Finy Petra - Madárasszony
(Könyvkuckó)
A
következő párbajos olvasmányom egy régi születésnapi ajándék, ami jó szokásom
szerint évekig porosodott a polcon. A barátnőm a borítóra figyelt fel, ami, szó
se róla, tényleg gyönyörű, meg a témája is szimpatikus volt neki, ezért vette
meg nekem. Én persze első lendületből felsiettem a molyra… és mindjárt
szembetaláltam magam egy nem túl hízelgő százalékos értékeléssel, és még kevésbé
hízelgő kritikákkal, amiktől inamba szállt a bátorságom. De aztán mégiscsak
nekiálltam, a végeredmény pedig nekem összességében pozitív volt, habár a könyv
azért korántsem hibátlan.

Kezdjük
talán először a jóval, mert én is így haladtam előre a könyvben: eleinte inkább
a pozitívumokat érzékeltem, a negatívumokat csak jóval később. Azonnal
megfogott a főhős problémája, viszonya az anyjával, olyasmi volt, amihez
könnyen tudtam kapcsolódni. Nem igazán értek egyet azokkal a hangokkal, akik
azt kifogásolták a regényben, hogy hibásan ábrázolja a mentális betegségeket,
vagy olyan viselkedést fogad el normálisnak, aminek nem kéne annak lennie. Én
ezt egyáltalán nem éreztem igaznak, jó, nyilván néhol fel voltak nagyítva a
történetek, de én ezt nem éreztem akkora problémának. Azért minden történetben,
karakterben voltak olyan elemek, amik ismerősek lehettek mindenkinek az
életéből, én összességében nem gondolom, hogy olyan rettenetesen elrugaszkodott
lett volna a valóságtól az ábrázolt események nagy része.
Amit
még szerettem, az a szereplők viszonyulása a természethez, és úgy általában az
a kicsit varázslatos hangulat, ami az egész regényt áthatotta. Néha odáig is
elment, hogy szinte ilyen mágikus realizmusos próbált meg lenni, de többnyire
inkább tényleg csak a természet kapcsán fejezte ki azt a csodaérzést, ami
szerintem sok fogékony embert el tud kapni néha, amikor megfelelően messzire
kerül a világ zajától. Engem sok dologban a regény a falun töltött
gyerekkoromra emlékeztetett, ráadásul egy ideig madarászgattam is, így valószínűleg a nosztalgiafaktor is segített,
hogy jól beleandalodjak ebbe az álomvilágba. Még az se zavart biológus létemre,
hogy a természetábrázolós jelenetek is azért elég valóságtól elrugaszkodottak
tudtak lenni néha, sőt, talán ez még hozzá is adott a hangulathoz. Szerettem,
hogy olyan rövidek voltak a fejezetek, ez még gyorsabban olvashatóvá tette az
egész regényt.
Hosszú
távon azonban sajnos jobban kikönyököltek a regény hibái is (nem lehet minden
tökéletes, cöcö), azért az érezhető, hogy talán Petra még nem annyira állt
készen a váltásra a felnőtt széppróza felé. A stílusa hosszú távon elég
monotonná válik, rendszeresen térnek vissza ugyanazok a szófordulatok. Ez még
kevésbé lett volna gond, de amivel teljesen az agyamra ment, az az volt, hogy
látszólag eljutott addig a gondolatig, hogy a nyelvi egyénítés fontos, de nem
igazán sikerült azt megtanulni, hogy hogyan is kéne jól csinálni. Így aztán
nagyon túltolta, hiszen úgy döntött, hogy minden szereplőjének kijelöl egy jól
meghatározott domináns érdeklődési kört és úgy beszélteti őket, hogy minden
egyes szófordulatukban agresszívan érvényesüljön ez az érdeklődési kör. Most
azt hiszitek, hogy viccelek, de NEM. Keresnék megfelelő idézetet, de nem
találok. Mondjuk bevezetőnek a nyomorba, képzeljétek el, hogy két ember
beszélget arról, hogy tudom is én, az egyik anyja régen megcsalta az apját a
másik férfivel, és közben az egyik beszélgetőpartner csak kutyákban, a másik
meg csak pillangókban tudja kifejezni magát. Mert hogy egy idő után már
eltávolodunk a természeti érdeklődésű körű emberektől, és lesz olyan, akinek
minden báb, minden színház, zene, gomba vagy kutyatenyésztés. Ez pont olyan
rossz, amilyennek hangzik, a párbeszédek felettébb életszerűtlenek a legtöbb
karakter között úgy a regény kétharmadától.
És
a másik, ami borzasztóan piszkálja a csőröm (éljen a szándékolatlan madaras szófordulat),
az a befejezés. Egy idő után a történet egyre inkább elfordul anya és lánya
kapcsolatáról, és kicsit nagyobb fókuszt kap az, hogy a főhős elégedetlen az
aktuális pasijával, végre kidobja, majd rátalál az igazira. És nekem ezt
valahogy nem veszi be a gyomrom. Persze ott volt az anya történetének lezárása
is, de mintegy csak mellékesen, mintha igazából attól ütődtek volna a dolgok
helyre, hogy Lea végre a megfelelő pasival feküdt össze, ami nagyon NEM OKÉ.
Összességében
ezek a negatívumok nem kaszálták el teljesen a kezdeti jó érzést, de azért
örültem volna, ha végig ugyanazon a lelkesedési szinten tud tartani engem a
könyv.
10/8 pont