Ideális nyári limonádé mélyebb tartalommal

Papírvárosok – Paper Towns (2015)

(Filmszemle)

Olyan kiváltságos helyzetben vagyok, hogy a nyaram nagy részét munka és nyaralás címszóval Athénban töltöm, ahol az USA-premierrel egy időben, már július 23-án elkezdték vetíteni a Papírvárosokat. Iziben meg is néztem, úgyhogy az a megtiszteltetés ért engem, hogy még a magyar bemutató előtt beszámolhatok nektek róla.

Quentin és Margo gyerekkorukban jó barátok voltak, de ahogy teltek az évek, szép lassan eltávolodtak egymástól. Amikor elérkezik a gimnázium utolsó néhány hónapja, szinte már olyanok egymásnak, mint az idegenek. Quentin azonban titokban még mindig szerelmes a csodálatos kalandokba keveredő, izgalmas és népszerű szomszéd lányba, csak nem meri neki bevallani. Egy éjszaka azonban Margo beállít hozzá az ablakán át, és arra kéri, legyen segítségére a jogos bosszúhadjáratában. Amikor Quentin igent mond, élete legizgalmasabb kalandja veszi kezdetét. Rettenetesen várja, hogy másnap találkozzon Margóval az iskolában, de a lány többet nem megy be, eltűnik otthonról. Quentin ezután felfedezi, hogy Margo hátrahagyott nyomokat, és arra következtetésre jut, hogy meg kell őt keresnie.

A Csillagainkban a hiba rendkívüli népszerűsége után (meg persze azért, mert jó is lett nagyon), azt hiszem, nagy elvárásokkal ültem be erre a filmre. És bár a két produkció stábjában sok átfedés volt, és ugyanannak az írónak a két regényéből készült film, mégis, teljesen más lett a kettő. Ami, mint végül is belegondoltam, jó dolog. Nagyon nagy baj lett volna, ha a Csillagainkban a hibát akarják másolni, ha John Greent most már mindig azzal akarnák eladni, hogy miatta sírják puffadtra a szemüket a tinilányok, mint a kicsit idősebb korosztály Nicholas Sparkstól. Helyette, nagyon helyes és bátor módon hagyták, hogy ennek a filmnek saját hangja legyen, önálló hangulata, atmoszférája, dinamikája. Ami, el kell ismernem, teljesen más, mint a Csillagainkban a hibáé, de ez nem baj.

Míg az előző filmet azért ajnároztam, mert komolyan úgy éreztem, hogy az volt a valaha általam látott leginkább könyvhű adaptáció, addig ezt a Papírvárosokról egyáltalán nem lehet elmondani. Persze nagy vonalakban jól hozza a könyv cselekményét, igazán lényeges dolgokban szerintem nem is változtattak, ellenben vitatkozhatunk arról, hogy a végkifejlet környéki kisebb változtatások mennyire lényegesek. Szerintem, mivel a történet fő üzenetét nem háborgatták, üsse kő, így is jó, de valakit biztos jobban fog ez idegesíteni nálam. Ráadásul benne hagytak a végleges vágásban olyan jeleneteket, amiket a színészek többé-kevésbé improvizáltak, azok meg aztán főleg nem lehettek hűek az alapanyaghoz, egészen ritkán volt az az érzésem, hogy „na, ezt a szöveget a könyvből vették ki”, ami a Csillagainkban a hibánál szinte folyamatos volt. Míg az tényleg az ijesztően könyvhű adaptációs munka csillagaként ragyog előttünk (haha, éljenek a szándékolatlan szóviccek), addig ez a film inkább arra jó példa, hogyan érdemes hozzányúlni egy alapanyaghoz, kreativitással hogyan lehet olyan filmet készíteni, ami jól egészíti ki a könyvet.

