Anya után szabadon

Finy Petra - Madárasszony

(Könyvkuckó)

A következő párbajos olvasmányom egy régi születésnapi ajándék, ami jó szokásom szerint évekig porosodott a polcon. A barátnőm a borítóra figyelt fel, ami, szó se róla, tényleg gyönyörű, meg a témája is szimpatikus volt neki, ezért vette meg nekem. Én persze első lendületből felsiettem a molyra… és mindjárt szembetaláltam magam egy nem túl hízelgő százalékos értékeléssel, és még kevésbé hízelgő kritikákkal, amiktől inamba szállt a bátorságom. De aztán mégiscsak nekiálltam, a végeredmény pedig nekem összességében pozitív volt, habár a könyv azért korántsem hibátlan.

Linger Lea felkavaró emlékeket őriz az anyjáról: a nőt súlyos depressziója rendszeresen olyan tettekre sarkallta, amik mélyen beleégtek az emlékezetébe, míg aztán végül az egyik öngyilkossági kísérlete sikerrel nem járt. Lea a harmincas évei táján idézi fel magában az emlékeket, majd sorra járja anyja megmaradt rokonait és barátait, hogy az ő visszaemlékezéseik segítségével kitöltse a titokzatos nő után maradt hézagokat, és közben összerakja a saját kisiklott életét is.

Kezdjük talán először a jóval, mert én is így haladtam előre a könyvben: eleinte inkább a pozitívumokat érzékeltem, a negatívumokat csak jóval később. Azonnal megfogott a főhős problémája, viszonya az anyjával, olyasmi volt, amihez könnyen tudtam kapcsolódni. Nem igazán értek egyet azokkal a hangokkal, akik azt kifogásolták a regényben, hogy hibásan ábrázolja a mentális betegségeket, vagy olyan viselkedést fogad el normálisnak, aminek nem kéne annak lennie. Én ezt egyáltalán nem éreztem igaznak, jó, nyilván néhol fel voltak nagyítva a történetek, de én ezt nem éreztem akkora problémának. Azért minden történetben, karakterben voltak olyan elemek, amik ismerősek lehettek mindenkinek az életéből, én összességében nem gondolom, hogy olyan rettenetesen elrugaszkodott lett volna a valóságtól az ábrázolt események nagy része.

Amit még szerettem, az a szereplők viszonyulása a természethez, és úgy általában az a kicsit varázslatos hangulat, ami az egész regényt áthatotta. Néha odáig is elment, hogy szinte ilyen mágikus realizmusos próbált meg lenni, de többnyire inkább tényleg csak a természet kapcsán fejezte ki azt a csodaérzést, ami szerintem sok fogékony embert el tud kapni néha, amikor megfelelően messzire kerül a világ zajától. Engem sok dologban a regény a falun töltött gyerekkoromra emlékeztetett, ráadásul egy ideig madarászgattam is, így valószínűleg a nosztalgiafaktor is segített, hogy jól beleandalodjak ebbe az álomvilágba. Még az se zavart biológus létemre, hogy a természetábrázolós jelenetek is azért elég valóságtól elrugaszkodottak tudtak lenni néha, sőt, talán ez még hozzá is adott a hangulathoz. Szerettem, hogy olyan rövidek voltak a fejezetek, ez még gyorsabban olvashatóvá tette az egész regényt.

Hosszú távon azonban sajnos jobban kikönyököltek a regény hibái is (nem lehet minden tökéletes, cöcö), azért az érezhető, hogy talán Petra még nem annyira állt készen a váltásra a felnőtt széppróza felé. A stílusa hosszú távon elég monotonná válik, rendszeresen térnek vissza ugyanazok a szófordulatok. Ez még kevésbé lett volna gond, de amivel teljesen az agyamra ment, az az volt, hogy látszólag eljutott addig a gondolatig, hogy a nyelvi egyénítés fontos, de nem igazán sikerült azt megtanulni, hogy hogyan is kéne jól csinálni. Így aztán nagyon túltolta, hiszen úgy döntött, hogy minden szereplőjének kijelöl egy jól meghatározott domináns érdeklődési kört és úgy beszélteti őket, hogy minden egyes szófordulatukban agresszívan érvényesüljön ez az érdeklődési kör. Most azt hiszitek, hogy viccelek, de NEM. Keresnék megfelelő idézetet, de nem találok. Mondjuk bevezetőnek a nyomorba, képzeljétek el, hogy két ember beszélget arról, hogy tudom is én, az egyik anyja régen megcsalta az apját a másik férfivel, és közben az egyik beszélgetőpartner csak kutyákban, a másik meg csak pillangókban tudja kifejezni magát. Mert hogy egy idő után már eltávolodunk a természeti érdeklődésű körű emberektől, és lesz olyan, akinek minden báb, minden színház, zene, gomba vagy kutyatenyésztés. Ez pont olyan rossz, amilyennek hangzik, a párbeszédek felettébb életszerűtlenek a legtöbb karakter között úgy a regény kétharmadától.

És a másik, ami borzasztóan piszkálja a csőröm (éljen a szándékolatlan madaras szófordulat), az a befejezés. Egy idő után a történet egyre inkább elfordul anya és lánya kapcsolatáról, és kicsit nagyobb fókuszt kap az, hogy a főhős elégedetlen az aktuális pasijával, végre kidobja, majd rátalál az igazira. És nekem ezt valahogy nem veszi be a gyomrom. Persze ott volt az anya történetének lezárása is, de mintegy csak mellékesen, mintha igazából attól ütődtek volna a dolgok helyre, hogy Lea végre a megfelelő pasival feküdt össze, ami nagyon NEM OKÉ.

Összességében ezek a negatívumok nem kaszálták el teljesen a kezdeti jó érzést, de azért örültem volna, ha végig ugyanazon a lelkesedési szinten tud tartani engem a könyv.

10/8 pont

A Morlevant-ok vagy a halál!

Marie-Aude Murail – Oh, boy!

(Könyvkuckó)

Bár szinte teljesen reménytelen a dolog, mert ennyire még sosem voltam elmaradva a bejegyzésekkel, teszek rá egy kísérletet, hogy a hónap végégig még befejezzem az idei Párbajt. Sajnos a legtöbb könyvet már viszonylag régen olvastam (ezt még márciusban), így nem lesz könnyű dolgom.

A könyv a Morlevant testvérek története, akik közvetlenül édesanyjuk halála után fogadalmat tesznek, hogy semmi sem választhatja szét őket. Nemes gondolat, azonban nehezen megvalósítható, ha állami gyámság alá kerülnek. Mivel nem nagyon bírják az életet a gyermekotthonban, a testvéreknek gyorsan valami megoldást kell találniuk, és abba kapaszkodnak, hogy talán az apjuk előző házasságából maradt, sokkal idősebb féltestvéreik valamelyike hajlandó őket együtt örökbe fogadni. A frissen megtalált rokonság azonban nincs elragadtatva a gondolattól, ráadásul ki nem állhatják egymást.

Ami leginkább megragadott ebből a regényből, az az érdekes tonális disszonancia, amit végig sikerült fenntartania. A könyv többnyire a szokásos middle grade regények vicces, könnyed, humoros hangulatával operált. Azonban már az első oldalak elején le lehetett szűrni, hogy nem lesz itt minden móka és kacagás: ha nem lenne elég, hogy frissen elárvult gyerekek a főszereplők, ráadásul tökéletesen tisztában vannak vele, hogy egyetlen szülőjük öngyilkos lett, mert depressziós volt, és nem tudott róluk gondoskodni. Ha ez nem facsarja ki az olvasót érzelmileg az első oldalakon (!), akkor a következő 120 bőven tartalmaz hasonló fordulatokat. Ettől a könyv alapvetően még mindig CUKI, de bőven vannak benne jóval felnőttesebb és elgondolkodtatóbb pillanatok, mint azt esetleg előzetesen gondoltam, volna.

