Világvége kicsiben

Karen Thompson Walker – Csodák kora

(Könyvkuckó)

Na akkor szóljon az ének egy újabb párbajos olvasmányról, nincs már itt az utolsó hónapban kecmec. Ezúttal egy nagyon furán szépirodalmi posztapokaliptikus regényről lesz szó.

Julia élete teljesen olyan, mint bármelyik tizenegy éves lányé, egészen addig, amíg a Föld forgása lassulni nem kezd. Először senki sem fogja fel mekkora a baj, de a nappalok és az éjszakák apránként egyre hosszabbra nyúlnak, és nemsokára mindenkinek szembe kell néznie vele: a világ megváltozik. Julia világa is szép lassan átalakul, barátságok hullanak szét, családok kerülnek veszélybe. Nehéz megmondani, ezeknek az eseményeknek van-e bármi köze egymáshoz, vagy csak a véletlen kegyetlen szeszélye folytán történik minden egyszerre, mindenesetre Juliának nem csak az alattomosan besompolygó világvégével kell szembenéznie, hanem a saját felnövésének sokkal hétköznapibb, de nem kevésbé embert próbáló változásaival.

Érdekes élmény volt ezt a regényt időben ilyen közel olvasni a </Harmónia>-val, mert bizonyos szempontból úgy érzem, teljesen ellentétei voltak egymásnak. A Harmónia egy óriási technokrata világról szólt, izgalmas és mozgalmas történettel operált. A Csodák kora viszont egy nagyon aprócska, marginális élményt, Julia felnövését állítja a középpontba egy jelenünkhöz hasonló, katasztrófa által sújtott világban. A legjobban azonban abban éreztem a különbséget, ahogy a tudományos halandzsa részek érintettek. Ó, a Csodák korában is volt bőven, nem kell félni (pl: valójában az ember szabadon futó ritmusa egy teljesen sötét helyen tartva is kb. 24 óra marad… nem reális lehetőség az, hogy valaki kövesse a nap járását, mert az agya se fogja követni), de valahogy ezek sokkal kevésbé húzták ki a gyufát. Valószínűleg azért, mert míg a Harmóniánál teljesen a tudomány állt középpontban, a Csodák koránál ez inkább csak a díszletet szolgáltatta egy nagyon kis kaliberű és mérhetetlenül emberi történethez. Így nincs is igazán kedvem rage fest-et tartani, pedig tehetném… de valahogy más aspektusai a könyvnek olyan kielégítőek voltak, hogy nem érzem szükségét.

Engem nagyon megfogott a könyv perspektívája, ez a teljesen nukleáris világvége-történet, ami tulajdonképpen egyetlen kislány szemszöge erről az időszakról. Szeretem minden műfajban azokat a műveket, amik megpróbálják megtalálni a lehető legemberibb, leginkább érzelemközpontú ábrázolási módot. Úgy érzem, Karen Thompson Walkernek nagyon is sikerült ezt megtenni, és valahogy pont azt a történetet elmesélnie, amit már úgy vártam a műfajtól, de nem kaptam meg korábban.

Julia nem volt olyan hűdekülönleges főszereplő, de az introvertáltsága, a beilleszkedési nehézségei, és a csúfolódás, amit ki kellett állnia, nagyon szíven ütöttek, kicsit a tizenegy éves önmagamra emlékeztetett. Összességében kifejezetten érett és értelmes lánynak tűnt, jó volt a narrációját olvasni. Ráadásképp bekerült a könyvbe az általam valaha olvasott egyik legszebb gyerekszerelem-szál, bár úgy tűnt eleinte, hogy Seth ilyen idegesítő kis mogorva rosszfiú lesz (ez a karakter azért teljesítmény egy tizenegy éves gyerektől), de ahogy Julia jobban megismeri, úgy elmúlik a személyisége egydimenzióssága. A könyv egyharmadától már nem irritált a srác, inkább nagyon is reális kiskamasznak tűnt, a két gyerek közötti románc pedig tényleg szívet szaggató volt.

Persze nem csak romantikus kapcsolatokról szól a könyv, hanem, mint már említettem, Juliának a barátságok frontján is igencsak küzdelmes ideje van a regényben, a legjobb barátnője a könyv legelején elköltözik, és ekkor jön rá, hogy ő volt igazából az egyetlen barátja. Ezután nem nagyon találja magát a kortársai között, elszigetelődik, egyre magányosabb lesz, az iskolai csúfolódás céltáblájává válik. A másik sarkalatos pontja a regénynek természetesen család, ahol megint csak elég kusza lesz a helyzet: az anyja először csak progresszíven idegesítővé, majd neurotikussá, látens alkoholistává és az új kórság, a gravitációs betegség által sújtottá válik, az apukája pedig egyre nehezebben bír az asszonnyal, és egy másik nőnél keres vigaszt. A családi vonatkozásban is volt olyan része a könyvnek, ami egy kicsit hazabeszélt nekem, és ettől is csak még jobban át tudtam élni az egészet. Persze mindez úgy vetül rá főhősünkre, ahogy az ennyi idős gyerekekre szokott: látja, érzi, tud róla, de mindenki úgy tesz, mintha hülyére lehetne venni, ő pedig nem tudja, mit tehetne. Érdekes módon nagyon hasonlóan éli meg a világvégét is, talán ezért is kapcsolódtak össze utólag az emlékezetében ennyire az események.

És hogy teljesít a regény posztapokaliptikaként? A tudományos bakik ellenére szerintem nagyon jól. Nem olyan világvégét ír le, hogy napfényes, madárcsicsergős hétfő reggel volt, amikor egyszer csak ZOMBIK, hanem egy természeti katasztrófát, ami napról napra apránként változtatja meg a világot, és a társadalom eresztékei is pont ilyen lassan rogynak meg tőle. Az emberek elkezdenek nem bízni a kormányban, a szomszédjaikban, a családtagjaikban, saját magukban. Megrengeti a világképüket az, hogy a biztosnak hitt jövő korántsem olyan biztos. Felerősödnek a konfliktusok, az emberek lobbanékonyabbá, agresszívebbé válnak. Kiutálják maguk közül azokat, akik úgy döntenek, hogy a nap járását akarják követni. Attól még, hogy lassabban történik, az eredmény nem kevésbé rossz. A könyv persze a körülmények miatt sokat foglalkozik az elmúlással, meg azzal, hogy mi marad utánunk, és mivel aktuálisan engem is nagyon foglalkoztatott ez a kérdés, amikor olvastam a regényt, igencsak meg tudtak érinteni a témával kapcsolatos gondolatok. Még mindig beleborzongok a regény utolsó mondatába.

Ajánlom ezt a könyvet, ha egy olyan posztapokaliptikus regényt keresel, ami egy kicsit más, vagy ha nagyon megfognak a gyerekkori történetek, ezt akkor is szeretni fogod.

 

10/10 pont