Leszámolás a gonosz királynővel

Marissa Meyer – Winter (The Lunar Chronicles IV.) + PETÍCIÓ a végén – kérlek, ha nem is akarod elolvasni a könyvajánlót, legalább az utolsó bekezdést nézd meg!

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez az ajánló egy sorozat negyedik részéről készült, ezért szükségszerűen SPOILEReket tartalmaz az első három részre vonatkozóan, amiknek az ajánlóját itt találod: 1. Cinder 2. Scarlet 3. Cress

Józan eszemre nem hallgatva elolvastam a vizsgaidőszakban az egyik kedvenc sorozatom utolsó kötetét, és ahogy arra számítani lehetett, hagyott is űrt az életemben rendesen. Ezért – józan eszemre megint nem hallgatva – rettentő bejegyzéselmaradásaim ellenére is kénytelen vagyok elmondani a véleményem erről a könyvről, mivel nem igazán tudok senkivel beszélni róla, és így az a minimum, hogy kiírom magamból.

Miután Cinder és szedett-vedett kis csapata egy vakmerő akcióban elrabolták Kait a saját esküvőjéről, a társaság egy hónapot tölt bujkálással, illetve felkészüléssel a gonosz Levana királynő hatalmának megdöntésére. És bár még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek felkészültnek, de muszáj tenniük valamit, mivel a Földön szükségállapot áll elő a holdi katonák támadásai miatt. Így hát Kai hazamegy, és kikönyörgi Levanánál, hogy tartsák meg mégis az esküvőt, méghozzá a Holdon. Amikor pedig odautazik, becsempészi a bolygóra a barátait is. Eközben a Holdon Winter hercegnő élete veszélyben forog, mivel mostohaanyja, a királynő benne is fenyegetést lát, hiába nem királyi vér, illetve bomlott meg a lány elméje évekkel korábban attól, hogy nem volt hajlandó használni a képességeit. Jacin, a testőrségbe besorozott hűséges gyerekkori barátja sok veszéllyel szembenézve visszatért hozzá, de talán az ő odaadása sem lesz elég, hogy megóvja a hercegnőt a rá leselkedő veszélyektől.

Na jó, mielőtt átcsapna ez a bejegyzés kontrollálhatatlan rajongói nyáltengerbe (mint ahogy pillanatokon belül át fog), azt azért el kell ismernem, hogy én teljes mértékig tisztában vagyok vele: ez a sorozat - és ez a kötet különösen is – nem hibátlan. Minden kötetben akadtak kisebb-nagyobb bakik és logikai bakugrások, és itt is van egy-két különösen szembeszökő, bár ezeket a történet hevében el tudtam többnyire nézni. Ami viszont már egy kicsit zavart, az a véletlen-faktor volt. A szereplők számos iszonyú, szinte nevetségesen amatőr hibát követnek el a történet során, rendszeresen úgy mennek bele szituációkba, hogy igazából nem tervezték meg, mit fognak csinálni (még akkor is, ha néha azt mondják, megtervezték). Jó pár dolog csak úgy jön össze nekik mégis, hogy közben a kezükre játszik a vakszerencse, például rendszeresen van olyan, hogy véletlenül pont összefutnak valakivel, akit meg akarnak keresni. Persze tulajdonképpen nem vártam én sokat tőlük, hiszen azért a csapatban igazából nincs olyan, akinek bármiféle valós stratégiai tapasztalata lenne… csak egy kiborg mérnök, egy politikus, egy agresszív francia farmerlány, egy mentális beteg hercegnő, egy önös érdekektől hajtott testőr, egy antiszociális kockalány, meg két disszidált katona, akik közül igazi háborút még egyik se látott. Szóval jó, összességében tisztában voltam vele, hogy sokat fognak bénázni, de azt nem gondoltam, hogy ENNYIT.

A másik, ami eléggé furcsa volt nekem, az a lázadásos szál kivitelezése volt. Valahogy… nem illett ez az egész Mockingjay-feeling az eddigi hangulatához a sorozatnak, nyilván mert a történet eredendő cukiságával nem mehetett bele kellőképp a drámába (bár meg kell adnom neki, megpróbálta). Ráadásul ez az egész forradalom is nevetségesen egyszerűen zajlott le, egyszerűen csak hiteltelen volt, hogy ez így végbemehet. Jót tett volna szerintem a sorozatnak, ha az írónő kettébontja ezt az utolsó részt, mondjuk két 600 oldalas kötetben kevésbé lett volna feszített a tempó, és talán egy kicsit hihetőbbre meg lehetett volna írni.

De mivel ezt nem kaptuk meg, így maradt ez az egy kötet 800 oldalban, amit pár nap alatt faltam fel, annyira letehetetlen volt. A cselekmény abszolút magával ragadó és lebilincselő, bár kész csoda, hogy egyáltalán működik, hiszen annyi szálon fut egyszerre, hogy minden józan ítélőképességgel bíró író úgy gondolná, szét fog esni az egész a francba, valahogy mégsem teszi (rendszeresen fut 3-4 szálon párhuzamosan a cselekmény és összesen azt hiszem, 10 különböző szemszögszereplőt számoltam… ez azért elég bevállalós, például nekem a Trónok harcánál se működött). A folyamatos feszültséget az egészen jól sikerült ritmizálás tartja fent, szerintem nagyjából két olyan pontot találtam összesen a regényben, ahol félre bírtam úgy rakni, hogy nem rágtam le az összes körmömet az idegtől, mert egyszerűen valamelyik szálon mindig épp az izgalom legközepében voltunk, ami legtöbbször azzal is járt, hogy éppen egy vagy több karakter élete veszélyben forgott. És persze a végén minden úgy alakul, ahogy az ember előre gondolta (komolyan, én a fejemben listáztam a regény előtt, hogy mire számítok, minden pontot ki tudtam pipálni, még az egészen valószínűtleneket is), de valahogy én összességében mégsem bántam, hogy nem okozott meglepetést a regény, néha jó egy befejező kötettől pont azt kapni, amit az ember remél.

Persze én bevallottan a karakterek miatt vagyok beleesve ebbe a sorozatba, így hát

Winter

valószínűleg akkor is élveztem volna a regényt, ha annyi lett volna a cselekménye, hogy pasziánszoznak a Rampionön. Ebben a kötetben ugyebár névleg Winter a főszereplő, de a nagy lezárás kényszere miatt a kötet sokkal kevésbé fókuszál az ő történetére, mint az előző kötetek a címszereplőére (ilyen szempontból is jó lett volna még egy rész, amiben már be van mutatva az összes fontos karakter). Végül is összességében ez sem ütött vissza, talán azért, mert Winter és Jacin szerepeltek már az előző kötetben is, ha nem is ismertük meg őket rendesen. Illetve volt némi infó a háttértörténetükről a kiegészítő kötetben, a Fairestben, és úgy érzem, nekem az is segített közelebb kerülni hozzájuk, különösen Jacinhez. Neki az előző kötetben még csak jól elszórakoztam a rohadékságán, de ebben a kötetben már felszínre kerülnek a pozitív tulajdonságai is, leginkább a hűsége Winter iránt, meg az, hogy mennyire háttérbe tudja saját magát szorítani, mekkora áldozatokat hoz azért, hogy megvédje a szeretteit. Persze ettől még nem lesz tökéletes, még mindig hideg, távolságtartó és arrogáns, valamint eléggé jellemző rá, hogy számára a cél abszolút szentesíti az eszközt, nem különösebben izgatja hány ember életét teszi maga körül tönkre egészen addig, amíg az közelebb viszi a kívánt eredményhez… de legalább ez fordítva is igaz, amíg nem hátráltatja valami a cél elérésében, addig szívesen teszi azt, ami helyes.

