A novelláskötetek állatorvosi lova

Kelemen Zoltán – Első 21 novella

(Könyvkuckó)

Gondolom, mindenki volt már úgy, hogy nagyon akart szeretni egy könyvet. Hát én ezt nagyon akartam szeretni. Mert maga a szerző keresett meg, hogy írjak róla recenziót, aki egy rendes, keresztény, határon túli magyar fiatalember, szóval gondoltam, miért ne, támogassuk! Aztán ahogy haladtam előre az olvasásban, egyre jobban megbántam az altruizmusomat. Eleinte csak szenvedtem, de a végére már annyira fájt, hogy kénytelen voltam viccnek tekinteni az egészet és inkább röhögni rajta, különben agylobot kaptam volna ettől a rengeteg bosszantó részlettől, ami a könyvben van.

Az az igazság, hogy nem nagyon tudok jót írni a könyvről, mert bűn rossz. Ha valaki nem érti, mi a problémája oly’ sokaknak a magánkiadásokkal, ajánlom figyelmébe ezt a könyvet. Sajnos süt róla, hogy ez szerkesztőt még véletlenül se látott, de az az egy ember se nagyon végezte a dolgát, aki fel volt kérve lektorálni. Olyan szempontból is tanulságos a kötet, hogy felfedezhető benne számtalan hiba, amit kezdő és félig-kezdő novellaírók elkövetnek, így kiváló lehetőség az olvasása annak tanulmányozására, hogy milyen problémákat kerülj el lehetőség szerint. Én ezekből gyűjtöttem ki most a legfontosabbakat:

0. Ismétlődő hülye szavak és kifejezések

Nem tudom, lehet, hogy csak én nem vagyok hozzáedződve a székelyföldi kifejezésmódhoz, de szerintem ez a kötet tele volt olyan mondatokkal, amik összefüggéstelenek voltak, és legfeljebb félig értelmezhetőek. Ezen kívül Zoltán nyilvánvalóan szerelmes bizonyos kifejezésekbe. Ez alapvetően nem baj, minden írónak van pár ilyen heppje, de a kulcs az, hogy a fejlődés során ezt megtanulják kontrollálni: vagy figyelnek, hogy ne használják ezeket túl gyakran, vagy tudatos eszközzé változtatják. Zoltán erre a szintre nyilván még nem jutott el.

Számomra két igazán zavaró ismétlődés volt: az egyik az „attól eltekintve” szerkezet. Ezt Zoltán előszeretettel használja bármilyen kötőszó helyett, gyakran akkor is, amikor semmi értelme. Javasolható alternatívák: de, mégis, viszont, annak ellenére. Ezen kívül a másik különösen idegesítő a „szellemi lény” kifejezés használata. A novellák gyakran vesznek fantasy-jellegű fordulatot, és ezekben szerepelnek többnyire angyalok is. Az egyetlen problémám ezzel, hogy a halálra rémült falunyi vasvillás paraszt sosem fogalmazná meg magában ilyen szofisztikáltan, hogy ez egy „szellemi lény”. Ha meg a mesélőre hagyatkozunk, ő pontosan tudja, mivel is állunk szemben, nyugodtan elmondhatná mindjárt, nem kell húzni az időt.

1. Ritmustalan, unalmas, vontatott leírások

Az első dolog, ami mellbe vágott, amikor elkezdtem olvasni a novellákat az volt, hogy Zoltán nem igazán tud leírást írni (ugyanis a legelső novella elég sokáig pusztán leírás). Annak ellenére, hogy a kötet rövid, az elbeszélések szintúgy, gyakran még így is sok leíró részt lassúnak és érdektelennek éreztem. Például az első novellában a cirkuszi előadás részletes leírása egyáltalán nem tűnik fontosnak, mivel utána a novella egyetlen szereplő, a cirkuszi kutya történetét emeli ki. Ritmustalanok is a novellák, abban az értelemben, hogy a mondatok hossza nem funkcionál stíluseszközként (mint ahogy amúgy az), a hosszú körmondatok és nyúlfarknyi tőmondatok véletlenszerűen váltogatják egymást.

2. Élettelen párbeszédek

Vártam a párbeszédeket, hogy azok majd visznek némi színt a papírízű, semmilyen leírásokkal megtöltött bekezdéseknek. A helyzet nem javult azonban akkor sem, amikor nagy ritkásan két karakter beszédbe elegyedett: nem csak az a baj, hogy nincs a szereplőknek igazán nyelvi egyénítése, mert az nehéz és kezdő írótól nem is feltétlen várom el, hogy menjen. Az azonban túlzás, hogy az alapszintű elvárást se teljesítik a párbeszédek: a mondatok nem hangzanak úgy, mintha tényleg ki is mondanák őket, nem tűnnek valóságosnak. Ez pedig hosszútávon nagyon zavaró.

3. Személyiség nélküli karakterek

Mondjuk nem várhatom a beszélgetésektől, hogy sokat tudjak meg a karakterekről, mert nincs is személyiségük. Zoltán minden novella elején kötelező jelleggel felsorolja a főszereplő legfontosabb paramétereit: neve, kora, foglalkozása, szem- és hajszíne, szerelme neve. És ezzel kész is vagyunk, a cselekmény során semmi más nem derül ki róluk. Akár érzéketlen robotok is lehetnének a főszereplők, a történések semmilyen befolyással nincsenek rájuk és az ő személyiségük se zavar bele a cselekmény menetébe. Az események tőlük függetlenül, nem velük, csak rájuk irányulva történnek meg.

Az írás egyik arany alapszabálya: „Ne mondjad, mutassad!”. Ez azonban nem működik akkor, ha a szereplőinknek nincsenek érzéseik. Az olvasó nem fog együtt érezni valakivel, akiről csak a szemszínét és a foglalkozását tudja. És nem fogja igazán beleélni magát a történetbe, ha egy icipicit sem ismeri meg a szereplőket.

4. Mi a rosseb van a történettel?

Na de még csak nem is a nemlétező (mert ezeket két dimenziósnak se tudom nevezni) szereplőknek köszönhető, hogy a történetek élvezhetetlenek. Ó, nem. Az annak az aprócska bökkenőnek köszönhető, hogy logikátlanok. És nem olyan értelemben, hogy rejtélyesek vagy varázslatosak, egyszerűen csak annyi értelmük sincs, mint a lódítós székely népmeséknek. Mert míg ott legalább tisztában voltam vele, hogy azért történik baromság baromság hátán, mert ez tudatos, ezeknél a novelláknál inkább bénázásnak tűnik. Többek között, amikor az egyik novellában valamelyik szereplő kijelentette, hogy Britanniából két hét alatt oda-vissza megjárja Alexandriát (az ókorban, lóval és hajóval!), akkor az első inger után, hogy a fejemet a falba csapjam, legszívesebben leteremtettem volna az írót, hogy miért nem végezte a házi feladatát. És sorozatban vannak ilyenek, egész tömegeket lemészároló három fős hadsereg (amiből kettő még lány is), két perc alatt repülőgép-vezetéshez szoktatható technokrata ókori harcosok, és még sorolhatnám, de nincs értelme. Így is értitek, mennyire dühítően ügyetlen az egész.