És akik ezt lehetővé tették, azok elsősorban a színészek. Casting szempontjából egy fél rossz szavam sem lehet, az összes fiatal színész tökéletes munkát végzett. Nat Isaac szerepében is szépen helytállt, de atyavilág, hogy Quentinnek milyen tökéletes volt, azt el sem tudom mondani. Mármint igen, elsősorban neki kellett elvinnie a hátán ezt a filmet, és egyszerűen minden rezdülése, minden pici arcmimikája annyira karakterhű volt, talán még egyik szerepében se láttam ennyire ösztönösnek, egységesen meggyőzőnek a játékát. Cara Delevigne pedig mellette jól hozta a végzet asszonyát, aki valójában a felszínt megkapargatva egy sérülékeny, bizonytalan, identitásválságos, de közben lázadó és minden szempontból párját ritkító kamaszlány. Ha ilyen minőségű munkát végez a továbbiakban, akkor azt hiszem, lesz neki karrierje a filmvásznon is, nem csak modellként.

Mellettük ismeretlen (legalábbis én még sosem hallottam róluk) fiatal színészek mellékszerepelnek hasonló minőségű teljesítménnyel. Az már eleve jó pont volt, hogy sikerült minden szerepre pont olyan kinézetű színészt castingolni, mint amilyennek én elképzeltem őket, de hogy még játszani is tudnak, az már végképp lenyűgöző. A Radart és Bent alakító két fiún (Justice Smith és Austin Abrams) múlott elsősorban sok, hiszen ők töltik a legtöbb időt együtt a vásznon Quentinnel, még Margónál is többet, így a barátságuk kémiájának hibátlannak kellett lennie, különben helyrehozhatatlanul sérül a történet. Szerencsére erről szó sem volt, sőt, annyira megkapóra sikeredett a kis trió kapcsolata, hogy számomra ez nyújtotta a film egyik fénypontját.

Angelának (Jaz Sinclair) külön örültem, a könyvben nagyon megkedveltem a karakterét, de nem kapott túl sok figyelmet, ellenben a filmben kicsit több lehetősége nyílott kibontakozni, ami szerintem jó döntés volt. És persze itt van még Lacey (Halston Sage), aki sikerrel feszegeti a menőlány státusz skatulyáját azzal, hogy nem csak szép, de okos, belevaló, és vicces is. (El bírná viselni a lelkem, ha Halston Sage lenne az Alaska nyomában Alaskája, ha már van ez a szép hagyomány, hogy az egyik film mellékszereplőjét átmentjük a következőbe főszereplőnek... akár Austin Abramset is el tudnám képzelni mellette, mint Pufit.) Külön öröm volt, hogy a kicsi Margót és Quentint játszó színészek hasonlítottak a nagyokra (főleg Margo) és még ügyesek is voltak.

 

Tavaly még az interjúk alatt egyszer Nat Wolff és Ansel Elgort azon viccelődtek, hogy ők minden John Green-adaptációban ott kívánnak lenni slusszpoénként, jelentéktelen kis szerepekben. Szóval itt volt a nagy kérdés: vajon Ansel Elgort komolyan gondolta, és benne lesz ebben a filmben? A találgatást csak tovább fűtötte, hogy raktak föl képet a közösségi médiába arról, amikor tiszteletét tette a forgatáson, de azt nyilván nem tudhattuk, hogy szerepel-e. Viszont (kapaszkodjatok meg erősen a széketekben): szerepel! Azt nem mondom meg, hogy hol, mert nem akarom elrontani az örömötöket (én majdnem leestem a székről a moziban, annyira röhögtem), de azt be kell vallanom, azért kitaláltam, hogy ebben a jelenetben ütne igazán nagyot a jelenléte, úgy látszik, a rendező pajtással egy rugóra járt az agyunk.