Wintert pedig összességében nem lehet nem imádni, ő az az ideális nép hercegnője típus, mindenkivel törődik, mindenkihez kedves, alázatos, szép meg minden jó. Csak ott az az aprócska bökkenő, hogy úgy tele van pakolva hallucinációval a csinos kis feje, mint befőttel a nagyim kamrája. A mentális állapota kellőképp komolyan volt ábrázolva a regényben, Meyer szerintem szépen kezelte a témát, amiért jár neki a pirospont. Összességében pontosan azt kaptam a két karaktertől, amit vártam: két, a holdi társadalom elitjében felnőtt fiatalt, akik pontosan megtanultak lavírozni az udvari intrikában úgy, hogy életben tudjanak maradni, mégsem rontotta meg őket teljesen, ez pedig pont annyira érdekes perspektíva, amennyire annak hangzik. A kapcsolatukban szerettem azt, hogy nem egykettőre alakult ki, ők voltak az egyetlen páros a történetben, akik már a cselekmény kezdete előtt is ismerték egymást, totyogós koruk óta voltak legjobb barátok, ez pedig szép lassan átalakult szerelemmé, aminek a körülményeik miatt egyikük sem engedhetett. Összességében klassz volt a Hófehérke mese elemeinek beleszövése is a történetbe, szeretem Meyer megoldásiban azt, hogy olyan elegánsan egyszerűek, mindig olyan eszközöket használ, amik amúgy is adottak a történetben, és pont így tud egy olyat csavarni a mesei elemeken, hogy azok felbukkanása mellbevágó és rettenetesen hatásos legyen.

A többi szereplő között a figyelem (meg a fontosság meg az életveszély) szerintem nagyjából egyenletesen oszlik meg, kicsit nyilván Cinder-hangsúlyosan, elvégre mégis ő a fő-főszereplő. Ő meg Kai továbbra is a felelősséggel birkóznak, hiszen a lánynak be kell rúgnia a számára idegen szülőbolygóján egy forradalmat, amit nagyon szimpatikusan, de emberien, kétségektől gyötörten tesz meg.  Akkor is elszorult rendesen a torkom, amikor kiderült, mi a császár B terve arra az esetre, ha a barátainak mégsem sikerülne megállítania a reménybeli feleségét (mellesleg már most tökéletes politikus a gyerek, úgy hazudik, mint a vízfolyás). Scarlet meg Wolf voltak azok a karakterei a történetnek így visszatekintve, akik a sorozat köteteiben minden létező módon és mértékben megszívták, azt hinnéd, hogy a legrosszabb, ami történhet velük az volt, hogy Scarlet fogságba esett az előző részben, de nem, ennél ebben a kötetben csak rondább dolgok következnek. Bár sokan nem szeretik az ő párosukat, de nekem végül is sosem volt problémám velük. Tetszett, hogy a szereplők eljutnak Wolf gyerekkorának a helyszínére, ez a személyes kapcsolódás rétegeltebbé tette azt, ahogy a holdi társadalmat láttatja a regény, meg érzelmi töltet szempontjából is elég erős volt. Jó volt, hogy végül is egészen sok holdi karaktert megismertünk, akik közül a főszereplők mind egy-egy másképpen hátrányos, elnyomott, megfélemlített, szabad akaratában korlátozott csoportból jöttek.

Ezt már a Cress ajánlóhoz is be akartam rakni,
de akkor nem találtam meg a gépemen :D

Eddig vacilláltam, de ez után a kötet után egyértelműen ki merem jelenteni, hogy Cress és Thorne párosa volt a kedvencem a sorozatból, talán azért, mert nekik kell a leginkább összecsiszolódniuk, mindketten elég nagy jellemfejlődésen mentek át a szemünk előtt, amit kifejezetten érdekes volt követni. Örültem, hogy mindketten kaptak lehetőséget a könyvben a bizonyításra, azok után, hogy mennyit viccelődnek a többiek Thorne üres szájhősködésével, jól jött az a pár alkalom ebben a kötetben, amikor megmutathatta a rátermettségét, illetve a pozitív hozzállásával segített átlendülni más karaktereket a nehézségeiken, és Cressnek is volt alkalma megtalálni a benne mélyen rejtőző hőst.  Iko ábrázolása is jó volt a regényben, hasonló a helyzet vele meg Thorne-nal: először mindketten inkább comic relief-karakternek tűntek a szememben, de idővel jóval összetettebbé vált a kép, ahogy egyre inkább megismertem őket. A robotlánynak is találtam persze shipet a végére, bár nyilván eléggé irreális a dolog, de hát miért pont ő ne lehetne szerelmes?

Tetszett az, hogy bár persze eléggé romantika-hangsúlyos is volt a sorozat a tündérmesei örökség miatt, de közben nem sikkadt el a szereplők között a bajtársias-baráti kapcsolatok kibontása sem. Szerintem majdhogynem minden szereplő megkapta a saját kis bonding pillanatát, ami elég nagy szó, hiszen a szereplők magas száma miatt összesen 8x7=56 ábrázolandó kapcsolatról beszélünk, és akkor Ikót még nem számoltam. De voltak ezek közül különösen szívet melengető kis sziporkák, például az egy beszélgetés alatt kibimbódzó brománc Kai és Thorne között, vagy az, ahogy Cress a kezdeti félelmét legyőzve megkedveli Wolfot és próbál legjobb tudása szerint vigyázni rá (Cress beilleszkedése a csapatba amúgy is minden szempontból szívet melengető). Emlegethetném akár az a „percenként leüvöltelek, de ez valójában csak azt jelenti, hogy törődök veled”-dolog, ami Scarlet meg Winter között bontakozott ki, vagy akár a Cinder és Thorne közötti már-már testvéri viszonyt imitáló barátságot is. De az új szereplők is szépen beilleszkednek, már említettem Wintert, de tulajdonképpen Jacin sem lóg ki annyira a bandából… ennek a kettőnek meg külön jellemzője hogy fura, félig-sértő beceneveket aggatnak a többiekre, amiken különösen jól szórakoztam (jellemző például az egész bandára, hogy Ze’evre úgy hivatkoznak mintha tényleg farkas lenne, ami érdekes volt). Azzal megtámogatva, hogy minden karakter teljesen egyedi, kidolgozott, érthető volt, és szép jellemfejlődési ívet kapott a történet végére, eredményül a legdiverzebb és imádnivalóbb baráti kört kaptam meg, amiről szerintem eddig valaha olvastam. Különösen cukin mutatkozott meg ez abban, ahogy Cinder a vége felé a befolyását arra használta, hogy mindenkinek szépen kiegyengesse a sorsát.

