Anya után szabadon

Finy Petra - Madárasszony

(Könyvkuckó)

A következő párbajos olvasmányom egy régi születésnapi ajándék, ami jó szokásom szerint évekig porosodott a polcon. A barátnőm a borítóra figyelt fel, ami, szó se róla, tényleg gyönyörű, meg a témája is szimpatikus volt neki, ezért vette meg nekem. Én persze első lendületből felsiettem a molyra… és mindjárt szembetaláltam magam egy nem túl hízelgő százalékos értékeléssel, és még kevésbé hízelgő kritikákkal, amiktől inamba szállt a bátorságom. De aztán mégiscsak nekiálltam, a végeredmény pedig nekem összességében pozitív volt, habár a könyv azért korántsem hibátlan.

Linger Lea felkavaró emlékeket őriz az anyjáról: a nőt súlyos depressziója rendszeresen olyan tettekre sarkallta, amik mélyen beleégtek az emlékezetébe, míg aztán végül az egyik öngyilkossági kísérlete sikerrel nem járt. Lea a harmincas évei táján idézi fel magában az emlékeket, majd sorra járja anyja megmaradt rokonait és barátait, hogy az ő visszaemlékezéseik segítségével kitöltse a titokzatos nő után maradt hézagokat, és közben összerakja a saját kisiklott életét is.

Kezdjük talán először a jóval, mert én is így haladtam előre a könyvben: eleinte inkább a pozitívumokat érzékeltem, a negatívumokat csak jóval később. Azonnal megfogott a főhős problémája, viszonya az anyjával, olyasmi volt, amihez könnyen tudtam kapcsolódni. Nem igazán értek egyet azokkal a hangokkal, akik azt kifogásolták a regényben, hogy hibásan ábrázolja a mentális betegségeket, vagy olyan viselkedést fogad el normálisnak, aminek nem kéne annak lennie. Én ezt egyáltalán nem éreztem igaznak, jó, nyilván néhol fel voltak nagyítva a történetek, de én ezt nem éreztem akkora problémának. Azért minden történetben, karakterben voltak olyan elemek, amik ismerősek lehettek mindenkinek az életéből, én összességében nem gondolom, hogy olyan rettenetesen elrugaszkodott lett volna a valóságtól az ábrázolt események nagy része.

Amit még szerettem, az a szereplők viszonyulása a természethez, és úgy általában az a kicsit varázslatos hangulat, ami az egész regényt áthatotta. Néha odáig is elment, hogy szinte ilyen mágikus realizmusos próbált meg lenni, de többnyire inkább tényleg csak a természet kapcsán fejezte ki azt a csodaérzést, ami szerintem sok fogékony embert el tud kapni néha, amikor megfelelően messzire kerül a világ zajától. Engem sok dologban a regény a falun töltött gyerekkoromra emlékeztetett, ráadásul egy ideig madarászgattam is, így valószínűleg a nosztalgiafaktor is segített, hogy jól beleandalodjak ebbe az álomvilágba. Még az se zavart biológus létemre, hogy a természetábrázolós jelenetek is azért elég valóságtól elrugaszkodottak tudtak lenni néha, sőt, talán ez még hozzá is adott a hangulathoz. Szerettem, hogy olyan rövidek voltak a fejezetek, ez még gyorsabban olvashatóvá tette az egész regényt.

Hosszú távon azonban sajnos jobban kikönyököltek a regény hibái is (nem lehet minden tökéletes, cöcö), azért az érezhető, hogy talán Petra még nem annyira állt készen a váltásra a felnőtt széppróza felé. A stílusa hosszú távon elég monotonná válik, rendszeresen térnek vissza ugyanazok a szófordulatok. Ez még kevésbé lett volna gond, de amivel teljesen az agyamra ment, az az volt, hogy látszólag eljutott addig a gondolatig, hogy a nyelvi egyénítés fontos, de nem igazán sikerült azt megtanulni, hogy hogyan is kéne jól csinálni. Így aztán nagyon túltolta, hiszen úgy döntött, hogy minden szereplőjének kijelöl egy jól meghatározott domináns érdeklődési kört és úgy beszélteti őket, hogy minden egyes szófordulatukban agresszívan érvényesüljön ez az érdeklődési kör. Most azt hiszitek, hogy viccelek, de NEM. Keresnék megfelelő idézetet, de nem találok. Mondjuk bevezetőnek a nyomorba, képzeljétek el, hogy két ember beszélget arról, hogy tudom is én, az egyik anyja régen megcsalta az apját a másik férfivel, és közben az egyik beszélgetőpartner csak kutyákban, a másik meg csak pillangókban tudja kifejezni magát. Mert hogy egy idő után már eltávolodunk a természeti érdeklődésű körű emberektől, és lesz olyan, akinek minden báb, minden színház, zene, gomba vagy kutyatenyésztés. Ez pont olyan rossz, amilyennek hangzik, a párbeszédek felettébb életszerűtlenek a legtöbb karakter között úgy a regény kétharmadától.

És a másik, ami borzasztóan piszkálja a csőröm (éljen a szándékolatlan madaras szófordulat), az a befejezés. Egy idő után a történet egyre inkább elfordul anya és lánya kapcsolatáról, és kicsit nagyobb fókuszt kap az, hogy a főhős elégedetlen az aktuális pasijával, végre kidobja, majd rátalál az igazira. És nekem ezt valahogy nem veszi be a gyomrom. Persze ott volt az anya történetének lezárása is, de mintegy csak mellékesen, mintha igazából attól ütődtek volna a dolgok helyre, hogy Lea végre a megfelelő pasival feküdt össze, ami nagyon NEM OKÉ.

