Ideális nyári limonádé mélyebb tartalommal

Papírvárosok – Paper Towns (2015)

(Filmszemle)

Olyan kiváltságos helyzetben vagyok, hogy a nyaram nagy részét munka és nyaralás címszóval Athénban töltöm, ahol az USA-premierrel egy időben, már július 23-án elkezdték vetíteni a Papírvárosokat. Iziben meg is néztem, úgyhogy az a megtiszteltetés ért engem, hogy még a magyar bemutató előtt beszámolhatok nektek róla.

Quentin és Margo gyerekkorukban jó barátok voltak, de ahogy teltek az évek, szép lassan eltávolodtak egymástól. Amikor elérkezik a gimnázium utolsó néhány hónapja, szinte már olyanok egymásnak, mint az idegenek. Quentin azonban titokban még mindig szerelmes a csodálatos kalandokba keveredő, izgalmas és népszerű szomszéd lányba, csak nem meri neki bevallani. Egy éjszaka azonban Margo beállít hozzá az ablakán át, és arra kéri, legyen segítségére a jogos bosszúhadjáratában. Amikor Quentin igent mond, élete legizgalmasabb kalandja veszi kezdetét. Rettenetesen várja, hogy másnap találkozzon Margóval az iskolában, de a lány többet nem megy be, eltűnik otthonról. Quentin ezután felfedezi, hogy Margo hátrahagyott nyomokat, és arra következtetésre jut, hogy meg kell őt keresnie.

A Csillagainkban a hiba rendkívüli népszerűsége után (meg persze azért, mert jó is lett nagyon), azt hiszem, nagy elvárásokkal ültem be erre a filmre. És bár a két produkció stábjában sok átfedés volt, és ugyanannak az írónak a két regényéből készült film, mégis, teljesen más lett a kettő. Ami, mint végül is belegondoltam, jó dolog. Nagyon nagy baj lett volna, ha a Csillagainkban a hibát akarják másolni, ha John Greent most már mindig azzal akarnák eladni, hogy miatta sírják puffadtra a szemüket a tinilányok, mint a kicsit idősebb korosztály Nicholas Sparkstól. Helyette, nagyon helyes és bátor módon hagyták, hogy ennek a filmnek saját hangja legyen, önálló hangulata, atmoszférája, dinamikája. Ami, el kell ismernem, teljesen más, mint a Csillagainkban a hibáé, de ez nem baj.

Míg az előző filmet azért ajnároztam, mert komolyan úgy éreztem, hogy az volt a valaha általam látott leginkább könyvhű adaptáció, addig ezt a Papírvárosokról egyáltalán nem lehet elmondani. Persze nagy vonalakban jól hozza a könyv cselekményét, igazán lényeges dolgokban szerintem nem is változtattak, ellenben vitatkozhatunk arról, hogy a végkifejlet környéki kisebb változtatások mennyire lényegesek. Szerintem, mivel a történet fő üzenetét nem háborgatták, üsse kő, így is jó, de valakit biztos jobban fog ez idegesíteni nálam. Ráadásul benne hagytak a végleges vágásban olyan jeleneteket, amiket a színészek többé-kevésbé improvizáltak, azok meg aztán főleg nem lehettek hűek az alapanyaghoz, egészen ritkán volt az az érzésem, hogy „na, ezt a szöveget a könyvből vették ki”, ami a Csillagainkban a hibánál szinte folyamatos volt. Míg az tényleg az ijesztően könyvhű adaptációs munka csillagaként ragyog előttünk (haha, éljenek a szándékolatlan szóviccek), addig ez a film inkább arra jó példa, hogyan érdemes hozzányúlni egy alapanyaghoz, kreativitással hogyan lehet olyan filmet készíteni, ami jól egészíti ki a könyvet.

És akik ezt lehetővé tették, azok elsősorban a színészek. Casting szempontjából egy fél rossz szavam sem lehet, az összes fiatal színész tökéletes munkát végzett. Nat Isaac szerepében is szépen helytállt, de atyavilág, hogy Quentinnek milyen tökéletes volt, azt el sem tudom mondani. Mármint igen, elsősorban neki kellett elvinnie a hátán ezt a filmet, és egyszerűen minden rezdülése, minden pici arcmimikája annyira karakterhű volt, talán még egyik szerepében se láttam ennyire ösztönösnek, egységesen meggyőzőnek a játékát. Cara Delevigne pedig mellette jól hozta a végzet asszonyát, aki valójában a felszínt megkapargatva egy sérülékeny, bizonytalan, identitásválságos, de közben lázadó és minden szempontból párját ritkító kamaszlány. Ha ilyen minőségű munkát végez a továbbiakban, akkor azt hiszem, lesz neki karrierje a filmvásznon is, nem csak modellként.

Mellettük ismeretlen (legalábbis én még sosem hallottam róluk) fiatal színészek mellékszerepelnek hasonló minőségű teljesítménnyel. Az már eleve jó pont volt, hogy sikerült minden szerepre pont olyan kinézetű színészt castingolni, mint amilyennek én elképzeltem őket, de hogy még játszani is tudnak, az már végképp lenyűgöző. A Radart és Bent alakító két fiún (Justice Smith és Austin Abrams) múlott elsősorban sok, hiszen ők töltik a legtöbb időt együtt a vásznon Quentinnel, még Margónál is többet, így a barátságuk kémiájának hibátlannak kellett lennie, különben helyrehozhatatlanul sérül a történet. Szerencsére erről szó sem volt, sőt, annyira megkapóra sikeredett a kis trió kapcsolata, hogy számomra ez nyújtotta a film egyik fénypontját.

Angelának (Jaz Sinclair) külön örültem, a könyvben nagyon megkedveltem a karakterét, de nem kapott túl sok figyelmet, ellenben a filmben kicsit több lehetősége nyílott kibontakozni, ami szerintem jó döntés volt. És persze itt van még Lacey (Halston Sage), aki sikerrel feszegeti a menőlány státusz skatulyáját azzal, hogy nem csak szép, de okos, belevaló, és vicces is. (El bírná viselni a lelkem, ha Halston Sage lenne az Alaska nyomában Alaskája, ha már van ez a szép hagyomány, hogy az egyik film mellékszereplőjét átmentjük a következőbe főszereplőnek... akár Austin Abramset is el tudnám képzelni mellette, mint Pufit.) Külön öröm volt, hogy a kicsi Margót és Quentint játszó színészek hasonlítottak a nagyokra (főleg Margo) és még ügyesek is voltak.

 

Tavaly még az interjúk alatt egyszer Nat Wolff és Ansel Elgort azon viccelődtek, hogy ők minden John Green-adaptációban ott kívánnak lenni slusszpoénként, jelentéktelen kis szerepekben. Szóval itt volt a nagy kérdés: vajon Ansel Elgort komolyan gondolta, és benne lesz ebben a filmben? A találgatást csak tovább fűtötte, hogy raktak föl képet a közösségi médiába arról, amikor tiszteletét tette a forgatáson, de azt nyilván nem tudhattuk, hogy szerepel-e. Viszont (kapaszkodjatok meg erősen a széketekben): szerepel! Azt nem mondom meg, hogy hol, mert nem akarom elrontani az örömötöket (én majdnem leestem a székről a moziban, annyira röhögtem), de azt be kell vallanom, azért kitaláltam, hogy ebben a jelenetben ütne igazán nagyot a jelenléte, úgy látszik, a rendező pajtással egy rugóra járt az agyunk.

Szóval a fenomenális szereplőgárdának köszönhetően (meg annak köszönhetően, hogy a szülők figurái csak mutatóban jelennek meg) az egész filmnek adott egy ilyen végtelenül bájos, fiatalos és könnyed hangulata, ami csak ritkán hajlandó megtörni. Ezt támogatja teljes mértékben az operatőri munka, rengeteg világos, élénk színű, napfényes és vidám képpel, valamint a zene, amikből azt hiszem, jó hosszú időre be fogok tárazni nyári számokkal. Emellett persze az egész film alaposan meg van mártogatva humorban is, és bár nem mindig minden vicc vicces maradéktalanul (én speciel a Csillagainkban a hibán szerintem többet röhögtem), de azért általában működnek. Elsősorban a humorban fogható meg a film korosztályos jellege: minden nemzedéknek jut egy felnövésről szóló film, és szerintem ezt a mozit nagyon is tudatosan a 90-es években születetteknek célozták. Persze ez nem jelenti azt, hogy csak nekünk szól, de tény, hogy sok apró gyöngyszem van benne, ami annyira ennek a korosztálynak a sajátja, hogy nekünk könnyebben elérhető a humora (lásd a pokémonos utalások, vagy a Lady In Red mint nagy romantikus zene).

