Önvallomás a depresszió bugyraiból

Sylvia Plath – Az üvegbura

(Könyvkuckó)

Ismételten egy könyv, amivel kapcsolatban nehezen találom a szavakat. Eléggé magam alatt voltam amúgy is, amikor olvastam a könyvet, így egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy nekem most egy depresszióról szóló regény kell, de végül végigolvastam, és jól esett a lelkemnek. Mert én nem vagyok ilyen mélyen... az is valami.

Esther Greenwood mindig jó volt abban, amit csinált. Kitűnő tanuló, többszörös ösztöndíjas, és legújabban New Yorkban egy újságírói akadémia üdvöskéjeként jár mindenféle rendezvényekre és termékbemutatókra. Esther tudja valahol mélyen, hogy ezért hálásnak és kicsattanóan lelkesnek kéne lennie, mégsem képes rá. Nem is sejti akkor még, a képtelensége, hogy kikeljen az ágyból kezdődő betegségének a tünete, ami miatt a következő fél évben öngyilkosságot kísérel meg és megjár több pszichiátriai osztályt.

Számomra az egyik leginkább lenyűgöző vonatkozása az volt a könyvnek, hogy vajon mennyi ebből az önéletrajzi ihletés. Tudjuk ugyanis Sylvia Plathról, hogy maga is küzdött depresszióval, de sajnos az ő története végül nem ért szerencsés véget: nem sokkal könyv megjelenése után sikeres öngyilkosságot követett el. Kíváncsi lennék, valójában Esther mennyiben volt megfeleltethető az írónőnek, mennyire a saját problémáit, fiatalkori érzéseit vetítette bele abba a karakterbe. Mindenesetre látszik a könyvön, hogy az írónő tényleg értette, sőt, átélte, amit írt: abszolút meg lehet érteni belőle, hogyan működik a depresszió, ezért ha valaki erre kíváncsi, akkor jó a könyv. Ha ugyanis azt hiszed, hogy a depresszió az, hogy egy picit rossz kedved van, akkor legfőbb ideje ebbe beleolvasnod, mert a regényben benne van, milyen érzés depressziósnak lenni. Gondolom, mert én még ennyire lent sosem voltam, csak át tudom érezni a helyzetet, mint ahogy talán mások is át tudják érezni, akiknek hajlamuk van a betegségre.

A szerző fiatalkorában

Viszont valamiért mégis sokszor távolságot tartott tőlem a könyv, aminek pedig az volt az oka, hogy bár értettem Esthert, amikor beteg volt, nem értettem Esthert, amikor egészséges volt. Sőt, ami rosszabb, egyáltalán nem is kedveltem, kifejezetten idegesített. Értem én, hogy Plath mit akart benne kifejezni: egyrészt egy fiatal lány zavarodottságát és céltalanságát a felnőttkora küszöbén (ezt még meg is tudom érteni), másrészt a hihetetlen különleges lelkének az összeférhetetlenségét a világ sok mocskával, a meg nem értett művészlélekségét. Ez utóbbi nekem inkább tűnt sajnos egy éretlen kamaszlány picsogásának, aki egész eddig azt hitte, hogy a többiek se füveznek, de most, hogy rájött, hogy igen, bosszúból elszívja az összes mariskát, amit talál (képletesen persze... ő a szexszel van ilyesformán). Egyszerűen tisztességtelennek, butának és igazságtalannak tűnt a viselkedése, főleg a félig-ex-pasijával, de sok más emberrel szemben is. Ezt pedig még a depressziójára se foghatta, csak arra, hogy egy önző liba.

És ez sajnos levett a könyv összvarázsából, pedig egyébként lett volna varázsa bőven, hiszen Plath gyönyörűen ír, a költői pályafutásában szerzett tapasztalatait sikeresen kamatoztatta prózában is, a stílus nagyon szép, szerencsére ez a fordításon is kellőképp átüt. Azonban Esther még ezzel együtt is sokszor zavart a visszaemlékezős részeknél, és ezekből lehetett volna valahogy kevesebb is, legalábbis bizonyos témákból, mert például az öccséről olvastam volna kicsit többet, konkrétan semmit sem tudtam meg róla a létezésén kívül, és ez zavart. Persze nyilván Esther érzéketlensége a külvilág iránt a betegsége tünete, de ha Buddyról kénytelen voltam végigszenvedni egy csomó visszaemlékezést, egyet kaphattam volna az öccséről is, hogy ne egy arctalan alak legyen az ágya mellett.

Amit még erősen beleültetett a regény a fejembe, hogy Plath idejében még rendkívül pocsék volt pszichiátriai betegnek lenni, mert az orvosok fele azt sem tudta, mit csinál, és aki azt hitte, hogy tudja, az is elfuserált  eszközökkel kezelte a betegeket. Szóval ismételten örülök a magam kis 21. századának, köszönöm szépen, éljen a tudomány.

Egy zseniális illusztráció

Szóval összességében nem is tudom, mennyire tetszett ez a könyv. Esther legalább olyan gyakran engedett közel magához, mint amilyen gyakran eltávolított, és az egész olvasási élményemre ez az oda-vissza játék volt a jellemző. Azért örülök, hogy elolvastam, mindenképp fontos tapasztalat volt, és a téma miatt is megérte, mégsem lesz a kedvenc könyvem.

10/8 pont