Azok a csodás mutánsok

Jus Accardo – Touch – Érintés (Denazen I.)

(Könyvkuckó)

Emlékeztek a Jonatán Könyvmolyképző programra? Ez egy olyan olvasásnépszerűsítési program volt általános iskolásoknak és később felnőtteknek, amikben a könyvek alapján kellett játékos feladatokat megoldani. Én annak idején vagy négy-öt egymást követő évben is végigcsináltam, és nagyon megszerettem a könyveket, amiket megismertetett velem.

Aztán megromlott a viszonyom a Könyvmolyképző Kiadó kínálatával, főleg a Vörös Pöttyös-sorozattal. Mert tény, hogy adnak ki kifejezetten jó könyveket is a válogatásban, de a többségük inkább középszerű, sőt, néha kifejezetten rossz. Ezért vettem észre magamon, hogy fenntartással kezelek mindent, ami magán viseli a sorozat emblémáját. Azonban idén télen úgy alakult, hogy három VP került a karácsonyfa alá, ugyanis pont olyan könyveket sikerült kiadniuk, amiket régóta vártam a magyar piacra. Ez az egyikük.

Deznee Cross elviselhetetlenül munkamániás és nemtörődöm apja nevelési hiányosságai miatt már gimnazistaként a bulizásban és az élvezetek hajszolásában találja meg önmagát. Hanem egy nap, amikor részegen botorkál hazafelé az erdőben, egyszer csak elé ront egy nagyon furcsa fiú, aki szemlátomást halálra van rémülve, és Dez cipőjét követeli. A srácot üldözik, a lánynak pedig megesik rajta a szíve, ezért segít neki a menekülésben. Hazaviszi a titokzatos idegent, aki Kale-ként mutatkozik be és szemmel láthatóan olyan hétköznapi dolgok sem magától értetődőek számára, mint hogy mi különböztet meg egy DVD-t egy családi fotótól. Az igazi meglepetés azonban csak akkor ér mindenkit, amikor Dez apja hazaér, ekkor ugyanis kiderül, hogy a fiút épp az ő emberei üldözik. Marshall Cross ugyanis nem egy ügyvédi iroda feje, hanem egy olyan titkos vállalkozás vezetője, ami különleges képességű embereket gyűjt, hogy aztán kényükre-kedvükre használják az erejüket. Kale pedig éppenséggel a legfontosabb fegyvere: a fiú érintése halálos, ezért a Denazen emberei nem riadnak vissza semmitől, hogy kézre kerítsék.

Ez volt a három közül az a könyv, amit magamtól a legkevésbé akartam megvásárolni, de aztán szembejött velem a beleolvasó a neten, és annyira érdekesnek találtam az első ötven oldalt, hogy muszáj volt megvennem a többi részt is. Ez jó döntésnek bizonyult, végig nagyon élveztem a regényt, és kifejezett sikerélményt okozott, hogy végre valamit gyorsan sikerült elolvasnom.

Pedig az ötlet egyáltalán nem újszerű... tulajdonképpen semmilyen aspektusában. Olyan szinten nem, hogy emlékszem egy regényre még a merengős korszakomból, ami majdnem pontosan ugyanerről szólt, és hasonlóan is kezdődött. De azt meg kell hagyni, hogy bár nem markol sokat a könyv, azt azért a kis öklébe szorítja, és elszalad vele. A történet végig izgalmas, fordulatos, és bár az elején azt hittem, hogy menekülős-nyomozós lesz az egész, hamar átcsap kémkedős-harcolós-összeesküvősbe, és végig fenntartja az érdeklődést. Az információk pont jó fokozatossággal csöpögnek, és bár egy-két dolgot könnyűszerrel kitaláltam, ezek a nagy egész szempontjából nem voltak igazán jelentős információk. Végig tartogatott meglepetéseket a könyv, hiszen a végén már alaposan bele lehet zavarodni abba, hogy ki tud miről és ki nem tud miről és ki ver át éppen kit. És az egésznek a hátterében egy sokkal nagyobb ívű dolog van, mint amit elsőre gondolnánk vagy a hőseink elsőre gondolnának, több generáción átívelő konfliktussal, amit nagyon szeretek.