És végül is, bár a Mockingjay-áthallások miatt a lázadozós szál picit egyensúlyvesztett volt tónusában, de összességében szerettem a részben azt, ahogy egyensúlyozott a dráma és a humor határán. Szerintem ügyesen sikerült megtalálni azt a pontot, ahol még a karakterekre épülő komikum nem nyomta el, hanem jól kiegészítette a drámát. Persze teljesen drámai helyzetekből sem volt hiány, személy szerint nekem az egyik leginkább meghatározó az volt, amikor mindenki próbálja visszatartani Cindert, hogy közbelépjen a kivégzések közepette, amit ők is alig bírnak tétlenül végigülni. Továbbá, bár nyilván nem annyira ez a lényeg, de van pár elgondolkodtató kérdés, amivel szintén ügyesen játszik a könyv, például a felelősség kapcsán, de megjelennek bizonyos bioetikai vonalak, például a testünk feletti rendelkezés joga, Wolf kapcsán az, hogy mennyire maradhat önmaga valaki, miközben átalakították az egész idegrendszerét, vagy akár Iko kapcsán az, hogy mennyiben tekinthető embernek egy mesterséges intelligenciával rendelkező robot, vagy akár egy kiborg. Szép volt még, hogy több karakter esetében hangsúlyos volt, hogy meg kellett tanulnia elfogadni önmagát, foglalkozott a holdiak képessége és a főszereplő kiborg mivolta miatt viszonylag sokat a könyv a testképpel, illetve hogy a szerelmet úgy ábrázolta, mint ami a másik feltétel nélküli elfogadásában gyökerezik, viszont ami mégis inspirálja őket ara, hogy jobb emberek legyenek. A hatalom és a vele való visszaélés is megjelenik a regényben, például Winteren keresztül, aki inkább a tébolyt választja, de nem hajlandó használni az erejét mások befolyásolására, míg Cinder az utóbbi megoldásra kényszerül rá, és a barátait is rendszeresen manipulálnia kell, hogy megvédje őket.

A sorozat végül egy elvárható mértékben epic fináléban csúcsosodik ki, ahol már nem kérdés, hogy Levanát el kell tenni láb alól, csak az, hogy kinek milyen áldozatot kell hoznia ezért. Mert a holdi arisztokrácia kb. olyan, mint Az éhezők viadala felfuvalkodott kapitóliumi polgárai… plusz képesek kontrollálni a náluk gyengébbek elméjét. (Igen. Ez pont annyira szar a könyvben, mint amennyire annak hangzik elsőre is.) A vezetőjük pedig nem csak egy végtelenül hatalommániás nő, de ebben a kötetben egyre jobban kiviláglik, hogy egy pszichopata. Természetesen végül minden Cinder és Levana párviadalára fut ki, ami pedig úgy gondolom, méltó tetőpontja volt ennek az egésznek. Utána pedig a levezető pár fejezet tiszta gyönyörűség volt.

Mint már az elején elmondtam, nem tökéletes a regény, azt hiszem, nekem a Cress marad a kedvenc részem a sorozatból, azonban összességében a Holdbéli Krónikákra elmondhatom, hogy Az éhezők viadala óta ez volt az első sorozat, ami annyira tudott invesztálni érzelmileg, mint az, illetve még néhány meghatározó szériája az életemnek (Harry Potter), és bizonyos szempontokból túl is tudott tenni ezeken, másban meg persze nem. Persze leginkább kikapcsolódásra jó és sokat nem kell tőle várni, de szerintem a YA piacon egy kifejezetten egyedi, értelmes és rengeteg élvezetes tartalommal telerakott történet volt ez. Végtelenül szomorú vagyok, hogy vége van, de kíváncsian várom az írónő következő regényét, meg a napokon belül megjelenő novelláskötetet.

10/10 pont

A végére egy kis humor...

Zárásnak némi szomorú aktualitás: mint talán tudjátok, Magyarországon elég mostoha kiadói bánásmódban részesül a sorozat, az első két kötet ugye megjelent, de, annak ellenére, hogy a könyvek jól fogytak, az Alexandra egyelőre nem tervezi a további kötetek kiadását. Hogy meggyőzzék őket, lenne kereslet a könyvekre, a sorozat rajongói petíciógyűjtésbe fogtak. Ha szeretnétek támogatni ezt az ügyet, írjátok alá, hátha így hozzájárulunk ahhoz, hogy ez a méltán világhírű sorozat ne maradjon elérhetetlen a magyar célközönsége számára.

http://www.peticiok.com/marissa_meyer_-_holdbeli_kronikak_3_es_4_resz_kiadasa

Rapunzel, Rapunzel, engedd le a dokkolókart

 

Marissa Meyer – Cress (Holdbéli Krónikák III.)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Ez az ajánló egy sorozat harmadik részéből készült és szükségszerűen SPOILEREKET tartalmaz az első két részre vonatkozóan, melyek ajánlóit itt találjátok: 1. Cinder 2. Scarlet

Eh, tudom, hogy mással vannak elmaradásaim, de úgy döntöttem, inkább erről a nemrég elolvasott regényről írok, hogy megjutalmazzam magam a válságból való kilábalás megkezdéséért.

Cress szereti magát bajba jutott hölgyként elképzelni, aki várja a tornyában, hogy a herceg megmentse. Csakhogy a börtön, amiben gyerekkora óta raboskodik, valójában egy Föld körüli pályán keringő műhold, aminek létezéséről és pontos rendeltetéséről csak fogva tartója tud. Cress a hosszú évek alatt programozói szakértelmével szolgálta a Hold népét, akik halálra ítélték volna, hiszen immúnis a különleges erejükre. A lány, ha titokban is, de lázad a rendszer ellen, ami kis híján kidobta a kukába, segíti Cindernek és társainak a szökését. Amikor végre sikerül velük felvennie a kapcsolatot, természetesen arra kéri őket, mentsék ki szorult helyzetéből. Az akció azonban nem egészen úgy sikerül, ahogy tervezték (mit szépítsük: tragikus fordulatot vesz), és a csapat három részre szakad: Cinder a súlyosan megsebesült Wolffal Afrika felé veszi az irányt, hogy dr. Erland segítségét kérjék, Scarletet túszként a Holdra hurcolják, Cress és Thorne pedig egy rázós landolás után a sivatag közepén találják magukat, minimális felszereléssel, és a segítség minden reménye nélkül.

