Valamire várva

J. M. Coetzee – A barbárokra várva

(Könyvkuckó)

És igen! Hihetetlen, nagyszerű és fantasztikus módon sikerült elolvasnom a 11., azaz utolsó könyvmolypárbajos könyvemet, nincs más hátra, mint előre, megírom az ajánlót róla.

A történet főszereplője egy meg nem nevezett bíró, aki élete nagy részét egy meg nem nevezett Birodalom határ menti kisvárosában töltötte. Kellemesen érezte magát ebben a környezetben, kitanulta a helyi élet játékszabályait, és már nem is igazán vár semmit az élettől, mint még pár jó évet a kiérdemelt nyugdíjáig. Ebbe a szerény kivitelű idillbe gázol bele a katonaság, akik egyszer csak kitalálják, hogy a határ közelében élő nomád népcsoport, a „barbárok” veszélyt jelentenek a Birodalomra, ezért ideje a körmükre nézni.

Hm, kicsit hamis prekoncepcióim voltak azzal kapcsolatban, miről fog szólni ez a könyv. Én ezt hittem, mivel Coetzee dél-afrikai író, ezért ez a történet alapvetően ott fog játszódni, és az ottani lakosság (regény születése idején) aktuális problémáiról szól. Azonban ez nem így volt, bár a szerző nyilván merített az élettapasztalataiból, de korántsem olyan mértékben, mint én feltételeztem olvasás előtt. A háttérvilág sokkal inkább misztikus, bár modern technológia már létezik benne, de konkrétumot semmiről sem tudunk meg (mint azt a cselekményismertetésemen is érezni lehetett), olyan megfoghatatlan a Birodalom, a környezet, a barbárok. Bár a tájon érzem Afrika hatását, de amúgy másban nem nagyon, kb. bárhol játszódhatna a történet, még a barbárok rasszát sem sikerült egyértelműen tisztáznom magamban a könyv alapján, pedig nagyon figyeltem az utalásokra.

Cotezeet a posztmodern irodalom egyik nagy alakjaként is tartják számon, és töredelmesen be kell vallanom, még mindig nem teljesen értem ez miben nyilvánul meg. Persze, tök jó meg izgalmas ötlet, hogy az egész regényt tulajdonképpen egy vers ihlette, csak a többi részén nem éreztem az intertextualitásnak azt a fajta burjánzását, amit a műfajtól elvártam… bár lehet, ott volt, csak nem voltam elég művelt, hogy észrevegyem.

Ez a borító gyönyörű

Amennyire én látom, a történet gerince két központi kérdéskör körüli elmélkedés.  Ezek közül sajnos én csak egyiket találtam kellőképp magával ragadónak: a barbárokkal adódó konfliktus nyomán a kegyetlenség kontra emberség témáját. A Birodalom kvázi a katonai apparátusának létjogosultságát próbálja igazolni a barbárokon keresztül, amikor az ellenségkép kreálással kiprovokálják, hogy a helyi lakosság féljen a nomádoktól, akikkel a katonaság érkezése előtt semmi baj sem volt, majd ezt az ürügyet kihasználva további visszaéléseket következtessenek el. Ezzel helyezkedik szembe a főszereplő, aki a hosszú évek alatt feltétlen hívévé vált az „élni és élni hagyni”-elvnek, ráadásul pontosan tudja, hogy ezekkel a barbárokkal semmi baj nincs egészen addig, amíg békén hagyják őket, nem veszi be a propagandát. Szembe is száll a katonasággal, és a történet elég jól bemutatja, meddig és hogyan lehet képviselni az emberséget a hatalom ellenében, amikor az embert megaláztatás és bántalmazás éri.

A történet másik fő szála az emberi szerep mellett a férfi szerep boncolgatása, és ez volt az, ami bár a könyv kb. harmadát kitette, engem egyáltalán nem hatott meg. Főleg azért nem, mivel nagyrészt abban manifesztálódott, hogy a főszereplő melyik nővel akar dugni és melyikkel nem akar, és akivel igen, azzal miért, akivel nem, miért nem… főként a pénisze megmagyarázhatatlan viselkedését taglaló hosszadalmas elmélkedések formájában. És bár elhiszem, hogy egy idősödő hímnek elég központi probléma az életében, hogy már nem mindig áll fel, és a nők java része is csak pénzért kívánja, de engem ez téma huszonéves lányként vajmi kevéssé érdekelt. (Plusz harmadik témaként van még egy kis történelem, halandóság, elmúlás, idők változandósága, de ezeket a témákat már annyira kezdem megszokni, hogy szinte fel se tűntek.)

Ennek ellenére mégsem volt rossz élmény olvasni a regényt, a stílusa annyira szép volt, hogy az simán megmentette, és a műfajhoz, témához meg mindenhez képest meglehetősen megvolt a flow-élmény olvasás közben. Nem gondoltam, hogy ez a regény rángat ki az olvasási válságból, de megtörtént, és persze nem bánom, az a lényeg, hogy valami megtegye. Szerettem nagyon  a tájleírásokat, a sivatagi város körüli dolgokat, meg úgy általában, szép és olvasmányos volt az egész.

Összességében rendben volt ez a könyv… bizonyos aspektusait kifejezetten jónak és érdekesnek találtam, de azért be kell vallani, mérsékelten volt cselekményes, a főszereplő pénisz-picsogásait nehezen viseltem, valamint a befejezés se nyújtott számomra katarzist (miből ismered fel a szépirodalmat-rovat 1. rész: teljesen random és hatástalan helyen van vége).

10/8 pont

A regénynek színdarab feldolgozása is készült