5. Ja, és még értelme sincs

De a legdühítőbb a legtöbb novellában a vége. Zoltánnak az az elképzelése a csattanóról, hogy lezárja véletlenszerű helyen a novellát, amivel lehetőleg semmit se magyarázzon meg, hogy mi miért történt. Igen, a csattanónak váratlannak kell lennie, de csak akkor élvezi az egyszeri olvasó, ha legalább köze van az addig történtekhez. Itt azonban erről gyakran szó sincs. A legpocsékabb befejezése szerintem annak a novellának volt, ami egy örökség utáni hajszáról szólt, amikor már a végén fegyveresek üldözték a hősünket. A legvége az volt, hogy történt egy robbanás, amit a főhős egy angyalnak hála túlélt... miközben nem derült ki, hogy mi volt az öröksége, vagy miért üldözték őt, vagy miért nézett ki az egyik fegyveres úgy, mint ő. Ezeket nekem magamtól kellett volna kitalálnom? Tudom, hogy Zoltán serkenteni akarja az olvasók fantáziáját, de nekem ez csak a vérnyomásomat tornázta feljebb. Mindössze két-három olyan novella volt az egész kötetben, aminek a végén tényleg kiderültek a dolgok, és nem csak azzal zárta le, hogy jött egy „szellemi lény” és vége lett.

6. Összevissza mitológia

Ezek az írások szinte mind fantasyk/sci-fik, akkor is, ha nem annak indulnak. Ez rendben is van. A gond ott kezdődik, hogy néha semmi értelme nincsen, hogy azok. Nem lesz minden történet jobb attól, ha odavágunk a közepébe egy természetfeletti lényt/ űrlényt/ bárakármit. Attól az önmagában még nem feltétlenül egy jó ötlet.

7. Túlzsúfoltság

Viszont azt Zoltán javára kell írnom, hogy időnként tényleg vannak jó ötletei. Egyet kifejezetten érdekesnek találtam, azt a novellát, amiben egy felbomló vallási közösség tagjairól határozzák el a sátán csatlósai, hogy tévútra vezetik őket. Ebből egy teljes regényt lehetne írni tele izgalommal, drámával és érdekes történetekkel...

... de Zoltán egy öt oldalas novellát írt belőle, és az pont arra nem elég, amiről szólnia kéne a törtnetnek. Másutt meg elkezd kibontani egy bonyolult rendszerű, többfajos űrlény társadalmat, és ezt sincs lehetőségünk megérteni, mert egy oldal után ugrunk is tovább a harcra. A novellái majdnem minden esetben túl rövidek ahhoz, hogy kibontsák a felvetett problémákat, némelyiket még szinopszisnak is keveslem. Talán érdemesebb lenne Zoltánnak egy regénybe belevágni, mert egyrészt azzal sokkal jobban lehet érvényesülni a könyvpiacon (Magyarországon senki sem vesz novelláskötetet ismeretlen szerzőtől), másrészt azon szerintem jobban is lehet tanulni, mint a novellákon, utóbbi nehezebb műfaj, a rövidsége miatt megköveteli a tudatosságot.

Ezt a kötetet egyelőre senkinek sem ajánlom, egy nagyon kezdő író esetlen szárnypróbálgatása, de ha szeretnétek őt támogatni, akkor nem állok az utatokba.

Az író oldala: https://www.facebook.com/akepzeletvalosaga.kz

Összesen: 10/2

Sárkánymese kicsiknek és nagyoknak

Így neveld a sárkányodat II.

(Filmszemle)

Mostanában valahogy sokkal többször jutottam el moziba, mint általában szoktam, ennek köszönhetően több filmajánlót olvashattok. :D

Először is, beszélnék egy kicsit arról, hogy hogyan alakult a kapcsolatom a franchise-zal. Amikor moziba került az első film, éppen kiábrándult időszakomat éltem az animációs filmekkel kapcsolatban, úgyhogy nem is ültem be rá megnézni. De az egyik barátnőm óriási rajongója lett, és annyit beszélt róla, hogy végül is muszáj volt kiderítenem, mi ez. És... tetszett. Nem lettem hisztérikus rajongója, de kellemesnek találtam. Később elolvastam a könyvsorozat első részét is, és az bizonyos szempontból még inkább bejött, aztán idén télen végigrágtam magam a TV-sorozaton is, hogy megfelelő hangulatban legyek a második részre, amit már moziban akartam látni.

Öt év telt el az első film vége óta, amikor is Hablaty és Fogatlan bebizonyították Hibbant sziget népének, hogy a sárkányok szelídíthetők. Azóta a viking közösség élete teljesen megváltozott, a kultúrájuk minden szintjébe beépítették új, pikkelyes és tűzokádó házi kedvenceiket. Amíg Hablaty barátai, a sziget sárkánylovasai versenyeken fitogtatják ügyességüket, a húsz éves ifjú inkább hű barátjával, Fogatlannal járja a vidéket, hogy ismeretlen tájakat fedezzen fel és új trükköket próbáljon ki. Azonban az apja megzavarja a békés életét, amikor közli vele, hogy hamarosan szeretné átadni neki a törzsfőnöki pozíciót. Hablaty megrémül, nem érzi magát ugyanis késznek a felelősségteljes feladat betöltésére. Átmenetileg azonban félre kell tennie ezt a gondot, mert kiderül, hogy apja régi ellensége, Drágó Vérdung sárkányhadsereget toboroz. Az örök pacifista Hablaty a fejébe veszi, hogy tárgyalással megelőzhető a háború, és senki sem tudja megállítani abban, hogy Drágó színe elé járuljon... hacsak az a titokzatos sárkánylovas nem, aki elrabolja őt Fogatlannal együtt.

Szerintem az első dolog, ami mindenkinek feltűnik a mesével kapcsolatban, hogy mekkora az időugrás a két rész között. Meglátszik az az öt év, az első részben kamasz szereplőink itt már fiatal felnőttek, a felnőttek pedig lassan de biztosan öregszenek. A már megismert szereplők új karakterdesignokat kaptak, amik szerintem remekül sikerültek, főleg Hablaty és Astrid esetében, akik nagyon sokat változtak, de a többi fiatal is jobban néz ki. Hablaty a fantasztikus bőrvértje (és a megdöbbentően helyes arca) mellé még egy új, menő fegyvert is kapott, a lángoló kardot. Emellett mindjárt az első képkockáknál mellbe vág a filmből a csodás látványvilág, a 3D ezúttal arra szolgál, hogy lélegzetelállító röpködős jeleneteket mutassanak nekünk, és ez rendben is van, használják csak, legyen tényleg mélysége a térnek.