A Holdbéli Krónikák sorozat nekem könnyű szerrel a kedvenceim közé tartozik. Bár nyilván nem a leginkább mélyenszántó irodalmi mű, amit valaha olvastam, de az izgalmas cselekménye, jól megformált karakterei és az a néhány elgondolkodtató részlet az elő két kötet esetén kiválóan megragadták a figyelmem. Kíváncsi voltam, a harmadik mit tud ezek után nyújtani.

Mint már a címben is utaltam rá elmésen, ez a rész Rapunzel történetét állítja a középpontba. Tavaly valamiért elolvastam ebből az eredeti Grimm-mesét, és rá kellett jönnöm, hogy a feldolgozások, amiket eddig láttam, erősen ki voltak kozmetikázva, a többségük a toronyba zárt hosszú hajú lányt és a gonosz boszorkát tartotta meg a meséből, az eredeti cselekményből, ami elég sötét és összezavaró (igazi jó kis családi történet gyermekrablás csonkítás és szexuális utalások vonalon :D) nagyjából-egészében véve semmit sem őriztek meg. Kíváncsi voltam, Meyer mit vesz át az alapanyagból, és mennyire közelíti a koncepciót inkább a Disney-féle Tangled-höz. Végül is arra jutottam, hogy bár Cress és Thorne karakterei eléggé egyívásúak mint Aranyhaj és az ő nagyon-nem-herceg Eugénje, mégis, a cselekményelemek tekintetében az írónő nem kímélt minket, bőséggel vett át az eredetiből, és ezeket ugyanolyan kreatívan igazította a saját világához, mint ahogy az előző kötetekben is tette.

A történet ezúttal már rendszerint négy szálon fut. Egyértelműen a fő cselekményszál, Cress és Thorne szála volt ebből a legizgalmasabb számomra, Cinder és Scarlet szálán is csordogáltak az események, de sokkal lassabban, és sajnos ez a kötet volt az a pont, ahol, bár továbbra is érdeklődtem helyenként Kai uralkodói nyűglődése iránt, már korántsem kötött le annyira, mint korábban, néha szerettem volna csak átlapozni, hogy történjen már valami. A szálak ütemezése viszont szerintem jobb volt, mint az előző kötetben, pont akkor jöttek a kapcsolódási pontok, események, találkozások, amikor szükség volt rájuk, és úgy általában, rendkívül letehetetlennek találtam a könyvet, a második felét együltő helyemben olvastam végig, pedig talán még vastagabb volt ez a rész, mint az előző. (Jó, az igaz, hogy egész nap autóban ültem aznap, időm az volt bőven, de ki is töltötte a napomat.)

Cress, az új főszereplő, egy hihetetlenül szerethető figura. Jól kihasználta Meyer a
körülményeit, hogy megteremtse ezt az ártatlan, álmodozó, külvilágra tágra nyílt szemmel rácsodálkozó lánykát, akiben azonban meglepő intelligencia és kurázsi lappang (csak még magának is fel kell fedeznie). Mindazonáltal Cresst lehet tisztelni a bátorságáért is, hiszen azért nem volt kis teljesítmény szembeszállni a királynővel és segíteni annak az embernek a szökését, akit a leginkább elő akar keríteni.  Viccesnek találtam azt a részletet, hogy már a kezdet kezdetétől bele volt esve Thorne-ba, noha eleinte nem is igazán őt szerette, csak azt az idealizált, téves elképzelést, hogy ő aztán tudja, kicsoda valójában, a rosszfiús külső mögött micsoda érző szív lapul. Amiről persze tudjuk, hogy részben igaz, de azért Thorne korántsem olyan makulátlan, mint Cress elképzeli, a sorozat többi figurájához hasonlóan ő is nagyon emberi, egyedi hibákkal és erényekkel.

Thorne is reflektorfénybe került ebben a kötetben, és bár örültem ennek, valahogy csak sikerült még inkább kíváncsivá tennie. Szeretnék róla többet megtudni, hogy milyen volt a háttere, hogyan hagyta ott a sereget, szeretnék jobban belelátni a fejébe, megérteni, mi motiválja bizonyos döntéseiben. Kezd az az érzésem lenni, hogy a stílusával valójában egy mélyen gyökerező kisebbrendűségi érzést kompenzál. Ez nem lenne csoda a jelenlegi közegében, ahol tulajdonképpen ő az egyetlen, aki nem kiemelkedően tehetséges és különleges semmilyen szempontból sem, és a csapat szereti is az orra alá dörgölni, hogy nem nagyon jó semmire (pl.: elvileg ő a „Kapitány”, de Scarlet ezerszer jobb pilóta nála... hogy csak egy dolgot említsek). Persze az is lehet, hogy csak túlmagyarázom a dolgot, és Meyer egyszerűen nem tudta őt 100%-ig karakterhűre írni. Mindenesetre az elméletem megmagyarázná, miért nem tudja elfogadni a pozitív tulajdonságait, miért mondogatja Cressnek egyfolytában, hogy ő mennyire egy rossz ember, aki nem méltó hozzá, holott közben 100%-ig úriemberként viselkedik a lánnyal, és ez nem igazán segíti az állítása alátámasztásában. A romantikus szál közöttük egyelőre még elég halotthalvány, de azért aranyos, bár ők talán a sorozat eddigi legkevésbé összeillő párosa, pont ezért egészítik jól ki egymást. Ráadásul a közös jeleneteik alatt egyszerűen képtelen voltam kikapcsolni a fejemben az Aladdin nagy romantikus duettjét, tökéletesen illett hozzájuk:

„Téged vár a világ, bársony egeken ringat...”

Különösen kedveltem ezzel a résszel kapcsolatban, hogy kivétel nélkül mindegyik fontosabb szereplőnek  jócskán feszegetnie kellett a határait, olyan szituációba kerültek, ami teljesen idegen és nehezen kezelhető volt számukra. Cress végre kiléphetett a fogságából, de ez egyben azzal is járt, hogy szembe kellett néznie a szép-csúnya és számára jobbára ismeretlen nagyvilággal. Thorne azzal küszködik, hogy egy baleset miatt hirtelen mások segítségére van szorulva, elveszti az önállóságát. Cinder és Kai elég hasonló dolgokon mennek keresztül, mindkettejüket a fiatalon rájuk szakadt felelősség kínozza. Cinder a balul sikerül mentőakcióig nem igazán szembesül vele, hogy a többiek vezetőként tekintenek rá, bűntudat nyomasztja, amiért nem tudta megoldani a helyzetet, sorsára kellett hagynia Thorne-t és Scarletet. Ráadásul szép lassan szembesül vele, milyen is az emberek élete a Holdon, és meg kell emésztenie, hogy egy ország népe számít rá, holott néhány hónappal ezelőtt még csak egy megvetett kiborg volt. Az ő jellemfejlődése amúgy nem egy, hanem két misét is megérne, látszik, hogy azért mégiscsak ő a fő-fő-főszereplő. Kai talán a neveltetése miatt kevésbé esik identitásválságba, de azért neki is van baja bőven, állandóan nyomasztják a különböző irányokból érkező elvárások, miközben ő hajlandó lenne végigvinni az öngyilkos tervét, hogy hozzámegy a gonosz holdi királynőhöz, még akkor is, ha ez a lépése nagy valószínűség szerint nem akadályozza meg a háborút, mert hát mi mást tehetne? Ráadásul még belpolitikai problémák miatt is főhet a feje, rájön, hogy a nagyapja kiborgokkal kapcsolatos jogszabályai erősen túlhaladottak, diszkriminatívak és számtalan visszaélésre adnak lehetőséget, de tényleg ez a legjobb időpont változtatni, amikor az egész Föld egy háború felé sodródik?

Scarlet és Wolf erősen alulreprezentáltak ebben a kötetben, bár a lány érezhetően olyan dolgokat készít elő, amik nagyon fontosak lesznek a továbbiakban, és azért nekik is kijut a jóból bőven. Wolfot még mindig rendszeresen élő fegyvernek használják, és ez azért nem olyasmi, amit könnyű megemészteni, főleg, hogy közben még Scarlet hiányát is túl kell élni valahogy. A lánnyal eközben a Holdon persze mindenféle csúfságok történnek, hiszen teljesen ki van szolgáltatva a holdiak különleges képességének, amivel vissza is élnek.

És végül, de nem utolsó sorban, nem mintha nem lenne még elég főszereplőnk, kapunk egy röpke ízelítőt az utolsó könyv párosából. Jacin Clay, a királyi testőrség köpönyegforgató tagja hosszabban szerepel, mivel kényszerű szövetségre lép a hőseinkkel. Ez nagyjából olyan élmény volt, mintha Draco Malfoy a történet valamelyik pontján átállt volna a jó oldalra. Jacin cinikus, modortalan, az élő fába is beleköt, és soha nem tudhatja az ember, hányadán áll vele, éppen miért is működik vele együtt, mivel csak a saját érdekeit nézi. Mindazonáltal rajta keresztül újabb érdekes rétegét ismerjük meg a holdi társadalomnak: a testőrséget, ahová a besorozás kötelező érvényű (csak a halál mentesít alóla), és a legfontosabb szempontok nagyjából azok, hogy nézzenek ki jól, valamint legyenek olyan könnyen manipulálhatóak, hogy különösebb erőfeszítés nélkül dróton rángatott bábokként funkcionáljanak. Jacin ezt olyan szintre fejlesztette, hogy kívülről látszólag annyi önálló gondolata sincs, mint egy fűszálnak, és ez ad neki némi szabadságot, hogy nem ismerik fel, mit is gondol valójában. Winterből egyelőre sokkal kevesebbet láttunk, de amennyit igen, az alapján könnyen lehet, hogy ő lesz a legkomplexebb főszereplő a történetben.

Francia borító... szerintem kicsit giccses

A történet csavarjai nem kitalálhatatlanok, sőt, az írónő kifejezetten szeret elhagyni utalásokat és sejtetéseket. Számomra maximum azért fordult elő meglepetés, mert már rendkívül régen olvastam az első részt, és ez a kötet sok olyan információra utal vissza, amik ott hangzottak el. Nem is ezzel ragadott meg igazából a cselekmény, hanem a már fent említett jó szálkezeléssel, és hogy az utolsó egyharmadra majdnem mindegyik szál összefut egy nagy fináléba. Rendkívül élvezetes volt számomra olvasni azokat a részeket, ahol a csipet csapat együtt volt, és próbálták bedobni a képességeiket a közösbe. Érezhetően kezd kialakulni köztük valamiféle kötelék, ezt legjobban Cinder és Thorne kapcsolata mutatta, a lány ugyanis elég komolyan gyászolta a kapitányt, amikor egy darabig azt hitte, hogy halott. Persze nem csak komoly pillanatai vannak a történetnek, még mindig fröcsög Cinder és Kai körül mindenből a szarkazmus, szóval nevettem is nagyokat, amikor éppen ráértem az izgalmak és érzelmi hullámvasutak közepette. És igen, a párosokat is imádom még mindig, bár el bírnám viselni, ha lenne egy főszereplő, aki nem találja meg ebben a két hónapban élete szerelmét, de legyen, ezt elnézem tündérmesés elemnek, a kapcsolatok kidolgozása realisztikus annyira, hogy ne zavarjon.

Ráadásul a könyv felvet néhány érdekes, elgondolkodtató kérdést is. Kifejezetten izgalmasnak találtam a kiborgok helyzetét, megítélését ebben a világban, amihez most kaptunk egy kis hátteret is. Az aktuális belpolitikai mizériák miatt a Földön bujkáló holdiak kérdésköre is elgondolkodtató volt számomra. Ezen kívül a holdiak különleges képessége kapcsán foglalkozik azzal a könyv, hogy milyen, amikor valakik ilyen korlátlan hatalmat kapnak mások felett, illetve ha egész társadalmi rétegek élnek megfosztva a személyiségüktől, szabad akaratuktól. Cinder ezen kívül vívódik még néhány kört a nagyobb jóért kérdésén is: mi az az ár, amit még meg lehet fizetni ebben a háborúban? Ő meddig hajlandó elmenni, hogy megvalósítsa a céljait? Ahogy egyre tovább hajlandó elmenni, nem válik-e ő is pont ugyanolyan rosszá, mint a gonosz szipirtyó, akit le akar győzni?

Így utólag visszatekintve annyi aspektusát élveztem ennek a könyvnek, hogy nem is tudom szinte, hogyan fért mindez el egy regényben. Persze volt néhány pillanat, amikor fogtam a fejem, például amikor a szereplők egy-egy beszélgetésben egyre csak kerülgették a forró kását, de ezt leszámítva jóformán tökéletes volt. Nagyon várom a Wintert és vele a nagy finálét. 

 

10/10** pont

 

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Az eredeti még mindig szerelem, mint a sorozat összes borítója.

Kedvenc szereplők: (1) Cress (2) Thorne (3) Cinder (4) Iko (5) Winter

Kedvenc jelenetek: (1) Cinder elmegy meghívót lopni a nagynénjéhez (2) Cress és Thorne csókja (3) Cinder végre mindent jól elmond Kainak (4) Scarlet megismerkedik Winterrel (5) Jacin és Cinder elmennek gyógyszert venni

Mélypont: Cinder, MONDD MÁR KI!

Kedvenc ötlet: Minden Winter karakterével kapcsolatban, különösen a hallucinációi

Minden jó, ha a folytatás jó

Marissa Meyer – Scarlet (The Lunar Chronicles II.)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Mivel az ajánló egy könyvsorozat második kötetéről készül, szükségszerűen SPOILEReket tartalmaz az előző rész végkifejletére vonatkozóan, amiről ajánlót ITT találtok.