A regény egyik bája, hogy a főszereplők szinte azonnal belopták magukat a szívembe. Nagyrészt a két idősebbik gyereket, Siméont és Morgane-t követjük, akik kicsit introvertáltak és intellektuálisan koraérettek. Ez a második francia YA regényem összesen, és mindkettőben ez volt a főszereplő problémája, szóval az lett az érzésem, hogy arrafelé minden bokorban nő egy ilyen gyerek. XD A legkisebb gyerek pont az ellenpontjukként működik, a kis Venise ugyanis szép, ellenben buta. :D Bart, a féltestvérük hasonlóképpen van ezzel, csak még meleg is (olyan sztereotipikus, óbégatós, infantilis módon). Az egyik érdekes téma, amit feszeget a könyv az az emberek felszínessége, hiszen Venise-t, aki kicsi és babaszerűen szép, mindenki örökbe akarná a fogadni, a kevésbé attraktív tesóit meg senki, holott belső értékek tekintetében ők is bőven el vannak látva. Amikor meg az egyikük még leukémiás is lesz, akkor már főleg nem kell a kutyának se, még a szociális munkás is csak zárójelben beszél róla, mintha biztosra lehetne venni, hogy meghal, és ezért vele kapcsolatban nem is kell már megoldást találni.

Bart mutatja a legnagyobb karakterfejlődést a történetben, és ezért talán ő is válik a leginkább szerethetővé. Persze, nem vetkőzik ki excentrikus valójából, de sokkal felelősségteljesebbé válik, és így egy idő után már sokkal kevésbé idegesítő. Szép azért azt látni, hogy ő, aki eleinte kb. a kórház szó említésére pánikrohamot kapott, végigcsinálja a durva kemoterápiát a beteg gyerekkel, és tényleg megtanul róla a maga módján gondoskodni. Ez valahol a történet legnagyobb tragédiája, hogy miközben nyilvánvaló: Bart nem tud egyedül gondoskodni mindhárom gyerekről, közben egyre jobban megszeretjük, és egyre inkább azt kívánjuk, bárcsak ne így lenne. Mert hát nincs jó megoldás, hiszen Bart látszólag tényleg szereti a gyerekeket, ellenben anyagi biztonságot nem tudna nyújtani, a testvére, Josiane meg anyagilag áll jó helyzetben, de elég önző okokból akarja a kis Venise-t és leginkább csak őt.

Végül nyilván kompromisszumos megoldás születik: a gyerekek egy család is maradnak meg nem is, és Bart végre leakaszt magának egy normális pasit. Kvázi-családi idill és kellemes érzések maradnak a végére, és nagyjából az egész regény ilyesmiket hagy maga után, ezért tartok tőle, hogy nem fog túl maradandó élménnyé válni.

Készült belőle egy kis költségvetésű francia TV-film is, ami egyrészt beszerezhetetlen, másrészt sok jót nem hallottam róla, valószínűleg inkább passzolom.

10/9 pont

Csak élj jól. Csak élj.

Jojo Moyes – Mielőtt megismertelek

(Könyvkuckó)

Második párbajos könyvemnek egy olyan regényt választottam, aminek egy évvel ezelőttig nem nagyon vettem tudomást a létezéséről, de a készülő film híre felnyitotta a szemem, és rájöttem, hogy talán mégis adni kéne egy esélyt neki. És ó, de még mennyire hogy nem bántam meg, a 2015-ös év egyik legnagyobb könyvélménye lett.

Louisa Clark tökéletesen elégedett a lapos kisvárosi életével és középszerű munkájával a helyi kávézóban egészen addig, amíg a kávézó bezár, és Lou elveszti a munkáját. Minden a környéken képesítés nélkül végezhető állást kipróbál, de sorra menesztik az összes helyről. A munkaügyi tanácsadó már a haját tépi tőle, amikor egyszer csak befut egy új lehetőség: a környék leggazdagabb családja keres házvezető- és társalkodónőt hat hónapra a nyaktól lefelé lebénult fiuk számára. Lou képzetlensége dacára megkapja a munkát, így a cserfes és naiv lány találkozik Will Traynorral – a néhány évvel korábban még aktív, nagyvilági életet élő férfival, aki a sérülése miatt már csak megkeseredett árnyéka önmagának. Természetesen eleinte egymás idegeire mennek, ahogy azt kell, de aztán szép lassan összecsiszolódnak, és egyre jobban megkedvelik egymást. A következő fél év pedig mindkettőjük életében meghatározóvá válik.

Azt hiszem, onnan kéne indítanom ezt a véleményezést, hogy elmagyarázom, miért is kerültem ez a könyvet a magyar megjelenése óta úgy, mint a bubópestist. Egy elég egyszerű oka van: tele voltam előítéletekkel a regénnyel kapcsolatban. A borító meg a fülszöveg alapján meg voltam róla győződve, hogy ez a történet kb. pont olyan, mint az Életrevalók, annyi különbséggel, hogy mivel itt ellentétes neműek a főszereplők, megfűszerezi a dolgot némi közöttük kibomló csöpögős románc. (Mondjuk csak a filmet láttam, de azért az Életrevalók is kicsit sarkított és csöpögős ábrázolása a témának… csak brománc van románc helyett :D) Továbbá tartottam attól, hogy Lou ilyen Bridget Jones-féle kiállhatatlan, fecserésző kis libácska lesz a történetben, Will meg olyan sznob, hogy az orra még a kerekesszékből is a plafont veri. És majd ezek ketten jól megtanítják egymást arra, hogyan is kéne élni… és meg szivárványszín flittert fogok hányi két hétig.

De a könyv több fronton képes volt meglepni, és végül abszolút nem bírtam kivonni magam a hatása alól. Mert igen, ez a történet hat. Annak ellenére, hogy az első pillanattól (na jó, a fülszövegtől, meg a molyos értékeléseknek még a nem spoileres részétől is) tökéletesen, 110%-ig nyilvánvaló, hogy mi fog itt történni. Nekem egy fia kérdésem sem volt, mégis, el tudtam felejteni, hogy én már itt mindent tudok, és csak élveztem az utazást. Ez pedig főképp annak köszönhető, hogy ez a könyv alapvetően a várakozásaimmal ellentétben nem egy romantikus regény. Ó, persze, van itt egy elég jelentős szerelmi szál, de annyira szépen, reálisan, természetesen van adagolva, hogy egy percig sem vesztette el a könyv a hitelességét, és ez nagyon tiszteletreméltó benne. Lou és Will nem két nap, még csak nem is két hét alatt szeretnek bele egymásba, és még amikor szerelmesek, az se csap át vinnyogásba, vagy bármibe, amiről úgy érezném, nem oda való, amitől elengedhetném egy pillanatra is a tudást hogy két felnőtt, felelősségteljes emberről van szó egy nehéz helyzetben. A szerelem nem válasz az élet kérdéseire és nem old meg semmit. Ugyanakkor, jó érzékkel van eltalálva a humor kellő mennyisége a regényben, két koppanásig kemény aspektus között olyan jókat vigyorogtam, hogy szinte el is felejtettem, mekkora dráma zajlik a szemem előtt éppen… egészen addig, amíg a könyv megint a képembe nem dörgölte.

Ezek a pozitívumok pedig javarészt a két főhős karakterében is kulminálnak. Nagyrészt Lou szemén keresztül látjuk az eseményeket, szóval ha ő idegesítő lett volna, az megöli az egész regényt. De szerencsére, annak ellenére, hogy igen, persze naiv meg bájos meg bohém picit, ennek ellenére abszolút szerethető. Egyszer se volt olyan érzésem, hogy tarkón legyinteném egy szívlapáttal, ami női főhősök frontvonalán igenis teljesítmény. Mondjuk, arra sikerült rájönnöm, hogy valószínűleg én is kicsit sznob vagyok… annak ellenére, hogy a családomat az anyagi helyzete meg az életszínvonalunk alapján kb. a felső-középosztályba helyezném, én is ugyanolyan lendülettel sápítoztam és röhögtem Lou mérhetetlen proliságán, mint a felső tízezerbe tartozó, kastélyörökös, volt pénzügyi mágus Will. Aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ez nem vicces. Én is ismerek olyan embereket, akik nem anyagi kényszerből ülnek otthon, mégis, egy nyúlketrecnyi fizikai és mentális térben töltik az életük nagy részét és látszólag nem is vágynak többre. Mégis hányan lehetnek, akiknek a kényelemszeretete mögött valójában ugyanúgy elfojtott traumák, kicsinyhitűség vagy félelmek állnak, mint Lounak? Talán soha egyikükkel sem jött szembe egy jótét lélek, aki jól megrázta volna őket és elmondja: ne ragadj bele ebbe a posványba, az életet igenis rendesen kell élni, távlatokkal, vágyakkal, tervekkel, célokkal, és igenis, a világ nem az a település, ahol minden nap jársz-kelsz, hanem azon kívül kezdődik, de leginkább a komfortzónádon kívül, ahova főleg érdemes kirándulásokat tenni, és az ég szerelmére, ez elsősorban nem pénz kérdése, kapard föl a segged a kanapéról és kezdj magaddal végre valamit! (Upsz, csöppet elragadtattam magam.)

Na de Lounak szerencséjére akad ilyen embere, ez pedig nem más, mint Will. Ami persze rohadt ironikus, a férfi helyzetét figyelembe véve… valahol meg nem, kicsit olyan, mintha Loun keresztül próbálna meg egy kicsit élni, ha már a saját teste nem alkalmas annak az életvitelnek a folytatására, amihez hozzászokott és amit szeretett. Szerencsére ő sem felelt meg a prekoncepcióimnak: mármint persze ki is mondja időnként, hogy a balesete előtt seggfej volt, aki feltehetően észre sem vette volna Lou létezését, de őszintén szólva a nyitójelenetből nekem rendes pasinak tűnt (pl. a portással tök kedves volt, aki ugye szintén a nép gyermeke, tehát ha sznob is volt, nem az a fajta sznob, aki keresztülnéz mindenkin). Persze imádtam a szarkazmusát, de még azt is, hogy igenis nyomorgott a fizikai állapota miatt meg az ezzel járó mindenféle nyalánkság miatt, ennek ellenére akadtak azért vidám, boldog pillanatai. Komplex, teljes egész volt ő is, mint Lou, és a kettejük kapcsolata az a fajta szerelem volt, amit annyira szeretek a könyvekben: amikor két olyan ember találkozik, aki egyenlő tud lenni a kapcsolatban és kölcsönösen formálják egymást, hozzák ki a legjobbat egymásból.

Az egyik angol borító,
ami egyszerűen nagyszerű

A mellékszereplők is elég kidolgozottnak és érdekesnek bizonyultak, mert bár túl sok idő nem jutott rájuk Will és Lou mellett, de azért megismerhettük őket is. Egyedül Patrickkel nem tudtam mit kezdeni, annyira nyilvánvalóan tapló volt, hogy Will minden erőfeszítés nélkül tudott egy minden szempontból kompetensebb és vonzóbb pasi lenni nála a fogyatékossága ellenére is, ami szánalom. Will és Lou családja viszont tényleg megfelelő mélységben be volt mutatva, Will szüleinek szemszögéből még néhány fejezetet is olvashattunk, és ez jó volt, mert megvilágította a férfi helyzetét más nézőpontokból is, összetettebbé tette a központi drámát. Lou családja eközben végtelenül vicces és szerethető volt az egyszerű, de mérhetetlenül jóságos természetükkel.

Természetesen Will állapota miatt eléggé központi szerepet kap a regényben a mozgássérültek élete, mindennapi problémái, és azt kell mondjam, kellemesen csalódtam itt is, nem hárította el Moyes a nehézségeket és nem borította rózsaszín cukormázba a gondokat. A könyvben szerepelt a hétköznapi kis szarságok hosszú sora, mint például a közlekedési nehézségek, vagy az embereknek az az idióta hozzáállása hogy elbeszéljenek az illető feje fölött, mintha a bénulása valahogy az agyi képességeit is lecsökkentette volna, ugyanakkor szerepelnek olyan kevésbé magától értetődő dolgok is, mint hogy milyen egészségügyi problémákkal néz szembe egy kvadriplégiás, vagy hogy milyen hosszú távú terheket ró a családra a róla való gondoskodás. Mozgássérült (esetenként kvadriplégiás!) olvasók nyilatkozták, szóval elhiszem nekik, hogy nagyon korrekt a regény ilyen szempontból, jól mutatja be az életüket. Will érzelmi viszonyulásáról már lehet vitatkozni, hogy mennyire helyes vagy általános, persze sokan vannak, akik megtanulnak együtt élni az állapotukkal, és így is találnak bőven örömet az életben, de én nem tartom irreálisnak a férfi hozzáállását sem, meg tudom érteni, ha nem vágyik egy ilyen életre, miután szó szerint mindene megvolt. (Vicces, hogy pont amikor azon gondolkodtam, nem nehezebb-e így Willnek egy ennyire pörgő életmódból kerekesszékbe kerülni, a regény is pont fölvetette ezt a kérdést.)

Persze, akinek van egy csöpp intuíciója, az elég könnyen rájöhet, hogy a könyv eléggé központilag foglalkozik az eutanázia kérdésével. Viszonylag hamar kiderül a regényből, hogy azért vették fel Lout fix hat hónapra, mert Willnek akkorra van időpontja az eutanáziaklinikába Svájcban. Természetesen a mi irgalmas szamaritánus Lounk először teljesen kiborul és elfutna amerre lát, de végül Will anyja meggyőzi, hogy maradjon, és próbálja megmásítani a fiuk szándékát. És ironikus módon, miközben ezt a csomó klassz dolgot csinálják együtt és Will nagykanállal tömi Louisába az életigenlést, a regény az olvasóba meg azt az üzenetet adagolja apránként, hogy az eutanázia tulajdonképpen elfogadható megoldás. Lehet. Bizonyos esetekben. Úgy gondolom, ez nagyot üthet azoknak, akik most olvasnak először a témáról, nekem már a jég megtörése mondjuk megtörtént anno Az univerzum és Alex Woods című könyvvel (ami akkor tényleg nagyon földhöz vágott ilyen szempontból).

Lehet, hogy valakinek ez az elfogadó hozzáállás már nem fér bele, elméletileg vallásos nevelésem alapján nekem sem kéne, de nagyon tetszett a regény mély és összetett ábrázolásmódja, ami jól passzol az én alapvető véleményemmel: az életedről hozott döntések azért nagyon veszélyesek, mert sosem pusztán a saját életedről döntesz. Legyen szó egy felmondásról, abortuszról, vagy éppen az öngyilkosságról, amit teszel, az nyilvánvalóan közvetlen hatással van a szeretteidre. Végső üzenetnek leginkább az jön át a könyvből, hogy mindenkit önmagáért kell szeretni, és annál nincs rosszabb, mint ha valakitől elveszed a döntés szabadságát. Willnek is, hiába volt felnőtt, intelligens ember, alig hallották meg a hangját, szinte a legkisebb mértékben sem hozhatott döntéseket saját magával kapcsolatban, és át tudom érezni, ez mennyire fájt neki. Nem hirtelen depressziós felindultságból akart meghalni: mérlegre tette a jó dolgokat az életében, amikkel ugyanúgy tisztában volt, mint a rosszakkal, valamint azt, hogy a családjának mit okozna az életben maradása és mit a halála, és felelősségteljes felnőttként ezek tükrében hozott végül egy döntést. Ki vagyok én, hogy azt mondjam, csak akkor van joga meghozni a döntést a saját testéről, ha az életet választja?