A cselekmény többnyire három szálon fut, és rengeteg fajta konfliktust és történetet kell elmesélnie, emiatt nem kicsit pörgős, már-már túlzsúfolt. Egyrészt ott van a középpontban Hablaty, akinek le kell zavarnia a felnőtté válásnak maradékát. Kapunk még emellé egy családi drámát, ugyanis Hablaty megtalálja az anyját a részben (ööö... ez nem spoiler, benne van a trailerben és 800 helyen nyilatkozták is), és persze fel kell dolgozni ezt az élményt. Mindennek a tetejében még ott van a háborús konfliktus Drágóval is. A hangulat sötétebb és komolyabb az előző résznél, követve a szereplők (és a rajongótábor) növekvő életkorát. Van benne például egy olyan traumatizáló jelenet, amitől az egész mozi néma csöndben bámulta a vásznat egy percig (mellettem meg egy nagyobbacska lány sírt)... számomra főleg azért volt sokkoló, mert jó előre lehetett látni, mi történik, de csak tehetetlenül kellett ülnöm és végignéznem. Néha már-már megkérdőjeleztem, hogy gyereknek való-e ez a film egyáltalán, mellettem két 6-7 éves forma kissrác folyamatosan izgett-mozgott, mert nyilván a rengeteg dráma nem kötötte le őket. De a végén az egyik kölök lelkesülten közölte az anyjával, hogy neki ez nagyon tetszett, úgyhogy talán mégse történt nagy baj. :D

Fogatlan még mindig gusztustalanul cuki

Valószínűleg az teszi befogadhatóvá az előző résznél sokkal sötétebb és felnőttebb történetet, hogy a humor nagyon tudatosan bele van építve a jelenetek nagy részébe. Az is megfigyelhető, hogy kifejezetten élesen válik el a felnőtt és a gyerek humor. Vannak ezek a pofára esős, cuki-a-sárkány jellegű poénok, amin inkább a gyerekek nevetnek, de vannak azok a tipikus, alattomos szarkasztikus beszólogatások, amit igazából csak a tizenöt év felettiek értenek, és ők is röhögtek csak rajtuk a moziban is. :D Mindenesetre mind a két fajta humorra szükség van a feszült tempójú történet mellé.

Az új szereplők közül egyértelműen a legérdekesebb és a legellentmondásosabb Hablaty anyja, Valka, rég vitatkoztam ennyit szereplőről, mint róla. Mert amúgy olyan kedves sárkánybolond remetének néz ki, aki tulajdonképpen ártalmatlan, amíg nem bántod a kis hüllőit, az mégis nehezen megemészthető, hogy hajlandó volt otthagyni a csecsemő gyerekét, mert inkább a drágalátos sárkányainak akart élni. Ugyanakkor én valahol megértem, miért döntött így, akkor is, ha nem helyeslem. Mindenesetre a film egyik hibája, hogy a családtagok szerintem túl gyorsan túllendülnek ezen, mintha senkit egyáltalán nem zavarna, hogy ha anyu nem volt halott, akkor elhagyott minket... jó, tudom, ha ezt rendesen fel akarnák dolgozni, akkor három óra hosszú lenne a film (és csak erről a problémáról szólna), nincs is ezzel bajom, csak kicsit furcsa volt. A többi új karakter nem túl izgalmas, kapunk egy „gonosz vagyok, mert gonosz vagyok”-figurát Drágó személyében, és egy ivararányt tovább rontó helyes pasit Eret fia Eret személyében.

A régi kedvenceink pedig visszatérnek, és a belsejük annyira nem változott, mint a külső megjelenésük. Hablaty az előző részben még a falu számkivetett nyomingere volt, mostanra azonban a közösség köztiszteletben álló tagjává vált, amit nem úgy ért el, hogy megváltozott, hanem a saját értékeit ismertette el Hibbant sziget lakosságával. Az anyja is próbálkozott már ezzel, de ő nem járt sikerrel. Egyébként Hablattyal kapcsolatban számomra érdekes volt, hogy bizonyos szempontból inkább az anyukájára akart hasonlítani, ez sem olyan kártya, amit fiúgyereknél gyakran kijátszanak az írók. Ugyanakkor ebben a részben már Pléhpofa se az a begyöpösödött, vérszomjas viking, aki volt, sokkal több érzelemmel tud a fia felé fordulni, és ez javítja is a kapcsolatukat, kis nézeteltéréseken kívül más bajuk nincs egymással, jó volt nézni, ahogy együtt dolgoztak. Bélhangos is üdítő volt, mint a most már nyilvánvalóan meleg, de mégsem túljátszott komikus karakter.

A fiataloknak külön történetszála van, amikor maguk próbálnak meg Hablaty segítségére sietni, ami szerintem kifejezetten jól jött, mert így kicsit több reflektorfényt kaphatott a karakterük. Astrid változott a legtöbbet, ő behódolt a „Hablaty csaja vagyok”-státusznak, sokkal nőiesebb és sokkal kevésbé őrült, mint az első részben. Van még pár pillanata, amikor kellőképp gonosz lehet, én ekkor élveztem a karakterét a legjobban, ugyanakkor a szerelmi szál sincs ellenemre, aranyosak együtt. Takonypóc meg az ikrek még mindig elsősorban komikus karakterek, abban, hogy kicsit többet látok beléjük, nagy segítségemre volt a sorozat, amiben azért sokkal több idő jutott ezekre a szereplőkre. Halvér és Takonypóc immár Kőfej (Fafej?) szerelméért vetélkedik szüntelen, aki azonban egyiküket sem tünteti ki figyelmével. Halvér szerintem egy olyan karakter a csapatból, akiben van potenciál: szeretem, hogy nem az a vakmerő, erős macsó típus, ugyanakkor mégis bátor a maga módján, és persze imponál az intelligenciája is. :D

És az egészben az a legjobb, hogy a film még szólni is akar valamiről. Nem csak Hablaty békepárti politikájának tarthatóságáról mond véleményt, hanem arról is, hogy mit tehet az ember, ha a körülötte élők értékrendje nem összeegyeztethető az övével, ráadásul Valka állásfoglalásában nem nehéz észrevenni a természetvédelmi utalást is.

A szemet gyönyörködtető látványvilágon kívül a hangulatot a fantasztikus zene szolgáltatja, ismét John Powell szerzeménye. A zene hangulatában és témáiban kellő mértékben támaszkodik az első részre, de hoz azért újdonságokat is. Nekem nagyon tetszett az a szám, ami Hablaty első felbukkanásakor megy, az előadó Powell eredeti dallamaira énekelte fel a saját számát, és ez a feldolgozás nagyon hangulatos volt a filmben. Van egy énekes betét is, ami egészen spontánnak hat, és így kifejezetten élvezetesnek találtam. Azonban ami keresztül-kasul bejárta a világot, az a stáblista zenéje, amire nem mást kértek fel, mint Alexander Rybakot. Az egykori Eurovízió-győztes norvég énekes és hegedűművész egyébként hazájában Hablaty szinkronhangja, és egy fantasztikus számot írt a meséhez, aminek a klipje is nagyon szép. A stáblistára amúgy is megéri ülve maradni, mert gyönyörű, mostanában egyre inkább elterjedtek a kreatív stáblisták, ez egy különösen jól sikerült példa rá.

Nem mondhatom viszont, hogy maradéktalanul elégedett lennék a filmmel. Még hangsúlyosabban éreztem ebben a részben, amit az előzőben is, hogy a sárkányok intelligenciaszintje teljesen a készítők akarata szerint változik, amikor cukiság kell, akkor teljesen lebutítják őket, egyébként meg úgy ábrázolják, mintha majdnem emberi értelemmel rendelkeznének. Ezen kívül engem gyakran idegesítenek a komikus karakterek, ritkán találom őket viccesnek. Illetve ami még volt bajom, az az, hogy bár lenyűgözőek a csatajelenetek, a hangulatukat erősen rontja Hablaty kedélyes kurjongatása, amitől tisztára olyan, mintha csak játszanának a sárkányával.

Viszont a problémáim keveset vonnak le a film értékéből. Ez egy remek folytatás, nekem még jobban is tetszett, mint az első rész, mindenkinek ajánlom figyelmébe, akár gyerekkel, akár gyerek nélkül.

10/9 pont

Minden jó, ha a folytatás jó

Marissa Meyer – Scarlet (The Lunar Chronicles II.)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Mivel az ajánló egy könyvsorozat második kötetéről készül, szükségszerűen SPOILEReket tartalmaz az előző rész végkifejletére vonatkozóan, amiről ajánlót ITT találtok.

A Cinder számomra egy nagyon kellemes és érdekes mesefeldolgozás volt. Sokan kritizálták sok dolog miatt, de engem így is teljesen elvarázsolt, köszönhetően a két rendkívül szerethető főszereplőnek, a fantasztikus világfelépítésének, a szarkasztikus humorának, meg a tündérmesék rendkívül egyedi újraértelmezésének. Vártam a folytatást, de egy kicsit féltem is tőle, hátha nem hozza ugyanazt a színvonalat, mint az első rész. Azonban Meyer nem hiába írt a blogján egy remek cikket arról, milyen a jó folytatás, tudja, miről beszél. A Scarlet megőrzi az előző kötet minden szerethető tulajdonságát, de közben ki is javítja azokat a hibákat, amikért a Cindert bírálat érte, és ezáltal körülbelül tízszer annyira élvezetes olvasmányélmény lett számomra.

Scarlet Benoit egy álmos francia kisváros, Rieux mellett nő fel egy tanyán, kettesben a nagymamájával. Egy napon azonban a lány élete fenekestül felfordul, az idős hölgy ugyanis eltűnik otthonról, és hetekig nem kerül elő. Mivel a rendőrség nem hajlandó segíteni, Scarlet kész lenne a saját kezébe venni a nyomozás alakulását. Időközben találkozik egy meglehetősen titokzatos meg furcsa sráccal, Wolffal, aki utcai harcokból él, és aki úgy tűnik, nyomra vezetheti őt a nagymamájával kapcsolatban.

Eközben Cinder úgy dönt, hogy nem várja ki a kivégzését, inkább megszökik a börtönből. Egyenesen egy disszidált amerikai légierős katona, Carswell Thorne cellájába fúrja át magát, aki közös szökés esetén fel tudja ajánlani meneküléshez a lopott űrsiklóját. Azonban az, hogy a páratlan páros kereket old, nehéz helyzet elé állítja az újdonsült Kaito császárt, hiszen a béke országa és a Hold hataloméhes királynője között már eddig is egy hajszálon függött. Levana királynő ultimátumot ad: ha nem keríti elő a lányt, akkor kénytelen lesz a békeszerződést érvénytelennek tekinteni, és csapást mérni a Földre.

Az egyik fő terület, ahol a Cindert kritizálták, az a történet volt. Azt mondták, az első kötet nem volt annyira cselekményes és időnként nagyon is kiszámíthatóvá vált. Bár némiképp igazat tudok adni, a Scarlettel kapcsolatban azonban már egyik állítás sem helytálló. Kapunk a kötetben három új elbeszélőt, és immár a cselekmény is három szálon fut, amik közül mindegyik egyformán izgalmas volt számomra. Akciójelentekben, üldözésekben, harcokban nincs hiány Cinder és Thorne, illetve Scarlet és Wolf szálán, Kai szálán pedig a diplomáciai huzavona megy. Azt hinnéd, hogy az ő szála nem érdekes, mivel végig csak az irodájában ül és tárgyal, de ebbe a szálba csempészett be az írónő elég sok világismerettel kapcsolatos információt, és ez tökéletesen lekötött. (Lásd a tanácskozáson a különböző államokat és a vezetőik neveit. :D)

A kiszámíthatósággal kapcsolatban is sokkal kevesebb gond volt, mint az előző kötetben, ahol a kitalálható csavar a könyv végi nagy csattanóként volt időzítve. Ebben a kötetben több csavar van, és az információk elosztása is kellemesebb. Az, hogy ugyan miért rabolták el Scarlet nagymamáját, viszonylag kitalálható (teljesen az, ha emlékszel a részletekre az előző kötetből), de szerencsére ezzel az írónő is tisztában van, és ezzel kapcsolatban felvilágosít minket a könyv felénél. Ezután foglalkozhattunk az igazán izgalmas kérdésekkel, például azzal, hogy de vajon kik rabolták el pontosan a jó öreg nagyit.

A sorozat legfontosabb karakterei

Ráadásul kapunk három új szemszögszereplőt, és ebben főképp az volt a jó, hogy mindegyiket nagyon megszerettem. Scarletről az jutott eszembe, hogy ő kicsit az a „sztereotip francia”: lobbanékony, önfejű, érzelmes. Rendkívül családcentrikus a lány, és mivel a szülei otthagyták, ezért a nagymamája jelentette számára az egész világot, nem csoda hát, hogy foggal-körömmel küzd a megmentéséért. Számomra imponáló volt, hogy milyen rettenthetetlen, mekkora küzdőszellem munkál benne. Ráadásul vele aztán nem érdemes lacafacázni: ha meglát a telkén, a kredenc alól a puskát kapja elő. És hidd el, ha sokáig okvetlenkedsz, még meg is húzza a ravaszt!

 Wolf olyasmi karakter, mint Kale a Touchedból: sötét múltú fiatal férfi, aki nem maga választotta azt, hogy rossz dolgokat tegyen, aki kénytelen volt erőszakkal érvényesülni, de ettől megcsömörlött és próbálna valahogy kitörni, aki vajmi keveset tud a valódi világról, és így sok dologra gyermeki ártatlansággal csodálkozik rá. Azonban sokkal zárkózottabb és sötétebb lelkű karakter, mint a fent említett kolléga, és ezért számomra komolyabban vehető volt, jobban fogta meg Meyer ugyanazt a problémát. Scarlet és Wolf között az első jelenettől intenzív és rendkívül szórakoztató kémia érezhető, ami szerintem abból táplálkozik, hogy bár szinte tökéletesen ellentétes személyiségek, igazából ugyanazt szeretnék elérni az életben: arra vágynak, hogy legyen egy békés hely, amit otthonnak nevezhetnek és ahol nyugodt, egyszerű életet élhetnek. És bár nincs olyan fergeteg nagy mindent elsöprő szerelmük mindjárt az első laptól, ez pont jól is van így, a kapcsolatuk még fejlődhet, hiszen most kezdik csak megismerni egymást.

Carswell Thorne személyében pedig megkapta a sorozat a saját Captain Hookját... mármint olyan Once Upon a Time-értelemben. Nem kell kétségbe esni, koppintásról szó sincs, valószínűleg Thorne karaktere ilyen formában előbb létezett, mint Hooké, egyszerűen csak nagyon hasonló típusú személyiségek, és én ezt nagyon élveztem. Thorne az a tipikus pasi, aki tudja magáról, hogy jóképű, és nem átallja ezt folyton a világ orra alá dörgölni. Első ránézésre felszínesnek tűnhet, de valójában nem az, remek barát tud lenni, mert a végsőkig lojális, de kész felvállalni a konfliktusokat is. Jó humora is színesíti a regényt, és az a tulajdonsága, hogy szembemenjen az írott törvényekkel, kifejezetten hasznosnak bizonyul a kalandban. Igazi tiszta szívű kalóz ő, és nagyon tetszett, hogy Cinderrel kapcsolatban nem a romantikus érdeklődés definiálta a viszonyát, tényleg csak egy nagyon erős barátság van köztük kialakulóban, amit hasonlóan Scarlet és Wolf kapcsolatához, az ellentétes személyiségük tesz igazán élvezhetővé. A zárkózott, komoly és önmarcangoló Cinder mellé jól jött Thorne laza, nyitott és barátságos mivolta, ami amellett, hogy állandó humorforrás volt, Cinder jellemfejlődéséhez nagyban hozzájárult.

Mert hogy Meyer az új karakterektől függetlenül nem felejti el a régieket sem. Cinder karakterével sokan nem voltak kibékülve az első részben, azt mondták sokan, hogy egy igazi kemény, badass-csajra vágytak. A mi kedves főszereplőnknek ebben a kötetben meg kell csillogtatnia ezeket a képességeit is. Kiborg- és holdbéli-adottságainak legjavát kell használnia, hogy elszökhessen az üldözői elől, és szép lassan arra is ráébred, hogy az élete most már mindig ebből fog állni, mert harcolnia kell, ha vissza akarja hódítani elbitorolt országát, fel akarja szabadítani a népét. Érdekes folyamat, ahogy fokozatosan elengedi az ábrándjait arról, hogy nem akarja manipulálni az embereket, ahogy szép lassan, fokról fokra elhatározza, mit is kell tennie. És igen, ehhez volt szükség Thorne-ra, mert meg kellett nyugtatnia Cinder lelkiismeretét, szükséges volt a lánynak hallani, hogy egy elkeserítő helyzetben radikálisabb megoldásokra is szükség van. Lehet, valaki szerint gyenge karakterré teszi, hogy nem ugrik mindjárt a harc sűrűjébe, hanem ilyen sokat rágódik, de szerintem csak emberivé válik ettől. Eközben Kai is hasonló átalakuláson megy át. Továbbra is szeretem, ahogy kiáll Levana ellen, ugyanakkor nagyon tiszteletre méltónak tartom, hogy a saját érdekeit teljesen alá tudja rendelni másokénak, kész áldozatokat hozni ártatlan életek megmentéséért. Szerintem ez teszi született vezetővé, akkor is, ha nem érzi magát feltétlenül annak.

És a humor! Hát hogy én mennyit nevettem ezen a könyvön, el sem hiszem. Cinder és Kai hozzák a szokott szarkazmusokat, Scarlet és Wolf között is pattogtak a csípős párbeszédek, és, mint már említettem, Cinder és Thorne karaktereinek dinamikájából is akadnak vidám percek. És Iko is visszatér, egészen megváltozott külalakkal, ami szintén rendkívül humoros mozzanatokat tartogat. Csak azért furcsa ez, mert amúgy összességében a kötet komorabb, sötétebb és véresebb az előző résznél, de a feszültségoldó percek talán ezért is hatásosabbak.

Mindenesetre komoly pillanatokból sincs hiány. A fő cselekményszálak elsősorban az önfeláldozás kérdése körül forognak, hiszen Cindernek és Kainak is fel kell adnia magából valamit, hogy azokká az emberekké váljanak, akinek az adott helyzetben lenniük kell. A határok feszegetéséről is szól ez a könyv, mind erkölcsi, mind fizikai értelemben. Scarlet történetében nagyon fontos a családi kötelék: a diszfunkcionális szülői kapcsolatai miatt a nagymamájával se alakultak mindig felhőtlenül a dolgok, de végül köztük igazi szeretetkapcsolat alakult ki, ami ellentétben áll azzal, amit az apja iránt érez, meg Wolf beteges viszonyával is a testvérével szemben. Wolf történetében meg tényleg az az érdekes, ahogy próbál kiszakadni a közegből, amiben nem tud önmaga lenni, no meg a vadállati ösztönök és az emberi ész és értelem szembeállítása.

Nagyon érdekes volt még a tündérmese beledolgozása a szövegbe, kezdve a vörös köpeny átalakulásával, az erdőn keresztüli utazáson át, egészen a csúcspontig, a zsenialitást súroló „Nagymama, miért olyan nagy a szemed?”-jelenetért, ami teljesen készületlenül ért és elég morbid volt, hatásosra sikeredett. Azt is értékeltem, hogy a történet közvetlenül az első rész vége után veszi fel a fonalat és a szálak között azonnal vannak apró kapcsolódások. Valamint örültem a ténynek, hogy ebben a könyvben nincs szerelmi háromszög, talán a tündérmesés vonalnak hála.

Örültem nagyon ennek a folytatásnak, mert kiválóan sikerült, simán kenterbe veri a sorozat első részét. Nagyon tetszett a lezárás is, szurkolok a csapatnak, akik összeszövetkeztek a világ megmentésére, kíváncsian várom a kalandjaikat a sorozat harmadik részében, ami Rapunzel történetének újraértelmezése.

Kinek ajánlom? Azoknak, akik szerették az első részt, és azoknak is, akik kicsit csalódtak, de a világ érdekli őket. Ne hagyjátok abba a sorozatot, amíg nem olvastátok ezt a részt!

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/10*

Stílus: 10/10

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10*

Nyelvi nehézség (angol eredeti): 10/7 (Nem volt különösebben nehéz, de könnyű sem.)

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Szerelmes vagyok a sorozat eredeti borítóiba, és ez sem kivétel. :D Bár külföldön születtek azért életképes alternatívák.

Kedvenc szereplők: (1) Thorn (2) Cinder (3) Scarlet (4) Wolf (5) Kai

Kedvenc jelenetek: (1) Iko új életet kap űrsiklóként (2) Scarlet és Wolf az erdőben arról beszélgetnek, hogy Wolf szükség esetén hány milyen állattal tudna megverekedni (3) a befejezés (mert epic volt és kész) (4) Scarlet és Wolf a vonaton beszélgetnek (5) Cinder megtalálja a helyet, ahol kiborggá operálták

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a holdiak tudatmanipulációs képességének kihasználása ebben a kötetben egyszerűen zseniális

És, csak hogy lássátok, hogy behülyített ez a könyv, megmutatom az én álmaim castingját ahhoz, hogy ebből film készüljön. (Cindert én sosem képzeltem ázsiainak... tudom, hogy mások igen, de én nem látom logikusnak.)

Cinder

Kai

Scarlet

Wolf

Thorne

Mi az élet értelme?

Janne Teller – Semmi

(Könyvkuckó)

Úgy döntöttem, hogy Könyvmolypárbajon ez a regény lesz idén a bónuszkönyvem, mert az, hogy egyáltalán hallottam róla, nagymértékben ennek a kezdeményezésnek köszönhető. Az első versenyen valaki olvasta ezt a könyvet és írt róla egy nagyon jó blogbejegyzést. Már akkor felkeltette a figyelmem a téma, de mivel az illető németül szerezte be a regényt, elszomorodtam, hiszen nem ismertem annyira a nyelvet, hogy el tudjam olvasni. Aztán Semmi hírneve egyre nőtt, és hamarosan megjelent magyarul is. Engem mégis sokáig elkerült, míg végül a postámban landolt utazókönyv formájában.

A regény egy dániai kisvárosban általános iskolás végzős osztályról szól. Mindenkinek az élete zajlik a saját medrében, egészen addig, amíg az iskolaév első napjainak egyikén Pierre Anthon feláll, és közli, hogy az életben semminek nincs semmi értelme, ezért aztán nem is érdemes csinálni semmit. Elvéhez híven felül egy fa tetejére és nem is csinál semmit, leszámítva, hogy az osztálytársainak kiabál dolgokat, amikkel elbizonytalanítja őket. Mi van akkor, ha Pierre-nek van igaza? De nem akarnak igazat adni neki, ezért elhatározzák, hogy bebizonyítják: vannak fontos dolgok az életben. Mindenkinek be kell adnia valamit a Fontos Dolgok Halmába, amivel majd jól megmutatják Pierre Anthonnak. Valahol azonban útközben a dolog nagyon csúnyán elszabadul, és a gyerekek olyan leckével jönnek ki a kalandból, amit egész életükben magukkal visznek.

Ezt a regényt mindenhol A legyek urához hasonlítják, és úgy érzem, viszonylag jogosan, mert meglehetősen hasonló a nézőpontjuk: a gyermeki kegyetlenség. Utólag már arra emlékszünk, hogy milyen klassz volt fiatalnak lenni, meg a gyerekek milyen aranyosak, de az a szomorú igazság, hogy az emberpalánták, akikben a társadalmi normák iránti tisztelet még kevésbé szilárd, mint a felnőttekben, borzalmasan gonoszak is tudnak lenni. Ilyen leplezetlen valójában ezt nagyon kevés író meri felvállalni. De míg a nagy elődben tisztán a társadalomból való kiszakadást és az ennek nyomán felszabaduló majdhogynem vadállati brutalitást ábrázolja a regény, a Semmi esetében ez csak eszköz. Épp ezért nem érzem túlságosan közel állónak a másik regényhez, sőt, az a benyomásom, hogy kis szerencsével meg ügyes marketinggel ez a könyv túl is tehet A legyek urán a jövő generációi körében, mert kétségtelenül nagyobb ívű és egyetemesebb a problémafelvetése.

A regény arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi az élet értelme? Illetve, hogy van-e neki egyáltalán? Pierre Anthon felveti a tézist: az életnek nincs semmi értelme. A többi gyerek fejében pedig megragad ez a gondolat, mert annyira szokatlan... eddig az egész világ azt mondta neki, hogy amit tesznek, az fontos, mert a tanulás kell ahhoz, hogy munkájuk legyen, a munka kell ahhoz, hogy pénzük legyen, és így tovább. Ez az első alkalom, hogy kételkedni kezdenek ebben a világrendben. Azt hiszem, mind elmondhatjuk, néha magunk is megkérdőjelezzük ezeket a dolgokat, de mégis megdöbbentett az a hevesség, amivel sokan állították az interneten, hogy Pierre Anthonnak igaza van, a többiek meg gyerekes hülyék, mert az életnek tényleg szemernyi értelme sincsen. Kérdem én, miért akar valaki ezzel a meggyőződéssel élni egyáltalán? A könyv szereplői is így vannak vele, egyszerűen nem hajlandóak beletörődni, hogy a végén Pierre Anthonnak legyen igaza, ezért aztán bármit megtesznek érte, hogy bebizonyítsák a tévedését.

A Fontos Dolgok Halmának kiépülése nagyon érdekes. Mindig a közösségből valaki nevez meg egy embert és hogy mi az a dolog, amit be kell szolgáltatnia a halomban. Az áldozatot minél hamarabb meg kell hozni, és ezután a veszteséget elszenvedett gyerek jelöli a következő beszolgáltatót. Mint ahogy arra számítani lehet, ahogy a sértettség légköre egyre erősödik az osztályban, úgy egyre jobban eldurvulnak a kijelölt tárgyak is. Az elején még egyszerű tulajdonoktól kell csak megválniuk, az utolsóknak viszont már olyan dolgokat kell beszolgáltatni, amik az egész életüket megváltoztatják. A végén senki sem marad törés nélkül.

Sokáig gondolkodtam azon, mi volt az értelme annak, hogy az elbeszélőnk, Agnes, viszonylag korán sorra került a beszolgáltatásban, és így csak a zöld szandálját kell feladnia, ami, valljuk be, elég jellegtelen áldozat a többiekhez képest. De aztán rájöttem, hogy ez szándékos az írónő részéről, és igazából a többi karakter se nagyon összetett, mindenkit lehetne egy-két szóval definiálni (vakbuzgó vallásos, apuci kedvence stréber, gitározó menőcsávó). Talán Sophie képez egyedül kivételt ez alól, az ő jelleme arra kell, hogy előremozdítsa a cselekményt. A többi karakter csak sablon, egyszerű tükör. Mindenki csak azért van a történetben, hogy egy-egy lehetséges értéket szemléltessen (például: család, vallás, egyéniség, hazaszeretet), a főszereplő pedig szándékoltan ilyen jellegtelen. Teller azt várja tőlünk, hogy magunkat lássuk ezekbe az elnagyoltan felvázolt kiskamaszokba, hogy ne elégedjünk meg az ő válaszaikkal a regény kérdéseire, keressünk sajátokat.

Én már a regény elejétől úgy éreztem kicsit, hogy a gyerekek kezdeményezése hibás egy kicsit. Nem csak a kegyetlensége miatt, hanem mert ezek csak tárgyak. És bár a tárgyak túlmutatnak önmagukon, amennyiben jelképeznek valamit, illetve amilyen következményeket el kell szenvedniük miattuk, hanem attól még a tárgyak mégsem azonosak az értékekkel, amit jelképeznek. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy ami igazán az élet értelmét jelenti számodra, azt nem tudod csak így feladni. Odateheted a halomra a zászlót, de a hazaszeretetedet soha, odadobhatod az örökbefogadási papírjaidat, de annak a fontosságát, hogy te ahhoz a családhoz tartozol, nem tudod odaadni. Ezért nem is csoda, hogy Sophie beleroppant abba, ami történt vele: neki nem egy jelképet, neki magát az értéket is be kellett szolgáltatnia

Mindenesetre, bár sokszor úgy érezték ezek a gyerekek, hogy veszítettek (és bizonyos szempontból veszítettek is, hiszen az emberségüket jócskán feladták), végül bebizonyították, hogy az életben vannak dolgok, amik számítanak. És az élet értelmének nem az a lényege, hogy neked éppen MI. Hanem az, hogy LEGYEN.