A Cinder számomra egy nagyon kellemes és érdekes mesefeldolgozás volt. Sokan kritizálták sok dolog miatt, de engem így is teljesen elvarázsolt, köszönhetően a két rendkívül szerethető főszereplőnek, a fantasztikus világfelépítésének, a szarkasztikus humorának, meg a tündérmesék rendkívül egyedi újraértelmezésének. Vártam a folytatást, de egy kicsit féltem is tőle, hátha nem hozza ugyanazt a színvonalat, mint az első rész. Azonban Meyer nem hiába írt a blogján egy remek cikket arról, milyen a jó folytatás, tudja, miről beszél. A Scarlet megőrzi az előző kötet minden szerethető tulajdonságát, de közben ki is javítja azokat a hibákat, amikért a Cindert bírálat érte, és ezáltal körülbelül tízszer annyira élvezetes olvasmányélmény lett számomra.

Scarlet Benoit egy álmos francia kisváros, Rieux mellett nő fel egy tanyán, kettesben a nagymamájával. Egy napon azonban a lány élete fenekestül felfordul, az idős hölgy ugyanis eltűnik otthonról, és hetekig nem kerül elő. Mivel a rendőrség nem hajlandó segíteni, Scarlet kész lenne a saját kezébe venni a nyomozás alakulását. Időközben találkozik egy meglehetősen titokzatos meg furcsa sráccal, Wolffal, aki utcai harcokból él, és aki úgy tűnik, nyomra vezetheti őt a nagymamájával kapcsolatban.

Eközben Cinder úgy dönt, hogy nem várja ki a kivégzését, inkább megszökik a börtönből. Egyenesen egy disszidált amerikai légierős katona, Carswell Thorne cellájába fúrja át magát, aki közös szökés esetén fel tudja ajánlani meneküléshez a lopott űrsiklóját. Azonban az, hogy a páratlan páros kereket old, nehéz helyzet elé állítja az újdonsült Kaito császárt, hiszen a béke országa és a Hold hataloméhes királynője között már eddig is egy hajszálon függött. Levana királynő ultimátumot ad: ha nem keríti elő a lányt, akkor kénytelen lesz a békeszerződést érvénytelennek tekinteni, és csapást mérni a Földre.

Az egyik fő terület, ahol a Cindert kritizálták, az a történet volt. Azt mondták, az első kötet nem volt annyira cselekményes és időnként nagyon is kiszámíthatóvá vált. Bár némiképp igazat tudok adni, a Scarlettel kapcsolatban azonban már egyik állítás sem helytálló. Kapunk a kötetben három új elbeszélőt, és immár a cselekmény is három szálon fut, amik közül mindegyik egyformán izgalmas volt számomra. Akciójelentekben, üldözésekben, harcokban nincs hiány Cinder és Thorne, illetve Scarlet és Wolf szálán, Kai szálán pedig a diplomáciai huzavona megy. Azt hinnéd, hogy az ő szála nem érdekes, mivel végig csak az irodájában ül és tárgyal, de ebbe a szálba csempészett be az írónő elég sok világismerettel kapcsolatos információt, és ez tökéletesen lekötött. (Lásd a tanácskozáson a különböző államokat és a vezetőik neveit. :D)

A kiszámíthatósággal kapcsolatban is sokkal kevesebb gond volt, mint az előző kötetben, ahol a kitalálható csavar a könyv végi nagy csattanóként volt időzítve. Ebben a kötetben több csavar van, és az információk elosztása is kellemesebb. Az, hogy ugyan miért rabolták el Scarlet nagymamáját, viszonylag kitalálható (teljesen az, ha emlékszel a részletekre az előző kötetből), de szerencsére ezzel az írónő is tisztában van, és ezzel kapcsolatban felvilágosít minket a könyv felénél. Ezután foglalkozhattunk az igazán izgalmas kérdésekkel, például azzal, hogy de vajon kik rabolták el pontosan a jó öreg nagyit.

A sorozat legfontosabb karakterei

Ráadásul kapunk három új szemszögszereplőt, és ebben főképp az volt a jó, hogy mindegyiket nagyon megszerettem. Scarletről az jutott eszembe, hogy ő kicsit az a „sztereotip francia”: lobbanékony, önfejű, érzelmes. Rendkívül családcentrikus a lány, és mivel a szülei otthagyták, ezért a nagymamája jelentette számára az egész világot, nem csoda hát, hogy foggal-körömmel küzd a megmentéséért. Számomra imponáló volt, hogy milyen rettenthetetlen, mekkora küzdőszellem munkál benne. Ráadásul vele aztán nem érdemes lacafacázni: ha meglát a telkén, a kredenc alól a puskát kapja elő. És hidd el, ha sokáig okvetlenkedsz, még meg is húzza a ravaszt!

 Wolf olyasmi karakter, mint Kale a Touchedból: sötét múltú fiatal férfi, aki nem maga választotta azt, hogy rossz dolgokat tegyen, aki kénytelen volt erőszakkal érvényesülni, de ettől megcsömörlött és próbálna valahogy kitörni, aki vajmi keveset tud a valódi világról, és így sok dologra gyermeki ártatlansággal csodálkozik rá. Azonban sokkal zárkózottabb és sötétebb lelkű karakter, mint a fent említett kolléga, és ezért számomra komolyabban vehető volt, jobban fogta meg Meyer ugyanazt a problémát. Scarlet és Wolf között az első jelenettől intenzív és rendkívül szórakoztató kémia érezhető, ami szerintem abból táplálkozik, hogy bár szinte tökéletesen ellentétes személyiségek, igazából ugyanazt szeretnék elérni az életben: arra vágynak, hogy legyen egy békés hely, amit otthonnak nevezhetnek és ahol nyugodt, egyszerű életet élhetnek. És bár nincs olyan fergeteg nagy mindent elsöprő szerelmük mindjárt az első laptól, ez pont jól is van így, a kapcsolatuk még fejlődhet, hiszen most kezdik csak megismerni egymást.

Carswell Thorne személyében pedig megkapta a sorozat a saját Captain Hookját... mármint olyan Once Upon a Time-értelemben. Nem kell kétségbe esni, koppintásról szó sincs, valószínűleg Thorne karaktere ilyen formában előbb létezett, mint Hooké, egyszerűen csak nagyon hasonló típusú személyiségek, és én ezt nagyon élveztem. Thorne az a tipikus pasi, aki tudja magáról, hogy jóképű, és nem átallja ezt folyton a világ orra alá dörgölni. Első ránézésre felszínesnek tűnhet, de valójában nem az, remek barát tud lenni, mert a végsőkig lojális, de kész felvállalni a konfliktusokat is. Jó humora is színesíti a regényt, és az a tulajdonsága, hogy szembemenjen az írott törvényekkel, kifejezetten hasznosnak bizonyul a kalandban. Igazi tiszta szívű kalóz ő, és nagyon tetszett, hogy Cinderrel kapcsolatban nem a romantikus érdeklődés definiálta a viszonyát, tényleg csak egy nagyon erős barátság van köztük kialakulóban, amit hasonlóan Scarlet és Wolf kapcsolatához, az ellentétes személyiségük tesz igazán élvezhetővé. A zárkózott, komoly és önmarcangoló Cinder mellé jól jött Thorne laza, nyitott és barátságos mivolta, ami amellett, hogy állandó humorforrás volt, Cinder jellemfejlődéséhez nagyban hozzájárult.

Mert hogy Meyer az új karakterektől függetlenül nem felejti el a régieket sem. Cinder karakterével sokan nem voltak kibékülve az első részben, azt mondták sokan, hogy egy igazi kemény, badass-csajra vágytak. A mi kedves főszereplőnknek ebben a kötetben meg kell csillogtatnia ezeket a képességeit is. Kiborg- és holdbéli-adottságainak legjavát kell használnia, hogy elszökhessen az üldözői elől, és szép lassan arra is ráébred, hogy az élete most már mindig ebből fog állni, mert harcolnia kell, ha vissza akarja hódítani elbitorolt országát, fel akarja szabadítani a népét. Érdekes folyamat, ahogy fokozatosan elengedi az ábrándjait arról, hogy nem akarja manipulálni az embereket, ahogy szép lassan, fokról fokra elhatározza, mit is kell tennie. És igen, ehhez volt szükség Thorne-ra, mert meg kellett nyugtatnia Cinder lelkiismeretét, szükséges volt a lánynak hallani, hogy egy elkeserítő helyzetben radikálisabb megoldásokra is szükség van. Lehet, valaki szerint gyenge karakterré teszi, hogy nem ugrik mindjárt a harc sűrűjébe, hanem ilyen sokat rágódik, de szerintem csak emberivé válik ettől. Eközben Kai is hasonló átalakuláson megy át. Továbbra is szeretem, ahogy kiáll Levana ellen, ugyanakkor nagyon tiszteletre méltónak tartom, hogy a saját érdekeit teljesen alá tudja rendelni másokénak, kész áldozatokat hozni ártatlan életek megmentéséért. Szerintem ez teszi született vezetővé, akkor is, ha nem érzi magát feltétlenül annak.

És a humor! Hát hogy én mennyit nevettem ezen a könyvön, el sem hiszem. Cinder és Kai hozzák a szokott szarkazmusokat, Scarlet és Wolf között is pattogtak a csípős párbeszédek, és, mint már említettem, Cinder és Thorne karaktereinek dinamikájából is akadnak vidám percek. És Iko is visszatér, egészen megváltozott külalakkal, ami szintén rendkívül humoros mozzanatokat tartogat. Csak azért furcsa ez, mert amúgy összességében a kötet komorabb, sötétebb és véresebb az előző résznél, de a feszültségoldó percek talán ezért is hatásosabbak.

Mindenesetre komoly pillanatokból sincs hiány. A fő cselekményszálak elsősorban az önfeláldozás kérdése körül forognak, hiszen Cindernek és Kainak is fel kell adnia magából valamit, hogy azokká az emberekké váljanak, akinek az adott helyzetben lenniük kell. A határok feszegetéséről is szól ez a könyv, mind erkölcsi, mind fizikai értelemben. Scarlet történetében nagyon fontos a családi kötelék: a diszfunkcionális szülői kapcsolatai miatt a nagymamájával se alakultak mindig felhőtlenül a dolgok, de végül köztük igazi szeretetkapcsolat alakult ki, ami ellentétben áll azzal, amit az apja iránt érez, meg Wolf beteges viszonyával is a testvérével szemben. Wolf történetében meg tényleg az az érdekes, ahogy próbál kiszakadni a közegből, amiben nem tud önmaga lenni, no meg a vadállati ösztönök és az emberi ész és értelem szembeállítása.

Nagyon érdekes volt még a tündérmese beledolgozása a szövegbe, kezdve a vörös köpeny átalakulásával, az erdőn keresztüli utazáson át, egészen a csúcspontig, a zsenialitást súroló „Nagymama, miért olyan nagy a szemed?”-jelenetért, ami teljesen készületlenül ért és elég morbid volt, hatásosra sikeredett. Azt is értékeltem, hogy a történet közvetlenül az első rész vége után veszi fel a fonalat és a szálak között azonnal vannak apró kapcsolódások. Valamint örültem a ténynek, hogy ebben a könyvben nincs szerelmi háromszög, talán a tündérmesés vonalnak hála.

Örültem nagyon ennek a folytatásnak, mert kiválóan sikerült, simán kenterbe veri a sorozat első részét. Nagyon tetszett a lezárás is, szurkolok a csapatnak, akik összeszövetkeztek a világ megmentésére, kíváncsian várom a kalandjaikat a sorozat harmadik részében, ami Rapunzel történetének újraértelmezése.

Kinek ajánlom? Azoknak, akik szerették az első részt, és azoknak is, akik kicsit csalódtak, de a világ érdekli őket. Ne hagyjátok abba a sorozatot, amíg nem olvastátok ezt a részt!

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10*

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/7 (Nem volt különösebben nehéz, de könnyű sem.)

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Szerelmes vagyok a sorozat eredeti borítóiba, és ez sem kivétel. :D Bár külföldön születtek azért életképes alternatívák.

Kedvenc szereplők: (1) Thorn (2) Cinder (3) Scarlet (4) Wolf (5) Kai

Kedvenc jelenetek: (1) Iko új életet kap űrsiklóként (2) Scarlet és Wolf az erdőben arról beszélgetnek, hogy Wolf szükség esetén hány milyen állattal tudna megverekedni (3) a befejezés (mert epic volt és kész) (4) Scarlet és Wolf a vonaton beszélgetnek (5) Cinder megtalálja a helyet, ahol kiborggá operálták

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a holdiak tudatmanipulációs képességének kihasználása ebben a kötetben egyszerűen zseniális

És, csak hogy lássátok, hogy behülyített ez a könyv, megmutatom az én álmaim castingját ahhoz, hogy ebből film készüljön. (Cindert én sosem képzeltem ázsiainak... tudom, hogy mások igen, de én nem látom logikusnak.)

Cinder

Kai

Scarlet

Wolf

Thorne

Marissa Meyer – Cinder (The Lunar Chronicles I.)

(Könyvkuckó)

Cinder a tizenhét éves, árva lány Új-Peking városának legjobb szerelője – nem csoda, hogy van érzéke hozzá, hiszen egy gyerekkori szörnyű baleset óta a lány kiborgként él. Ennek az állapotnak azonban vannak hátrányai: az körülötte élők félnek tőle, mostohaanyja emberszámba se veszi, ráadásul, amíg ő a gyámja, jogai se nagyon vannak. Egy nap furcsa ügyfél érkezik a boltjába: Kaito herceg, az Ázsiai Nemzetközösség leendő vezetője, aki rejtélyes körülmények között meghibásodott androidját szeretné a lánynál megjavíttatni. Cinder alig tér napirendre az események felett, amikor menekülnie kell, hiszen a Föld lakosságát tizedelő járvány, a letumózis épp a szemközti pékségben üti fel a fejét, ő pedig nem akar a vizsgálódások kereszttüzébe kerülni. Otthon sem fordul azonban jobbra a helyzet: húga még az est folyamán szintén megbetegszik, mostohaanyja pedig dühében - és persze a pénzdíjért – kiszolgáltatja a lányt, aki így sok kiborg társához hasonlóan kísérleti alannyá válik a letumózis ellenszeréért folytatott kutatásban.