Szóval a fenomenális szereplőgárdának köszönhetően (meg annak köszönhetően, hogy a szülők figurái csak mutatóban jelennek meg) az egész filmnek adott egy ilyen végtelenül bájos, fiatalos és könnyed hangulata, ami csak ritkán hajlandó megtörni. Ezt támogatja teljes mértékben az operatőri munka, rengeteg világos, élénk színű, napfényes és vidám képpel, valamint a zene, amikből azt hiszem, jó hosszú időre be fogok tárazni nyári számokkal. Emellett persze az egész film alaposan meg van mártogatva humorban is, és bár nem mindig minden vicc vicces maradéktalanul (én speciel a Csillagainkban a hibán szerintem többet röhögtem), de azért általában működnek. Elsősorban a humorban fogható meg a film korosztályos jellege: minden nemzedéknek jut egy felnövésről szóló film, és szerintem ezt a mozit nagyon is tudatosan a 90-es években születetteknek célozták. Persze ez nem jelenti azt, hogy csak nekünk szól, de tény, hogy sok apró gyöngyszem van benne, ami annyira ennek a korosztálynak a sajátja, hogy nekünk könnyebben elérhető a humora (lásd a pokémonos utalások, vagy a Lady In Red mint nagy romantikus zene).

Nekem a könyvben speciel a sok agyalás meg a gazdag szimbólumrendszer tetszett a legjobban, ami persze ilyen formában nem vihető át filmvászonra. Én speciel többet is el tudtam volna viselni Quentin narrációjából, ami csak a történet legelején és legvégén bukkan fel, de ennek hiányában is képes volt a film sok jelentésréteget és komoly tartalmat átadni, sőt, érdekes módon néha más oldalról is megvilágítani ugyanazokat a kérdéseket, mint a könyv. Mármint persze a fő kérdés itt is az, hogy milyen veszélyekkel jár, ha idealizálsz valakit, de érdekes módon a filmben én valahogy most Radar és Angela kapcsolatán, illetve Lacey identitásválságán keresztül is ezt a problémát láttam kibomlani, nem csak Quentin és Margo viszonylatában. Nagyjából ez az egyik fő ok, amiért jó kamasz film ez: megmutatja, hogy a gimis ranglétra bármelyik szintjéről jött bármilyen ember is vagy, annyival több tudsz lenni a skatulyáknál vagy ideáknál, amiket mások rád aggatnak. Egy ember nem egy idea, egy cél, vagy jutalom, egy ember csak egy ember, aki önmagában hordozza a lehetőségét, hogy végtelenül komplex és egyedi legyen, neked pedig olyannak kell szeretned, amilyen, nem olyannak, amilyennek te kigondoltad.

Ezzel párhuzamosan engem változatlanul rabul ejtett Quentin útja. Azért be kell vallani, akármilyen cuki fiú is a főhős, a film java részében érezhetően seggfej módon viselkedett a barátaival, főleg Bennel. Az, ahogy a közös kalandok során lassan kezdte felismerni, valójában milyen sokat is jelentenek számára, szép folyamat volt, és elvezetett a film másik nagy tanulságához: ne becsüld alá az életed apró csodáit. Lehet, hogy elcsépelt tanulság, de nekem még mindig szükséges hallanom néha, mert nem tudom, ti hogy vagytok vele, de velem előfordul, hogy mindig valami nagyobbra, lenyűgözőbbre, eksztatikusabbra vágyon az élettől, és közben nem becsülöm meg azokat a jó dolgokat, amik viszont adottak. A film arra ad egy lökést, hogy ez ne így legyen, ne csak akkor kezdjek el értékelni kapcsolatokat az életemben, amikor elveszítem őket. Szerintem erre rávezetni az embereket egy jó törekvés, akkor is, ha nem ez az első és nem is az utolsó mű, ami megpróbálja.

Vicces módon a Papírvárosok könyv és film ugyanúgy hatottak számomra: „lassan, aztán egyszerre”. Eleinte, bár élveztem, inkább csak a számat húztam picit csalódottan, a közepe táján kezdett rabul ejteni a film, a végére pedig hirtelen teljesen eksztatikus élmény lett, és két méterrel a föld felett lebegve jöttem ki a moziból. Lehet, hogy nem hibátlan adaptáció, lehet, hogy nem hibátlan film, de azért nagyon-nagyon jó, és én nagyon sok fronton visszakaptam tőle a könyv élményét, néhol még többet is, úgyhogy elégedett vagyok.

