvekre jellemző
sejtelmes homályban tartja a végkifejletet, úgyhogy nem emiatt igényli a
tizenhatos karikát a könyv, talán inkább az érzelmi nyomorgatás miatt.
Kisebb röhögőgörcs fogott még el azon a
tényen, hogy Dez ismerősi körében szinte mindenki mutáns. Ezt megpróbálja ugyan
kimagyarázni a könyv, de könyörgöm, hogyan öröklődik ez genetikailag, hogy
ennyien vannak? HM? Ráadásul ez extrán hiteltelenné teszi számomra a Denazent,
hiszen amikor a bokorból is hatalmas erejű szuperhősök esnek ki részegen
bármelyik bulin, akkor már csak számbeli fölényükkel is le kellett volna
tudniuk számolni ezzel az egész problémával.
Na jó, most felsoroltam egy csomó
hibát, de igazából ezek apróbb bakik, amik nem tűnnek jelentősnek a nagy egész
szempontjából. Összességében én tudom ajánlani a könyvet, nagyon élveztem,
annak ellenére, hogy eleinte korántsem voltam biztos benne, el akarom-e olvasni.
Kinek ajánlom? Ha szereted a hasonló témájú történeteket, és valami
könnyed, de minőségi olvasmányra vágysz, akkor itt a helyed.
Kinek nem ajánlom? A nagyon hardcore sci-fi rajongóknak valószínűleg nem üti
meg a szintet.
Cselekmény, történetvezetés: 10/9
Stílus: 10/10
Szereplők: 10/9
Érzelmek: 10/10*
Összesen: 10/9
Egyéb
(spoileres):
Borító(k): Hát,
engem nem igazán fogott meg, a háttér tetszik, de a fiú, aki elvileg Kale ugye,
aki őrülten jóképű, számomra kifejezetten taszító.
Kedvenc
szereplők: (1) Kale (2) Ginger (3) Dez (4) Brandt (5) Dez anyukája
Kedvenc
jelenetek: (1) Ginger feltárja a képességét és elárulja a Kaszás
kilétét (2) Kale a Denazenben elszenvedett traumákról beszél (3) az apja
beviszi Dezt Kale-hez a kilences szintre (4) a záró harcjelenet (5) epilógus
Mélypont: azok
a szexjelenetek, amikor csak az járt a fejemben, hogy miért kell ezt nekem
elszenvednem?
Kedvenc
ötlet: a Kaszás legendája
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése