Az Éhezők Viadala

(Filmszemle)

Ugyan a magyar premier másnapján (azaz az amerikai premier napján) láttam a filmet, mégsem sikerült eddig annyi időt összekaparnom az érettségi hajrában, hogy normálisan leüljek bejegyzést írni. Egy cikket már sikerült alkotni az újságba, először egybe akartam a kettőt, csak aztán rájöttem, hogy a sima filmajánlót nem tudom összegyúrni ezzel az inkább összehasonlító jellegű elemzéssel, úgyhogy ezt későbbre halasztottam. Szégyen, gyalázat, de most végre megérkeztem a külön kis eszmefuttatásommal a blog számára, amiben a filmet a könyvvel fogom összevetni. Ha valaki nem olvasta a regényt, csak a film iránt érdeklődik, az ezúttal nem jó helyen kapirgál. :) A könyv bemutatását megtalálhatjátok ITT.

A német plakát (menő)

Azt hiszem, a forgatókönyvíróknak nem volt túl nehéz dolguk, hiszen a könyv viszonylag rövid terjedelmű, ráadásul mozgalmas történetű. Abban bíztam, hogy ezért nem sok mindent kell majd változtatni az eredeti cselekményen, és ez az én megítélésem szerint nagyjából be is jött. Igazából a cselekménymenet lényegi részében nem sok változás történt, az egyetlen igazán idegesítő dolog számomra Madge kiírása volt, aminek eredményeként a fecsegőposzátás kitűző eredete meglehetősen értelmetlenre sikerült (igen, felettébb valószínű, hogy a rongyos zugbeli néni csak úgy a csaj kezébe nyom egy színarany ékszert).

Persze, voltak dolgok, amiket máshogy kellett megoldani, mint a könyvben, hiszen nem forgathatták úgy a filmet, hogy hozzátapadnak Jennifer Lawrence fejéhez, és csak az ő szemén keresztül látjuk a világot. Így az információhintést ügyesen a különböző interjúrészletek, hírblokkok bevágásával, illetve a Játékmesterek szerepléseinek megnövelésével érték el, ami nekem kifejezetten tetszett. Seneca jóval nagyobb szerephez jutott így, mint a könyvben, de Snow elnök is többször tűnt fel a színen. Egy helyen nem volt elég egyértelmű szerintem az információszolgáltatás: a raktár felrobbantásánál nem igazán emelték ki, hogyan jött rá Katniss az aknákra, ami kicsit furcsára sikerült. Alkalmaztak olyan jeleneteket is, ahol viszont tényleg a főszereplő (vagy valaki más) szemszögéből láthattunk egy-egy dolgot, így például felmehettünk az indítócsővel, vagy megérezhettük Katniss lámpalázát, ez átélhetőbbé tette a filmet.

Nagyon örültem az olyan apróságoknak, amik a könyvben nem voltak benne, de hozzáadtak a filmhez, például a vérmintás azonosítás az Aratásnál, a képernyős üveg a Kiképzőközpontban, vagy a Játékmesterek irányítópultja.

Ruta halála kellően meghatóra sikerült

A színészi játék is jócskán dobott a produkció értékén. Néhány hónapja még szemöldökráncolva nézegettem a castingot (amit egyértelműen valamelyik hajfestékgyár szponzorált, hiszen mindhárom főszereplő más hajszínt kapott, mint az eredetiben), de végül is majdnem mindenki kitett magáért, hihetően alakították a karaktereiket. Lawrence nagyságrendekkel szerethetőbb Katnissnek bizonyult, mint az eredeti könyv főszereplője, Josh Hutcherson is nagyon peetás volt, Liam Hemsworth pedig pont annyira nem szerepelt, mint Gale a regényben. XD A felnőtt színészek is meglepően jól teljesítettek, mindenki hitelesen játszotta a maga karakterét, Effie megfelelően nyafkára és sekélyesre sikerült („Nem baj, hogy a hivatásosak sokkal erősebbek és ügyesebbek nálatok… ők nem kapnak ám ennyi desszertet!”), Cinna és Haymitch is megfelelt az elvárásaimnak. Egyedül talán Snow elnökben csalódtam, aki egyáltalán nem volt félelmetes, véreres szemű Mikulásnak tűnt (a háttérben látható rózsákért viszont pirospont, na, azok félelmetesek voltak).