Összességében nyilván érezhető, hogy én imádtam ezt a könyvet, gyakorlatilag az első oldaltól az utolsóig, így ajánlani is nagyon tudom, ha felkeltette az érdeklődésed. Tavaly jelent meg a folytatása angolul, de én úgy érzem, egyelőre nem tervezem elolvasni, mert a fejős tehén újbóli kiszipolyozásának érzem inkább, ennek a történetnek szerintem semmi szüksége arra, hogy folytassák, így kerek, ahogy van. Amit viszont teljes vállszélességgel támogatok, az a megfilmesítés. Már egy éve pampogok a blogon arról, hogy jönjönjön a filmváltozat, és szerencsére a pár hete kijött trailer se lohasztotta le a lelkesedésem. A két főszereplőt szerintem nagyon eltalálták (bár az én fejemben már olvasás közben a két színészhez idomult a kép), már csak amiatt izzadhatok egy kicsit, hogy így elsőre a trailer csöppet bohókásabbnak tűnik, mint a regény… bár abban is voltak poénok bőven, szóval remélem, csak a sűrítés miatt tűnt ez így nekem. Nagyon rossz lenne, ha romcomot akarnának csinálni a filmből, remélem, megtartják a komoly tartalmakat is kellő mennyiségben… bár meg kell jegyeznem, azért párszor már a traileren is összefacsarodott a szívem, szóval szerintem talán nem lesz gond, főleg, ha elég sokat hagyják Sam Claflint szomorú kiskutyaszemekkel nézni a kamerába, mert az nagyon megy neki, és garantáltan sírásra fakasztja a szebbik nemet.

10/10* pont

Valamire várva

J. M. Coetzee – A barbárokra várva

(Könyvkuckó)

És igen! Hihetetlen, nagyszerű és fantasztikus módon sikerült elolvasnom a 11., azaz utolsó könyvmolypárbajos könyvemet, nincs más hátra, mint előre, megírom az ajánlót róla.

A történet főszereplője egy meg nem nevezett bíró, aki élete nagy részét egy meg nem nevezett Birodalom határ menti kisvárosában töltötte. Kellemesen érezte magát ebben a környezetben, kitanulta a helyi élet játékszabályait, és már nem is igazán vár semmit az élettől, mint még pár jó évet a kiérdemelt nyugdíjáig. Ebbe a szerény kivitelű idillbe gázol bele a katonaság, akik egyszer csak kitalálják, hogy a határ közelében élő nomád népcsoport, a „barbárok” veszélyt jelentenek a Birodalomra, ezért ideje a körmükre nézni.

Hm, kicsit hamis prekoncepcióim voltak azzal kapcsolatban, miről fog szólni ez a könyv. Én ezt hittem, mivel Coetzee dél-afrikai író, ezért ez a történet alapvetően ott fog játszódni, és az ottani lakosság (regény születése idején) aktuális problémáiról szól. Azonban ez nem így volt, bár a szerző nyilván merített az élettapasztalataiból, de korántsem olyan mértékben, mint én feltételeztem olvasás előtt. A háttérvilág sokkal inkább misztikus, bár modern technológia már létezik benne, de konkrétumot semmiről sem tudunk meg (mint azt a cselekményismertetésemen is érezni lehetett), olyan megfoghatatlan a Birodalom, a környezet, a barbárok. Bár a tájon érzem Afrika hatását, de amúgy másban nem nagyon, kb. bárhol játszódhatna a történet, még a barbárok rasszát sem sikerült egyértelműen tisztáznom magamban a könyv alapján, pedig nagyon figyeltem az utalásokra.

Cotezeet a posztmodern irodalom egyik nagy alakjaként is tartják számon, és töredelmesen be kell vallanom, még mindig nem teljesen értem ez miben nyilvánul meg. Persze, tök jó meg izgalmas ötlet, hogy az egész regényt tulajdonképpen egy vers ihlette, csak a többi részén nem éreztem az intertextualitásnak azt a fajta burjánzását, amit a műfajtól elvártam… bár lehet, ott volt, csak nem voltam elég művelt, hogy észrevegyem.

Ez a borító gyönyörű

Amennyire én látom, a történet gerince két központi kérdéskör körüli elmélkedés.  Ezek közül sajnos én csak egyiket találtam kellőképp magával ragadónak: a barbárokkal adódó konfliktus nyomán a kegyetlenség kontra emberség témáját. A Birodalom kvázi a katonai apparátusának létjogosultságát próbálja igazolni a barbárokon keresztül, amikor az ellenségkép kreálással kiprovokálják, hogy a helyi lakosság féljen a nomádoktól, akikkel a katonaság érkezése előtt semmi baj sem volt, majd ezt az ürügyet kihasználva további visszaéléseket következtessenek el. Ezzel helyezkedik szembe a főszereplő, aki a hosszú évek alatt feltétlen hívévé vált az „élni és élni hagyni”-elvnek, ráadásul pontosan tudja, hogy ezekkel a barbárokkal semmi baj nincs egészen addig, amíg békén hagyják őket, nem veszi be a propagandát. Szembe is száll a katonasággal, és a történet elég jól bemutatja, meddig és hogyan lehet képviselni az emberséget a hatalom ellenében, amikor az embert megaláztatás és bántalmazás éri.

A történet másik fő szála az emberi szerep mellett a férfi szerep boncolgatása, és ez volt az, ami bár a könyv kb. harmadát kitette, engem egyáltalán nem hatott meg. Főleg azért nem, mivel nagyrészt abban manifesztálódott, hogy a főszereplő melyik nővel akar dugni és melyikkel nem akar, és akivel igen, azzal miért, akivel nem, miért nem… főként a pénisze megmagyarázhatatlan viselkedését taglaló hosszadalmas elmélkedések formájában. És bár elhiszem, hogy egy idősödő hímnek elég központi probléma az életében, hogy már nem mindig áll fel, és a nők java része is csak pénzért kívánja, de engem ez téma huszonéves lányként vajmi kevéssé érdekelt. (Plusz harmadik témaként van még egy kis történelem, halandóság, elmúlás, idők változandósága, de ezeket a témákat már annyira kezdem megszokni, hogy szinte fel se tűntek.)

Ennek ellenére mégsem volt rossz élmény olvasni a regényt, a stílusa annyira szép volt, hogy az simán megmentette, és a műfajhoz, témához meg mindenhez képest meglehetősen megvolt a flow-élmény olvasás közben. Nem gondoltam, hogy ez a regény rángat ki az olvasási válságból, de megtörtént, és persze nem bánom, az a lényeg, hogy valami megtegye. Szerettem nagyon  a tájleírásokat, a sivatagi város körüli dolgokat, meg úgy általában, szép és olvasmányos volt az egész.

Összességében rendben volt ez a könyv… bizonyos aspektusait kifejezetten jónak és érdekesnek találtam, de azért be kell vallani, mérsékelten volt cselekményes, a főszereplő pénisz-picsogásait nehezen viseltem, valamint a befejezés se nyújtott számomra katarzist (miből ismered fel a szépirodalmat-rovat 1. rész: teljesen random és hatástalan helyen van vége).

10/8 pont

A regénynek színdarab feldolgozása is készült

Focimeccs, bolondokháza, szerelem

Matthew Quick – Napos oldal

(Könyvkuckó)

 

Elnézést a hosszadalmas hiátusért, de ez a napló úgy készült, mint a Luca széke. Sajnos az államvizsga körül eléggé sűrű lettem az életem és belezuhantam egy írói válságba, amiből sehogy sem találtam a kiutat. Végre valahára azonban újabb párbajos olvasmánnyal jelentkezem. Ezzel is úgy jártam, mint az Eleven testekkel: előbb láttam a filmadaptációt, mint ahogy a könyv a kezembe került volna. Ez azonban engem nem szokott megakadályozni semmiben, úgyhogy belevágtam ebbe is.