Ha tehetitek, nézzétek meg ezt a filmet a moziban! Szerintem randifilmnek sem rossz választás, a srácokat is feltehetően leköti a kaland meg a road trip két órára. Nyilván sose lesz blockbuster, még a Csillagainkban a hibához képest is messze kevesebbet fog hozni, legalábbis az eddigi becslések szerint, de ettől még megéri rákölteni a pénzt, hogy lássák Hollywoodban, szükség van az okos kamaszfilmekre akkor is, ha nem veszik meg rákkal teletömött kölykökkel a szimpátiánkat. John Green szerintem megérdemli, hogy a filmiparba is bebetonozódjon, mint kiválóan eladható szerző, hátha akkor majd a jövőbeli mozik alapanyagait is jobban fogja gyártani, mint az elmúlt pár évben tette.

10/9 pont

 

Tökéletesség bármi áron

Filmszemle

Whiplash

Ritkaságszámba megy az ember életében, ha lát egy olyan filmet, ami egyszerűen nem hajlandó kimenni a  fejéből, és legszívesebben folyamatosan erről beszélne, mert annyira nem hagyja nyugodni. Számomra ilyen film volt a Whiplash, és sokan egyetértenek velem, mert ez a mozi a kritikusok és a közönség körében is nagy sikert aratott, többek között három Oscar-díjat tudhat magáénak, véleményem szerint nem ok nélkül.

A történet főszereplője Andrew (Miles Teller), akinek nagy álma van: ő szeretne a világ legjobb jazzdobosa lenni. Jól is halad az útján, mert már fiatalon sikerül bejutnia a rangos Shaffer konzervatóriumba, ahol felfigyel rá a rendkívül sikeres karmester, Terence Fletcher (J. K. Simmons), aki beveszi a zenekarába. Az örömöt azonban hamarosan keserűség váltja fel, Fletcher módszerei ugyanis brutálisak, semmitől sem riad vissza azért, hogy kisajtolja a tanítványaiból az áhított tökéletességet. Andrew viszont úgy dönt, felveszi a kesztyűt és emberfeletti erőfeszítéseket tesz, hogy bebizonyítsa: megvan benne az a nagyság, amit mindketten keresnek.

„Akad, aki érti mit jelent, hogy az a húr csak megfeszülve zeng.”

Ez az Ákos-dalszöveg jutott eszembe a film kapcsán, amit én momentán a Whiplash tehetséggel szembeni hozzáállására vonatkoztatok. Szakemberek már régóta tudják, hogy a tehetség mint olyan, nem csupán az adottságból, hanem bizony-bizony a megfeszített kemény munkából áll. Mégis, az utóbbi évekig nem igazán volt ez reprezentálva a filmekben, az amerikai álommal sokkal kompatibilisebb zsenimítoszt viszont annál többször láthattunk, elég csak a sportfilmek nagy részére vagy a híres tudósok életrajzi filmjeire gondolnunk. Viszont a zenében ezt nagyon nyilvánvalóan nem lehet megkerülni, születhet valaki akármilyen tehetséggel, ha nem szánja rá az életét és nem hajtja magát folyamatosan, akkor nem lesz kiemelkedő. Ezért működik jól a témaválasztás, még ha amúgy a zenészek szempontjából talán nem annyira korrekt a film... még én is érzem, hogy kilóg a lóláb, főleg egy zenekarban nem lehetne ennyire két ember párharcára szűkíteni a konfliktust. Mégsem tud ez zavarni, mert ez a film nem a zenéről akar szólni.

A film kizárólag egy dologról szól: a megszállottságról. Andrew szeret a meg nem értett művészi zseni szerepében tetszelegni a családjában, ahol a meg nem értettség tényleg fennáll, így hát motivációja van bőven, hogy a zseniségét is bizonyítsa egyszer és mindenkorra. Ezért kerül olyan könnyedén Fletcher befolyása alá, akinek meggyőződése, hogy csak extrém fizikai és érzelmi igénybevétel esetén mutatkozhat meg a nagy művész valakiben. A cél érdekében beleteszi hát Andrew személyiségét a darálóba, hogy meglássa, mi sül ki belőle. A fiú pedig jól állja a sarat: ugyan szó szerint folyik a véres verejték a dobszerkón, de fejlődik, veszi az akadályokat. Csakhogy ennek egyre nagyobb ára van: először csak a kapcsolatait építi le, aztán apránként kezdi egyre jobban elveszíteni a realitás talaját, gondolkodás nélkül veszélyezteti az érzelmi, majd a fizikai biztonságát is. A kapcsolata Fletcherrel nyilvánvalóan abuzív, még ha csak a szó verbális értelmében is, mégsem bír szabadulni a bűvköréből, mert pontosan tudja: ha a karmestert nem győzi meg a tehetségéről, akkor vesztett, akkor pedig minden eddigi áldozat értelmetlen.