Felgyújtás előtt

Akadt néhány jelenet, amit látványvilág szempontjából vártam nagyon, és nem csalódtam. A Kapitólium lélegzetelállító díszleteket kapott, az emberek pedig úgy festettek, mintha a tervezők a legvadabb vágyálmaikat próbálták volna kiélni („Ú, tudom, tudom! Legyen a csajnak fél méter hosszú, szivárványszínű szempillája!” „Zseniális, csináljuk!”). A sarkalatos jelenetek számomra a tüzes ruhában kocsikázás, meg a vadászdarazsak mérge által keltett hallucinációk voltak, és mindkettővel elégedett lehettem, főleg az utóbbival. A hangulatkeltést szuper aláfestő zene is biztosítja, nagyon jól kihasználták ennek az adottságait.

Persze, nem állítanám, hogy minden mozzanatában tökéletes volt a film. Kissé fájlalom például a barlangos rész lerövidítését, bár érzelmileg meg intenzívebb volt, ami persze nem biztos, hogy jó. A filmből ugyanis nem igazán jön át Katniss és Peeta kapcsolatának a bizonytalan, hazugságokra épülő, édes-bús jellege, inkább csak egy bimbódzó tinirománcot kaptunk. A mutánsok sem voltak például egyéniek, így sokkal kevésbé sikerültek érzelmileg terrorizálóra.

Tetszett a természetesség is: Lwarence-nek minden szeplőjét és bőrhibáját láthattuk, de a napokig tartó erdőben fetrengés után sem voltak épp patyolattiszták hőseink

Nem igazán örülök, hogy a reklámhadjáratban máris
túldimenzionálták a szerelmi-háromszög dolgot,
mintha ez lenne a legfontosabb a filmben
(pedig a történet alapján nem annyira hangsúlyos)

Szerintem a világ baromsága, hogy egy Amerikában ilyen népszerű filmet kis hazánkban csak felirattal adnak, mindazonáltal végül is nem volt rossz így nézni. Szeretem a színészek hangját, és szépen, artikulálva beszéltek, megértettem volna az időnként meglehetősen félrefordított felirat nélkül is.

Összességében véve szerintem kiemelkedően jól sikerült feldolgozás a film, méltó a könyvhöz. Az elején tűkön ültem, a közepén könnyekig hatódtam, a végén pedig felháborodottan követeltem a folytatást, ami remélem, minél előbb elkészül.

Suzanne Collins - Futótűz

(Könyvkuckó)

Figyelem! Ez a trilógia második részének ajánlója, így SPOILEReket tartalmaz az első résszel kapcsolatban, aminek az ajánlóját itt olvashatjátok: Az Éhezők Viadala.

A magyar borító (az eredeti átvéve)

Katniss Everdeennek és Peeta Mellarknak sikerült a lehetetlen: vakmerő öngyilkossági kísérletükkel a Hetvennegyedik Viadal végén kikényszerítették, hogy mindketten életben maradhassanak, így Panem történetében először két győztes született. Az események óta eltelt fél évben a fiatalok beköltöztek új lakóhelyükre a Győztesek Falujában, és soha sem tapasztalt jólét köszöntött rájuk. Katniss ettől függetlenül továbbra is vadászattal tölti a napjai nagy részét, így segít az időközben a bányába került Gale-nek családja eltartásában, meg aztán be is golyózna a semmittevéstől. Közben bőszen próbálja elterelni a figyelmét a két fiú iránt táplált zavaros érzelmeiről, de már alig-alig odázhatja el a pillanatot, amikor kénytelen lesz újra beszélő viszonyba keveredni Peetával…

Közeleg ugyanis a Győzelmi Körút, ahol majd ismét boldogságtól mámoros szerelmespárként kell a kamerák előtt tündökölniük szerte mind a Tizenkét Körzetben. Egy felkavaró látogatás világossá teszi, milyen sok múlik az alakításukon: Snow elnök személyesen keresi meg főhősnőnket, hogy elmondja, Panemben sokan a lázadás jelének vélték a Viadal végén végrehajtott akcióját, az emberek forrongnak. Ha nem hűtik le a kedélyeket egy, Katniss butuska, szerelmes tinilány mivoltát hangsúlyozó propaganda-hadjárattal (aminek káprázatos fénypontja természetesen az eljegyzésük bejelentése), akkor annak komoly következményei lesznek. Ezek a következmények pedig nem csak őket, de a családjukat, barátaikat is érinteni fogják, mindent és mindenkit, aki és ami fontos nekik.

Tehát a Viadal még korántsem ért véget. Sőt, az igazi harc csak most kezdődik.

A brit/ausztrál borító

Majdnem annyira féltem ettől a könyvtől, mint az első résztől, de egészen más okból. Attól tartottam, hogy erőltetett lesz a folytatás, feleslegesnek fogom érezni, és nem is üti meg majd az első kötet színvonalát. Valóban kicsit gyengébbnek éreztem az előző könyvnél, de egyáltalán nem feleslegesnek, sőt. Sok dolog van, ami nagyon szerethető a második részben, és szerintem összességében egy roppant erős átvezető kötetet kaptunk.