Ha valaki elkezd információkat keresgélni, akkor az első dolog, amit meg fog látni, hogy ez egy Hamupipőke-feldolgozás. Én nem igazán szeretem a feldolgozásokat, de cyberpunk környezetbe ültetni egy klasszikus mesét annyira meredek ötlet, hogy felkeltette az érdeklődésemet, és végül nem bántam meg. Az eredeti sztori elemei ugyan megvannak (gonosz mostoha, mostohatestvérek, bár itt az egyik kedves, bál), de ezek többnyire annyira kicsavarva találhatók meg a történetben, hogy nem zavaró, sőt, örül az ember, ha valami ismerős elemre bukkan.

Igazából a történetnek nem kellett különösebben sokat nyújtania ahhoz, hogy megszerettesse magát velem, mert egészen másról szólt, mint amit vártam, ráadásul felvonultatta néhány kedvenc témámat egy kötetben, a halálos betegségtől időnként elhulló szereplőkkel meg a kétségek között vergődő, feladatához felnőni próbáló trónörökössel. Persze ez önmagában kevés lenne a boldogsághoz, de a könyv nagyon igényesen van megírva, a cselekmény pedig érdekes, ha nem is kitalálhatatlan (na jó, elég könnyen rá lehet jönni a dolgokra, bár nálam ez nem mérvadó, mert én majdnem mindig rájövök mindenre), de azért elég izgalmas fordulatokkal. Számomra szabályosan elrepült az a 400 oldal.

Ami a műfajban elengedhetetlen, és itt szerintem nagyon jól sikerült, az a világfelépítés. Az elején ugyan kicsit gyorsan csöppenünk bele, én csak kapkodtam a fejem, hogy mik vannak, de aztán szerintem megkapjuk a kellő mennyiségű információt, anélkül, hogy minden töltény elfogyna a jövőre nézve. Nagyon tetszik Új-Peking hangulata, a nyomornegyedek és szeméttel teleszórt utcák fölé magasodó aranyszínű palotával, a levegőben járó autókkal, a mindenhol hemzsegő robotokkal. Azt is értékelem, hogy ebben a könyvben végre globális képet kapunk egy jövőbeli Földről, nem korlátozódik le a nézőpont egyetlen államra, vagy kontinensre, mint például Az Éhezők Viadala vagy a Matched esetén, már régóta vágytam egy ilyenre. Sőt, ugye ebben a világban van élet a Holdon is, ami megint egy nagyon különös, elnyomó jellegű társadalom, a lakói mintha nem is egészen lennének emberek, és a velük való konfliktusokat kiválóan ábrázolja Meyer. A sorozat főgonosza is ugyebár a Hold világuralomra törő királynője, akitől hidegrázást kaptam, komolyan, szóval igazán erős ellenfél lesz hőseinknek. Kisgonoszként lépett fel a kötetben Cinder mostohaanyja és –testvére, akiket legszívesebben leütöttem volna, de a jövőben talán nem gyakran fogjuk látni őket.

A szereplőkkel egyébként elégedett vagyok, ezúttal még a női főszereplőtől sem másztam falra, sőt, Cindert kifejezetten szimpatikusnak találtam. Talpraesett és határozott lány, ráadásul az a fajta szarkasztikus-ironikus humor is a sajátja, amit én nagyon szeretek. Ugyanakkor Cinder élete és problémái nagyon szépen bemutatják egyrészt valakinek a fiatalkori énkeresését, másrészt pedig azt, hogy milyen érzés, amikor valaki más mint a többiek,  például valamilyen testi fogyatékossággal küzd. Cinder a regény folyamán megpróbálja kideríteni, honnan származik (mert a balesete előtti időkre nem emlékszik), hogy hova is tartozik valójában, és mi az élete értelme. Végül pedig fel kell nőnie, és vállalnia kell a felelősséget valamiért, amiről sosem gondolta volna, hogy az ő ügye lesz.

A könyv másik főszereplője, akit szintén nyomon követhetünk, az Kaito herceg (Kai). Neki az ország vezetésének felelősségével kell megbirkóznia egy igencsak válságos időszakban, amikor a halálos kór és a külső ellenség formájában is veszély fenyeget, és a Föld újra egy nagy háború szélére sodródott. Tetszik a hercegben, hogy nem egy kész kis csodacsászár, látszik rajta, hogy azért még nem elég érett ehhez, a tárgyalásokon sokszor meggondolatlan, lobbanékony. Mégis jó uralkodó lesz belőle, hiszen mindennél fontosabb számára az országa meg a népe. A kis románcuk Cinderrel épp csak bimbódzik, épp ezért nagyon tiszta és ártatlan, szerintem rettentően aranyos, mégis a helyzethez megfelelő mértékben komoly és érett. Én szurkolok nekik. :)

Ahogy közelítettem a könyv végéhez, úgy vált számomra egyre világosabbá, hogy ennek már megnyugtató lezárása ilyen rövid terjedelemben nem lesz. A könyv nem teljesen követi végig a Hamupipőke történetét, a beteljesedés teljesen kimarad belőle, és így sikerül egy keserédes véget kapnunk, amit nagyon értékeltem. Ja igen, meg hát ház méretű függővéggel zárul a regény, épp a legizgalmasabb helyen hagyta abba Meyer, lesz miért várni a folytatást.

Cinder és Kai története nyilván tovább folytatódik majd a The Lunar Chronicles következő részében, de hogy milyen formában, az egy jó kérdés, hiszen a sorozat négy kötete négy különböző főszereplő sorsát követi végig négy különböző kontinensen, és mindegyik egy-egy tündérmese feldolgozása. Én személy szerint nagyon kíváncsi vagyok, hogyan fogja Meyer mindezt értelmesen összefésülni, bár néhány kapcsolódási pontot már láttam ebben a kötetben is. A következő könyvről annyit lehet tudni, hogy Scarlet címmel jelenik meg 2013-ban, Európában fog játszódni, és Piroska történetét ismerhetjük meg benne egy teljesen új nézőpontból. :)

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/8 – Azért odafigyeléssel kellett olvasni, és néhol még szótár sem ártott.

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Rettentően tetszik, főleg a felirat, de az egész nagyon jó, és illik a könyvhöz.

Kedvenc szereplők: (1) Cinder (2) Kai (3) Iko (4) Dr. Erland (5) Peony

Kedvenc jelenetek: (1) a bál (2) Kai és Cinder a liftben (3) Peony halála (4) a befejezés (5) tükör a tálban

Mélypont: ööö… nem volt

Kedvenc ötlet: az EGÉSZ világfelépítés