Összességében ezek a negatívumok nem kaszálták el teljesen a kezdeti jó érzést, de azért örültem volna, ha végig ugyanazon a lelkesedési szinten tud tartani engem a könyv.

10/8 pont

Önvallomás a depresszió bugyraiból

Sylvia Plath – Az üvegbura

(Könyvkuckó)

Ismételten egy könyv, amivel kapcsolatban nehezen találom a szavakat. Eléggé magam alatt voltam amúgy is, amikor olvastam a könyvet, így egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy nekem most egy depresszióról szóló regény kell, de végül végigolvastam, és jól esett a lelkemnek. Mert én nem vagyok ilyen mélyen... az is valami.

Esther Greenwood mindig jó volt abban, amit csinált. Kitűnő tanuló, többszörös ösztöndíjas, és legújabban New Yorkban egy újságírói akadémia üdvöskéjeként jár mindenféle rendezvényekre és termékbemutatókra. Esther tudja valahol mélyen, hogy ezért hálásnak és kicsattanóan lelkesnek kéne lennie, mégsem képes rá. Nem is sejti akkor még, a képtelensége, hogy kikeljen az ágyból kezdődő betegségének a tünete, ami miatt a következő fél évben öngyilkosságot kísérel meg és megjár több pszichiátriai osztályt.

Számomra az egyik leginkább lenyűgöző vonatkozása az volt a könyvnek, hogy vajon mennyi ebből az önéletrajzi ihletés. Tudjuk ugyanis Sylvia Plathról, hogy maga is küzdött depresszióval, de sajnos az ő története végül nem ért szerencsés véget: nem sokkal könyv megjelenése után sikeres öngyilkosságot követett el. Kíváncsi lennék, valójában Esther mennyiben volt megfeleltethető az írónőnek, mennyire a saját problémáit, fiatalkori érzéseit vetítette bele abba a karakterbe. Mindenesetre látszik a könyvön, hogy az írónő tényleg értette, sőt, átélte, amit írt: abszolút meg lehet érteni belőle, hogyan működik a depresszió, ezért ha valaki erre kíváncsi, akkor jó a könyv. Ha ugyanis azt hiszed, hogy a depresszió az, hogy egy picit rossz kedved van, akkor legfőbb ideje ebbe beleolvasnod, mert a regényben benne van, milyen érzés depressziósnak lenni. Gondolom, mert én még ennyire lent sosem voltam, csak át tudom érezni a helyzetet, mint ahogy talán mások is át tudják érezni, akiknek hajlamuk van a betegségre.

A szerző fiatalkorában

Viszont valamiért mégis sokszor távolságot tartott tőlem a könyv, aminek pedig az volt az oka, hogy bár értettem Esthert, amikor beteg volt, nem értettem Esthert, amikor egészséges volt. Sőt, ami rosszabb, egyáltalán nem is kedveltem, kifejezetten idegesített. Értem én, hogy Plath mit akart benne kifejezni: egyrészt egy fiatal lány zavarodottságát és céltalanságát a felnőttkora küszöbén (ezt még meg is tudom érteni), másrészt a hihetetlen különleges lelkének az összeférhetetlenségét a világ sok mocskával, a meg nem értett művészlélekségét. Ez utóbbi nekem inkább tűnt sajnos egy éretlen kamaszlány picsogásának, aki egész eddig azt hitte, hogy a többiek se füveznek, de most, hogy rájött, hogy igen, bosszúból elszívja az összes mariskát, amit talál (képletesen persze... ő a szexszel van ilyesformán). Egyszerűen tisztességtelennek, butának és igazságtalannak tűnt a viselkedése, főleg a félig-ex-pasijával, de sok más emberrel szemben is. Ezt pedig még a depressziójára se foghatta, csak arra, hogy egy önző liba.

És ez sajnos levett a könyv összvarázsából, pedig egyébként lett volna varázsa bőven, hiszen Plath gyönyörűen ír, a költői pályafutásában szerzett tapasztalatait sikeresen kamatoztatta prózában is, a stílus nagyon szép, szerencsére ez a fordításon is kellőképp átüt. Azonban Esther még ezzel együtt is sokszor zavart a visszaemlékezős részeknél, és ezekből lehetett volna valahogy kevesebb is, legalábbis bizonyos témákból, mert például az öccséről olvastam volna kicsit többet, konkrétan semmit sem tudtam meg róla a létezésén kívül, és ez zavart. Persze nyilván Esther érzéketlensége a külvilág iránt a betegsége tünete, de ha Buddyról kénytelen voltam végigszenvedni egy csomó visszaemlékezést, egyet kaphattam volna az öccséről is, hogy ne egy arctalan alak legyen az ágya mellett.

Amit még erősen beleültetett a regény a fejembe, hogy Plath idejében még rendkívül pocsék volt pszichiátriai betegnek lenni, mert az orvosok fele azt sem tudta, mit csinál, és aki azt hitte, hogy tudja, az is elfuserált  eszközökkel kezelte a betegeket. Szóval ismételten örülök a magam kis 21. századának, köszönöm szépen, éljen a tudomány.

Egy zseniális illusztráció

Szóval összességében nem is tudom, mennyire tetszett ez a könyv. Esther legalább olyan gyakran engedett közel magához, mint amilyen gyakran eltávolított, és az egész olvasási élményemre ez az oda-vissza játék volt a jellemző. Azért örülök, hogy elolvastam, mindenképp fontos tapasztalat volt, és a téma miatt is megérte, mégsem lesz a kedvenc könyvem.

10/8 pont