Ez a könyv öleli fel a három közül a leghosszabb időintervallumot (majdnem fél év a tiszta cselekményidő), így nem csoda talán, hogy ez a legvontatottabb mind közül. Az eleje még csak-csak pörög a regénynek, mivel már nem kell beleszoknunk a világba, de a közepe eléggé ellaposodik, amiért egy elképesztően izgalmas utolsó harmad, és egy méretes függővég kárpótol minket.

A főszereplők jelleme kicsit jobban kibontakozik a regényben, viszont nyilván, mivel a nagy döntést az utolsó kötetre halasztja az írónő, így a Peeta-Katniss-Gale háromszögben patthelyzet uralkodik, amit én egyáltalán nem élveztem, sőt. Feldobták viszont a gárdát az új mellékszereplők, akik között igazán jól kigondolt, nagyon szerethető karaktereket találunk.

A világról alkotott ismereteink szépen fejlődtek, én nagyon vártam, hogy más körzeteket is megismerjünk, és kaptunk is belőle, bár nem annyit, amennyit reméltem. Viszont a korábbi Viadalokról is sok minden kiderült, amit szintén értékeltem.

Összességében véve nem hiszem, hogy jogos volt a félelmem, egyáltalán nem tűnt kierőszakoltnak ez a könyv, méltó folytatása az első résznek és tele van ígéretesen induló szálakkal, amikért lehet várni a harmadik kötetet. Mondjuk én úgysem bírtam volna megállni, hogy elolvassam, de ha ti még hezitáltok, nyugodtan vágjatok bele! :)

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/9

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Innentől a kritika SPOILERt tartalmaz mindazoknak, akik nem olvasták a teljes második kötetet:

Aki már végigért a könyvön, tudja, milyen nehéz erről spoilermentesen írni, hiszen az igazán izgalmas, cselekményt meghatározó események a regény felénél lépnek működésbe. Most hazudnék, ha azt állítanám, nem számítottam rá, hogy Katnissnek és Peetának vissza kell mennie az Arénába, mert igazából kitaláltam. Ez, a befejezés, amit szintén kitaláltam, és még több apróság, amikre sikerült rájönnöm, tovább erősítette azt a benyomásom, hogy valójában én írtam a könyvet, csak nem emlékszem rá. :D

A német borító

És ez az új Viadal képes volt túlszárnyalni az előzőt, hiszen itt már nem megrettent kölykökről volt szó, hanem profi gyilkosokról, akik akárhogy is, de egyszer már túlélték ezt a rémálmot. Az is nagyon tetszett, hogy Katnissnek ezúttal egy nagyobb csapat tagjaként kellett dolgoznia, ez nagyon nehezére esett, de a helyzetükben az egyetlen logikus lépés volt.

A főszereplőnk egyébként rettenetesen irritált, főleg a könyv közepén, amikor teljesen véletlenszerűen rájött, hogy őt mégis Gale-nek szánta az ég, majd húsz oldallal később Peeta nyakába borult. Amikor cselekednie kellett, olyankor nem volt bele bajom. Peeta továbbra is messze a legszerethetőbb karakter az egészben (ó, azért milyen romantikus jelenetek vannak köztük, jajj), még akkor is, ha a kelleténél kevesebb életigenlés szorult belé, de bizonyos mellékszereplők is nagyot alakítanak (Haymitch, Cinna). Az egykori Győztesek között pedig találunk pár olyan figurát, hogy hű. Imádtam őket! :D

Mindezt pedig sikerül megfejelni egy olyan befejezéssel, amin csak tátogtam. Embernyúzás ilyen bizonytalanságban abbahagyni egy könyvet (szegény Peeta), de legalább szavatolta, hogy mindenki el akarja olvasni a folytatást.

Egyéb:

Borító(k): Nagyon szeretem az eredetit, jók a színei, ahogy a motívum változik, igazán ízléses, mégis dinamikus látvány. Az angolt sajnos elrontották, pedig az előzőt mennyire szerettem, kár érte, de ennek semmi értelme, és még a színek se az igaziak. A német nagyon tetszik, igazán jól viszi tovább az első rész borítósémáját, az is igazán szép.

