Különös történet gyászról és családról

Jonathan Safran Foer – Rém hangosan és irtó közel

(Könyvkuckó)

Na még egy párbajos könyvem vár arra, hogy írjak róla. Ez már az utolsó előtti, szurkoljatok, hogy a hátralévő egy is meglegyen október 2-ig! :)

Oskar kilenc éves new yorki fiú, aki (a teljesség igénye nélkül) bélyeggyűjtő, frankomán és nagy rajongója Stephen Hawkingnak. Azonban Oskarnak egy olyan teher is kijutott, ami csak kevés kortársának: az édesapja meghalt a szeptember 11-ei terrortámadásban. A fiúnak természetesen nagyon hiányzik, és amikor az apja holmija közt egy vázában kulcsot talál, rajta csak egy vezetéknév: Black, mindjárt eszébe jutnak azok a kincsvadászatok, amiket ő eszelt ki neki, és amik közül az utolsót sosem fejezték be. Elhatározza, hogy megkeresi a zárat, amit a kulcs nyit, és ezt úgy fogja megtenni, hogy egyenként felkeresi az összes Black nevű embert a városban.

Jómúltkor kinyitottam a könyvet, és megláttam valamit az első oldalon, amitől megrettentem, úgyhogy gyorsan be is csuktam. Most, hogy újra előszedtem, már nem igazán tudom, mi riasztott el (valami szellentésen poénkodás volt, az rémlik, de másodszor már nem szúrt úgy szemet), ezúttal gond nélkül végigolvastam a könyvet, sőt, kifejezetten megszerettem.

A cselekmény két szálon fut, az egyik nyilvánvalóan Oskar története, amit fentebb már le is írtam, és ebbe nagyon finoman van beleszőve még egy fő szál, amiről az első pár váltásnál nem is igen lehetett érteni, hogy hogyan kapcsolódik, és aztán minden részletére ez jellemző, lassan sikerül összerakni, hogyan illenek egymáshoz a dolgok. Elöljáróban csak annyit, hogy az a szál nagyjából-egészében Oskar nagyszüleinek a története, ami nekem hosszú távon talán nagyobbat ütött, mint az unokájuk története. A fiú keresésén keresztül továbbá más kis történetek is feltárulnak előttünk, de ezek néhány kivétellel nem annyira hangsúlyosak.

Oskar nagyon furcsa főszereplő, nem elég, hogy gyerek, ráadásul erősen gyanús, hogy Asperger Szindrómában szenved, ezt ugyan direktben sosem mondják ki a könyvben, de mutatja jócskán a tüneteket, és utalások azért akadnak. A fiúnak nagyon erős, különleges kapcsolata volt az apjával, és őszintén szólva ezt meg tudom érteni. Schell apuka nagyon vagány volt, hiszen megszervezte ezeket a fantasztikus kalandokat a fiának, amik tulajdonképpen mind arra irányultak, hogy lépjen ki a komfortzónájából, beszélgessen emberekkel, és egy kicsit győzze le a félelmeit. Szegény apa a tudtán kívül a halálával indította el Oskart élete legnagyobb szabású felfedezőútjára, hiszen több száz embert keresett fel a város különböző pontjain, és közben folyamatosan le kellett győznie önmagát.

Oskar városjáró nagy kalandja a Black-ekkel meg a kulccsal rendkívül érdekes volt, tetszett, ahogy megismerte ezeket a legkülönfélébb embereket és a történeteiket, akiket tulajdonképpen a vezetéknevükön kívül semmi sem kötött egymáshoz. Foernek sikerült nagyon finoman úgy egymásba szőnie ezeket a történeteket, hogy nem váltak csöpögőssé vagy patetikussá (pedig amúgy a téma alapján lett volna esély), hanem nagyon szépen festették alá és finomhangolták a két fő cselekményszál eseményeit. Szerettem továbbá azt, hogy milyen lényeges a vizuális megvalósítás a könyvben: a tördelésnek jelentősége van, és színes oldalak is találhatók a regényben, amik szintén fontosak, időnként bizonyos részleteket azok segítenek megérteni.