Nekem a könyvben speciel a sok agyalás meg a gazdag szimbólumrendszer tetszett a legjobban, ami persze ilyen formában nem vihető át filmvászonra. Én speciel többet is el tudtam volna viselni Quentin narrációjából, ami csak a történet legelején és legvégén bukkan fel, de ennek hiányában is képes volt a film sok jelentésréteget és komoly tartalmat átadni, sőt, érdekes módon néha más oldalról is megvilágítani ugyanazokat a kérdéseket, mint a könyv. Mármint persze a fő kérdés itt is az, hogy milyen veszélyekkel jár, ha idealizálsz valakit, de érdekes módon a filmben én valahogy most Radar és Angela kapcsolatán, illetve Lacey identitásválságán keresztül is ezt a problémát láttam kibomlani, nem csak Quentin és Margo viszonylatában. Nagyjából ez az egyik fő ok, amiért jó kamasz film ez: megmutatja, hogy a gimis ranglétra bármelyik szintjéről jött bármilyen ember is vagy, annyival több tudsz lenni a skatulyáknál vagy ideáknál, amiket mások rád aggatnak. Egy ember nem egy idea, egy cél, vagy jutalom, egy ember csak egy ember, aki önmagában hordozza a lehetőségét, hogy végtelenül komplex és egyedi legyen, neked pedig olyannak kell szeretned, amilyen, nem olyannak, amilyennek te kigondoltad.

Ezzel párhuzamosan engem változatlanul rabul ejtett Quentin útja. Azért be kell vallani, akármilyen cuki fiú is a főhős, a film java részében érezhetően seggfej módon viselkedett a barátaival, főleg Bennel. Az, ahogy a közös kalandok során lassan kezdte felismerni, valójában milyen sokat is jelentenek számára, szép folyamat volt, és elvezetett a film másik nagy tanulságához: ne becsüld alá az életed apró csodáit. Lehet, hogy elcsépelt tanulság, de nekem még mindig szükséges hallanom néha, mert nem tudom, ti hogy vagytok vele, de velem előfordul, hogy mindig valami nagyobbra, lenyűgözőbbre, eksztatikusabbra vágyon az élettől, és közben nem becsülöm meg azokat a jó dolgokat, amik viszont adottak. A film arra ad egy lökést, hogy ez ne így legyen, ne csak akkor kezdjek el értékelni kapcsolatokat az életemben, amikor elveszítem őket. Szerintem erre rávezetni az embereket egy jó törekvés, akkor is, ha nem ez az első és nem is az utolsó mű, ami megpróbálja.

Vicces módon a Papírvárosok könyv és film ugyanúgy hatottak számomra: „lassan, aztán egyszerre”. Eleinte, bár élveztem, inkább csak a számat húztam picit csalódottan, a közepe táján kezdett rabul ejteni a film, a végére pedig hirtelen teljesen eksztatikus élmény lett, és két méterrel a föld felett lebegve jöttem ki a moziból. Lehet, hogy nem hibátlan adaptáció, lehet, hogy nem hibátlan film, de azért nagyon-nagyon jó, és én nagyon sok fronton visszakaptam tőle a könyv élményét, néhol még többet is, úgyhogy elégedett vagyok.

Ha tehetitek, nézzétek meg ezt a filmet a moziban! Szerintem randifilmnek sem rossz választás, a srácokat is feltehetően leköti a kaland meg a road trip két órára. Nyilván sose lesz blockbuster, még a Csillagainkban a hibához képest is messze kevesebbet fog hozni, legalábbis az eddigi becslések szerint, de ettől még megéri rákölteni a pénzt, hogy lássák Hollywoodban, szükség van az okos kamaszfilmekre akkor is, ha nem veszik meg rákkal teletömött kölykökkel a szimpátiánkat. John Green szerintem megérdemli, hogy a filmiparba is bebetonozódjon, mint kiválóan eladható szerző, hátha akkor majd a jövőbeli mozik alapanyagait is jobban fogja gyártani, mint az elmúlt pár évben tette.

10/9 pont

 

VLOG: Megnéztem a Papírvárosok trailerét

Köszönöm a múlt heti bejegyzés után érkezett építő kritikákat és a biztatást! Az új videómban megnézem John Green Papírvárosok című regényéből készült filmváltozat előzetesét, és egy kicsit beszélek a véleményemről, a filmmel kapcsolatos várakozásaimról.

A leg johngreenebb John Green-regény valaha

John Green – Paper Towns (Papírvárosok)

(Könyvkuckó)

Nyáron már másfél éve volt, hogy utoljára olvastam valamit, az (egyik) kedvenc írómtól, ami nehezen tűrhető állapot, szóval nekiálltam az utolsó egyedül írt regényének, ami eddig kimaradt, a magyarul még nem megjelent Paper Townsnak.

Quentin Jacobsen és Margo Roth Spiegelman kapcsolata úgy kezdődik, mint nagyon sok gyerekkori barátság: szomszédok, ezért a szüleik szorgalmazzák, hogy játsszanak együtt. Hanem, a gyerekek egy napon a játszótéren megtalálják egy öngyilkosságot elkövetett férfi holttestét, és ez a pillanat különböző mértékben lesz hatással az életükre a későbbiekben. Amikor bekapcsolódunk a történetbe, Quentin és Margo éppen végeznek a középiskolában. Quentinből szófogadó, rendes fiú lett, aki a hosszú évek alatt a távolból rajongott a csodálatos kalandokba keveredő, népszerű és izgalmas Margóért, akivel régen eltávolodtak egymástól.

Azonban a lány egy este megjelenik a szobája ablakában ninjaruhában, feketére mázolt arccal, és közli vele, hogy márpedig segíteni fog neki megvalósítani a teljesen jogos bosszúhadjáratát. Quentin vele tart, és élete legizgalmasabb éjszakáját tapasztalja meg. Már elképzeli, milyen szép lesz az élet, ha másnaptól Margo nem a népszerű barátaival, hanem vele fog lógni az iskolában, csakhogy a lány nem megy be többet, eltűnik otthonról. Quentin azonban felfedez egy sor nyomot, amik talán elvezethetik őt Margóhoz, és amikről úgy érzi, a lány pont neki szánta őket. De vajon miért?

Aki jól ismer, az tudja, hogy van ez az... obszesszióm John Green írásművészetével kapcsolatban, mert hát ő talán az egyetlen kortárs szerző, aki felvállalja, hogy mer átlagon felüli intelligenciájú kamaszokról írni, úgy, hogy nem állítja be csodabogárnak őket. Mégis... megdöbbentő, de igaz: eleinte ez a könyv nem tetszett. Mármint olyan kellemes volt, meg minden, de számomra zavaróan hasonlított a hangulata meg az alapfelállása az Alaska nyomábanra... és már jól felfújtam magam, hogy lehúzom a könyvet, mert ez mégsem járja, amikor megváltozott a helyzet. Margo eltűnése után a történet hangulata és jellege teljesen átalakul, és már egyáltalán nem emlékeztet az Alaskára. Számomra úgy tűnik, Green talált magának az első regényében néhány ötletet, amit szeretett volna még jobban kidolgozni, és ezt tette meg a könyvben.

Ezt a borítót kevéssé szeretem

A másik, ami miatt furcsa, hogy végül ennyire tetszett a könyv, az a tény, hogy nem szerettem Margót, és ez most nagyon enyhe megfogalmazás. Átérzem azt, amit a könyv egyik szereplője mondott valahol: az ötleteit sokkal jobban kedveltem magánál a lánynál. Margóban megvan az a megalkuvás, hogy nem mer igazából önmaga lenni, és ez elől próbál menekülni, csak azt nem érti, hogy akárhova fut, önmagát mindig cipelni fogja. És mivel el van merülve a saját világfájdalmában, nem veszi észre, mennyire rettenetesen önző.