Patet az elmegyógyintézetben töltött hosszú idő alatt az ott belé nevelt pozitív életszemlélet tartotta életben: hogy ha elég keményen dolgozik, töri magát és minden erejével azon van, hogy jobb emberré legyen, akkor előbb-utóbb elér a napos oldalra, azaz minden jóra fordul és visszakapja az imádott feleségét, Nikkit. Amikor végre kikerül a vigyorgóból és hazamehet a családjához, továbbra is azon van, hogy ez valóra váljon: rengeteget edz, elolvassa a könyveket, amiket Nikki tanít a diákjainak és próbál kedvesebben, empatikusabban viselkedni másokkal. A családja azonban szemmel láthatóan feszeng, amikor arról beszél, milyen jó lesz együtt lenni a feleségével, és Pat szép lassan, sok összeomláson és dührohamon keresztül rájön, hogy talán hosszabb időt töltött elzárva a világtól, mint gondolta, és az élete jobban megváltozott, mint hitte. Közben megismerkedik Tiffanyval, aki a férje halála óta szintén mentális problémákkal küzd, és törékeny barátság formálódik közöttük, ami talán mindkettejüknek kiutat mutat.

Annak idején nagy elvárásokkal ültem be a moziba a filmváltozatra, és bár tetszett, egy kicsit csalódott voltam. A nagyon ígéretes kezdés, stílus és remek karakterek reménnyel töltöttek el, de a végén a film jócskán belefulladt a romantikus vígjátékok szokásos klisétengerébe. Így bár a könyv egy ideje már ott figyelt a polcomon, egyre csak halogattam, attól való félelmemben, hogy ebben is hasonló történik. Nem is tévedhettem volna ennél nagyobbat.

Persze nem állíthatom, hogy rossz lenne az adaptáció, mert igen sok elemet sikerült jól átvinni az eredeti műből, és ezáltal egy nagyon hasonló hangulatot teremteni. Mindkettőben jócskán jelen van például a humor, és a legtöbbször (de főleg a könyvben) sikerült ezt olyan keserédes éllel beletenni, amitől a nevetés végén mindig benned marad az érzés, hogy ez valójában nagyon is szomorú. Ez az érzés teremti meg számomra mindkét mű igazi értékét: bár elsőre úgy tűnhet, valójában nem figurázza ki a mentális betegséggel élőket, nem csinál viccet belőlük. Nagyon is komolyan veszi a témát, csak időnként bemutatja azokat a szürreális helyzeteket, amik abból adódnak, ha ez ember agya nem egészen úgy működik, mint a nagy átlagé.

 

Az kifejezetten kellemes meglepetésként ért, hogy a regény mennyire Pat fejlődéstörténetére koncentrál. Ő egy kifejezetten szimpatikus főhős, aki bár követett el hibákat, és még mindig rendszeresen követ el, hála a mentális betegségének, de mégis, a pozitív életszemlélete, meg az, hogy mennyire igyekszik jobb emberré válni, szerethetővé teszik őt. Patnek azonban nincs könnyű dolga: elfogadni, hogy az a leegyszerűsített idealizmus, amit az elmegyógyban felszedett magára, valójában azon kívül nemigen életképes, és hogy a megszállottsága már inkább hátráltatja az életben, kifejezetten nehéz lehet. Ennek a ráébredésnek a folyamatát részletesen ábrázolja a regény, és jó volt látni, milyen sokat változott Pat a cselekmény során.

Tiffany figuráját én személy szerint a filmben karakteresebbnek éreztem, ez valószínűleg legalább részben Jennifer Lawrence remek színészi játékának köszönhetem, másrészt meg talán annak, hogy a könyvben a szerelmi szál tényleg csak sokadlagos szempont. Sokkal nagyobb hangsúly van Pat családi kapcsolatain, így a viszonyán az apjával és az öccsével, amik ugyan a filmben is szerepelnek, de eléggé módosultan. Míg a moziban Pat apja is elmerozzant ugyan, de próbál közeledni a fiához és a testvér figurája a szemétláda, addig a regényben az apa egyszerűen kibírhatatlan, többször húzott fel, mint az összes többi karakter együttvéve, és Patnek a testvérével sikerül újra összehangolódnia nagyon meghatóan. A regényben azért úgy általában több tér jut a mellékszereplőknek, például Pat pszichiáterének, aki nagy kedvencem lett.

Azért azt is túlzás állítani, hogy mindennel maradéktalanul meg vagyok elégedve mindennel, Pat amerikai foci-mániája néha már borzolta az idegeimet, még ha meg is értettem, hogy ez a lelki világához hozzátartozik. Ugyanígy az apa karaktere és makacs idiótasága is gyakorta kihozott a sodromból. Mégis, a könyv, minden hibájával együtt úgy érzem, egy végtelenül jó szándékú kísérlet arra, hogy közelebb hozza a mentális betegségben szenvedők világát a társadalom többi részéhez, több helyen is hangsúlyozza az empátiát, hogy azért érdemes beleképzelni magunkat más helyzetébe, mert úgy sokkal igazságosabban fogjuk látni őt, és hogy ha tehetjük, érdemes törekednünk megérteni, mit él át, mit érez a másik. Mindennek, többek között a jó házasságnak is ez az alapja, hogy odafigyeljünk egymásra és törődjünk a másik érzéseivel és ez is egy azok közül a leckék közül, amiket Patnek sok nehézség árán kell megtanulnia.

Végül, de nem utolsósorban, amivel megnyert magának a regény, az a befejezése volt. A filmmel kapcsolatos tapasztalataim alapján ezt a részt kissé félve vártam, de alaptalan volt az aggodalmam: a könyv befejezése annyival komplexebb, komolyabb és érdekesebb mint a filmé, hogy azt el nem tudom mondani, és ezért az írónak rendkívül hálás vagyok.

 

Kinek ajánlom? Ha szeretnél mentális betegek mindennapi küzdelmeiről olvasni, de kivételesen nem földbe döngölő, hanem optimista, felemelő és szerethető formában.

Kinek nem ajánlom? Ha még egy sportfilmet se tudnál végigülni, nem hogy egy meccset, akkor sok lesz itt a foci.

10/10 pont

Én kicsi pszichopatám

Lionel Shriver – Beszélnünk kell Kevinről

(Könyvkuckó)

Végre valahára eljutok odáig, hogy írjak a második könyvmoly párbajos könyvemről. Jó sokáig küzdöttünk egymással, én meg ez a regény, mert nem egy könnyű olvasmány, de végül azért csak én győztem, azt hiszem.

Már majdnem két éve annak a bizonyos csütörtöknek, amikor Eva Katchadourian fia, Kevin, tömegmészárlást tartott az iskolájában, aminek keretében hét tanulót, egy tanárt és egy menzai alkalmazottat ölt meg. Azóta a fiú jól megérdemelt börtönbüntetését tölti, Eva élete pedig teljesen összeomlott: elvesztette a pénzét, az egész élete során féltő gonddal építgetett cégét, a házát. Még mindig nem tud megbirkózni azzal a rengeteg zavaros érzéssel, amit ez az egész kiváltott belőle, ezért, hogy egy kicsit rendbe tegye a fejét, leveleket kezd el írni a férjének azokról a dolgokról, amiket eddig nagyrészt megtartott magának: hogy hogyan látta ő Kevint a felnövése közben, és hogyan alakult a kapcsolatuk furcsa ellenszenvből a másik nyílt terrorizálásáig.

Na igen. Kezdjük ott, hogy miért is érdekelt engem annyira ez a könyv. Pár éve volt egy lövöldözés a PTE-n, és egy lány, akit kiskorom óta ismerek, ott volt a helyszínen (mármint konkrétan a dupla terem másik felében, mint ahol elkezdett lövöldözni a srác). Emiatt egy kicsit személyesen érintett engem az ügy, és jobban is figyeltem az utóéletét. Engem megdöbbentett, hogy ott milyen vehemenciával védték a szülei az elkövetőt. Mármint persze, a gyerekük és szeretik, de mégiscsak embert ölt, nem érzik úgy, hogy ezért meg kéne kapnia a büntetését? Ezért éreztem úgy, hogy szeretnék olvasni a témáról, és így találtam meg ezt a könyvet.

