Testvéries vérfürdő

Rob Thurman – Holdvilág (Cal Leandros II.)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez a bejegyzés egy sorozat második részéről szól, ezért szükségszerűen SPOILEREKET tartalmazhat az első részre, amiről a bejegyzést ITT találod.

Ahh, valamiért két évig nem vettem elő a második kötetet az első után, pedig hiba volt, mert amikor viszont elkezdtem olvasni, azonnal éreztem, mennyire hiányzott ez a sorozat, a karakterek, a hangulat. Felteszem, hogy a harmadik rész már nem fog ilyen sokáig porosodni.

Niko és Cal, miután sikeresen eltörölték az Auphe-ot a Föld színéről, úgy döntenek, ideje kevésbé félteni az életüket és megállapodni. Niko levelezőn elkezdi az egyetemet, ezért szükségük van valami melóra, ami jobban jövedelmez, mint az alkalmi pincérkedés. Ezért a fiúk úgy döntenek, azzal fognak foglalkozni, amihez a legtöbb Isten áldotta tehetségük van: szörnyirtással. Egy darabig minden egészen jól is megy, addig, amíg egy vérfarkas fel nem béreli őket, hogy lopjanak el valami ősi mágikus koronát jogtalan tulajdonosától. És hogy megfelelő motivációjuk legyen, elrabolják Georginát, Cal reménybeli barátnőjét.

Komolyan meglepett azzal a könyv, hogy milyen élvezetes volt az első perctől olvasni. Teljesen magától értetődően zökkentem vissza újra ebbe a világba, mintha nem telt volna el több mint két év azóta, hogy az első kötet elvarázsolt. Ez a könyv is hasonlatosan izgalmas volt, sőt, ha lehet, még emelte a téteket. A fiúk már sikeresen hírhedté tették magukat a szakmában, így nyilván ebben a feladatukban már igazi keményfiúkkal akad dolguk (na nem mintha nem a rokonságuk lett volna a leginkább összefosatós bagázs), és olyan lelkesedéssel irtják a természetfeletti cucmerákokat, hogy a vérükkel egy úszómedencét fel lehetne tölteni a könyv végére. Ezen kívül számos érdekes elem van még – beépülős kémkedés, road trip, autós üldözés – amik újdonságnak számítottak, és igazán érdekessé tették a cselekményt.

Cal elvárható mennyiségű jellemfejlődést produkál ebben a részben. Persze még mindig lobbanékony, és ha bepöccen, akkor esélyes, hogy letépi valaminek a fejét, de azért ha megerőlteti magát, akkor tud már megfontoltabban is viselkedni, valamint az első kötet alaphelyzetével, hogy Calt folyton meg kellett védelmezni a családjától, szöges ellentétben áll a mostani regény, ugyanis itt főleg rajta a sor, hogy megvédje a szeretteit. Hiányoltam az Éjvilágból, hogy lássunk valami igazán különleges képességet, ami Cal természetfeletti származásából adódik, és eddig a könyvig kellett várnom, de megérkezett, és HŰHA, EZ NAGYON KIRÁLY. Figyelemreméltó még a Georginával folytatott macska-egér játékuk, Cal nem az első főszereplő, aki lenyomja a „jaj, nem maradhatsz mellettem, veszélyes vagyok rád, jaj”-hisztit, de ő az első, akinek a szájából számomra ez tényleg hitelesen hat, tekintve hogy mennyi borzalom és pusztulás jár nap mint nap a nyomában, és hányszor próbálják teljesen spontán megölni őt vagy a körülötte lévő embereket.

Nikoval kapcsolatban a leginkább érdekes momentuma a regénynek az, hogy egyre jobban belebonyolódik a Promise-szal folytatott románcába, ami amellett, hogy Cal piszkálódásának folyamatosan szolgáltat muníciót, a kötet néhány tényleg szép érzelmi pillanatát is szolgáltatja. Emellett ebben a részben fájdalmasan nyilvánvalóvá válik, hogy akármilyen okos és edzett és menő, mégiscsak ő az egyetlen a kis különítményben, akinek semmilyen természetfeletti vér sem csörgedez az ereiben, és ez módfelett kiszolgáltatottá és törékennyé teszi a szemükben.

A mellékszereplők is érdekesek tudnak maradni erre a könyvre is, Robin még mindig egyszerre tragikus és komikus azzal, hogy örökéletű faun bölcsességével együtt beleszeretett a legheteróbb pasiba a körletben, és a könyvben néhány adalékot megtudunk a hátteréről is, ami érdekes volt. Promise eddig csak a sablon titokzatos álomnő volt a szememben, de most végre megtudhattunk egy kicsit arról, milyen volt az élete, mielőtt megélhetési férjfaló és milliárdos özvegy lett, valamint aktív közreműködése során az is kiderül, hogy félelmetes kvalitású harcos és fejlődőképes hamiskártyás. :D Ezek az apró adalékok, meg ahogy Callel viselkedik, mind építik a karakterét, és így a könyv végére egészen szimpatikussá vált számomra. Georginát is szeretem még mindig bár nem tudom, hogyan képes fenntartani ezt a „minden úgy lesz jó, ahogy lesz” attitűdjét, miközben körülötte a világ alaposan összeomlik, de jó neki. Néhány átvonuló mellékszereplő is volt, akik pont kellettek még a történetbe, de tartós nyomot nem fognak hagyni.

Elgondolkodtató pillanata is akadt a könyvnek, leginkább most Cal identitási problémái voltak számomra érdekesek, mert hogy még a természetfeletti társaságokban se csípik az Auphe-okat és így kábé annyira bánnak vele kedvesen, mint kutyaszarral a cipő talpán, na de az emberi rokonsága se különb ilyen szempontból. Ebből a távlatból még inkább felértékelődik Niko odaadása, aki mindig is feltétel nélkül szerette. Okozott nekem továbbá néhány vidám percet a fiúk rokonságának felderítése, ugyanis az anyjuk vándor cigányasszony volt... olyan mosolyogtató az a romantikus kép, ami az USA könyv- és filmiparába beette magát a romákról. Illetve, nem tudom, lehet hogy ott tényleg úgy élnek a helyi romák, de hát jó lenne ha itt is ilyen szép lenne a helyzetük.

Összességében továbbra is nagyon élvezem a sorozatot, ugyan nyilván nem ezek életem könyvélményei, de kikapcsolódásnak nagyon kiválóak. Kár, hogy több rész nem jelent meg magyarul, örülnék, ha valamelyik kiadó még átvenné a sorozatot, de nem lesz nagy baj, ha angolul kell tovább olvasnom, akkor legalább elkerülöm a fordítási hibákat, amiből azért akadt itt egy-két idegtépő (’watch your back’ = vigyázom a hátad, grrrrr).

10/10 pont

Rob Thurman - Éjvilág

(Könyvkuckó)

Ettől a könyvtől annyira eldobtam az agyam, hogy muszáj veletek megosztani az élményt. Meg népszerűsíteni is akarom egy kicsit, mert megérdemli.

Caliban (Cal) Leandros tisztában van vele, szörnyek igenis léteznek, hiszen ő is egy közülük. Na jó, igazából csak félig. Történt ugyanis, hogy egyik napról a másikra élő anyja egy kis pénzért (vagy ki tudja, miért), összeszűrte a levet egy szörnyűséges rémalakkal. Ebből a roppantul romantikus nászból született Cal, aki bár külsőre tökéletesen emberi, bizonyos tulajdonságai azonban sehogy se normálisak. Niko, teljesen ember bátyja viszont nem törődik ezzel, csak meg akarja védeni a kisöccsét mindentől, ami a világban rá vár. És ezek nem lehetnek túl szép dolgok, tudva, hogy az apja meg a pereputtya egyszer már elhurcolta a pokolba, és visszatérése után is a nyomában liheg az egész rokonság. Így hát Cal és Niko élete már négy éve egyfolytában a menekülésből áll. Most már egy ideje New Yorkban éldegélnek, és épp kezdenék elhinni, hogy ez tarthat akár egészen sokáig is, amikor Niko megpillant (majd rögvest kardélre hány) a Central Parkban egy kellemetlenkedő rokont. Véletlen? A fiúk nem hisznek véletlenekben. Menekülniük kéne? Niko már csomagol is. De Cal belefáradt az egészbe. És most először látszik némi remény arra, hogy kiderítik, mi is folyik körülöttük.

Szóval, a műfaj ezúttal urban fantasy, méghozzá a jobb fajtából. Az alaphelyzet nagyjából olyasmi, hogy a régi szép időkben, még jócskán a történelem előtt, a Föld a mitologikus lények játszótere volt. Az embert is először prédának, játékszernek tekintették, csak hogy a mocsok kis faj túl gyorsan szaporodott, nagy tömegben erőssé vált, és szép lassan kiszorította a szörnyeket a világból, de ők korántsem adták fel. Thurman képzeletbeli New Yorkjában csak úgy hemzsegnek a koboldok, trollok, vámpírok, és még ki tudja, milyen egyéb borzalmak. A legjobb az bennük, hogy Thurman, amennyire lehet, hitelesen és ötletesen használja a mitológiát. Minden lényben megvannak nagyjából azok a tulajdonságok, amikre emlékszünk, mégis, egészen másmilyenek, mint amilyennek várnánk őket.