Szerencsére nem Margo a főszereplő, ő csak a katalizátor ahhoz, hogy elindítsa Quentint egy utazáson, amihez még meg kell találnia a bátorságát. Szóval igazából a könyv középpontjában Quentin jellemfejlődése áll, ami azért jó, mert ő egy nagyon szerethető főszereplő, annak ellenére, hogy talán ő a legkevésbé extravagáns az összes John Green-főhős közül. Quentinnek nincs fura mániája, egy kicsit Grammar Nazi, de ez minden. Ami definiálja Quentint az az, hogy ő jó gyerek. Tanul, nem hiányzik az iskolából, a zenekarral lóg, holott botfüle van, mert ők is jó gyerekek, a problémáit megbeszéli a szüleivel. Elsőre unalmasnak tűnik, de Quentin valójában nagyon kalandvágyó, intelligens és mély érzésű. És az, hogy pánikrohamot kap néhányszor, nem jelenti azt, hogy nem bátor. Sőt, ha valaki ennyire félős, akkor sokkal több bátorságra van szüksége.

A mellékszereplők is nagyon rendben vannak, nem érzem kidolgozatlannak őket. Különösen Radart és Bent sikerül alaposabban megismernünk, akik Quentin legjobb barátai. Radar egy internetes tényoldal elhivatott szerkesztője, ezen kívül mélységesen szégyelli, hogy a szüleinek van a világon a legnagyobb néger Mikulás-gyűjteménye. Számomra nagyon szerethető volt, olyan igazi legjobb barát, amilyet mindenkinek akarnál, lojális, megértő és elfogadó. Ben már egy kicsit nehezebb eset: ő sokkal harsányabb természet, akinek jelen pillanatban fontos prioritása az életben, hogy becsajozzon és/vagy népszerű legyen. Quentinnek és neki gyakran vannak súrlódásai, ugyanakkor Ben őszintén törődik a főhőssel, akkor is, ha nem értenek mindig egyet, és hajlandó áldozatokat hozni ezért a barátságért. Egyik fiú számára se jelent olyan rendkívül sokat Quentin útja, mégis mindketten ott akarnak lenni vele, hogy támogassák.

Az első ötven oldal Alaska-izmusa után nagyon jól esett nekem a könyv második felének cselekménye, ami lényegében félúton volt a nyomozás és az önfelfedezés között. Eszembe jutott egy kedves régi barátom, aki szintén az átlagnál jóval intelligensebb volt, és mindig azt mondogatta, hogy álmai születésnapja egy olyan nap lenne, amikor 24 órán keresztül folyamatosan csak meglepetések érnék. És igen, végül is minden okos gyerek így érez szerintem, mert akármilyen kihívásokat is helyezünk magunk elé, az élet valahogy mindig túl kiszámítható, steril és kalandmentes. Jómagam is vonzódom a nyomok sorozatát végigkövető kincsvadászatokhoz. Quentin sincs ezzel másképp, de ő Margónak hála megkapta élete nagy kalandját, úgyhogy nekünk, továbbra is unalomban tengődőknek jó vágykiteljesítés olvasni a történetét.

A történetnek meglepően erős a hangulata. Nem számítottam itt különösebben jó teljesítményre, hiszen még csak különösebben izgalmas helyszínen se játszódik, feltéve, ha Orlandót nem találjátok különösen izgalmasnak. Viszont ezen belül Green nagyszerűen választott, és az elhagyott épületekben, meg a Quentin fejében töltött órák egy idő után kifejezetten fullasztóvá és melankolikussá válnak.

John Green érezhetően szabadjára engedte minden passzióját a könyvben, többek között a metaforák iránti rajongását is. A regény tagolása is ez alapján van: három jellemző metaforát használnak a regény során az életre és az emberi kapcsolatokra, ez alapján tagolódik három szerkezeti részre a könyv. Az első szerkezeti rész a „Szál” címet viseli, mert az egyik metafora szerint a kapcsolatok olyanok, mint a léggömböt tartó szálak, és ha elpattannak, akkor az ember örökre elsodródhat. A második rész a „Fű” címmel fut, ugyanis mind kapcsolatban állunk egymással, és különállóságunk ellenére mind alkothatunk egy nagy egészet, mint a fűszálak a mezőn. Az utolsó rész a „Burok” címet viseli, ezt inkább nem fejtem ki, mert ez Quentin saját végkövetkeztetése a kapcsolatokkal kapcsolatban. Mindenestre a könyv végén ki is mondják, hogy egy dologra végtelen számú metaforát találhatsz ki, és ezek azért veszélyesek, mert meghatározzák, hogyan tekintesz valamire. (Amúgy a szerkezeti részeken belül a „fejezetek” felosztása se valami szokványos, jó ötlet volt így beosztani.) Az is érdekes, ahogy a szimbólumokat használja, például a papírvárosok számos jelentéstartalommal vonulnak végig a könyvön. Kevésbé nagy horderejű szóvirágokban is gazdag a regény, megtaláltam benne például az irodalom legborzalmasabb és/vagy legzseniálisabb hasonlatát.

„A hugyozás olyan, mint amikor egy nagyon jó könyvet olvasol: ha egyszer nekiálltál, baromi nehéz abbahagyni.”

Nat fogja játszani Quentint a filmben

Mégis, amiért igazán szerettem a könyvet, az a mélyen filozofikus mivolta. A metaforák nem csak úgy vannak, hogy legyenek, tényleg a könyv minden egyes pontja igazából egy belső utazás a főszereplő számára, és hát utazunk vele mi is. Quentin és Margo két ellentétes világnézetet képviselnek: a fiú folyton a jövőjével foglalkozik, és rettenet sokat aggódik, míg a lány az „élj a mának” filozófia szélsőséges követője. Ennek az egymásnak feszüléséről is szól a könyv, meg annak a felismeréséről, hogy valójában mennyire korlátoz a saját nézőpontod más megismerésében, és hogy mások megismerésén keresztül mennyire és hogyan ismerheted meg magad. Quentin, ugyebár elég sokáig idealizálta Margót, és az útjának ez az egyik nagy nehézsége, hogy megtanulja ezt levetkőzni, Margóban csak és kizárólag azt a hús-vér embert lássa, ami valójában, nem azt, akinek ő akarja látni.

Ami még kiemelendő a könyvvel kapcsolatban, hogy Greennek sikerült meglepő gazdagsággal megmutatni, milyen érzés is lezárni az életed egy szakaszát, és továbblépni. Benne van minden: az emlékeket megszépítő nosztalgia, a jövőtől való félelem, annak a felismerése, hogy mi az, amit érdemes megtartani, és mi az, amit nem, illetve hogy milyen az, ha valakivel menthetetlenül különböző irányokba halad az életetek, és nincs az a szeretet meg megértés a világon, ami ezt áthidalhatná. Ugyanakkor, ha megfelelő érettséggel rendelkezel, akkor viszont tudod, hogy melyikek azok a kapcsolatok, amikhez ragaszkodnod kell. Nekem legalábbis ezt mondta ez a könyv.

Száz szónak is egy a vége: John Green ezzel a regényével is adott nekem pár óra minőségi agytornát, nevetést és szívfacsarást, és erősen remélem, hogy ezt a jó szokását sokáig megtartja.

Cara Delevingne

Egy jó hír az érdeklődőknek: hamarosan elkezdik forgatni a regény filmváltozatát, és ennek örömére a Gabo bejelentette, hogy nagyjából a filmpremierrel egy időben, tehát jövő nyáron üdvözölhetjük a boltok polcain a magyar fordítást. A filmről egyelőre annyit tudni, hogy Nat Wolff fogja játszani a főszerepet, aminek én speciel nagyon örülök, mert a Stuck in Love-ban is hasonló karaktert alakított, és nagyon jól állt neki. Margo szerepét a (számomra) ismeretlen Cara Delevingne kapta, aki semmiben sem hasonlít az én fejemben élő Margóhoz, de ettől még persze lehet jó.