És más életének értelmével játszani, megpróbálni azt elvenni tőle, nem csak felelőtlenség, hanem kegyetlenség is.

Nem igaz, Pierre Anthon?

És persze sok rossz is igaz, amit elmondanak a könyvről, ha megpróbálsz evilági logikát keresni a cselekményben, akkor tényleg elég bajosan fogsz találni, bár én nem tartom annyira elképzelhetetlennek, hogy a szülők ennyire figyelmen kívül hagyják a gyerekeiket. Mindenesetre ez a könyv nem erről szól, és nem kell elvárni tőle, hogy precíz és részletekbe menően reális legyen. Ugyanígy a cizellált stílust sem szabad várni, mert baromi egyszerű a közlésmódja a regénynek, és nem is próbál úgy tenni, mintha nagyon szépirodalmi akarna lenni. Itt a filozófia a lényeg, és ha van kedved sokat gondolkodni egy könyv mondanivalóján, akkor jó választás abszolút. De talán ezek voltak azok az apróságok, amik zavartak, amik miatt nem mindig tudtam magam beleélni tökéletesen a könyvbe, holott óriási élmény volt, és nagyon gyorsan ki is olvastam.

(A bejegyzés szinte azonos formában eredetileg itt lett leközölve: http://eotvoskollegium.blog.hu/9999/12/31/mi_az_elet_ertelme_178#more6471657 )

Végezetül készültem egy kis borítóparádéval, elvégre a könyv rengetegszer megjelent már különböző nyelveken, számos borítóval. Ezekből válogattam ki néhányat.

Nektek melyik a kedvencetek? Nekem személy szerint nagyon tetszik az angol, meg ez az utolsó, amiről azt sem tudom biztosan, milyen nyelven van. (Talán görög?) :) A magyart is szeretem, abban főleg az tetszik, hogy magát a Fontos Dolgok halmát ábrázolja, és lehet nézegetni a részleteket, ahogy haladsz előre a könyvben.

Csillagainkban a hiba – a film

(Filmszemle)

Kissé kalandosan sikerült végül megnéznem ezt a filmet, ugyanis a premier előtt egy nappal hazautaztam a szülővárosomba, ahol történetesen nem vetítették. Végül mégis elhárult minden akadály, csakhogy a blogolás előtt még állt egy nagy: a vizsgaidőszak réme. De most, hogy ezen is túl vagyok, jöhet az alkotás. :)

Hazel Grace egy orvosi csoda. Tizenhárom évesen pajzsmirigyrákkal diagnosztizálták, ami hamarosan átterjedt a tüdejére, és amibe határozottam bele kellett volna már halnia, de bekerült egy gyógyszerkísérletbe, a szer pedig megállította a tumorjai növekedését és megmentette az életét... egyelőre. Hazel azonban évekkel később is saját betegségtudatától megbénítva él, annyira, hogy az anyja depresszióra gyanakszik, és kényszeríti a lányt, hogy eljárjon egy önsegítő csoportba. Itt találkozik először Augustus Watersszel, aki másfél éve tünetmentes osteoszarkómás, amiért összességében nem volt olyan nagy ár, hogy elvesztette az egyik lábát. Gus jóképű, okos, vicces, és – ami a legfurább – tetszik neki Hazel. Az érzés kölcsönös, a lány azonban úgy érzi, nincs joga elfogadni Gus szerelmét, hiszen valószínűleg hamarosan meghal, ennek pedig nem akarja őt kitenni. De a fiú olyat ajánl föl neki, amire nem tud nemet mondani: Augustus a saját magának járó rákos gyerekek kívánságából el akarja vinni őt Amszterdamba, ahol találkozhatnak Hazel kedvenc regényének írójával, és megkérdezhetik tőle: mi történik a könyv szereplőivel az utolsó oldal után?

Először azokhoz szólnék, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva kimaradtak a jóból és nem olvasták a könyvet:

Tudom, mit gondolsz a trailer alapján: hogy ez egy szokásos, lagymatag romantikus nyál, ami csak arra jó, hogy a tinilányok rongyosra sírják a zsebkendőjüket. És igen, valahol ez igaz is a filmre, de korántsem a teljes igazság. A film történetében valóban nem okoz túl nagy meglepetéseket, az történik, ami általában szokott a műfaj más alkotásaiban. Ami többé teszi, az a megközelítés. A két főszereplő nagyon érdekes karakter, és a történet fő bája nem a szerelmükben rejlik, hanem abban, ahogy egymás világnézetét formálják. A filmben nagyon sok jó gondolat van életről, halálról, emberi kapcsolatokról, és nem patetikus, nem nyálas, és nem egyszerűsíti a problémákat. Próbál tényleg értéket adni és őszintének lenni, ez pedig értékelendő benne. Nézd meg! Vagy olvasd el! Komolyan. Ha valaha bármelyik mű tetszeni fog a műfajból, akkor az jó eséllyel ez. Ha nem találsz benne semmit, ami megfog, akkor nagyon meg leszek lepve. Feltéve, ha szereted az érzelmeket megmozgató filmeket, ugye...

És innentől SPOILER-tartalmú mélyelemzésem következik, azoknak, akik már olvasták a regényt:

A rajongó kényes egy állatfajta, általában közel teljesíthetetlen elvárásokkal ül be egy filmre, mindenben talál kifogásolni valót, mert persze mindig pont a kedvenc mellékszereplője szövegeit kurtítják meg, valakinek biztos nem olyan a szeme színe, mint a könyvben, mi az, hogy pont a legjobb jelenet maradt ki, és egyáltalán, hogy jön bárki ahhoz, hogy a kedvenc könyvét csak úgy a saját víziójára alakítgassa? Mégis, mivel mindenkinek mégsem tetszhet a film, ennek a szigorú közönségnek a mércéjét kell megcélozni, mert ők fogják a nagy tömegeket bevinni a moziba.

Értette ezt az alapvető törvényszerűséget a Csillagainkban a hiba forgatókönyvírója és rendezője is, és nagyon helyesen azt tűzték ki célul, hogy minél inkább hiteles adaptációt készítsenek. Ebben a törekvésükben olyannyira sikerrel jártak, hogy sorozatosan mindenki azzal kezdi a filmről formált véleményét, hogy „ez a leginkább könyvhű feldolgozás, amit valaha láttam”. És tényleg az! Az esetek 80%-ában még a dialógusírással se bajlódtak, a beszélgetések nagy része a könyvből van átemelve, és ez jól is van így, hiszen imádtuk John Green pergős és szellemes párbeszédeit, a filmben ezek ugyanolyan gördülékenyek.