Kedvenc szereplők: (1) Peeta (2) Finnick (3) Johanna (őt az előző könyv információi alapján tök másnak képzeltem... azt hittem, még mindig játssza az elveszett, szerencsétlen kislányt) (4) Haymitch (5) Cinna

Kedvenc jelenetek: (1) Peeta színt vall az Arénában (2) Katniss haverkodni próbál Finnickkel (3) Peeta alakítása az interjún (4) Katniss és Peeta utolsó napja a Viadal előtt (5) a befejezés (6) Johanna kirohanása (7) Katniss és Haymitch leissza magát (8) a fecsegők támadása

Mélypont: a közepe, elviselhetetlen volt Katniss tipródását olvasni

Kedvenc ötlet: Katniss fecsegőposzáta-ruhája, az Aréna felépítése

Suzanne Collins – Az Éhezők Viadala

 (Könyvkuckó)

Mostanság múlt egy éve, hogy megismerkedtem ezzel a különleges történettel, ráadásul a barátnőm, aki szintén a sorozat nagy rajongója, kérte, hogy írjak már egyszer róla egy ajánlót, így most megteszem, amit tudok.

Az egykori USA helyén egy katasztrófákkal sújtott, tönkrement bolygón Panem állama terül el, amit a társadalom felső rétege által kisajátított főváros, a Kapitólium, illetve a szükségleteit ellátó, iszonyú nyomorban és elnyomásban tengődő tizenkét Körzet alkot. Az egyik legrosszabb helyzetű térségben, a Tizenkettedik Körzetben, a szénbányászat központjában él főhősnőnk, Katniss Everdeen, akinek legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy saját helyzetének kilátástalanságán merengjen. Mióta uganyis egy bányarobbanásban elvesztette az édesapját, ő kénytelen eltartani apátiába süllyedt anyját, valamint a kishúgát.

Katniss életét nem csupán a rendszeres éhínségek fenyegetik. Hetvennégy évvel ezelőtt a Tizenkét (akkoriban még Tizenhárom) Körzet fellázadt, és kis híján győztek is, de végül a Kapitólium technikai fölényével legyűrte az ellenállást. Bosszúból a Tizenharmadik Körzetet eltörölték a föld színéről, és létrehozták az Éhezők Viadalát, egy kegyetlen játékot, mely során minden körzetből egy-egy 12-18 év közötti fiút és lányt sorsolnak ki, akiket beterelnek egy zárt arénába, ahonnan addig nem jönnek ki, amíg csak egyetlen marad közülük életben. Ha ez még nem lenne elég, szörnyű végüket a Kapitólium lakói élvezettel, a Körzetekben élők pedig borzadva, de kénytelenek a televíziós közvetítéseken végignézni.

Panem rajongói térképe

Katniss sem kerülheti el a sorsát, kénytelen önkéntesnek jelentkezni a Viadalra, miután húgát kisorsolták. Párja pedig Peeta Mellark, a pék fia, akivel soha nem beszélt, de egy régesrégi napon megmentette a lány életét. Katnissnek mindent meg kell tennie az életben maradásáért, hiszen megígérte a családjának, hogy visszatér, de vajon képes lesz megölni huszonhárom másik kiválasztottat, többek között Peetát is, hogy végül ő legyen a győztes?

Nagyon sokáig tartott nekem, mire rávettem magam erre a könyvre, attól tartottam, hogy értelmetlen vérengzés lesz az egész, megspékelve néhány üres és közhelyes szerelmi szállal. Szerencsére egyik félelmem sem igazolódott be, hosszú idő óta ez a sorozat tudott a legjobban megfogni, visszahozva azt a gyerekes rajongást, amit már annyira hiányoltam az életemből.

Egy másik borító Peeta-rajongóknak :)

Sokan kifogásolják, hogy az ötlet egyáltalán nem eredeti, de én ezzel abszolút nem értek egyet. Eleve, ki mondja meg, mi számít eredetinek? A magam részéről már régóta azt vallom, hogy igazából nincs új a nap alatt, ha valamit valaki úgy tud megfogni, ahogy más még nem, akkor már érdemes elolvasni. Collins pedig határozottan ezt tette. Stílusa egyszerű, letisztult, mentes minden fölösleges sallangtól és cifrázástól, ettől olyan torokszorítóan nyers és erőteljes.

Véresnek ugyan véres a sztori, és elég depresszív is, de tizenhat év felett már simán el lehet olvasni lelki sérülések nélkül. Nem annyira horroros a könyv, mint amennyire annak idején számítottam rá, a belső szervek kifröcsögtetése helyett inkább a főszereplő, Katniss gondolkodásmódjában, lelki világában jelentkező változásokra koncentrál a könyv.