Kinek ajánlom? Ballagó diákoknak, és mindenkinek, aki szereti (hogy az általam kifejezetten utált rádiós sablondumát idézzem). :D

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/9

Stílus: 10/10*

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/10*

Összesen: 10/10*

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Nekem egyedül a bejegyzés elején mutatott borítója tetszik az angolok közül, a többi felejthető.

Kedvenc szereplők: (1) Quentin (2) Radar (3) Lauren (4) Ben (5) -

Kedvenc jelenetek: (1) a vége... teljesen érzelemgombóc lettem tőle (2) Quentin rájön, hogy Margo egy hús-vér ember (3) Ben megmenti őket a tehén általi haláltól (4) a fiúk felfedezik az elhagyott üzletházat (5) a boxutca-jellegű benzinkutas megállás :D

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: a fejezetek felépítése, a nyomok

Érdekességek a Csillagainkban a hibáról

Moly.hu-n kértek meg, hogy rakjak össze egy ilyen posztot. Rengeteg interjút néztem meg, de azért jó pár ki is maradt, mert iszonyatos mennyiségű anyag van a neten, szóval ha ti tudtok még valamit, ami bekerülhetne is, írjátok meg bátran. A kulisszatitkok a könyvről, filmről SPOILEReket tartalmazhatnak, úgyhogy csak akkor ajánlom olvasásra, ha már olvastad a könyvet és/vagy láttad a filmet.

A könyvről:

- John fejében régóta élt Hazel és Augustus története, amihez az inspirációt az nyújtotta, hogy évekig dolgozott rákos fiatalokkal. Azonban félt belevágni a regénybe, egészen addig, amíg egy kedves barátja, Esther, 2010-ben tizenhat évesen meghalt. John ezután határozta el, hogy mindenképp meg kell írnia a történetet a tiszteletére arról, hogy egy rövid élet is lehet teljes élet. Azonban az író hangsúlyozza, hogy nem Estherről mintázta Hazelt, kivéve azt a vonását, hogy nagyon pontosan felméri, milyen hatással van a betegsége a környezetében élőkre, és ezt próbálja mérsékelni, ebben nagyon hasonlítanak egymásra a lányok.

Egyik kedvenc külföldi borítóm,
az izraeli

- A szerző szándékosan írta meg úgy a regényt, hogy minden fontosabb szereplőnek legyen valami fogyatékossága. Azt mondta, a témáról szóló könyvek gyakran arra helyezik a hangsúlyt, hogy az egészséges emberek mit tanulhatnak a betegektől, ő pedig azt akarta megmutatni, hogy minden élet értékes, és az életedet nem mindig mások határozzák meg. Nat Wolff (Isaac) ehhez még hozzáfűzte az interjúban, hogy a karakterek hibáinak semmi köze a betegségükhöz. Ők egyszerűen csak normális kamaszok, a saját jellemhibáikkal, akik szörnyű élethelyzetbe kerültek.

- John saját bevallása szerint azért ír egyke főszereplőkről, mert ez egy közös poénjuk az öccsével, Hankkel.

- Kérdezték a szerzőt arról, hogy úgy érzi-e, mintha a Mennyei megbánás is a saját regénye lenne. Azt mondta, csak szeretne ilyen jó könyvet írni, ugyanis az a jó a képzeletbeli könyvekben, hogy mindig jobbak lehetnek az igazi könyveknél, mert egyszerűen lehetnek tökéletesek.

- John abban hasonlít van Houtenre, hogy ő sem tudná megmondani, mi vár a karakterekre a könyv után. Úgy gondolja, az író szavának a könyv írott betűin túllépve nem szabad sokat számítania, mert a könyv az olvasókhoz is tartozik. És ha véletlenül megbánná, hogy pont ott és úgy fejezte be a könyvet, ahol és ahogy, már akkor sem változtathat rajta.

- John a könyv írása közben sokat sírt. Azt mondta, már bizonyára hülyének nézték a Starbucksban, mert odament reggel, leült, bőgött három órát a nyitott laptop előtt, aztán hazament. Segített az alkotói folyamatban, hogy szomorú volt, de azért nem volt könnyű neki.

- Rengeteg vázlat született a történetről és több különböző befejezése is papírra került. Az első megírt lezárás a következő volt: Augustus halála után Hazel és van Houten arra jutnak, hogy úgy tudják kellőképp megtisztelni a fiú emlékét, ha valami hősies halált halnak. Kitalálják, hogy a legjobb mód erre, ha keresnek egy drogbárót és megölik, még akkor is, ha időközben őket is legyilkolják a testőrök. Végül azonban a megvalósításig sosem jutnak el, mert rájönnek, hogy talán ez mégsem jó ötlet. John szerkesztője még ezt a változatot olvasta el először, a reakciója a következő volt: „John, az első kétszáz oldal zseniális, komolyan mondom, eddig ez a legjobb munkád. Viszont az utolsó negyven oldalról nem tudom megmondani, hogy csak viccelsz-e. Olyan, mintha fanfictiont írtál volna, vagy parodizálnád saját magadat, rémes.” Nat reakciója így hangzott: „John... ez nagyon érdekesen hangzik meg minden és biztos tök jó, hogy kipróbáltad... de azért azt hiszem, mégiscsak elégedett vagyok azzal a befejezéssel, amit kaptunk.”

- A szerző rengeteg rajongói levelet és emailt kap, különösen, amióta elindult ez az őrület a Csillagainkban a hiba körül. Azt mondta, ha nem is tud válaszolni a többségére, azért nagyon jól esik neki, mert számára valahogy nem érződik valóságosnak a saját regénye, amíg nem olvasták mások, és jó látni, hogy hányféle életet élhet a könyv az olvasókban, mennyi különböző értelmezése van.

- John alapvetően nem akarta, hogy megfilmesítsék a regényét, nagyon bizonytalan volt azzal kapcsolatban, eladja-e a jogokat. A lelkiismerete akkor nyugodott meg, amikor először beszélt telefonon a producerekkel, akik sietve biztosították, hogy Hazelnél az egész filmben oxigénpalack lesz, hogy nem csak egy romantikus filmet akarnak, hanem szeretnék, ha a családi kapcsolatokról is szólna, és hogy nem csak a cselekményben, de hangulatban és üzenetben is hűek akarnak maradni a könyvhöz. John szerint minden ígéretüket betartották.

- A szerző többször hangsúlyozza, hogy legvadabb álmaiban sem számított rá, hogy ez a regény ilyen népszerű lesz, pedig már masszív rajongótáborral rendelkezett a Csillagainkban a hiba megjelenése előtt is.

Kulisszatitkok a filmről és a forgatásról:

- Shaileent először nem akarták kiválasztani Hazel szerepére, mert a rendező túl idősnek tartotta. Ténylegesen tizenhat éves főszereplőt akart, Shaileen pedig a forgatáskor már huszonegy volt. Hogy kicsit fiatalabbnak látsszon, a szereplőválogatásra smink nélkül, kócos hajjal és szakadt ruhákban ment. Azonban aggodalomra nem volt semmi oka: a rendező azonnal úgy érezte, mintha maga Hazel beszélne hozzá, és az előadását már akkor többen megkönnyezték, úgyhogy simán megkapta a szerepet.

- Ansel Elgort (Augustus) a következőképp tudta meg, hogy megkapta a szerepet: Chicagóban forgatták A beavatottat, ahol ő és Shaileen jó barátok lettek. Mielőtt a hétvégére hazautazott volna New Yorkba, a fiú egy csomagot kapott tőle azzal a szigorú utasítással, hogy ne nyissa ki. Hazament, eltelt négy nap, el is feledkezett a dologról. A negyedik napon Josh Boone (a rendező) felhívta, és megkérdezte: „Kaptál Shaileentől egy csomagot?” „Igen, miért?” „Na, most már kinyithatod!” Ansel kibontotta (nehéz volt, erős volt a csomagolás), és odabent egy félig rohadt holland sajtos-paradicsomos szendvicset talált. Erre a rendező vidoran közölte vele: „Megyünk Amszterdamba!”.

- Shailene csodás hosszú hajkoronával érkezett a forgatásra, úgyhogy még mielőtt bármit is elkezdtek volna, le kellett vágni. Szegény, lány a kezébe fogta a nagy köteg haját, és potyogtak a könnyei.

