Anyaság és a gonosz elleni harc

Lois Lowry – A fiú (Az emlékek őre IV.)

(Könyvkuckó)

Figyelem! Ez a könyvajánló egy sorozat negyedik kötetéről szól, ezért szükségszerűen SPOILEReket tartalmaz az előző részekre vonatkozóan, amiknek ajánlóit megtalálod itt: 1. Az emlékek őre 2.Valahol messze 3. Hírvivő

Claire-t a tizenkettedik születésnapján kellemetlen meglepetésként éri, hogy az Elöljárók a szülőanya foglalkozást jelölik ki számára – azaz a következő években ki kell hordania három „terméket”, amiket majd más családok nevelnek fel. A lányt alig egy év felkészülés után meg is termékenyítik, ő pedig izgatottan figyeli, hogyan növekszik benne a leendő újgyermek. Azonban a szülésnél nem megy minden simán, és Claire-t, miután felépül, áthelyezik a Halgazdasághoz. A lány össze van zavarodva, egy idő után pedig furcsa mód azt veszi észre, hogy egyre többet jár ez esze a kisfiún, akit világra hozott. Végül aztán kimódolja, hogy találkozzanak, és a kis „harminchatos” belopja magát a szívébe. Azonban nincs minden rendben a gyerekkel: alig alszik, és nem fejlődik jól a kortársaihoz képest, ez pedig nagy baj, hiszen aki nem képes beilleszkedni, azt a Társadalom kilöki magából.

Igazából ez a sorozat lezáró része, és valahogy sikerült Lowrynak tökéletessé tennie olyan szempontból, hogy térben és időben is áthidalja az előző három részt, teljes körképbe olvasztva össze. Ugyanis – nem hiszem, hogy ezzel nagy spoilert lövök le, aki nem találja ki már a fülszövegből, annak úgy kell... ráadásul a könyvből is hamar kiderül – Claire Gabe vér szerinti anyja, és a lány tizennégy éves korától harminc éves koráig követjük a küzdelmét, amivel próbál a nyomára bukkanni. Először meg is lepődtem, furcsa volt, hogy ekkora időt ölel fel a regény, nem tudtam, hogyan fogja ezt Lowry megoldani, hiszen a többi rész időterjedelme jóval kisebb volt, de végül is nagyon szépen, logikusan és elegánsan tette.

A könyv első harmada abban a közösségben játszódik, amit Jonas annak idején maga mögött hagyott, mégpedig a szökése előtti időkben. Nagyon szerettem ezt a részét a regénynek, egyrészt azért, mert tökéletesen hozta Az emlékek őre hangulatát, és azt a részét helyezte a középpontba a világnak, amit én már az első kötetben is a legborzasztóbbnak találtam a történetben: a szabályozott családok kérdését. Claire révén persze teljesen máshonnan nézünk rá az egészre, hiszen ő az ellenkező oldal, a leányanya, akinek a munkája az volt, hogy kihordja a gyermeket, de az már nem tartozik hozzá, hogy felnevelje. Ebből a részből is kiderül, hogy ez nem igazi család, hiszen az emberek nem képesek érzelmekre, így kötődni sem tudnak egymáshoz, a család csak a társadalom egy célszerű kis egysége, és amint valaki kilép belőle, többet már nem akar visszatekinteni. Az is érdekes volt, hol és hogyan töltötték az újgyermekek életük első évét, mielőtt szüleikhez kerültek volna – a felnőttek ugyanis dolgoznak a csecsemők mellett is már, ezért nem akarnak olyan kicsi gyereket, aki nem alussza át az éjszakát, ezért eleinte együtt nevelik őket, később meg a napjaikat egy gyermekmegőrzőben töltik. Minden kis részletre kiterjedően hátborzongató az egész, és Claire nagyon hamar szimpatikussá válik, ahogy nem hajlandó ebbe beletörődni, hanem próbál kitörni belőle.