A karakterekkel a viszonyom ambivalens volt. Szerettem Dez szemszögéből olvasni a könyvet, mert talpraesett, bátor lány és jól felvágták a nyelvét, ugyanakkor időről időre mindig az eszembe juttatta, hogy ha az életben találkoznánk, én bizony nemhogy nem kedvelném, de kifejezetten ellenszenvesnek találnám. Számomra elfogadhatatlan, hogy valaki ennyire a semmibe élje az életét, ennyire ne lásson semmiben értelmet, csak az önpusztításban. Bár mentegethetnénk, hogy az apja miatt lett ilyen, ami kétségtelenül igaz is (szép üzenet az oda nem figyelő szülőknek, hogy ezért érdemes visszavenni a munkamániából), de mégsem lett volna muszáj ezt az utat választani, ez a szememben gyengévé teszi, nem erőssé. Ugyanakkor a fejében töltött idő nyomán megtanultam sajnálni, és kifejezetten felháborítónak találtam, amikor mindenki úgy bánt vele, mint egy utolsó ringyóval, pedig egyáltalán nem az.

Akit teljesen elfogadtam és szerettem, az a másik főszereplő, Kale volt. Nem azért mert jóképű meg férfias meg mittudomén, hanem azért, mert teljesen ártatlan és totálisan össze van törve, ennek ellenére munkál benne a szeretet meg a jóság. Kale az egész életét a Denazen egyik csinos cellájában töltötte, ahol rendszeresen megkínozták, mind érzelmileg, mind fizikailag, és arra kényszerítették, hogy embereket öljön meg. Ezért amikor végre kiszabadul, és a saját kezébe veszi az irányítást, akkor egyszerre rácsodálkozik az egész világra, amit eddig nem ismert. Nagyon szép folyamat volt ez, és én igazán élveztem minden pillanatát. Emiatt van egy kis félelmem a karakterével kapcsolatban, hogy a sorozat előrehaladtával kinő ebből az ártatlan korszakából és unalmas, setét menőcsávó lesz. Csak abban tudok bízni, hogy ahhoz azért eléggé traumatizált, hogy ez ne történjen meg teljesen soha. Van még egy raklapnyi mellékszereplőnk, de igazából nagyjából mindegyiket az köti össze, hogy leginkább a saját hasznukat lesik, és bármit megtesznek azért, hogy a legjobban jöjjenek ki a szituációkból. Ez igaz például Gingerre, a mutánsok ellenállásának vezetőjére is, bár ő a képessége miatt elég jól informált, és a célja azért a fogságban senyvedő Hatosok kiszabadítása.

És itt érünk el a ponthoz, ami miatt igazán megszerettem ezt a regényt, aminek pedig az az oka, hogy kegyetlenül őszinte. A szereplők érzelmi reakciói minden szituációban hitelesek, Kale egyrészt ugye paranoiás (okkal), és gyakran mindentől teljesen ki van akadva (szintén okkal), de Dez sem olyan laza, mint szeretne látszani, őt is megviselik az események bőven. Mert a könyv olyan dolgokat ábrázol (gyilkosság lelki hatásai, kínzás, PTSD), amit nem feltétlenül szoktak így tálalni, pedig reális, és ezért jó.

Marshall Cross nyilván nem így néz ki...
DE belülről ilyen :D

Azonban nem minden volt móka és kacagás, találtam pár hibát a könyvben, ami miatt nem tudom tökéletesre értékelni. Az egyik, amin nekem kicsit elcsúszik a könyv, az a főgonosz. Marshall Cross olyan ördögi, mintha Voldemort és Hitler közös gyereke lenne. Nem érdekli a világon semmi, simán megöleti a rokonait, megkínozza a lányát, bármire képes a hatalomért, és minden alkalommal, amikor azt hinnéd, hogy egy fél szikrányi emberség azért szorult belé, bebizonyítja, hogy nem, nem szorult. És míg azt érdekes nézni, hogyan törik össze Dez újra és újra az élmény hatására, nekem egy idő után hiteltelenné vált a karaktere. Bár a YA-sorozatoknak többnyire nem erőssége a sokrétegű főgonoszalkotás, és ez általában nem is szokott nekem hiányozni, itt most valahogy kellett volna. Ráadásul nem fér a fejembe, hogy egy ilyen személyiségű ember egy engedelmes mutánshadsereggel a kezében miért nem tűzött ki nagyobb célokat. Mert szép, hogy üzleti siker, meg igazából mindenkinek ők végzik a piszkos munkát, de hol marad a jól megérdemelt világuralom? Ráadásul ahhoz képest, hogy Marshall milyen elszánt, nem tűnik túl kompetensnek a harcban.