- John Greennek lett volna egy cameója a filmben (a kép alapján a reptéren találkoztak volna vele a főhősök), de ezt később kivágták, John szerint azért, mert pocsék színész, és a jelenet dramaturgiailag indokolatlan volt. Mindenesetre annak nagyon örül, hogy a ruhát, amit a forgatáson viselt, megtarthatta. Egyébként Nat Wolff segített neki a felkészülésben, de azt mondta az esetről, hogy van, amiből egyszerűen nem lehet jót kihozni. :D

- Az amszterdami jelenetek egy részét valójában nem is Amszterdamban vették fel. Például az Anna Frank-ház belsejét is felépítették Pittsburghben, ugyanis az eredeti épületben olyan szűk a hely, hogy nem tudták volna megoldani a forgatást. Azonban a díszletépítők jó munkát végeztek: Ansel szerint a fal utolsó repedéséig minden pontos volt. John nevetve mesélte, hogy bár ott volt a stábbal Amszterdamban is, de meg nem tudta volna megmondani a film megnézése után, hogy mit forgattak az eredeti helyszínen és mit nem.

- A stáb nagyon élvezte az amszterdami forgatást, bár nem volt túl jó idejük, borús-esős és hideg is volt az idő, de Shaileen szerint ez csak hozzátett a romantikus hangulatához a városnak.

- Josh Boone azt mondta, hogy bár nagyon sok szöveg volt a könyvből kivéve, azért hagytak teret a színészeknek az improvizációra is. John kedvenc része a filmben pont egy ilyen improvizációra épül: a tojásdobálásnál Gus  Isaac kárára poénkodik valamin, mire Isaac így vág vissza: „I’m blind, not deaf. And I don’t like when you make fun of my disabilities.” ami magyarul kábé így hangzik: „Vak vagyok, nem süket. És egyáltalán nem jön be, amikor viccet csinálsz a nyomoromból.”. Ez teljesen Nat Wolff agyszüleménye volt.

- A stábtagok annyira jól érezték magukat egymás társaságában, hogy minden este együtt vacsoráztak.

- A támaszcsoport tagjait Hazelen, Guson, Isaacen és Patricken kívül nem színészek alakították, hanem valódi rákos kamaszok. A színészek nem csak velük beszélgettek a tapasztalataikról, hanem kórházakba is elmentek, hogy minél jobban megérthessék a karaktereik helyzetét.

-  Anselnek egy tizenhét éves amputált fiú, Tanner, kölcsönözte a lábát azokban a jelenetekben, amikben a művégtag látszik. Mindkettejükkel felvették a jelenetet úgy, hogy Anselen egy combig érő zöld zokni volt, és utólag összevágták a felvételeket. Ez a fiú egyébként nagyon sokat segített Anselnek, hiszen ő maga is csak egy éve veszítette el a lábát, és a hozzáállása ehhez a veszteséghez inspirálta a színészt Augustus karakterének megformálásában, mert úgy gondolta, hogy ő is nagyon hasonlóan érezhet. Ezenkívül segített megtanulni, milyen is az ember mozgása, ha az egyik lába nem igazi. A hűség kedvéért a jeleneteiben Ansel még egy bokamerevítőt is viselt, ugyanis a művégtagok bokarésze nem olyan mozgékony, mint az igazi, ha olyan lenne, nem lehetne velük járni.

- Nat Wolff bevallása szerint a filmben dobált meg életében először tojással akármit is, de eddig annyira nem tudta átélni, mivel nem látta. Nat ugyanis Isaac szemműtétje után olyan szemüveget (és kontaktlencsét)  hordott a jeleneteiben, amiben ténylegesen vak volt, egyáltalán nem látott ki belőle. Ezért örült neki, hogy a vásznon végre megnézhette ezt a jelenetet.

- Shaileennek az a törölt jelenet hiányzott a legjobban, amiben Hazel és Gus eladják  a hintát.
- A bővített változat a mozikban vetítettekhez képest három extra jelenetet tartalmaz. Az elsőben Hazel és Gus elhatározzák, hogy hirdetést adnak fel a neten a depresszív hintáról, és közben Augustus elmondja Hazelnek, mi is tetszik neki a lányban annyira. A második extra jelenet John Green reptéri cameója.  A harmadik a benzinkutas jelenet folytatása, a mentőautóban Hazel ott van a kínlódó Augustussal, aki arra kéri, hogy mondjon neki egy verset, de mivel ami a lány eszébe jut, az túl rövid, ezért tovább kell költenie ahhoz, hogy kitartson, amíg a fiú ébren van. Érdekes módon viszont az az egy perces részlet ami a Page To Premiere oldalon kijött, mint a leendő bővített változat extra jelenete, végül nem került fel a DVD-re. Abban a részletben azokat a napokat látjuk tömörítve, amikor Hazel sok időt töltött a kórházból hazakerült, már nagyon-nagyon beteg Augustusnál.

- A színészeknek nagy megerősítés volt, hogy John Green végig ott volt a forgatáson, mert bár közvetlenül a rendezővel dolgoztak össze, de azért mindig odasündörögtek Johnhoz is, hogy kikérjék a véleményét. Shaileen szerint nagyon lehetett érezni azokon a napokon, amikor valamiért nem volt ott, hogy milyen fontos, nagyon hiányolták az emberek. A szerző egyébként videóblogjában dokumentálta is a forgatást és a promókörutat, ő készítette az első interjúkat a színészekkel.

- Ansel bevallása szerint számára a legnehezebb jelenet a filmben a benzinkutas volt, mert ez az a pillanat, amiben a leginkább sérülékenynek és összetörtnek látjuk Augustust, és ilyenkor a színészen nagy a nyomás, hogy a pillanatot őszintén adja át. Meggyőződése szerint színészi pályafutásában eddig ez volt a legnehezebb jelenete.

- Amikor Isaac Monicát taperolja a támaszcsoport után, abban semmi improvizált nem volt: benne volt a forgatókönyvben, sőt a rendező még be is ordította az utasítást. :D Nat szerint nem kicsit volt kínos a dolog.

- John a tumblr-jén erősítette meg, hogy az a néhány oldal, ami a Mennyei megbánásból látszik a filmben az ő munkája: a producer kérte fel, hogy írjon meg két kétoldalas részletet a regényből: az egyik két oldalon Anna éppen a narkotikumok ködén áttörő fájdalomról elmélkedik, ebből származik a hőseink számára ikonikussá vált "Pain demands to be felt." (A fájdalom megköveteli, hogy érezzék.) részlet. A másik két oldal a könyv utolsó két oldala. Az a többszáz oldalas példány, amit a filmben lapozgatnak, ennek a négy lapnak az ismétlődéséből áll, John Green hazavitte a forgatásról emléknek.

- A fiatal színészek és John egy promókörút keretében körbejárták Amerikát. A körút legemlékezetesebb pillanata az volt, amikor Dallasban egy Caroline nevű fiatal lány feljött a színpadra, és elmesélte, milyen hálás a könyvért, mert sokat segített neki a betegsége elfogadásában, ugyanis limfómája van. Miután a színészek megölelgették, és elindult vissza a tömegbe, a közönség elkezdte skandálni a nevét. Mindenki megemlékezett arról, hogy milyen megható volt ez a pillanat.

- A premier vörös szőnyege a könyvborítóval harmonizáló világoskék volt. :D

A filmhez, történethez, karakterekhez kapcsolódó érdekességek:

- Ansel több interjúban elmondta, mennyire nagy nyomás nehezedett rá, amikor megkapta a szerepet, ugyanis nagyon hamar kiderült számára, mennyien szeretik ezt a történetet és a karaktert, ő pedig nem akarta elszúrni a dolgot. (Ilyenkor rendszerint a mellette ülő színésztársak megnyugtatták, hogy nem szúrta el.)

- A két főszereplő saját bevallása szerint azt a kérdést utálta a legjobban az interjúkon, ami nagyjából így hangzott: Milyen volt A beavatottban testvérpárt, majd közvetlenül utána a Csillagainkban a hibában szerelmespárt játszani? Mindenesetre úgy gondolják, jó, hogy így alakult, mert ezáltal a Csilagainkban a hiba forgatására nem vadidegenekként érkeztek, és a kapcsolatuk segített a Gus és Hazel közti kémia felépítésében. Hitelesebbé tette a karaktereket, hiszen ők amellett, hogy szerelmesek, egymás legjobb barátai is, a két színész pedig szintén nagyon jóban van egymással.