Őszintén sikerült meglepnie a könyvnek két dologgal: egyrészt az irodalmiságával… persze, úgy tudni véltem, hogy szépirodalom, de valahogy előzetesen nem jutott el az agyamhoz, hogy ENNYIRE (eh, nem, ez nagyon nem ifjúsági irodalom, hiába egy gyerek a főszereplője, nem nem). A  másik meglepetésfaktor a témaválasztás volt: mármint oké, arra számítottam, hogy ez főleg egy autista fiú magára találásának regénye lesz (olyan Egy képzeletbeli barát naplója-jelleggel)  kis gyászfeldolgozással besűrítve, de… nem. Mármint igen, de nem egészen.

Igazából a regény fő témája a történelmi tragédiák megélése, feldolgozása vagy fel-nem-dolgozása és a továbblépés. Egyetemes jellegét erősíti az, hogy nem csak 9/11-et mutatja be, a nagyszülők történetének Drezda bombázásához van köze, de érintőlegesen szerepelnek a történetben más tragikus események is, például a hiroshimai atomrobbantás. Olyan jól bemutatja ezeknek a szörnyűségeknek az emberi oldalát a regény: hogy tulajdonképpen bármilyen eseményben az a legborzasztóbb, ahogy széttép családokat, a túlélőknek pedig a veszteség tudatával, a gyásszal és a látott szörnyűségek traumáival kell együtt élniük, és hogy ez általában nagyon nem egyszerű vagy könnyű. Nagyon-nagyon súlyos ez a könyv, amit nem vártam tőle, mielőtt belevágtam, de pozitív csalódást okozott.

És persze ez mind olyan téma, amik könnyűszerrel válhatnának nyálassá, de valahogy sikerült megtalálni azt az arany középutat, ahol a dráma még súlyosnak tűnik, de nem válik túlzóvá. Több helyen is gombóc nőtt a torkomba olvasás közben, bár néha a felindultságomat nem feltétlenül a meghatottság, inkább a düh okozta. A nagyszülők szálán ugyanis két végtelenül elszúrt életutat láthatunk, akik egész életükben szenvedtek valamitől, ami még kamaszkorukban történt, mert nem tudták elengedni a múltat. Ugyanakkor valahol ez is tanulságos, meg az is, hogy tényleg vannak olyan tragédiák, amiket mindig magával fog cipelni az ember, de végül az ember kiléphet ezeknek az árnyékából és újrakezdheti, ezt mutatja például az újságíró Mr. Black története is. És tulajdonképpen tetszett az a konklúzió is, hogy bizonyos dolgok az életünkben soha nem fognak értelmet nyerni, mert… egyszerűen nincs semmi értelmük.

Engem abszolút megnyert magának ez a könyv, mert nagyon érdekes formai és nyelvi eszközök használatával mesél el egy rendkívül emberi és őszinte történetet. Akár közvetlenül 9/11 érdekel, akár csak általánosságban az emberi sorsok, tanulságos olvasmány.

10/10** pont

 

 

(A filmről: bár a fogadtatása elég vegyes volt, nekem nagyon is tetszett a 2012-es filmváltozat, a kisebb-nagyobb változtatások mellett is eléggé könyvhűnek éreztem, és a színészi játék kifogástalan volt benne, még a kölöktől is… jó, idegesítő meg fura volt, de Oskar a könyvben is ilyen. Csak azt sajnálom, hogy a fiú történetén kívül mindent nagyon megkurtítottak, jó, nyilván a nagyszülők szála külön kitenne egy filmet, szóval végül is nem panaszkodom, de azért belőlük el tudtam volna viselni többet is.)

((Sajnálom, hogy nem sikerült ezt kitenni szeptember 11-én, mert úgy lett volna igazán stílusos, de így is a Csodák kora volt a kilencedik könyvem a párbajból, szóval vele lett a teljesítési arányom 9/11. Micsoda egybeesés. :D))