A könyvvel furcsa, ambivalens viszonyunk volt: ez a regény ugyanis nem szeretné, ha szeretnéd. Nyilván Lionel Shriver (aki neve dacára meglepő módon írónő) egyetlen porcikája se vágyik arra, hogy te akár egy pozitív érzést is felfedezz a lapokon. És ettől egyrészt őszinte, szívbe markoló és nagyon igaz. Másrészt meg lassú, idegtépő és rettentő cinikus. Mégis, van benne valami, ami miatt a legrosszabb pillanatokban se akartam letenni.

Filmplakát

Ami miatt nehéz másképp érezni magad a könyv olvasása közben, mint egy besózott meztelen csiga, annak az a fő oka, hogy a történet középpontjában az univerzum legkevésbé szerethető családja áll. A főszereplő, Eva, különösen utálatos, és nekem az ellenszenv kialakításában segített az is, hogy néhány saját hibámat láttam visszaköszönni a személyiségében. Eva önző, individualista nagyvilági nő, aki örömmel néz le másokat, és aki mindig valami nagyobbat és eszményibbet vár az élettől, mint ami az lehet. Az érzelmeit nehezen mutatja ki, és ez a jelenére még inkább igaz, mint a múltjára, hiszen a tragédiától csak még inkább bezárkózott, és ettől még hidegebbnek és arrogánsabbnak tűnik, ha ez egyáltalán lehetséges. Franklin eleinte teljes ellentétessége miatt szimpatikusabbnak tűnt, de aztán pont ugyanezen okból vált rettentő ellenszenvessé. Túlontúl naiv, optimista, negédes és kedélyeskedő, és nagyon hamar pont ugyanúgy az ember agyára mászik az őszintétlenségével meg az álomvilágával, mint Eva a cinizmusával.

És hát Kevin. Jaj, Kevin. A könyv első fele azért is volt nagyon idegtépő, mert úgy a 260. oldalig nem volt más a történet, csak egy vádirat. Mintha Eva azt bizonygatta volna, hogy igen, ő egy épületesen pocsék anya volt, na de Kevin olyan elszúrt gyereknek született, hogy nem nagyon tehetett ez ellen semmit. Esküszöm, a fiú már kisbabának utálatos, legalábbis az anyja szemében, és később egyre vállalhatatlanabb dolgokat művel. Jó, elismerem, léteznek született pszichopaták, de Kevin olyan sarkosan van ábrázolva, hogy esküszöm, elgondolkodtam azon, miért nem hajtott át rajta Eva véletlenül az autójával, amikor még elég pici volt. 260 oldalt kellett várnom az emberség megnyilvánulásának első szikrájára, és ez olyan eksztatikus örömöt váltott ki belőlem, amit aligha tudtok elképzelni. :D

Szóval persze, nyilván léteznek született pszichopaták, ugyanakkor ők is csak emberek, és bőven megértem, miért volt Kevin életére olyan romboló hatással, hogy már magzat korában is az anyja elutasítását érezte. Nem azt mondom, hogy sajnálni kell, véleményem szerint nem  nagyon lehet, de azért nem csak ő a hibás itt, hiába egyedül ő követte el a szörnyűséget. Evával való kapcsolatában a kezdet kezdetétől fogva a kettőn áll a vásár volt jellemző, anyunak se kellett a szomszédba menni szemétségért, és a fiacskája is bőven kitett magáért. És bármi is volt a miért, azt is át tudom némiképp érezni, hogy mennyire elviselhetetlennek tűnik az élet, ha nem vagy képes szenvedélyt érezni bármi iránt, ha nem vagy hajlandó a legapróbb mértékű öncsalásra sem az értelmetlen ám élvezetes apróságok létezését illetően.

Mellesleg Kevin viselkedésén se lehet csodálkozni, azért átsüt rajta a szeretetéhség, ha az ember nagyon figyelmesen nézi, és el se merem képzelni, milyen lehet, ha az egyik szülőd ismer, de nem szeret, a másik pedig csak azért szeret, mert nem téged lát. És bár Eva azt hitte, hogy a fia utálja őt és nem is volt oka mást hinni, azért a helyzet nem ilyen egyszerű, ez kiderül a könyv végére.

Mert hogy igazából a könyv utolsó negyven oldala okozta számomra az igazi fejtörést, ami zseniális, lebilincselő, letehetetlen, és az érzelmek is a helyükön vannak kezelve végre. A lezárás egyértelműen fantasztikus volt, tökéletes befejezés, a lehető legjobb, amit ez a történet kaphatott, és emiatt billent végül a szeretlek-utállak kapcsolatunk végérvényesen a szeretlek irányába. Meg még valami miatt, amit elárulni spoiler lenne, mert bár majd’ kibökte a szemem az igazság, mégse bírtam rájönni egészen addig, amíg a képembe nem törölte a könyv.

És ami miatt még szerettem ezt a könyvet, az az egész gondolatisága. Hiába cinikus és érzéketlen látszólag Eva látásmódja a társadalomról is, azért sok dologról eléggé sikerült elgondolkodtatnia. Egyrészt ott van a nevelés kérdése, hogy vajon mennyiben játszott hozzá Kevin elvadulásához az, hogy totálisan elkényeztették, de közben őszinte szeretet nem kapott. Másrészt a bűnbakképzésről is van szó: az már egyik halott gyereket se hozta vissza, hogy Evát is meghurcolták, ennek ellenére az egyik szülő szükségesnek látta ezt. És ugyanígy egészen értelmetlen tulajdonképpen a miérteken is rugózni. Ha Kevin valaha is adna értelmes választ arra kérdésre, hogy miért lőtt le kilenc embert az iskolájában, az se változtatna már semmin. És persze azon is lehet kattogni, hogy elegendő büntetést kapott-e, de szerintem ennek a kertvárosi aranyifjúnak nem lesz sétagalopp túlélni a börtönéveket. Ha pedig ezt sikerrel véghezviszi, akkor odakint még mindig vár rá a mamája, és hogy ez jó lesz-e vagy rossz, az már rajtuk múlik.

Tilda Swinton a Kevinekkel

A filmről: Készült a regénynek 2011-ben egy filmváltozata, amit megnéztem, mert kíváncsi voltam, hogyan sikerült interpretálni ezt a könyvet. Azt kell mondjam, a film nagyon is méltó feldolgozás, bár Evát (Tilda Swinton) és Franklint (John C. Reilly) is nagyon másképp képzeltem el, de végül a színészek fantasztikus játéka meggyőzött, hogy tökéletes választások voltak. A Kevin szerepének terhét hordozó négy különböző életkorú fiú mindegyike remek volt (igen, még a csecsemő is), mégis persze leginkább a kamasz Kevint játszó Ezra Miller fog megmaradni az emlékezetemben, aki hihetetlen mélységig volt képes megmutatni a fiú lelki világát. (Nem mellesleg meglepően vonzó jelenség íjjal a kezében.) Szóval mindenképp tudom ajánlani a filmet is, azonban úgy érzem, hogy számomra nem helyettesítette a könyvet, abban ugyanis sokkal több részlet van, amiknek egy részét ugyan beépítették vizuálisan a filmbe is, azonban aligha érthetőek, ha nem olvastad a könyvet.

10/10 pont

Kinek ajánlom: Azoknak a szülőknek, akik úgy érzik, hogy nekik van a világon a legrosszabb kölkük. Garantálom, hogy Kevinnel összevetve (kevés kivételtől eltekintve) kezesbáránynak fog tűnni a csemete.

Kinek nem ajánlom: Azoknak, akik most gondolkodnak a gyerekvállaláson, hátha még elvenné a kedvüket, vagy paranoiába hajszolná őket.