- Shailene kedvenc idézete: „I fell in love the way you fall asleep: slowly, and then all at once.” („Úgy hullottam alá a szerelembe, ahogy az ember elalszik: lassan, azután egyszerre.”)

Ansel kedvenc idézete: „Apparently life is not a wish granting factory.” („A világ nem egy kívánságteljesítő gyár.”)

- Ha lehetne egy kívánságuk, Shailene azt kívánná, hogy hagyják abba az emberek a környezetszennyezést.  Ansel még kilencvenkilenc kívánságot kérne, hogy legyen lehetősége sok jó dolgot kívánni.

- Nat Wolff azt mondta a szerepéről, hogy nehezebb volt eljátszani, mint először gondolta. Isaac ugyanis nem úgy komikus elem ebben a történetben, hogy viccet csinálnak belőle, egyszerűen csak egy srác, akinek jó a humora, és megelőzi az embereket abban, hogy viccet csináljanak belőle, hogy inkább ő viccelődik magán.

- John azt mondta, egészen érdekes élmény volt számára megnézni a filmet, sok új dolgot fedezett fel. Például írás közben annyira Hazel szemüvegén keresztül látta a szüleit, hogy a filmig fel sem fedezte, milyen egyedülálló az anya és az apa kapcsolata a könyvben, hogy kitartanak egymás mellett egy olyan helyzetben, amire senki sem készül fel, amikor kimondja az igent. Mivel John maga is férj és apa, ez nagyon imponált neki. (Személyes megjegyzés: nekem már a könyvben is feltűnt. :D)

- Azt is megkérdezték a stábtól, hogy kit játszanának szívesen a filmben a saját karakterükön kívül. Ansel van Houten szerepére utazna, persze nem most, majd egy kicsit idősebb korában.  Laura Dern (Hazel anyukája) és Nat mindketten John Green cameo-szerepét szeretnék eljátszani, azaz a lány apukáját a reptéren. John maga szívesen lenne Hazel apukája, ha rendelkezne elég színészi képességgel.  Sam Trammel (Hazel apukája) Patrick szerepét játszaná el, a többiek szerint még megoldható is lenne a dolog, akár egyszerre mindkét karakter is. :D Shaileen szintén van Houten szerepére vágyik, illetve ha Sziszifusz, a hörcsög szerepelne a történetben, akkor őt is szívesen eljátszaná.

- Nat nagy rajongója volt a könyvnek már azelőtt, hogy bekerült volna a stábba, és nagyon örült, hogy megkapta a szerepet. Johnnal azóta amúgy különleges barátság szövődött köztük, állandóan ugratják egymást, amiből kaphatott a közönség is bőven, mert általában őket szokták együtt interjúztatni. Fognak is még együtt dolgozni, ugyanis Nat megkapta a Paper Towns főszerepét.

- Kérdezték a színészeket a promókörútról is. John elmondta, nagyon jól esik neki, hogy ennyien érdeklődnek a film iránt, mert ez azt jelenti, hogy őszintén szerették a könyvet, és támogatják a projektet. Nat elmondta, hogy jó volt ennyi intelligens és összeszedetten beszélő kamasszal találkozni, akik remek kérdéseket tettek fel nekik. Szerinte az John hatása, ezek a fiatalok felnéznek rá, és ez jó dolog. John azt mondta erre, hogy nagyon hálás a rajongóiért, mert mind olyan emberek, akiket kedvelhet, okos és érdekes gyerekek, és ez remek érzés.

Shaileen könnyekig hatódott a körút atlantai állomásán

- John és Nat is elismerték, hogy hiába ismerték oda-vissza a könyvet és a forgatókönyvet és hiába csinálták végig a forgatást, mégis sírtak a filmen. Nat csak a második nézésnél sírt, mert először még túlságosan sokkolta, hogy ott látja megát a kész filmben. :D Ansel az egyik interjún azt mondta, hogy már négyszer látta a filmet és mind a négy alkalommal megkönnyezte. Shaileen szerint ezt senki sem tudja megállni sírás nélkül, mert mindenkinek van valakije, aki krónikus betegségben halt meg, és emiatt a szereplők helyzete nagyon átélhető.

- Nattől és Anseltől kérdezték, hogy milyen zenét hallgasson az az egyszeri rajongó, ha túl akar lenni a Csillagainkban a hibán. Ansel azt mondta, hogy a Fix you vagy más Coldplay-szám segít a legtöbbet valószínűleg hosszú távon.

- Anseltől kérdezték, hogy szerepelne-e még John Green valamelyik könyvének adaptációjában, mire ő azt válaszolta, hogy lenne még pár szerep, amit szívesen eljátszana. Nat biztosította a rajongókat, hogy be fogják magukat csempészni minden egyes John Green-filmbe, abból fogod felismerni a filmet, hogy ők majd ott vigyorognak valamelyik sarokban.

- Shaileen valahogy rávette a fiúkat, hogy senki se használjon dezodort a forgatás alatt. Amikor egy idő után már kezdtek erősen szaglani, Nat és Ansel rájöttek, hogy Shaileen valami természetes kristálycuccot használ, és attól marad olyan jó illatú. :D Ennek ellenére akkor már kitartottak.

- Megkérdezték Anselt, mit gondol, Augustus hogyan reagálna a története népszerűségére, mire ő azt felelte, hogy reméli, mindannak tükrében, amit Augustus Hazel példáján tanult, nem adná meg magát a csábításnak és azt tudná mondani, hogy ez szép, de Hazel szerelme sokkal nagyobb ajándék ennél a sikernél.

Személyes jellegű információk, érdekességek a színészekről:

- Kérdezték a stáb tagjait arról is, kivel találkoznának szívük szerint. Nat Paul McCartneyval szeretne, de azt mondta, reméli, hogy nem olyan lenne, mint Hazel találkozása van Houtennel, Paul biztos nem lenne olyan szemét vele. :D John Tony Morrisont mondta, mivel ő volt az az író, aki a leginkább nagy hatással volt a munkájára. Shaileen egy halott francia írónővel, Anais Ninnel találkozna a legszívesebben, Ansel pedig Paul Newmannel. Amikor a riporter arra próbálta kényszeríteni őket, hogy élőt mondjanak, Shaileen kitartott Anais mellett, Ansel pedig azt mondta, szerencsés, mivel jelenleg ott tart a pályája, hogy talán lesz lehetősége azokkal az emberekkel együtt játszani filmekben, akikre felnéz, Christian Bale-t és Tom Hardy-t említette példaként. És mivel nem akarja tönkretenni a pillanatot, amikor megpróbál velük haverkodni, mintha nem csodálta volna őket egész életében, ezért valószínűleg, ha kívánnia kéne valamit, csak elmenne Disneylandbe.

- Egy másik népszerű kérdés, hogy nekik mi az igazi történetük: hobbik, szenvedélyek, fura fétisek. John bevallotta, hogy az egyetlen igazán váratlan benne, hogy szenvedélyes rajongója a Liverpool FC-nak. Nat sokat gondolkodott a kérdésen, azt mondta, nincs igazán olyan, amit nem tudnának róla az emberek, de aztán John kisegítette azzal, hogy Nat fanatikus Beatles-rajongó. Ansel és Shaileen részben  egymás helyett válaszolták meg a kérdést: Ansel elmondta, hogy Shaileen szenvedélyes növénytartó, és szeret olyan alapanyagokból főzni, amikből másnak eszébe se jutna. Shaileen kiemelte, hogy Ansel gyönyörű miniatúrákat fest (apró képeket, főleg kavicsokra), nagyon jó énekhangja van, és ügyes DJ is. A fétiseikre vonatkozva bevallották, hogy Shaileennek lábfétise van, Ansel pedig odavan a kerek arcokért.

