A Vörös Pöttyös-brand fekete báránya

Swati Avasthi – Ököl/Jog

(Könyvkuckó)

A Touch-ról szóló bejegyzésem elején már vázoltam rövid történetünket a Vörös Pöttyös-sorozattal, és próbáltam megvilágítani, miért olvashattok tőlem viszonylag ritkán a Könyvmolyképző híres-neves válogatásáról kritikákat. Még mindig tartja magát bennem némileg az az előítélet, hogy a „szégyenbillog” (ahogy egy kedves ismerős blogger nevezte) ritkán takar jó regényt. Épp ezért, bár érdekelt a téma, lekerült a radaromról a megjelenés után az Ököl/Jog, és csak azért olvastam el, mert dRen a molyon utazókönyvként közkinccsé tette. Pedig ez mekkora hiba volt! Ugyanis ez a könyv jó, baromi jó. Annyira tetszett, hogy amint elolvastam az utolsó mondatot, legszívesebben elölről kezdtem volna az egészet, mert még egyszer át akartam élni, és bátran állíthatom, hogy az év végi összesítésben ez a könyv a legjobb olvasmányélményeim között fog szerepelni.

Miután én padlót fogtam meg lepetéztem a könyvtől, megnéztem az adatlapját molyon, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy hetvennél alig többen értékelték. Holott a sorozat más komoly témákkal foglalkozó könyveivel nem ez a helyzet: a Tizenhárom okom volt... bár megosztotta a közönséget, de nagyom olvasott, a No és én pedig szinte általános imádatnak örvend. Valahogy ezt a szerencsétlen regényt mégsem sikerült kellőképp reklámozni, és elsikkadt a nagyérdemű figyelme elől. Bár nem gondolom, hogy én változtatni tudok ezen, de azért teszek rá egy kísérletet.

A könyv Jace Whiterspoon története, aki tizenhat évesen utcára kerül, miután ellenszegült az őt és anyját hosszú évek óta bántalmazó apjának. Jace egyetlen helyet tud, ahová mehetne, így átautózza az Államokat, hogy megkeresse a bátyját, Christiant, akivel öt éve nem érintkezett, azóta, hogy az akkor még csak tizenhét éves fiú lelépett otthonról a folyamatos verések elől. A bátyja, kelletlenül bár, de befogadja őt, Jace pedig elhatározza, tiszta lappal új életet szeretne kezdeni. A múlt árnyait viszont egyáltalán nem könnyű maga mögött hagyni, főleg, hogy más sem jár az eszében, csak az anyja, akit ott kellett hagynia az apjával egy fedél alatt.

Alig két nap alatt faltam fel a könyvet, ami csak azért meglepő, mert ez egy realista lélektani dráma, Jace és a bátyja hétköznapjait, félelmeit, örömeit és vívódásait ismerhetjük meg belőle. Viszont olyan szempontból nem tipikus YA a regény, hogy az elbeszélő Jace hiába gimis, a történet nem a gimnázium körül forog. Igazság szerint alig maroknyi jelenetre emlékszem, ami az iskolában játszódott volna, az írónő tudta, mire kell koncentrálnia. Ez a könyv nem a tini nyavalygás újabb áldozata, ó, nem! Az Ököl/Jog gyönyörű és szívszorító történet az újrakezdésről, komolyan veszi önmagát és az olvasóit is, ettől válik kiemelkedő alkotássá.

Jace rendkívül jó főszereplő, olvasóként egyre közelebb került a szívemhez, ahogy az ügyesen adagolt visszaemlékezésekből szép lassan kitárult a szemem előtt a saját egyéni tragédiája. Amellett persze, hogy magán viseli bántalmazott múltja nyomait (minden alkalommal összeszorult a szívem, amikor egy felemelt hangra is úgy rándult össze, mintha arra számítana, hogy bármikor megüthetik), emellett még egy súlyos teher nyomja a vállát, az a mondat, miszerint „Annyira hasonlítasz apádra.”. Jace maga is annak a szélén egyensúlyozik, hogy bántalmazóvá váljon, rendszeresen dühkitörései vannak, ezért mindennél erősebben foglalkoztatja az, hogy az ember képes lehet-e megváltozni, le tudja-e küzdeni a személyiségének ezt a sötét oldalát. Jace emiatt a hozzáállása miatt igazi hős: kész mindent megtenni, véget vetni az egészségtelen kapcsolatainak, letenni a régi szokásait, bármit, csak meg tudja fékezni végre a dühét, kilépjen végre az apjának árnyékából. Megdöbbentő amúgy, hogy az írónőnek milyen jól ment a fiú szemszög, nem csodálkoztam volna, ha férfi lett volna a szerző.