A cselekmény jól fel van építve, annyira nincsenek üresjáratok, hogy a két órás film maximum fél órásnak tűnt nekem, minden idegszálamat lekötötte. Jó érzékkel vannak megválogatva a jelenetek, a karakterek, sok fölösleges dolgot sikerült kiszanálni, amitől a mű letisztultabb lett. Én például egyáltalán nem hiányoltam Hazel jellemtelen középiskolai barátnőjét vagy Augustus nővéreit és a borzalmas családjukat. Csak nagyon néha támadt hiányérzetem, a nagy egész szempontjából viszonylag lényegtelen részleteknél: örültem volna, ha Isaacnek kicsit több szerep jut, és Gus szüleinek is leoszthattak volna még pár sor szöveget, mert ők így eléggé lógtak a levegőben. Szívesen vettem volna még említés szintén Augustus előző barátnőjének a témáját is, de ezen kívül semmit sem hiányoltam. Bár a film felosztása időben hasonló, mint a könyvé, egy kicsit mégis úgy éreztem, hogy a vásznon Gus haldoklása némileg elkapkodottnak hatott, és (valószínűleg a PG-13, 12-es karikás besorolás miatt) nem igazán láttuk tényleg nagyon betegen a fiút, hiányzott az a kényelmetlenül reális megközelítés, ami a regényt jellemezte ilyen szempontból.

Mivel az alapmű nagyon is karakterközpontú volt, ezért igen sok múlott a színészi játékon, elsősorban is a két főszereplőn. Amikor megláttam a castingot, enyhén szólva is bizonytalan voltam az eredményt illetően, Shailene Woodley hasonlított a Hazelről alkotott elképzelésemhez, és hallottam is már jókat róla, de Augustusnak a szinte teljesen ismeretlen Ansel Elgortot választották, aki nem igazán nyerte el a tetszésem. Fokozatosan győzött meg ahogy egyre több mozgóképes anyagot láttam, és a mozi után úgy érzem: tökéletes választás volt a szerepre. Mindkét színész nagyon jól teljesít, olyan intelligenciával, bájjal és humorral alakítják ezeket a karaktereket, amilyet reméltünk tőlük. Sőt, annyira természetesek a szerepükben, hogy gyakran elfelejtettem, hogy ez egy film, úgy éreztem, mintha akkor is pont ilyen lenne, ha ott állnék mellettük és csak a barátjukként nézném őket. Hazel kapcsán féltünk attól, hogy túl bájos lesz, de nem veszett el a lány harapóssága és cinizmusa, Gus pedig igen, maníros és színpadias sokszor, de hé, a karaktert a könyvben is így szerettük. Ansel Elgort pedig olyan átéléssel alakítja a film végén a megtört, haláltól rettegő fiút, hogy szerintem mindenkinek bebizonyítja: van helye a szakmában.

A mellékszereplők is jók voltak, bár Nat Wolff se tűnt elsőre álmaink Isaacjének, de a színészi játéka teljesen rendben volt, nem lehet okunk panaszra. Hazel szüleit is szerettem, főleg az anyukáját, például az nagyon hatásos volt, hogy Hazel egyetlen szavára úgy rohant be mindig, mintha épp a világ dőlne össze, átéreztem belőle, mennyire fél a lánya elvesztésétől. De aki igazán kellemes meglepetés volt számomra, az Willem Dafoe Peter van Houten szerepében. Tökéletesen hozza a lecsúszott, megtört, alkoholista szerencsétlent, akiben azonban mégis bujkál valami jóság, ha nagyon mélyen is.

És a színészi játéknak meg a történetnek együtt sikerült pont olyan érzelmileg megmozgatóvá válnia, mint a könyvnek. A film első felében rendszeresen együtt kacagott az egész mozi, a poénok olyan jól vannak időzítve, hogy néha több percig is nevettünk, mert mire kicsit lenyugodtunk, mindig jött a következő poén. Aztán a film előrehaladtával egyre több lett a komoly, sőt, szomorú jelenet, ekkor meg már a szipogások hallatszottak innen-onnan. Egy lány büszkén bevallotta a teremből kifelé menet, hogy ő összesen hétszer sírta el magát a filmen. :) Szóval, azt hiszem, ilyen szempontból is teljesültek az elvárásaink.

Na de hogy sikerül átvinnie a filmnek a könyv mondanivalóját? Ó, de még mennyire! Ahhoz képest, hogy nem először hallottam ezeket a gondolatokat, újra el tudtam rajtuk elmélkedni. Még mindig gyönyörűnek találom, ahogy a cinikus és depressziós Hazel megtanulja, hogy hiába okozol fájdalmat azoknak, akik szeretnek, mégsem szólhat a kapcsolatotok pusztán a fájdalomról, az idealista és naiv Augustus meg elfogadja, hogy az élet lehet roppant igazságtalan is, és vannak emberek, akik sosem érnek el nagy dolgokat, de az apróságok is számítanak. Egyetlen ember is lehet az egész világ, és néhány hét is lehet az örökkévalóság.

A vizuális megjelenítésben sok különös nincsen, de korrekt. Igazából nem is kellett nekem nagy csoda, mert a szereplőkről készült közeliket élveztem a legjobban. Szépek voltak az amszterdami felvételek, a beltéri felvételek is ízlésesen meg voltak tervezve, pedig ez olyan szűk helyen, mint az Anna Frank-ház, nem lehetett egyszerű. Örültem a felbukkanó szövegbuborékoknak is, szerintem kifejezetten bájos volt Hazel és Gus kapcsolatának az a kezdeti része, amikor sokat kommunikáltak telefonon, és jó volt, hogy ez megjelent a filmben.

A zenét is kifejezetten szerettem, ugyan néha túl tolakodóvá vált, olyan pillanatokba is beraktak egy-egy számot, amikor a csönd jobb lett volna. Ugyanakkor maga az album kifejezetten jó (rongyosra hallgattam, úgyhogy lesz belőle külön bejegyzés), és egyébként a számok jelenetekhez párosítása is korrektül működött. Két helyen volt számomra zavaró az, hogy megvágták a zenét, mert előbb volt szükség a refrénre, mint ahogy az az eredetiben jött, és lehet, hogy ezt nem vettem volna észre, ha nem ismerem ilyen jól a számokat, de így kifejezetten idegesítő volt, amikor hallottam megbicsaklani a dallamot.

A várakozásaimmal ellentétben a felirat se volt borzalmas... bár ők nem nézték meg a könyvet, azért sokszor nem úgy fordították, ahogy ott, de nem vettem észre különösebben értelmetlen részeket.

A forgatáson a regény szerzője is aktívan részt vett :D

És még van soksok kis részlet a filmben, ami elsőre bizonyára elkerüli a figyelmet, de az összhatáshoz sokat ad hozzá. Ilyenek például a hitelességre törekvő részletek, többek között, hogy a támaszcsoportba járók igazi rákos kamaszok, vagy hogy Anselnek egy amputált lábú fiú segített megtanulni, hogyan járjon úgy, mintha csak egy lába lenne. Ezen kívül vannak apróságok, amik le vannak írva a könyvben, de a filmben csak utalnak rá (a V, mint vérbosszú plakát Gus falán, a fiú pólója, a szomorú hinta eltűnése), ezeket is érdemes figyelni.

Összességében egy nagyon-nagyon kiváló filmet láthattok, ha beültök a Csillagainkban a hibára, ami még a legelvakultabb rajongónak se okoz csalódást. Sőt, pontosan azt az érzelmi élményt élhetitek át, mint a könyv olvasása közben, és újra elgondolkodhattok a történet legjobb tanulságain. Csak ajánlani tudom, szeressétek, mert megérdemli. (és mi is megérdemeljük, hogy sok ilyen adaptáció legyen még.)

10/10*