A regény második harmadában a Gabe nyomában járó Claire hajótörést szenved, és egy zárt, természetközeli életet élő kis közösségbe kerül. Az emlékezetkieséssel küszködő lányt a falu gyógyítója fogadja be, és összebarátkozik egy megnyomorodott fiatal férfivel, Einarral, aki segít neki felkészülni a szikla megmászására, ami az egyetlen szárazföldi kiút. Claire-nek az itt töltött évek alatt nagyon sok mindent meg kell tanulnia, eleinte rácsodálkozik mindenre, a színekre, az időjárásra, az állatokra, hiszen az ő világában ezek ismeretlen dolgok voltak, eközben pedig az olvasó is lehetőséget kap, hogy rácsodálkozzon ezekre az aprónak tűnő csodákra maga is. Ez a társadalom merőben más, mint amiből Claire eljött, nagyjából a mai természeti népek életére hasonlít leginkább, és bár ebben sok érték van, azért ilyen világban sem élnék. Kicsit talán lassú volt a könyvnek ez a része, és hiányoltam belőle nagyon a szerelmi szál kibontását, mert ugyan kaptam valamit, de az édeskevés volt.

A könyv harmadik harmada a Faluban játszódik, ami Mattie áldozata óta ismét maga a földi paradicsom. Tizenhat évvel járunk immár az első könyv után, így Jonast ezúttal felnőtt férfiként van szerencsénk viszontlátni, ami szerintem nagyon jó ötlet, élveztem végigkövetni az életútját. Időközben Kirával egymásra találtak, és már született két kicsi gyerekük is, tehát szülői szerepkörben térnek vissza. Jonasért továbbra is rajongok, Kirát pedig talán most először láttam igazán szimpatikusnak, jól állt neki az anyaság. Azt is megható volt látni, hogyan emlékeznek a falusiak Mattie-re, mert ugyan az élet megy tovább (Jeanne is már kisbabát vár), mégsem feledkeztek meg a fiúról, aki megmentette őket.

Ez a könyv igazi hangulatregény, szomorkás, nyomasztó, helyenként hátborzongató, mint úgy általában az egész sorozat. Volt benne pár különösen brutális dolog: szülések naturális leírása, vér, csonkítás, ami miatt nem is tudom, milyen korhatárkarika kéne erre a műre, ha tíz évesen olvastam volna, tuti sírok, és rémálmaim lesznek tőle.

És persze nem maradhatnak el a könyvből a komoly tartalmak sem, egyrészt továbbviszi az előző kötetekben megkezdett társadalomkritikai vonalakat, foglalkozik a gonosz elleni küzdelemmel (eléggé a szánkba rágja, ki/mi a Cseremester), szól a veszteségek feldolgozásáról, a nehéz döntésekről is. A központi témája a regénynek azonban az anya-gyerek kapcsolat, hogy meddig képes egy anya elmenni a fiáért, valamint a gyökértelenség érzése, ami Jonast sújtja az elrabolt gyerekkora miatt.

Bár ha rajtam múlna, lenne még egy ötödik kötet, amiben Einar is megkapja a maga boldog befejezését, de így is jó, hiszen végre kerek a történet, igazán szép lezárást kap a sorozat (ezúttal már tényleg).

Kinek ajánlom? A műfaj kedvelőinek szerintem az egész sorozat kötelező olvasmány.

Kinek nem ajánlom? Aki nagy kalandos cselekményt keres... ez inkább lassú folyású könyv.

Cselekmény, történetvezetés: 10/10

Stílus: 10/8

Szereplők: 10/10*

Érzelmek: 10/10

Összesen: 10/10

Egyéb (spoileres):

Borító(k): A magyar szerintem nagyon különleges, de az eredeti is tetszetős.

Kedvenc szereplők: (1) Jonas (menthetetelen vagyok) (2) Einar (3) Gabe (4) Claire (5) Alys

Kedvenc jelenetek: (1) Gabe összecsapása a Cseremesterrel (2) Jonas és Kira Gabe-ről beszélgetnek otthon (3) Gabe Mattie sírjánál (4) Claire Einar kunyhójában (5) Claire alkuja a cseremesterrel

Mélypont: Claire és Einar között igazán lehetett volna több egyetlen csóknál

Kedvenc ötlet: a Cseremester gyenge pontja

Gonosz emberek kontra véres bosszút álló horrorerdő, avagy a folytatás, aminek volt értelme

Lois Lowry – Hírvivő (Az emlékek őre III.)