Kisvárosi tragédiák

J. K. Rowling – Átmeneti üresedés

(Könyvkuckó)

Annak idején, amikor Rowling befejezte a Harry Potter-sorozatot, az én zsenge ifjúságomban is lezárult egy korszak, mint olyan sok más korombeli fiataléban. Meglehetősen magabiztos voltam azt illetően, hogy a hölgyeménynek továbbra is lesz írói karrierje (feltéve, ugyebár, ha akarja, hiszen immár anyagilag semmire sincs rászorulva), azonban később, ahogy elkezdtek megjelenni a felnőtteknek szánt regényei, kételkedni kezdtem, hogy vajon a felnőttkoromnak is lesz-e olyan meghatározó alakja, mint a felnövésemnek volt. Mindenesetre kész voltam adni neki egy esélyt.

Pagford álmos angliai kisváros, aminek festői szépségű utcácskái mögött a kis közösségekben szokásos piti ellentétek, utálkozások, titkok és személyes tragédiák sorakoznak. Azonban az évek óta bebetonozódott stabil viszonyokat megbontja a városi képviselőtanács közkedvelt tagjának, Barry Fairbrothernek a halála. A poszt betöltéséért azonnal elindul a civakodás, aminek nem kis jelentősége van, hiszen ha a megfelelő kezekbe kerül Fairbrother széke, akkor az a konzervatívok javára billentheti a mérleg nyelvét, ebben az esetben pedig az önkormányzat által pénzelt drogrehabilitációs központ léte veszélybe kerülne. A torzsalkodás és a lehetséges jelöltek kigolyózása közepette azonban felbukkan valaki a város honlapján, aki Barry_Fairbrother_Szelleme álnéven kompromittáló információkat közöl a jelöltekről. Azonban az érintettek csak akkor lepődnének meg igazán, ha tudnák, valójában ki az, aki a kárukat akarja.

Egy félreértéssel kezdtem az olvasásélményemet, ugyanis régebben felületes információk alapján az maradt meg benne, hogy Rowling új regényei krimik, sikeresen összekevertem tehát azokkal a könyveivel, amiket Robert Galbraith álnéven jelentetett meg. Az elején mindjárt halálesettel nyit a könyv, szóval egy kis ideig nem is ingatott meg a hitemben, de aztán gyorsan és erőteljesen. Szóval csak úgy elöljáróban elmondanám, hogy ez a regény szépirodalom. Nincs meg benne írmagja sem a Harry Potter érdekes világkidolgozásának, vagy izgalmas, csavaros történetvezetésének (csavar az épp akad mondjuk). Bár utóbbi miatt bíztam Rowlingban elsősorban, de meglepő módon izgalom nélkül is teljesen megszerettem ezt a könyvet, egyszerűen csak rá kellett állnom a lassú sodrására. Aki azonban erre nem készült fel, vagy nem szereti a társadalmi keresztmetszeteket boncolgató, lélektani problémákra kihegyezett regényeket, annak bizony ez a piros-sárga féltégla kínszenvedés lehet.

Ami kiemelendő számomra a kivitelezéssel kapcsolatban, az a fordítás minősége. A szereplők nyelvi egyénítése remekül meg volt oldva a könyvben, ráadásul azt is nagyon jól kezelte szerintem a fordító, szerkesztő, hogy mikor kell magyarázatokat fűzni a könyvben szereplő olyan kifejezésekhez, amiket esetleg nem érthetünk, ezek a megjegyzések az esetek többségében indokoltnak látszottak.

A történet rengeteg párhuzamos szálon fut, a különböző szereplők élete néha egészen váratlan módon kapcsolódik össze, ahogy az már csak egy ilyen kisvárosban lenni szokott. Nem mondhatnám azonban, hogy túlságosan megkedveltem a karaktereket. Nagyon realista módon ábrázolja őket a történet, mindenkinek valami hibája, többé-kevésbé elmondható, hogy minden szereplő az élete legalább egy területén csődtömeg. Ha másban nem is, hát a gyereknevelésben, aminek következtében a szereplőgárda tulajdonképpen két táborra van szakadva: a felnőttekre és a kamasz gyerekeikre.

USA-beli borító

A felnőttek életében az egyáltalán nem szokványos problémáktól (pánikbeteg, paranoiás tanár) a teljesen hétköznapi dolgokig terjed a skála (sikkasztás, unatkozó feleség, túlsúly), de az a lényeg, hogy a felnőttek közül tényleg senkit sem ábrázol igazán pozitívan a könyv. Például Parminder Jawanda, az orvos, rettenetes anya: folyamatosan rugdalja mentálisan az amúgy is teljes önértékelési zavarral küszködő, iskolai bántalmazás (bullying) áldozatául esett  lányát, ráadásul borzalmasan merev és hideg nőszemély is. Barry Fairbrother az egyetlen kivétel a szabály alól, akit tényleg mindenki szeretett, és aki úgy tűnik, hogy valóban rendkívül jó ember volt. Persze vele sem volt megelégedve mindenki: a felesége pont azt utálta benne, hogy miért vesz ennyire részt  a város életében, miért tesz ennyit másokért, amikor fordíthatná az időt a családjára is (ez meg mondjuk az ő kicsinyességéről mond értékítéletet).

A fiatalokat se ábrázolja közel sem tökéletesnek a könyv, de ők azért valamivel tisztábbnak tűnnek. Ez talán részben azzal a kamasz lázadással függ össze, hogy elutasítják a szüleik értékrendjét, és hát van mit elutasítani bőven. Persze ez nem mindig jó, főleg Gaián éreztem azt, hogy nagyon gyerekes, és sokkal megértőbb is lehetne a párkapcsolati nyavalyákban szenvedő anyukájával. Másrészt pedig ott volt Mócsing, aki a lázadást annyira túlzásba vitte, hogy teljesen értelmetlenné vált az egész: miközben elítélte az apja képmutatását, pontosan olyan képmutatóvá vált maga is, csak mivel feltételezte, hogy az emberek iránt tanúsított minden jó érzés hamis, ezért még feljogosítva érezte magát arra is, hogy embertelen legyen. Persze könnyen játszotta a nagyhalált, hiszen neki megvolt mindene és a szülei abszolút elkényeztették, míg a legjobb barátja, Andrew folyamatos terrorban élt otthon a bántalmazó apja miatt, nem csoda hát, hogy egy idő után rosszul tolerálta Mócsing önsajnálatát.

Az egyéni problémákon kívül azonban nagyobb dolgokról is szól a könyv, az egész közösség működésével is foglalkozik. Pagford kisvárosa hiába nagyon elbűvölő látszatra, az emberek hozzáállása ezt a kellemet erősen rombolja. Először is, ami nagyon rányomja a könyvre a bélyegét, azok a tipikus kisvárosi előítéletek. A tősgyökeres pagfordiak ellenszenvvel tekintenek minden frissen érkezőre, külföldire, vagy furcsára és problémásra. Ez támogatja meg érzelmileg a fő konfliktust: a konzervatív városlakók homokba dugnák a fejüket és sorsára hagynák azokat, akiknek a drogrehabilitációs központra szükségük van, miközben az ellenkező tábor fontosnak tartja a támogatásukat, hangsúlyozza, hogy ez igenis az ő felelősségük.

Az egész könyv kifejezetten morózus hangulatú, és a vége is elég tragikus, ez nem az a könyv, amivel be kell kucorodni téli estéken és megmelegedni mellette, mert sok vigaszt nem ad. Mégis, a könyv legvégén, amikor már kellőképp rosszul érzed magad tőle, felcsillan az alagút végén a fény. Néhány szereplő megnyilvánulásai - Parminder lányának, Sukhvindernek a bátorsága, Andrew egyszerű embersége, Samantha, aki a dühéből és a megkeseredettségéből valami pozitívot kovácsol végül – azért arra engednek következtetni, hogy talán mégis van még remény ezeknek az embereknek. Meg persze azt se bántam, hogy Mócsingnak az élet tanított egy kemény leckét.