A másik, amivel valahogy nem voltam kibékülve, az a könyv „szexi” mivolta (így fogalmazott egy értékelő a borítón). A Dez/Kale romantikus jelenetekkel még nem is nagyon van bajom, érdekes volt nézni, ahogy Kale rácsodálkozik egy másik emberi lény megérintésének élményére. Ez azonban számomra bőven elég volt, nem kellett volna még bele két-három olyan jelenet, amikor Dez hirtelen támadt érzelmi nyomorában meg akarja hágatni magát az expasijával, öt oldalon keresztül élvezhetem a részletes leírását annak, hogyan vetkőztetik le egymást, majd végül meggondolja magát, és mégsem történik semmi. Az egyetlen szexjelenet pedig, ami tényleg szex volt, a YA-könyvekre jellemző sejtelmes homályban tartja a végkifejletet, úgyhogy nem emiatt igényli a tizenhatos karikát a könyv, talán inkább az érzelmi nyomorgatás miatt.

Kisebb röhögőgörcs fogott még el azon a tényen, hogy Dez ismerősi körében szinte mindenki mutáns. Ezt megpróbálja ugyan kimagyarázni a könyv, de könyörgöm, hogyan öröklődik ez genetikailag, hogy ennyien vannak? HM? Ráadásul ez extrán hiteltelenné teszi számomra a Denazent, hiszen amikor a bokorból is hatalmas erejű szuperhősök esnek ki részegen bármelyik bulin, akkor már csak számbeli fölényükkel is le kellett volna tudniuk számolni ezzel az egész problémával.

Na jó, most felsoroltam egy csomó hibát, de igazából ezek apróbb bakik, amik nem tűnnek jelentősnek a nagy egész szempontjából. Összességében én tudom ajánlani a könyvet, nagyon élveztem, annak ellenére, hogy eleinte korántsem  voltam biztos benne, el akarom-e olvasni.

Kinek ajánlom? Ha szereted a hasonló témájú történeteket, és valami könnyed, de minőségi olvasmányra vágysz, akkor itt a helyed.

Kinek nem ajánlom? A nagyon hardcore sci-fi rajongóknak valószínűleg nem üti meg a szintet.

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/9

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Hát, engem nem igazán fogott meg, a háttér tetszik, de a fiú, aki elvileg Kale ugye, aki őrülten jóképű, számomra kifejezetten taszító.

Kedvenc szereplők: (1) Kale (2) Ginger (3) Dez (4) Brandt (5) Dez anyukája

Kedvenc jelenetek: (1) Ginger feltárja a képességét és elárulja a Kaszás kilétét (2) Kale a Denazenben elszenvedett traumákról beszél (3) az apja beviszi Dezt Kale-hez a kilences szintre (4) a záró harcjelenet (5) epilógus

Mélypont: azok a szexjelenetek, amikor csak az járt a fejemben, hogy miért kell ezt nekem elszenvednem?

Kedvenc ötlet: a Kaszás legendája

Túlélni és megélni a tragédiát

Daniel Keyes - Érintés

(Könyvkuckó)

Ugyan már elolvastam a következő listás könyvemet, de előtte még jöjjön egy másik regény, ami nagy hatással volt rám.

Barney Stark, a fiatal szobrász élete egy kis alkotói válságot leszámítva egészen olyan, mint mindenkinek a kertesházas övezetben: házassága ugyan a gyermekvállalás körülii állandó csatározásokba torkollt, a munka taposómalma pedig jóformán minden életkedvet és idealizmust kipréselt belőle, de mindenkire ez vár, amikor felelősségteljes felnőtt lesz, nem? Azonban minden a feje tetejére áll, amikor baleset történik a cégnél, ahol dolgozik. Max Prager, a barátja, akit minden nap ő vitt be a munkába csak töredékét viszi ki a ruháján az elszabadult radioaktív részecskéknek, de ez elég, hogy beterítse Starkék egész házát, és persze őket is megfertőzze. Ha még „csak” a sugárbetegség tüneteit kellene elszenvedniük! De sokkal rosszabb vár rájuk. Kiközösíti őket a kisváros valamiért, ami ellen semmit nem tehettek. Ráadásul a legnagyobb kavarodás közepén kiderül, hogy Karen nem sokkal a baleset előtt teherbe esett. Vajon van-e esély ezek után rá, hogy a gyerek egészséges maradt?