(Könyvkuckó)

FIGYELEM! Mivel az ajánló a trilógia befejező kötetére vonatkozik, ezért szükségszerűen SPOILEReket tartalmaz az előző kötetekkel kapcsolatban, amiknek az ajánlói: I. Az emlékek őre: ITT II. Valahol, messze: ITT .

A gyerekkori nagy szerelem első kötet után a második rész némiképp csalódásként ért, de azért rendületlenül olvastam tovább, és milyen jól tettem! A harmadik rész simán van olyan élvezetes, mint a nyitókötet, és elérte, hogy ne morgolódva tekintsek a sorozat összességére, hanem elismeréssel vegyes kellemes nosztalgiával.

Ennek a résznek a főszereplője az előző kötetből is ismert Mattie, aki Kira apjával együtt visszament a Faluba, és azóta is ott él. A vak férfi új családot, Falu pedig egy szerető közösséget adott neki, ami a vadóc, lopkodni, hazudni, verekedni hajlamos fiút szelíd, másokkal törődő kiskamasszá nevelte. Azonban valami történik az egyenlőségen és mások elfogadásán alapuló település életében: az emberek furcsán kezdenek viselkedni, ellenségesebbek, zárkózottabbak lesznek. Miközben Mattie és a Vezető nevű fiatal férfi elkeseredetten próbál a dolgok végére járni, kívülről is egyre fenyegetőbbnek tűnik a veszély: Vezető meg van róla győződve, hogy az Erdő, ami már eddig is el-elnyelt gyanútlan vándorokat egyre sűrűsödik, az pedig semmi jót sem jelenthet.

Persze, ez a rész sem hibátlan, engem például kifejezetten zavart, hogy az írónő látszólag úgy tesz, mint aki nem számít rá, hogy az olvasói az előző köteteket is kézbe vették, vagy emlékeznek rá. Csak erre tudom fogni, miért próbálja meg az írónő teljesen elkenni az összefüggéseket a kötetek között, ami közel sem működik annyira, amennyire kéne neki. Illetve azt tudom még feltételezni, hogy ezzel akart az írónő rejtélyességet és feszültséget generálni a könyv elejébe, ami szintén nem sikerült, mert igen könnyű azonosítani az ismert események alapján a szereplőket, és attól még, hogy ez konkrétan sehol nincs kimondva, szerintem mindenki érti... még a tizenkét évesek is.

Viszont nagyjából ennyiben ki is merülnek a negatívumok és jön egy csomó jó tulajdonság, amitől messze sokkal szerethetőbbé válik a könyv a kissé esetlen második kötetnél. Kezdetnek, nekem mindjárt nagyon tetszik, ahogy Lowry fejlesztette a karaktereket. Azt már az előző kötetből is tudtuk, hogy Jonas túlélte a szánkós kalandot, de a hat évnyi ugrás az időben lehetővé teszi, hogy lássuk őt fiatal felnőttként. A sok mindenben bizonytalan, de mélyen érző és éretten gondolkodó fiúból az évek során igazi, bölcs vezető lett, annak ellenére, hogy még mindig legfeljebb tizenkilenc éves (ez érezhető is rajta néha), és nagyon élvezetesek voltak számomra a jelenetei. Kira mondjuk szerintem nem mutat jelentősen több mélységet, mint az előző kötetben, de a köztük sejtetett potenciális szerelmi szál mégis olyan törékeny és ártatlan, hogy még így is szurkoltam nekik.

Azonban tulajdonképpen Mattie a kötet főszereplője, aki nagyjából hasonló korban van a könyvben, mint Jonas és Kira volt az előző részek idején. A fiú nagyon szimpatikussá vált számomra, megvolt benne az a gyermeki sebezhetőség, hogy még nem feltétlenül látja, mi a jó neki, de végső soron hű marad azokhoz az értékekhez, amiket Faluban tanult, és ezért képes áldozatokat is vállalni. Ráadásul őt is megtalálja a könyvben az első szerelem, ami annyira... aranyos volt, hogy arra jóformán nincsenek is szavak. :D

És ami összeköti ezt a három szereplőt az az, hogy mindegyiknek van „különleges képessége”. Jonasról ugye már tudjuk, hogy távolba néz, Kira olyan képeket hímez, amik megmutatják a jövőt, vagy máshol történő dolgokat, és Mattie is felfedezi magában a különleges képességét, aminek jelentősége van a regény során. Ez kapcsolódik a világkép egy érdekességével: én tendenciának éreztem a könyvek során, hogy a fantasy jelleg egyre erősödött, egyre kevesebb dolgot lehet észérvekkel megmagyarázni, és egyre jelentősebbek a szimbolikus események.