- Arra a kérdésre, hogy volt-e rájuk valaha könyv olyan nagy hatással, mint a Mennyei megbánás, Shaileen azt válaszolta, hogy Anais egyik könyve, a Henry and June az örök kedvence, amit újra és újra elolvas, tele van jegyzetekkel, kiemelt sorokkal, és elég rongyos már szegény. Egy másik interjúban az 1984-et emlegette, hogy az nagy hatással volt kamaszkorában arra, ahogy a világot és a társadalmat látja. Ansel azt felelte, hogy nem annyira szeret olvasni, neki filmek vannak olyanok, amiket újra és újra megnéz, például a Rakparton (On the Waterfront). Ha mégis könyvet kéne mondani, akkor a Csillagainkban a hibát mondaná, ez a könyv volt az elmúlt öt évben a több elolvasott közül, amit igazán élvezett. Nat Wolff kedvenc könyve a Zabhegyező, mert pont az életének abban a szakaszában olvasta, amikor nagy hatással volt rá.

- Shaileen jelenleg „önkéntesen hajléktalan”, mivel odaadta a házát a nagymamájának, és ő maga egy bőröndből él. A bőröndben a legszükségesebbek vannak: két-három farmer, pólók, ruhák és egy mütyürös doboz, amit a barátnői készítettek neki, hogy legyen miben tárolni a csecsebecséit.

- Ansel gyerekkorában balettozott, majd a suli menzáján a haverjaitól megtanult breakelni. Állítása szerint annyira nem jó táncos, csak ezt is próbálja egy kis színészkedéssel felhúzni.  (A többiek meg vannak győződve, hogy csak szerénykedik, és valójában nagyon ügyes.)

- Shaileen kedvenc kajái azok, amiket a hűtőben található maradékokból dob össze öt perc alatt.

- Nat a testvéreivel együtt zenél egy bandában.

- Anselnek tették fel a kérdést, hogy melyik lenne álmai Broadway-szerepe, ugyanis ő két színdarabban is játszott már.  Azt felelte, hogy Javert A nyomorultakból, majd tovább passzolta a kérdést a többieknek. Shaileen Elisabethet mondta (sajnos nem vagyok nagyon képben a Boradway-darabokkal, talán a Büszkeség és balítélet színpadi változatát is játsszák?), Sam Trammel (Hazel apukája) pedig azt felelte, hogy Rómeó volt nagyon sokáig, de mivel ebből már kicsit kiöregedett, újat kell találnia.

- Nattől és Anseltől kérdezték meg, hogy az életben romantikus alkatnak tarják-e magukat. Erre azt válaszolták, hogy igen, mindketten értékelik a szerelmet az életükben. Ansel még hozzátette, hogy ők nem olyan srácok, akik nem merik kimutatni az érzéseiket, vagy macsóskodnak, bár színészek között kevés olyan van.  Amikor a riporter megkérdezte, hogy mi volt a legromantikusabb dolog, amit valaha tettek, Nat elmesélte, hogy írt néhány barátnőjének dalt, amiket fel is vett, úgy adta oda nekik, és amikor először ilyet csinált, még csak hatodikos volt, és a lányt valószínűleg elijesztette. (Egy másik interjúban azon nevetnek Ansellel, hogy neki is írt számot. XD)

- Amikor valami olyat kellett mondani egymásról, amit nem tud mindenki, Nat azt emlegette, hogy Ansel milyen jó IDM (intelligens tánczene, a techno egy dallamosabb ágazata) művész, Ansel pedig azt hozta fel, hogy Nat nem eszi meg a sajtot. :D Ezután felszólították őket, hogy mondjanak valamit Shaileenről is, és Nat elmesélte, hogy bár úgy tesz, mintha a színészkedés csak úgy menne neki, valójában nagyon lelkiismeretes a munkájában, például minden forgatási nap elején újraolvasta azt a részt a könyvben, amit éppen forgattak és rendkívül jól tud koncentrálni.

- Ansel egyik nagymamája norvég volt, és a Második Világháború idején csatlakozott az ellenálláshoz, akik zsidókat bújtattak és próbáltak megmenteni. A hölgyet azonban elfogták, és egy évre koncentrációs táborba került.

Csillagainkban a hiba – a film

(Filmszemle)

Kissé kalandosan sikerült végül megnéznem ezt a filmet, ugyanis a premier előtt egy nappal hazautaztam a szülővárosomba, ahol történetesen nem vetítették. Végül mégis elhárult minden akadály, csakhogy a blogolás előtt még állt egy nagy: a vizsgaidőszak réme. De most, hogy ezen is túl vagyok, jöhet az alkotás. :)

Hazel Grace egy orvosi csoda. Tizenhárom évesen pajzsmirigyrákkal diagnosztizálták, ami hamarosan átterjedt a tüdejére, és amibe határozottam bele kellett volna már halnia, de bekerült egy gyógyszerkísérletbe, a szer pedig megállította a tumorjai növekedését és megmentette az életét... egyelőre. Hazel azonban évekkel később is saját betegségtudatától megbénítva él, annyira, hogy az anyja depresszióra gyanakszik, és kényszeríti a lányt, hogy eljárjon egy önsegítő csoportba. Itt találkozik először Augustus Watersszel, aki másfél éve tünetmentes osteoszarkómás, amiért összességében nem volt olyan nagy ár, hogy elvesztette az egyik lábát. Gus jóképű, okos, vicces, és – ami a legfurább – tetszik neki Hazel. Az érzés kölcsönös, a lány azonban úgy érzi, nincs joga elfogadni Gus szerelmét, hiszen valószínűleg hamarosan meghal, ennek pedig nem akarja őt kitenni. De a fiú olyat ajánl föl neki, amire nem tud nemet mondani: Augustus a saját magának járó rákos gyerekek kívánságából el akarja vinni őt Amszterdamba, ahol találkozhatnak Hazel kedvenc regényének írójával, és megkérdezhetik tőle: mi történik a könyv szereplőivel az utolsó oldal után?

Először azokhoz szólnék, akik valamilyen rejtélyes oknál fogva kimaradtak a jóból és nem olvasták a könyvet:

Tudom, mit gondolsz a trailer alapján: hogy ez egy szokásos, lagymatag romantikus nyál, ami csak arra jó, hogy a tinilányok rongyosra sírják a zsebkendőjüket. És igen, valahol ez igaz is a filmre, de korántsem a teljes igazság. A film történetében valóban nem okoz túl nagy meglepetéseket, az történik, ami általában szokott a műfaj más alkotásaiban. Ami többé teszi, az a megközelítés. A két főszereplő nagyon érdekes karakter, és a történet fő bája nem a szerelmükben rejlik, hanem abban, ahogy egymás világnézetét formálják. A filmben nagyon sok jó gondolat van életről, halálról, emberi kapcsolatokról, és nem patetikus, nem nyálas, és nem egyszerűsíti a problémákat. Próbál tényleg értéket adni és őszintének lenni, ez pedig értékelendő benne. Nézd meg! Vagy olvasd el! Komolyan. Ha valaha bármelyik mű tetszeni fog a műfajból, akkor az jó eséllyel ez. Ha nem találsz benne semmit, ami megfog, akkor nagyon meg leszek lepve. Feltéve, ha szereted az érzelmeket megmozgató filmeket, ugye...

És innentől SPOILER-tartalmú mélyelemzésem következik, azoknak, akik már olvasták a regényt:

A rajongó kényes egy állatfajta, általában közel teljesíthetetlen elvárásokkal ül be egy filmre, mindenben talál kifogásolni valót, mert persze mindig pont a kedvenc mellékszereplője szövegeit kurtítják meg, valakinek biztos nem olyan a szeme színe, mint a könyvben, mi az, hogy pont a legjobb jelenet maradt ki, és egyáltalán, hogy jön bárki ahhoz, hogy a kedvenc könyvét csak úgy a saját víziójára alakítgassa? Mégis, mivel mindenkinek mégsem tetszhet a film, ennek a szigorú közönségnek a mércéjét kell megcélozni, mert ők fogják a nagy tömegeket bevinni a moziba.