Keyes jó szokása szerint megrázó, magával ragadó, és nagyon emberi történetet állít elénk, ez esetben éppen arról, hogy hogyan lehet kibírni a szenvedést, a kiközösítést, a megalázottságot. Lehet-e újrakezdeni egy ilyen tragédia után, folyhat-e az élet újra a normális mederben, képes-e az ember újra célt, értelmet találni a létezésben?

Mélyen megérintett ez a könyv, mert úgy gondolom, ha nem is kapunk radioaktív szennyezést, ezek a kérdések olyanok, amiket néha-néha mindenki feltesz magának. A szereplők is többnyire megfogtak, bár Karen meg Barney néha olyan rondán viselkedtek egymással, hogy legszívesebben felpofoztam volna mindkettőt, de legalább jól bemutatta azt is a kötet, hogy a házastársak lelkileg mennyire távol kerülhetnek egymástól, még akkor is, ha történetesen még mindig egy ágyban alszanak. Ők tulajdonképpen két hozzáállást testesítettek meg, Karen életigenlése teljes mértékben ütötte férje begubódzó önsajnálatát. Mondjuk egyikük sem bírt olyan visszatetsző lenni számomra, mint Karen testvére, Mira, aki ennek ellenére egy nagyon jó karakter volt a történetben.

Persze a végére az ellentéteknek fel kell oldódnia valamilyen formában. Ne várjatok nagyon boldog befejezést, inkább kifejezetten életszagúnak mondanám a végkifejletet, ahogy az egész könyvet is.

Néhány emlékezetes idézet:

„Nincsen jó vagy rossz, s nincsen legjobb vagy legrosszabb megoldás. Mindkét út lélegzetelállító szerencsejáték.”

„Hogyan is értené? Legföljebb, ha maga is megváltoztatja a nevét, hogy utat találjon magának a világba. Honnan tudhatná, milyen az, amikor az ember elvágja a saját gyökereit, s aztán hátralévő életében azon töpreng, helyesen tette-e?”

„Arra van átkozva, hogy folyton a saját lábnyomaiba kelljen lépnie -, hogy mindent olyan déja vu érzéssel tapasztaljon meg, mely a valóságot mindig az álom vastag ködén át mutatja?”

„Barney most már szilárdan hitte, hogy amikor egy magzat in utero sír, akkor a halál ellen protestál. Hát a születés tulajdonképpen nem a halál kezdete? És azt a sok órát nem azért készítik az emberek, hogy eligazodást nyújtsanak a halálhoz vezető idő labirintusában? Az ember olyan, mint egy két lábon járó radioaktív izotóp: felezési ideje meghatározatlan, minden nap minden másodpercében pusztul egy kicsikét. Miért akarnánk, hogy ivadékunk meghalni jöjjön a világra?”

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/9

Enyhén spoileres infók:

Borítók: Az első kiadásé valami förtelem, rossz ránézni, mint egy másodosztályú krimié. Az alapján nem olvastam volna el, az fix. A legújabb kiadás borítója viszont szép.

Kedvenc szereplők: (1) Barney (2) Karen (3) Max Prager

Kedvenc jelenetek: (1) a befejezés (2) Barney kiosztja Myrát, miután lefeküdt vele (3) Barney elmegy felszedni egy prostit, de ahhoz túl undorítót fog ki, hogy félig vakon lefeküdjön vele (4) Karen bejelenti, hogy terhes (5) Barney kiakad Karen rendutálatán

Mélypont: amikor Myra a hitbéli meggyőződéseiről magyaráz

Kedvenc ötlet: a szobrászkodás... érdekes azok a részek és szerintem adnak egyfajta pluszt a történethez