Az elején még az zavart kicsit a könyvben, hogy az induláskor annyira cuki volt és idillikus és Faluban mindenki annyira jó volt meg kedves és tökéletes, hogy felmerült a kérdés: hol lesz itt egyáltalán konfliktus? Aztán a regény előrehaladtával a hangulat rohamtempóban komorul el, és az első ötven oldal után már én sem panaszkodhattam, tényleg nyomasztó volt az egész.

Számomra még a második kötetet is elviselhetővé tették a kérdések, amiket az írónő boncolgatott, és ez itt még fokozottabban érvényesül, hogy máshol sem tudok belekötni a könyvbe. :D A Falu közösségén elharapózó romlás oka mindjárt nagyon érdekes: a cserekereskedelem korántsem olyan ártalmatlan mint amilyennek elsőre látszik, és elgondolkodtat: vajon te mit áldoznál fel, hogy megkapd, amire vágsz? Egyáltalán, az is érdekes, mire vágyhat az ember a legjobban: tárgyakra, hatalomra, szerelemre?

És a békés lakosok fokozatos elembertelenedésével áll párhuzamba a természet fokozatos elvadulása, ami szerintem nagyon jó ötlet volt, és nem csak cselekményi szempontból, de szimbolikusan is. Elvégre az ember morális lealacsonyodása gyakran jár karöltve a természet lerombolásával, esetenként addig, amíg már élhetetlenné teszi saját maga számára is a környezetét.

De mindezzel a káosszal szemben ott áll Jonas Kira és Mattie hármasa, akik rendületlenül, a szenvedések közepette is képviselik az erkölcsi értékek fontosságát és végül is az, hogy ezek a karakterek vezető pozícióban lehetnek egy-egy közösségben, azt sugallja, hogy van még remény a társadalom számára. Bár a végkifejletet sejtettem, még így is nagyon megérintett.

„Nekünk kell a változássá lennünk, amit a világban látni akarunk.” (Gandhi)

Összességében örülök, hogy elolvastam végig a sorozatot, befejeződött ezzel egy tíz éve elkezdett fantasztikus utazás, megvan az a lezártság-érzésem, amit az első kötet végén még nem éreztem.

UPDATE: Miután feltöltöttem a bejegyzést, egy kedves barátnőm felhívta rá a figyelmem, hogy idén jelent meg magyarul még egy könyv ehhez a világhoz. Utánanéztem, és valóban, ez egy tetralógia, a befejező kötet A fiú címet viseli. Végül is örülök ennek, mert maradt néhány fekete folt, Gabe sorsára még mindig nem derült fény, és jó lenne, ha következő kötet ezt pótolná. Kíváncsian várom.

Kinek ajánlom? Kicsiknek és nagyoknak, akik szeretnének komoly és értékes regényt olvasni.

Kinek nem ajánlom? -

Cselekmény, történetvezetés: 10/8

Stílus: 10/8

Szereplők: 10/10

Érzelmek: 10/9

Összesen: 10/9

Egyéb (spoileres):

Borító(k): Ez szerintem simán a legjobb borító a sorozatban, visszaadja a könyv hangulatát és kapcsolódik a cselekményhez is, egyszerűen tökéletes.

Kedvenc szereplők: (1) Vezető (2) Mattie (3) Látó (4) Jeanne (5) Kira

Kedvenc jelenetek: (1) a befejezés... majdnem sírtam (2) Mattie és Jonas a szerelemről beszélgetnek (3) Jeanne és Mattie búcsúja (4) Mattie meggyógyítja a kutyákat (5)

Mélypont: -

Kedvenc ötlet: az Erdő