Értette ezt az alapvető törvényszerűséget a Csillagainkban a hiba forgatókönyvírója és rendezője is, és nagyon helyesen azt tűzték ki célul, hogy minél inkább hiteles adaptációt készítsenek. Ebben a törekvésükben olyannyira sikerrel jártak, hogy sorozatosan mindenki azzal kezdi a filmről formált véleményét, hogy „ez a leginkább könyvhű feldolgozás, amit valaha láttam”. És tényleg az! Az esetek 80%-ában még a dialógusírással se bajlódtak, a beszélgetések nagy része a könyvből van átemelve, és ez jól is van így, hiszen imádtuk John Green pergős és szellemes párbeszédeit, a filmben ezek ugyanolyan gördülékenyek.

A cselekmény jól fel van építve, annyira nincsenek üresjáratok, hogy a két órás film maximum fél órásnak tűnt nekem, minden idegszálamat lekötötte. Jó érzékkel vannak megválogatva a jelenetek, a karakterek, sok fölösleges dolgot sikerült kiszanálni, amitől a mű letisztultabb lett. Én például egyáltalán nem hiányoltam Hazel jellemtelen középiskolai barátnőjét vagy Augustus nővéreit és a borzalmas családjukat. Csak nagyon néha támadt hiányérzetem, a nagy egész szempontjából viszonylag lényegtelen részleteknél: örültem volna, ha Isaacnek kicsit több szerep jut, és Gus szüleinek is leoszthattak volna még pár sor szöveget, mert ők így eléggé lógtak a levegőben. Szívesen vettem volna még említés szintén Augustus előző barátnőjének a témáját is, de ezen kívül semmit sem hiányoltam. Bár a film felosztása időben hasonló, mint a könyvé, egy kicsit mégis úgy éreztem, hogy a vásznon Gus haldoklása némileg elkapkodottnak hatott, és (valószínűleg a PG-13, 12-es karikás besorolás miatt) nem igazán láttuk tényleg nagyon betegen a fiút, hiányzott az a kényelmetlenül reális megközelítés, ami a regényt jellemezte ilyen szempontból.

Mivel az alapmű nagyon is karakterközpontú volt, ezért igen sok múlott a színészi játékon, elsősorban is a két főszereplőn. Amikor megláttam a castingot, enyhén szólva is bizonytalan voltam az eredményt illetően, Shailene Woodley hasonlított a Hazelről alkotott elképzelésemhez, és hallottam is már jókat róla, de Augustusnak a szinte teljesen ismeretlen Ansel Elgortot választották, aki nem igazán nyerte el a tetszésem. Fokozatosan győzött meg ahogy egyre több mozgóképes anyagot láttam, és a mozi után úgy érzem: tökéletes választás volt a szerepre. Mindkét színész nagyon jól teljesít, olyan intelligenciával, bájjal és humorral alakítják ezeket a karaktereket, amilyet reméltünk tőlük. Sőt, annyira természetesek a szerepükben, hogy gyakran elfelejtettem, hogy ez egy film, úgy éreztem, mintha akkor is pont ilyen lenne, ha ott állnék mellettük és csak a barátjukként nézném őket. Hazel kapcsán féltünk attól, hogy túl bájos lesz, de nem veszett el a lány harapóssága és cinizmusa, Gus pedig igen, maníros és színpadias sokszor, de hé, a karaktert a könyvben is így szerettük. Ansel Elgort pedig olyan átéléssel alakítja a film végén a megtört, haláltól rettegő fiút, hogy szerintem mindenkinek bebizonyítja: van helye a szakmában.

A mellékszereplők is jók voltak, bár Nat Wolff se tűnt elsőre álmaink Isaacjének, de a színészi játéka teljesen rendben volt, nem lehet okunk panaszra. Hazel szüleit is szerettem, főleg az anyukáját, például az nagyon hatásos volt, hogy Hazel egyetlen szavára úgy rohant be mindig, mintha épp a világ dőlne össze, átéreztem belőle, mennyire fél a lánya elvesztésétől. De aki igazán kellemes meglepetés volt számomra, az Willem Dafoe Peter van Houten szerepében. Tökéletesen hozza a lecsúszott, megtört, alkoholista szerencsétlent, akiben azonban mégis bujkál valami jóság, ha nagyon mélyen is.

És a színészi játéknak meg a történetnek együtt sikerült pont olyan érzelmileg megmozgatóvá válnia, mint a könyvnek. A film első felében rendszeresen együtt kacagott az egész mozi, a poénok olyan jól vannak időzítve, hogy néha több percig is nevettünk, mert mire kicsit lenyugodtunk, mindig jött a következő poén. Aztán a film előrehaladtával egyre több lett a komoly, sőt, szomorú jelenet, ekkor meg már a szipogások hallatszottak innen-onnan. Egy lány büszkén bevallotta a teremből kifelé menet, hogy ő összesen hétszer sírta el magát a filmen. :) Szóval, azt hiszem, ilyen szempontból is teljesültek az elvárásaink.

Na de hogy sikerül átvinnie a filmnek a könyv mondanivalóját? Ó, de még mennyire! Ahhoz képest, hogy nem először hallottam ezeket a gondolatokat, újra el tudtam rajtuk elmélkedni. Még mindig gyönyörűnek találom, ahogy a cinikus és depressziós Hazel megtanulja, hogy hiába okozol fájdalmat azoknak, akik szeretnek, mégsem szólhat a kapcsolatotok pusztán a fájdalomról, az idealista és naiv Augustus meg elfogadja, hogy az élet lehet roppant igazságtalan is, és vannak emberek, akik sosem érnek el nagy dolgokat, de az apróságok is számítanak. Egyetlen ember is lehet az egész világ, és néhány hét is lehet az örökkévalóság.

A vizuális megjelenítésben sok különös nincsen, de korrekt. Igazából nem is kellett nekem nagy csoda, mert a szereplőkről készült közeliket élveztem a legjobban. Szépek voltak az amszterdami felvételek, a beltéri felvételek is ízlésesen meg voltak tervezve, pedig ez olyan szűk helyen, mint az Anna Frank-ház, nem lehetett egyszerű. Örültem a felbukkanó szövegbuborékoknak is, szerintem kifejezetten bájos volt Hazel és Gus kapcsolatának az a kezdeti része, amikor sokat kommunikáltak telefonon, és jó volt, hogy ez megjelent a filmben.

A zenét is kifejezetten szerettem, ugyan néha túl tolakodóvá vált, olyan pillanatokba is beraktak egy-egy számot, amikor a csönd jobb lett volna. Ugyanakkor maga az album kifejezetten jó (rongyosra hallgattam, úgyhogy lesz belőle külön bejegyzés), és egyébként a számok jelenetekhez párosítása is korrektül működött. Két helyen volt számomra zavaró az, hogy megvágták a zenét, mert előbb volt szükség a refrénre, mint ahogy az az eredetiben jött, és lehet, hogy ezt nem vettem volna észre, ha nem ismerem ilyen jól a számokat, de így kifejezetten idegesítő volt, amikor hallottam megbicsaklani a dallamot.

A várakozásaimmal ellentétben a felirat se volt borzalmas... bár ők nem nézték meg a könyvet, azért sokszor nem úgy fordították, ahogy ott, de nem vettem észre különösebben értelmetlen részeket.

A forgatáson a regény szerzője is aktívan részt vett :D

És még van soksok kis részlet a filmben, ami elsőre bizonyára elkerüli a figyelmet, de az összhatáshoz sokat ad hozzá. Ilyenek például a hitelességre törekvő részletek, többek között, hogy a támaszcsoportba járók igazi rákos kamaszok, vagy hogy Anselnek egy amputált lábú fiú segített megtanulni, hogyan járjon úgy, mintha csak egy lába lenne. Ezen kívül vannak apróságok, amik le vannak írva a könyvben, de a filmben csak utalnak rá (a V, mint vérbosszú plakát Gus falán, a fiú pólója, a szomorú hinta eltűnése), ezeket is érdemes figyelni.

Összességében egy nagyon-nagyon kiváló filmet láthattok, ha beültök a Csillagainkban a hibára, ami még a legelvakultabb rajongónak se okoz csalódást. Sőt, pontosan azt az érzelmi élményt élhetitek át, mint a könyv olvasása közben, és újra elgondolkodhattok a történet legjobb tanulságain. Csak ajánlani tudom, szeressétek, mert megérdemli. (és mi is megérdemeljük, hogy sok ilyen adaptáció legyen még.)

10/10*