Összességében nagyon elégedett vagyok a könyvvel, meglepetésemre nem volt egy könnyű olvasmány, de talán ezt nem is bánom. Rowling bebizonyította, hogy sokféle érzékeny témához hozzá tud nyúlni értelmesen (bullying, vagdosás, drogfüggőség, családon belüli erőszak, stb.), és sikerült egy olyan könyvet megalkotnia, aminek az irodalmi értékét már nehéz lenne vitatni. Remélem, nem veszik el teljesen a krimikben, és fog még ehhez hasonlóan jó, kemény és tartalmas regényeket is írni.

A regényből BBC-sorozat készült, amit idén fognak vetíteni. A szereplőgárdában többek között olyan prominens angol színészek szerepelnek, mint Michael Gambon, aki Albus Dumbledore szerepéből lehet ismerős.

10/10 pont

(A cikk eredetileg itt jelent meg:  http://eotvoskollegium.blog.hu/2015/01/13/j_k_rowling_atmeneti_uresedes_620)

A könyv, amitől nyugdíjas otthonba akarsz költözni

Pascal Mercier – Éjféli gyors Lisszabonba

(Könyvkuckó)

Óvatlan voltam, mert bedőltem egy szép borítónak, és annak az ígéretnek, hogy ez a könyv hasonlít Carlos Ruiz Zafón írásaira. Na, ez csak egy reklámfogás volt, és bár értem, hogy miért mondták rá, de nem hasonlít egyáltalán. Legalábbis annyira nem, hogy akár fele annyira élvezhető legyen, mint bármelyik Zafón-regény.

Gregorius magának való klasszika-filológia tanárként tengeti unalmas kis életét Bernben, amikor egy nap találkozik egy síró portugál nővel az esőben. A nő annyira megbabonázza, hogy elhatározza, minél többet akar megtudni az általa beszélt titokzatos nyelvről. A könyvesboltban aztán a kezébe akad egy furcsa, ritka magánkiadás, ami egy lisszaboni orvos gondolatait tartalmazza. Gregorius némi szótárazás után mértehetetlenül beleszeret az ismeretlen férfi gondolatvilágába, és a hirtelen rátört kapuzárási pániktól hajtva úgy határozik, hogy azonnal elutazik Lisszabonba, és megpróbál annyi dolgot kideríteni a szerzőről, amennyit csak tud.

Ugye, hogy az alapötlet még nem is hangzik olyan rosszul? Hát, én is így gondoltam. Ha kiegészítjük még néhány részlettel, például hogy a Gregorius által felhajtott ismeretlen író a Salazar-diktatúra alatt élt és alkotott, és hogy a főhősünk azzal tölti ideje java részét, hogy az egykori ismerősei között szaladgál, hogy megpróbálja kideríteni mi lett vele, akkor végül is el kell ismerni, az alapötlet tényleg emlékeztet Zafónra. Csak ő közben nem felejtette el, hogy a történet lényege... nos, az, hogy valami időnként történik is. Mercier csak hosszú, unalmas beszélgetéseket, visszaemlékezéseket, érdektelen életutakat és életunt karaktereket tár elénk, ami már közel sem annyira vonzó.

Számomra nagyjából egy fő okban kulminál, hogy miért utáltam ezt a könyvet, és ezt az okot úgy hívják, hogy Almeida de Prado (ő az író a könyvben). Önmagában, mint a karakter, nem lenne olyan rossz, csak az a baj, hogy Mercier teljesen piedesztálra helyezi. Ő a tökéletesen erkölcsös, tökéletesen eredeti, tökéletesen tökéletes ember, aki körül Lisszabon lakosságának az élete forgott, aki annyira nagyszerű és csodás volt, hogy a halála után ötven évvel is mindenki kizárólag szuperlatívuszokban tud róla beszélni. Hát mi bajom lehet nekem ezzel a földön járt ateista szenttel? Hát az, hogy sem a cselekedetei, sem a gondolatai nem váltottak ki belőlem olyan szimpátiát, hogy elhiggyem a kultuszát valló tömegeknek, hogy megérdemli ezt a dicsőséget. Jó, lehet, hogy jó orvos volt, és el kell ismernem, tényleg vallott valamiféle erkölcsi elveket, de a gondolatainak, amit a könyvébe leír, túlnyomó többsége önző mártíromkodás. Mármint... akárkivel akármi történt a környezetében, mindig csak arra lyukadt ki, hogy az hogyan tette nyomorrá az ő életét, vagy, amikor nagy ritkán nem ezen gondolkodott, akkor olyan földtől elszállt filozófiai eszmefuttatásokat nyomott le, hogy ha állandóan ezeken agyalt, akkor nem csodálom, miért nem volt egy boldog perce se életében.

Jeremy Irons főszereplésével készült ebből egy
egész gusztán kinéző film... majd megnézem, ha enyhült a sokk

A főszereplővel kicsit hasonló a helyzet. Gregorius eleinte még ugyan szórakoztatott a tesze-toszaságával, ebbe a világba nem való létezésével, de bevallom, abban reménykedtem, hogy a regény a fejlődéstörténete lesz, hogy majd kinyílik, és rájön, mivel tudna valami értelmes irányt adni az életének. Sajnos nem éreztem, hogy ez megtörtént volna. Ugyan Gregorius vett magának egy új szemüveget meg egy öltönyt, és egész jól megtanult portugálul, de nem érzem, hogy a kaland olyan sokat változtatott volna rajta, mint amennyire ő maga állította, nem azzal jött haza az utazásából, hogy ki akar lépni a kis önző, begubózott létezéséből, és ezt sajnáltam. A mellékszereplőkre meg jobb nem is nagyon szót vesztegetni, mintha csak azért léteznének, hogy kiszolgálják a főszereplő szeszélyeit meg az író személyi kultuszát, sok szerepük ezen kívül nincsen.

Azért hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindent utáltam a könyvben. A stílusa tényleg szép, és a fordítás is sikerült annyira, hogy ezt átadja. Ezen kívül plusz pont volt a helyszínek: tavaly nyáron jártam több helyszínén is a könyvnek (Lisszabonban, Salamancában, Coimbrában, Finisterrében), és az utazási nosztalgia természetesen feldobta, ettől a színes leírások olyanná váltak, mintha megint ott lettem volna, ami jó volt. Sosincs túl sok az ember életében a napsütéses Mediterráneumból. Rontott azonban az összképen az író idegen nyelv-mániája, ami arra kényszerítette, hogy messze túl sok nyelven hablatyoljon bele a könyvbe, és nagyon sokszor nem magyarázta el a történet, hogy ezek a sorok mit jelentenek. Ez, amellett, hogy idegesítő volt, meglehetősen öncélúnak tűnt nekem.

És végül, de nem utolsó sorban, ami végleg eldöntötte, hogy ez a könyv nem az én könyvem, az az utolsó ötven oldala. A befejezés olyan elképesztő mértékben üres, mintha vákuum alatt gyártották volna. Komolyan, hogy lehet valaminek az a tanulsága, hogy egyszer megöregszünk, és bezárul az életben előttünk minden ajtó, és... igazából ennyi, ezt jelenti ki, nem foglal állást azzal kapcsolatban, hogy mit kezdjünk vele. Jó, értem én, ne keseregjünk folyton az elvesztegetett lehetőségek miatt, de attól még tenni VALAMIT sosem késő. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy életemben először az volt az érzésem, nem vagyok elég öreg egy könyvhöz. Mert ahhoz nem érettnek kell lenni, hanem életbe belefásult kisnyugdíjasnak, hogy ezzel az egésszel azonosulni tudjon valaki.

Javaslom a könyv elolvasása helyett egy Lisszabon-útifilm megtekintését és opcionális Zafón-olvasást. Az Éjféli gyors Lisszabonba sajnos hatszáz oldalnyi nihil, ami perverz örömet fog okozni a nyelvészeknek, de másnak nem nagyon.

Kinek ajánlom? Klasszika-filológusoknak, ötven felettieknek.

Kinek nem ajánlom? Azoknak, akik nem akarják rémesen öregnek, fáradtnak és fásultnak érezni magukat.

10/4 pont