Mindezt a film kiválóan jeleníti meg. A színészi játék kifogástalan, Milles Tellerért eddig én nem voltam oda, de most már vonakodva elismerem, hogy talán okkal áradoznak róla annyit a kritikusok, tényleg lehet benne valami, J. K. Simmons pedig uralja a filmet a küldetéstudatból terrorizáló mentor szerepében. A film amúgy is nyomasztó tematikáját sikerült jól kiemelni a zeneiskola sötét, szűk, zárt tereivel és a zene lüktetésével. Nem véletlenül kapta az egyik Oscart a film a legjobb hangvágásért, amikor a próbákat látjuk, tényleg olyan, mintha mellettünk játszanának. A cím is egyébként egy rendkívül okos választás: nem elég, hogy ez az egyik eljátszott darab címe, de még a cselekmény egy mozzanatára is utal.

És így érünk el a film tetőpontjához, az utolsó tíz percéhez, ami egyetlen kényelmetlenül hosszú dobszóló, és a maga nemében tejesen zseniális, hogy mennyi érzelmet és ellentmondásos gondolatot szül. Egyrészt elégedettséget, sőt, akár boldogságot is érezhetünk, mert Andrew bizonyos szempontból célt ért, és nyilván Fletcher is baromira meg van elégedve magával. Ugyanakkor tudjuk, hogy ennek milyen ára volt, és ezért inkább idegtépő volt nézni, hogy ez a siker, ez a boldogság könnyen lehet nagyon-nagyon átmeneti. És Andrew apukájának a reakcióját is meg lehet érteni, aki, bár szerette a fiát, de sosem értette igazán, és ez ebben a nagy pillanatban csak még nyilvánvalóbb, amikor a sikere csúcsán úgy néz rá, mint aki valami elborzasztó dolgot lát éppen. A film vége elég nyitott, nem ad fogódzókat azzal kapcsolatban, hogyan kéne értelmeznünk ezt a felemelő és tragikus utolsó tíz percet, teljesen a nézőre hagyja, hogy mit kezd vele, és talán ez az az ok, ami miatt leginkább emlékezetes marad a film.

Ez a nyitottság ugyanis teret hagy a gondolkodásra, és ettől nagyon erősen önreflexióra késztet a Whiplash: a végén számomra sokkal többet megmutatott a saját érzéseimről a szituációval kapcsolatban, mint a karakterekéről. Az interneten dúló parázs viták arra engednek következtetni, hogy más is így volt ezzel: szemmel láthatóan mindenki nagyon másképp látta a filmet, attól függően, hogy milyen mentorkapcsolatai voltak az élete során, és mivel ezzel kapcsolatban nagyjából mindenkinek van tapasztalata az életében, véleménye is akad mindenkinek. Volt olyan is, aki szerint kizárólag ezzel a mentalitással lehet kiválóságot elérni, amivel Fletcher dolgozik, mások szerint börtönbe kéne érte csukni, eléggé szórtak az álláspontok.

Mindenesetre ez a film, bár kis hazánkban a mozikban is alig játszották, bőven megérdemli a figyelmet. Talán különösen a huszonéves korosztálynak ad sokat a film, hiszen mi még nem vagyunk túl távol a saját mentortapasztalatainktól, de másoknak is érdekes lehet.

(Eredetileg leközölve itt: http://eotvoskollegium.blog.hu/2015/04/25/tokeletesseg_barmi_aron#more7380920 )