Azzal pedig lehet mit foglalkozni bőven. Katniss gyanakvó, zárkózott, pesszimista lány, nem csoda persze, hogy a nehéz körülmények között ilyenné vált, ennek ellenére engem elég gyakran zavart a negativitása. Peeta pont az ellentéte: humoros, nyitott, érzékeny, kapcsolatokat könnyen teremtő srác, aki rettentő jól bánik az emberekkel. Katniss elég gyorsan kezdené megkedvelni, ami ugye gond, mert talán végeznie kell vele az arénában. Mindeközben meg van győződve arról is, hogy Peeta cselekedetei csupán bonyolult megtévesztő taktikájának részei, hiszen nyilván ő is túl akarja élni ezt a rémálmot. A lány többnyire az otthonáról őrzött emlékek közé menekül, főképp a legjobb barátjával, Gale-lel az erdőben orvvadászattal töltött órák körül forognak a gondolatai. Mindeközben túl is akar élni, de borzasztóan elkeserítőnek és igazságtalannak is érzi a szituációt, meg úgy általában nincs elragadtatva a gondolattól, hogy tetőtől talpig bekamerázva kell elpatkolnia. A fejében sokszor elég nagy a zűrzavar, és ebből mi is kapunk bőven, hiszen az ő szemszögéből követhetjük végig az eseményeket, méghozzá egyes szám első személyben, jelen időben. Az időkezelés eleinte elég furcsának tűnhet, de hamar bele lehet rázódni, és egy idő után már teljesen természetesnek hat.

Egy ügyes fotómanipuláció, a film alternatív szereposztással 

Igazából az a jó ebben a könyvben, hogy van benne minden: akció, harc, mély gondolatok, társadalomkritika, bonyolult érzelmek, amik közül sokszor igen nehéz eldönteni, hogy mi a valóság és mi a manipuláció. Szerintem Collins könyve akkor is friss hang az ifjúsági könyvek körében, ha nem is tökéletesen egyedi minden eleme, érdemes megismerkedni vele.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Innentől kezdve az ajánló SPOILEReket tartalmaz:

Az ominózus német borító

Sajnos elolvastam a második könyv fülszövegét, így jóval azelőtt ismert volt számomra kötet végkifejlete, hogy ténylegesen elkezdtem volna olvasni. Ennek ellenére a kicsit lassú első száz oldal után végigizgultam az egészet, tépkedtem a hajam mindig, amikor le kellett rakni a könyvet, mert jó, hogy mindenki más meghal Katnissen és Peetán kívül, de hogyan fog ez bekövetkezni? Mert az ugye egyáltalán nem mindegy, hogy ki/mi végez velük, és milyen körülmények között. Szegény kis Ruta volt a legrosszabb, az ő halála nagyon megrázott, legalább annyira szíven ütött, mint Katnisst, akiben a kemény külsőt megcáfolandó eléggé érzékeny és törődő lélek lakik, legalábbis a gyerekekkel és az elesettekkel kapcsolatban nagyon erős védelmezési ösztön működik benne.

Amihez viszont abszolút nem ért, az az emberek kezelése. Nem értem, hogy nem vette észre korábban, hogy Peeta nem csak halandzsázik, hanem tényleg szerelmes belé, szerintem ez nagyjából mindenki számára előbb nyilvánvalóvá vált, mint neki. De hát Katniss ilyen. Emlékszem, a könyv végét borzalmasnak találtam, szó szerint sikítottam a folytatásért, annyira tudni akartam, mi lesz a szereplők további sorsa. :)

Már ebben a kötetben megfigyeltem, hogy a fantáziám nagyon sok szempontból úgy működik, mint az írónőé, rengeteg helyen pont ugyanazt írtam volna én is, amit ő, így a cselekmény kissé kiszámítható volt számomra, de ettől még nem unalmas, sőt. Szerettem. Nagyon.

Enyhén spoileres infók:

Borító(k): Több jó borítót is láttam, bár a német vicces egy kicsit, nagyon hasonlít a Csúfokéra, nem? Mindenesetre az eredeti, amivel magyarul is kiadták szerintem a legjobb, letisztult, de hatásos.

Kedvenc szereplők : (1) Peeta (2) Ruta  (3) Haymitch (4) Effie (5) az Avox lány

Kedvenc jelenetek: (1) Ruta halála (2) amikor Katniss Peetával van a barlangban, azt végig nagyon élveztem, főleg Peeta sztoriját arról, hogy hogy szeretett bele a lányba (3) amikor Katniss fölrobbantja a raktárat (4) Katniss bemutatkozása a Játékvezetők

Mélypont: nem emlékszem, hogy lett volna… erősen kétlem, hogy volt

Kedvenc ötlet: az ókori római párhuzamok, a világ felépítése