Ebbe a már alapból érdekes világba ülteti az író a két testvér történetét, ami tele van torokszorító izgalmakkal, és sodró érzelmekkel. A könyv akciójelenetei valami hihetetlenek, kiélezett, véres küzdelmek, nagyon reálisak. Mert igenis, a főszereplőnek is fáj, ha odakenik a falhoz, és nem feltétlenül fut utána ugyanolyan gyorsan, mint előtte, ahogy azt sok író hiszi. Egyébként a történet olyan szinten magához láncol, hogy én a könyv második felét együltő helyemben olvastam végig, nem bírtam letenni, amíg teljesen a történet végére nem értem.

Thurman egyébként egy olyan fogással nyit, amit gyakran használnak könyvekben és filmekben egyaránt, aztán vagy bejön, vagy nem: megmutat egy jelenetet a regény tetőpontjából. Az Éjvilág ugyanis azzal kezd, hogy Niko leszúrja Calt. Ez a tény nagyjából húsz oldal után teljesen megőrjíti az olvasót, ugyanis ennyi kell ahhoz, hogy rájöjjünk, a két fiú jellemével és kapcsolatával mennyire szöges ellentétben áll ez az esemény. Akkor mégis hogy jutnak el idáig?

Cal az, akinek az egyes szám első személyű elbeszéléséből követjük az eseményeket. Számomra nagyon szimpatikus volt, ahogy folyton küzdött a benne lakozó szörnyeteg ellen. Nem lehet mondani, hogy önző lenne, hiszen egyrészt mindent megtesz, hogy megvédje azokat, akik fontosak számára, másrészt meg pontosan tisztában van azzal, hogy Niko mindent feláldozott érte, és emiatt bűntudata is van rendesen. Ugyanakkor olyan erősen kötődik a testvéréhez, hogy elképzelhetetlennek tartja az életet nélküle, az egyetlen hozzátartozója, a családja nélkül. Nagyon megindító volt látni, milyen mélységeiből tudta Calt kihúzni Niko támogatása. Tudjátok, hogy nekem az erős testvérkapcsolat mennyire kedvenc témám a könyvekben, szóval nagyjából minden ilyen jelenetet megkönnyeztem.

Niko a másik főszereplője  a történetnek, aki ugye nem jut közvetlenül szóhoz, de Cal olyan mélységig ismeri őt, hogy olvasunk benne, akár egy nyitott könyvben. Nem hajlandó beletörődni a sorsukba, végtelenül kitartó és makacs, és amikor Cal már feladná, akkor is rugdossa tovább (időnként szó szerint). Egyáltalán nem vesz tudomást az öccse szörnyeteg identitásáról, mindig az emberségét hangsúlyozza, és néha talán ez az egyetlen, ami visszatartja Calt attól, hogy becsavarodjon. Rettentően okos és tehetséges, de a képességeit nem tudta maximálisan kihasználni, hiszen az elmúlt négy évet a menekülésre és bujkálásra fordította. Nem mintha ő valaha is Calt okolta volna ezért, de nem is kell, hibáztatja a testvére magát segítség nélkül is. Niko a megingathatatlan kőszikla kis családjukban, de a látszólag rendíthetetlen külső mögött azért mégis csak egy ember lakozik, és ez apró jelekben meg is mutatkozik, ahogy egyre nagyobb nyomás alá kerül a történet során.

A mellékszereplők palettája igen széles, mind faj, mind jellem szempontjából. Akad kedves látnok, mogorva gyógyító, széles (és élénk) szexuális érdeklődésű faun, kegyetlenkedő troll, pusztításra vágyó fúria, és normális életre törekvő vámpír. Habár Cal és Niko a legkidolgozottabb figurák a történetben, azért a mellékszereplőknek is jut lelki mélység bőven, mind a negatívak, mind a pozitívak igazán egyediek.

Ami még kiemelendően jó, az a stílus. Nagyon könnyed megfogalmazást kap a regény, sok szlenggel, ami illik egy húszéves fiú szájába, ugyanakkor a drámai részeknél úgy vág minden egyes mondat, akár Niko kedvenc kis fegyverei, és csak úgy facsargatja az olvasó szívét.

Ez egy fogalmam sincs hány részes sorozat első része, amiből még a második rész, a Holdvilág jelent meg magyarul, a többi egyelőre csak angolul érhető el. Bár az Éjvilág története lezárt, és ezért bennem van a félsz, hogy a többi rész fokozatosan romló tendenciát mutat majd, de azért folytatom, mert ez annyira jó volt, hogy még sok ilyet szeretnék. :)

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Az eredetivel jelent meg, ami szuper választás volt, nagyon stílusos.

Kedvenc szereplők: (1) Niko (2) Cal (3) Robin (4) Rafferty (5) Árny

Kedvenc jelenetek: (1) Cal felébred a hipnózisból (2) az Árny Niko képébe vágja, hogy Cal halott (3) Robin leissza magát a kocsmában (4) a tetőpont (5) a kezdés

Mélypont: nem volt

Kedvenc ötlet: az összes kis görcs varázslény :D