Az eredeti borító

Christiant sokan nem szerették, mert olyan távolságtartó volt Jace-szel szemben, de én meg tudtam őt érteni. Képzeld csak el: elrohansz otthonról, hogy magad mögött hagyd a bántalmazó apádat, öt évig semmi máson sem kattog az agyad, csak azon, hogyan szakadhatnál el végre teljesen a múltadtól, és egy szép napon az a bizonyos múlt teljes életnagyságban áll küszöbödön, majd arra kér, hadd költözzön hozzád. Christian nem tökéletes, nem az a megingathatatlan támasz, akire Jace emlékszik, akinek látni akarja. Igenis vannak hibái, csak egészen más típusú hibák, mint a testvérének. Christian egész egyszerűen fél: fél attól, hogy az apja megtalálja és megöli, ahogy megígérte, fél attól, hogy a barátnőjét közel engedje magához, fél attól, hogy a bűntudat felemészti, amiért sorsára hagyta az öccsét, amiért tudomást sem bírt róla venni évekig, mert akkor szembe kellett volna néznie vele, hogy az apja őt is elkezdte verni, amint nem volt ott, hogy megvédje. Az a helyzet, hogy Christian tagadásban él, és emiatt nem tudja feldolgozni a vele történteket, amíg meg nem jelenik Jace. Mert hiába hangoztatja, hogy maga mögött hagyta a múltat, amikor még mindig minden nap minden egyes döntését meghatározza, hogy retteg az apjától. Addig nem lesz igaz.

És ahogy a két testvér lassan, óvatosan elkezdi újra felépíteni a kapcsolatát, végig védangyalként őrködik felettük Christian barátnője, Mirriam. Tényleg csodáltam őt, villámhárítónak lenni két ennyire sérült ember között nem lehetett egyszerű, de a nő szerencsére nagyon is tudta: Jace és Christian mindketten segítségre szorulnak, és valószínűleg az viszi őket legközelebb a gyógyuláshoz, ha együtt maradnak és sikerül újra családdá lenniük. Megkedveltem még Jace reménybeli barátnőjét, Dakotát is, igazi erős személyiségű, két lábbal a földön álló lány volt ő, szurkoltam nekik, hogy Jace-nek sikerüljön végre összeszednie magát és elmondani az igazat.

Egy közösen cipelt teher is összekovácsolja a testvéreket: az anyjuk. Mindkettejüknek bűntudata van, hogy otthagyták, és persze szeretnék őt kimenteni. De lesz-e lehetőségük kimozdítani egy olyan embert, akit évtizedek masszív agymosása már teljesen megtört, és nem is látja az életét a családi ház szűkre szabott falain kívül? Ez a kérdés végül az életük vízválasztó pillanatához sodorja a fiúkat, amikor Christiannek ki kell állnia Jace mellett bármi áron, Jace-nek pedig rá kell jönnie, hogy van az az ár, amit nem hajlandó megfizetni azért, hogy szembeszálljon az apjával. Elengedni valakit nagyon nehéz, de néha az embernek nincs más lehetősége.

Nekem ez a borító a kedvencem

Legfőképp pedig azért szerettem ezt a könyvet, mert kíméletlen őszinteséggel járta körbe, milyen nehéz egy ilyen múlton túltennie magát az embernek, tudván, hogy életre szóló sebeket hordoz, de valahogy mégis élhetővé téve a hétköznapokat. Nagyon megérintett például az, amikor Jace arról beszélt, nem akarja, hogy az apját csak bántalmazónak lássák. Mert igenis voltak jó pillanatai, amikor jó apa volt, és volt idő, amikor Jace bízott benne és szerette őt, ezért is volt számára ez az egész ilyen rettenetesen nehéz. De ugyanúgy, ahogy a bántalmazó címkét se látja szívesen az apján, ugyanúgy a bántalmazottat sem saját magán, és ezért aztán sokkal könnyebb hazudni róla, mint elmondani az igazat. Az is fontos tanulsága volt a történetnek, hogy bár Jace és Christian látszólag ugyanazt élték át, de valójában az eltérő személyiségük és a történetükben mutatkozó apró különbségek miatt teljesen máshogy reagáltak rá. Ez volt a kapcsolatuk egyik legnagyobb próbája: amikor már színről színre látták egymást, el tudják-e vajon fogadni a másikat a hibáival együtt? Mert igen, Jace néha úgy érzi, hogy ütni akar, Christian pedig bepánikol a stressztől, és rettenetes döntéseket hoz, ami miatt nem lehet rá mindig számítani. De ha nem hátrálnak meg, és segíteni próbálnak a másikon ahelyett, hogy elmenekülnének, akkor még lehet köztük testvéri szeretet, és ketten is lehetnek család.

Szerény véleményem szerint ez egy fantasztikus regény, érzékenységgel, humorral, és húsba vágó kíméletlenséggel beszél erről a szörnyű témáról. Mindenkinek érdemes elolvasnia.

Kinek ajánlom? Mindenkinek, aki szereti a komoly témákról szóló realista YA-könyveket.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10**

Érzelmek: 10/10**

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Nem különösebben szerettem meg egyik borítóját sem a regénynek. A magyar kifejezetten összecsapottnak tűnik, és okozott nekem egy kis fejfájást az is, hogy a háttérben a fiú Jace akar-e lenni. Az angolnál mindenesetre még mindig szebb, habár a kulcs megjelenése a történet ismeretében dicséretes. A cím fordítását viszont szerintem nagyon eltalálták, először furcsának tűnt, de olvasva a könyvet tökéletes.

Kedvenc szereplők: (1) Jace (2) Christian (3) Mirriam (4) Dakota (5) az a család, akik kimentették Christiant

Kedvenc jelenetek: (1) Christian felkapja a konyhakést az apja házában (2) Jace és Christian fölmennek a hegyre a hőlégballonokat nézni (3) Jace és Christian veszekedése Mirriam lakásában, a befejezés (4) Jace és Dakota első találkozása (5) a kezdés

Mélypont: az anya engem is kétségbeesésbe taszított

Kedvenc ötlet: Jace szimbolikus királynő-mániája